Megtartó közösségek: a 21. századi nagycsalád

Tetszett, megosztom másokkal is!

Ki segít egy mai kisgyerekes anyáknak?

 

égen 3-4 generáció élt egy fedél alatt, testvérekkel, nagynénikkel, unokatesókkal. A családi rendszerben mindenkinek meg volt a maga feladata, és a családtagok besegítettek egymásnak. A gyerekgondozás és a háztartás összes feladata pedig biztosan nem egy ember nyakába volt varrva.

A helyi közösség ereje

 

Nem rég történt meg velem, hogy egy hétfő reggel indultam volna az oviba a nagyobbik gyerekkel és három csomaggal, de a ház előtt a biciklim hűlt helyét találtam csak.

Bevillant, hogy a bringát otthagytam egy játszótéren 4 (!) nappal azelőtt, egy fának támasztva, rajta a gyereküléssel. Lélekszakadva, és biztos kudarcra számítva siettem a játszóra, ahol megtaláltam a bicót, ami oda volt lakatolva a kerítéshez, a nyergén egy telefonszám.

 

Ami a legcsodálatosabb a történetben, az pedig az a törődés, odafigyelés, összefogás, ami emögött volt. Az történt, hogy valaki csütörtök este meglátta az ablakából a sötétedő játszótéren a biciklimet, lefotózta, és feltette a helyi Facebook közösség fórumára, amit sokan láttak. Másnap valaki más arra járt, és felismerte a képen látott bicót, ami még mindig ott állt a fának támasztva, és felhívta a közelben lakó ismerősét, aki szólt a férjének, aki aztán lejött és biztonságba helyezte a bringámat. Négy különböző ember összehangolt segítsége – akik közül kettőt még csak nem is ismertem!

 

 

Helyi közösség: törődés, odafigyelés, összefogás

 

Elmondhatatlanul jó érzés, hogy egy olyan környéken lakom, ahol ilyenkor – és bármikor máskor is – figyelnek rám, és egymásra ennek a kis helyi lakóközösségnek a tagjai!

Akkora könnyebbség, hogy nem mindent a saját káromon kell kitapasztalnom, hanem egy közösség tudása támogat, bármiben bizonytalanodom is el, vagy szorulok mások jóindulatára.

Én is adtam már vissza padon hagyott slusszkulcsot és pénztárcát jogos tulajdonosának, vigyáztam más gyerekére a játszón, amíg ő elugrott valamit elintézni, gyűjtöttem aláírást helyi ügyért, tömtem kartonpapírt egy kocsi esőben lehúzva felejtett ablakába, vagy szállítottam autóval adománybútort egy nehéz sorsú közelben lakónak. Ez itt természetes.

 

Építs magadnak falut!

 

Az Anyacsavar csoportokon szinte mindig foglalkozunk azzal a támogatói hálóval, amire kisgyerekes anyaként számíthatunk, bármiről legyen is szó. Nekem ez a helyi közösség a családom és a barátaim mellett a támogatói hálóm fontos része. Amíg nem voltak gyerekeim, egyáltalán nem voltam benne aktív, nem is tudtam, mekkora kincs ez a kis „falu” a nagyvárosban.

Amióta azonban kisgyerekes anya vagyok, nagyra értékelem, hogy biztosan tudhatom, ha este 10-kor egyedül vagyok a gyerekekkel otthon, és egy fejfájás csillapítóra van szükségem, biztosan lesz valaki, aki akár ismeretlenül is felugrik vele. És biztosan lesz valaki, aki felteszi a Facebook csoportba, ha valaki égve hagyta a kocsija fényszóróját, ha új fagyizó nyílt a környéken, ha meleg szívvel ajánlja az általa kipróbált nyári tábort, vagy látott egy jó filmet a moziban.

 

Hogyan születik egy helyi közösség?

 

Bárkinek mesélek is a mi helyi kis közösségünkről, irigykedve és vágyakozva mondja, hogy sajnos náluk nincs ilyen, bárcsak lenne. Engem nagyon izgat, hogy mi az, ami egy ilyen közösséget életre hív, és működtet, mert jó lenne, ha ilyenekből még több lenne országszerte. Megkérdeztem ezért olyan helyi közösségek alapítóit, amelyek számomra példaértékűen működnek.

