Ugye nem tervezett baba? Ezt kérdezte tíz éve a védőnő, amikor kijött hozzánk az új, közös lakásba. Amikor elmondtam neki, hogy terveztük, megnyúlt az arca. De aztán felcsillant a szeme, és azt mondta: Á, értem, tehát még a baleset előtt fogant.
Nem, nem akkor. Utána. De ráhagytam, nem volt erőm magyarázkodni. A férjemet a terhességemet megelőző előző évben sportbaleset érte. Az agilis férfiból ágyhoz kötött, ápolásra szoruló beteg lett, fájdalmakkal és depresszióval. Hosszas rehabilitáció várt rá, ami, ha nem is teljes felépüléssel, de sikerrel kecsegtetett. Tele voltam tettvággyal, számomra természetes volt, hogy a férjem segítése mellett könnyedén ellátok majd egy babát is. Mindenki segítsége nélkül, ha kell.
Aztán sok év lett belőle, és az évek alatt mégis elfáradtam. Sok minden másként alakult, mint vártam. Gyógyulás helyett további műtétek és fájdalmak. A férjem nem épült fel teljesen, bár sokat javult az állapota. Nem volt segítségem. Ami egy év távlatában átvészelhető, hat-nyolcban már nem biztos. Nem volt, mert nem kaptam. Fizetett bébiszitterek mellett dolgoztam. Azt persze senki nem merte azt mondani, hogy ez nem jár nekem.
Folyamatos bűntudatom volt attól, hogy mindig feszült vagyok. A krónikus fáradtság okozta stressz gyilkos dolog. Nyomasztott annak a felelőssége, hogy egy másik ember, a gyerekem, csak rám számíthat. Miközben folyton helyt álltam, soha nem kérdezte senki, hogy én hogy vagyok. Csak a férjemről érdeklődtek. Én pedig magam számára is egyre inkább az az ember lettem, akinek a legfőbb erénye: mindent megold, mindent kibír. Éjszakákat ül kórházi betegágy mellett, utána másnap reggel viszi a gyerekét óvodába, iskolába. Hosszú évek az életemből.
Tavaly ősszel, amikor tíz éves lett a fiam, azt vettem észre, hogy odafigyelni a valós igényeire, gondolataira, önállóságot adni neki még sokkal munkásabb, nehezebb, mint korábban viszonylagos jóllétét biztosítani, ellátni őt, kiszolgálni. Rájöttem: rosszul csináltam, hogy apja helyett apja is akartam lenni, mindent akartam adni, készen. Nagyon ragaszkodik hozzám és persze szorong, mert nincs két egészséges szülője, mint a legtöbb társának. Tudtam, láttam, hogy mostantól kell még jobban észen lennem. És pont ekkor láttam, éreztem, hogy elfogytak a tartalékaim. Ezerfelé voltam esve, és mindenre volt idő, csak vele lenni nem. És amikor azért puszilt meg az iskola előtt magától, pedig az ciki, mert sajnált, és azt akarta, hogy jó kedvem legyen, attól is csak rosszabb volt. Vagy a bűntudat, mert ha csak megszólalt, én már sóhajtottam is egy nagyot. Pörögtek a mókuskerekek éveken át, szürke lett a környezet, én pedig kiürültem. Senki sem fordította meg a homokórát az életemben – miközben folyamatos nyomasztás ment körülöttem. Régen lejárt az idő.
Akkor változott meg minden, amikor a fiamnak az iskolában lett egy barátja. A fiú anyja egyedülálló, elhagyta a férje. A nő egyáltalán nem volt szimpatikus nekem, de úgy voltam vele: nem kell szeretnem. A gyerekek heti rendszerességgel átmentek egymáshoz játszani. Ez heti egy szabad délutánt jelentett. Az éppen „soros” anyuka vitte el a fiúkat az iskolából, a másik szabad volt. Ha Csilla vitte haza a fiamat, akkor elég volt vacsora után átmennem érte. Közel laktunk egymáshoz. Egyre jobban beleláttunk a másik életébe, és én egyre jobban megkedveltem őt. Csodáltam a határozottságát, a bátorságát, karakánságát. Egyre inkább kiderült, hogy az élet fontos dolgairól, értékeinkről ugyanazt valljuk. Talán gyerekeink sem véletlenül választották egymást.
Egy péntek délután én voltam a soros. Úton voltam az iskola felé a fiúkért, amikor felhívott Csilla. Előre is borzasztóan szabadkozott a kérése miatt, szólt, hogy mondjak nyugodtan nemet, majd végül kibökte: beesett egy esti programja. Nagy segítség lenne, ha kivételesen nálunk aludna a fia. Persze igent mondtam és minden jól sikerült. Nagy volt az izgalom mindkét részről. Pontosan elmondta, mit szeret vacsorázni, reggelizni és hogyan issza a kakaót a kisfia. Hogyan fürdik, mire van szüksége az elalváshoz. Még sosem aludt senkinél a nagyszülőkön kívül. Minden instrukciót észben tartottam és betartottam. Ez volt a kulcs. Mert tudtam, hogy egy anya azt szereti, ha megbízhat abban, akire a gyerekét bízza.
Kaptunk pár hét múlva viszont meghívást, és a fiam aludt náluk. Ő is jól érezte magát. Nekem pedig hihetetlen biztonságot adott a tudat, hogy legalább kivételes alkalmakkor tudom kire bízni a fiam. Vagy ha aludni szeretnék. A fiúk mára néha egymásnál töltik a hétvége egyik napját is. Ha nálam vannak, közös programokat is csinálok nekik, és Csilla is így szokott tenni. Nagyon odafigyelünk arra, hogy ugyanannyit legyenek az egyik helyen, mint a másiknál. Nem szívességből csináljuk, hanem jól felfogott érdekből. Nem vagyunk jó barátok, rokonok, nem függünk egymástól egyenlőtlenül. Ezért nem játszmázunk. Nem élünk vissza a másik idejével, lehetőségével, erejével, mert mind a ketten rábízzuk a gyerekünket a másikra. Ha a gyerekeink jól érzik magukat együtt és szeretnének együtt lenni, az nekünk is jó. És nem számít más.
Csilla is hasonlóan fogja fel a helyzetet. És örül neki, hogy ez a kis csapatunk így működik. Most már csak arról kell meggyőznöm, hogy nem muszáj a fiam helyett bepakolnia, és élére összehajtogatva küldeni vissza a szennyest. Én akkor is nagyon elégedett leszek vele. Anya vagyok, mint ő.
Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!
Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?
Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!