Kustár Blanka és Paál Rita a József Attila Lakótelepen alapította meg az Anyahajó Anyaközpontot és családi kikötőt, ami a régi sokgenerációs nagycsaládok megtartó funkcióját nyújtja a négy fal között, a család és háztartás összes feladatával egyedül maradt nőknek. „Úgy élünk együtt, amilyen régen egy zárt falu vagy egy nagycsalád lehetett: vigyázunk egymás gyerekére, hozzuk-visszük óvodába, iskolába. Betegség, gyermekágy idején ebédet főzünk egymásnak. Együtt sportolunk, kirándulunk. Segítünk fuvarral, cipekedéssel, kölcsön szerszámmal, ha kell. És azzal, hogy vagyunk egymásnak: van kitől kérdezni,  van, aki meghallgat, van kinek kikiabálni az örömömet.”( Forrás: http://anyahajokozpont.hu/maci-ugy-2-ezzel-a-tortenettel-palyaztam/)

 

Mitől működik jól?

 

A legendás Újlipótvárosi Szülők és Barátaik csoport alapítói – Sára Bernadett és Bugledits Melinda – szerint nagyon fontos, hogy földrajzilag egy viszonylag kicsi és behatárolt terület értékrendben, gondolkodásmódban nagyjából hasonló lakóit tömöríti a közösség. Így nincs meddő vitatkozás mondjuk politikai kérdésekben, és egyértelmű az azonnali civil összefogás, hogy az önkormányzatnál a kisgyerekes családok kilobbizzák a játszóterek esti kivilágítását.

 

Ez a helyi csoport emiatt működik jól Melinda és Detti szerint:

 

  • Bizalom

Azaz biztos lehetek abban, hogy amiről a csoportban beszélek, az bent is marad, a csoporttagok tiszteletben tartják, és diszkréten kezelik a fórumon elhangzottakat.

 

  • Titkos csoport

Azaz olyan Facebook közösség, ahová meghívásos alapon, az adminok jóváhagyásával lehet csak bekerülni. Minden tag valakinek a valakije, külsősök sem a csoportra, sem annak tagjaira, és a benne folyó beszélgetésekre nem tudnak rákeresni.

 

  • Kritikus tömeg

Állítólag 400-500 főnél indul el az a dinamika, amikor minden kérdésre jön válasz, minden problémára akad segítő kéz, és bármilyen programra érkeznek lelkes csatlakozók.

 

  • Lokálpatrióták

A lakóhely szépülése és a helyi közösség védelme különösen fontos azoknak, akik helyben születtek, itt nőttek fel, akik ennek az organikus, állandóan változó szövevényes kapcsolati hálónak rég óta tagjai. A sok személyes ismeretség aktívabb csoportot generál, és segít a kisgyerekes családként betelepülteknek is a virtuális közösségből a valódi, élő közösségbe integrálódni.

 

  • Védőháló és érdekképviselet

Azaz a virtuális közösség összefog közös ügyekért, és a közösség tagjaiért. Az ÚSZB-n sok kezdeményezésnek akadt számos követője: a Tutaj projektben egy bezárt óvoda felújításáért kampányolt a helyi közösség; a Belső kertek pályázaton a háztömbök által körülölelt belső udvarok növényekkel, padokkal, biciklitárolókkal élhetővé tételéért foghattak össze a lakók; a hagyományos szilveszteri felvonuláson a Szent István parktól a Jászai Mari térig vonulnak trombitát fújva a kisgyerekes családok, majd Kárász Eszter énekel és ukulelézik mindenki örömére; a Pozsonyi Pikniken pedig évek óta valamilyen nemes cél javára sütnek és árusítanak sütit a helyi anyák.

 

Mik a kezdeti lépések?

 

Felmerül a kérdés, mi kell ahhoz, hogy egy jól működő helyi csoport létrejöjjön, ha valaki esetleg arra adná a fejét, hogy a saját lakhelyén építsen magának „falut”.

Az ÚSZB úgy alakult, hogy pár játszótéren, a gyerekek révén összeismerkedett családban egy novemberi délutánon felmerült, mi lenne, ha a Facebookon folytatnák a bandázást. Erre akkora igény mutatkozott, hogy 3 hét alatt 200 fősre duzzadt a csoport. Eleinte nagy igény volt sok személyes találkozásra, ismerkedésre, ezért szerveztek a tagok pikniket a parkban, majd egy helyi beteg kisfiú műtétjére gyűjtés nagy lendületet hozott a csoport aktivitásában, és azóta sincs megállás, a csoport nő, formálódik, és születtek belőle újabb kisebb csoportok egy-egy téma mentén (helyi vállalkozókat, a helyi közlekedést megreformálni akarókat, a karitatív hajlamúakat…stb. tömörítő szintén helyi alcsoportok.)

 

És mi a helyzet vidéken?

 

Egy jó példát ismerek, a debreceni Anyahajó Klub születését, aminek a születéséről itt írtam egy szerintem eléggé tanulságos posztot. Jó példa arra, hogyan jön létre egy támogató anyaközösség néhány hasonló helyzetben lévő kisgyerekes nő sorsközösségéből, önzetlen felajánlásaiból, önmagán és másokon segíteni akarásából.

 

 

Integrálódás a csoportba

 

Mint minden közösségben, egy Facebook csoportban is vannak íratlan szabályok, amik támogatják, hogy valaki a valóban tagnak érezze magát. A kulcs az, hogy először adj, csak azután kérj. Ha pár hétig figyelemmel kíséred a csoportot, és ahol tudsz, segítesz – számodra akár idegen – másoknak, valószínűleg előbb-utóbb ezekből személyes találkozások, új élő kapcsolatok lesznek. És minél több személyes kapcsolatod van egy csoportban, annál valószínűbb, hogy a te kérdésed, kérésed is választ kap. Akár olyanoktól is, akiket – még – nem is ismersz.

Ez a folyamatos kölcsönös adás és kapás hatalmas energiákat szabadít fel. Nagy flash, szívből ajánlom Neked is! 🙂

 

 

 

Tetszett, megosztom másokkal is!
Kategória: Mamabarát, Napló, Testi-Lelki | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Pénzügyi nevelés: Te mire tanítod a gyerekedet?

Tetszett, megosztom másokkal is!

Október 31-én lesz a Takarékossági Világnap. Ennek alkalmából, a CIB Bank támogatásával egy kétrészes pénzügyi nevelés cikksorozatot indítottam, aminek a célja, hogy kezdjünk el közösen gondolkodni arról, hogyan viszonyulunk a pénzhez önmagunkért felelős felnőtt emberként, és a gyerekeinkért felelős kisgyerekes szülőként. Az első részben arról írtam, milyen mintát hozunk otthonról, mit szeretnénk, vagy mit muszáj másképpen csinálnunk, mint a szüleinknek. Ebben a részben arról szeretnék írni, milyen értékekre, képességekre, gondolkodás- és működésmódokra taníthatjuk a gyerekeinket a pénzen keresztül, és milyen módszerekkel.

 

Nem vagyok pénzügyes, nincsenek kész válaszaim, ezért nem is fogom megmondani a frankót. Egy kisgyerekes szülő vagyok, aki felelős döntéseket szeretne hozni, és önismerettel foglalkozó szakember. Ezért most elgondolkodtató kérdéseket szeretnék feltenni, és ezek megválaszolásával közelebb kerülni a saját legjobb megoldásaimhoz egy számomra kevéssé tudatosan művelt területen. Ha van kedved, tarts velem, és válaszold meg Te is azokat a kérdéseket, amelyeket önmagamnak én is feltettem.

 

 

A takarékosság előszobája: megtanítani késleltetni

 

Ismeritek a pillecukor tesztet? A híres stanfordi kísérletben négyéves gyerekeknek kell dönteniük: vagy megeszik azonnal a felkínált pillecukrot, vagy várnak vele 15 percig, és akkor kettőt kapnak. A kísérletvezető kimegy, a gyerekek pedig magukra vannak hagyva a folyamatos kísértéssel, és csak az önuralmukra támaszkodhatnak. A kísérletben résztvevő gyerekeket 18 éven át nyomon követték a kutatók, és azt a meglepő eredményt kapták, hogy azok, akik ellen tudtak állni a kísértésnek, és késleltetni tudták az azonnali kielégülést, később sikeresebbnek bizonyultak az iskolában, és boldogabbnak a mindennapi életben.

Szülőként mit tehetsz, hogy ezt elősegítsd? Talán elsőre furcsán hangzik, de a kiszámítható családi szokások bevezetésével, a következetes határszabással, és a szabályok betarttatásával ülteted el a magját annak, hogy a gyereked később megtanuljon hosszabb távra előre tervezni (például félretenni a zsebpénzt egy komolyabb dologra), a külső nyomásnak (például azonnali költésre csábító reklámoknak) ellenállni. Ezzel már ovis korban, pénz nélkül is megágyazol a gyereked későbbi pénzhez való viszonyának. A pillecukor tesztet otthon akár te is kipróbálhatod, ha kíváncsi vagy, hogy áll most a gyereked az önfegyelemmel. Bevállalod? 😉

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Nálatok mennyire vannak világos szabályok? És kiszámítható családi szokások? És következetes határszabás?

 

 

A döntés szabadsága és súlya, avagy véges lehetőségből gazdálkodunk

 

Nagycsoportos, kisiskolás kortól simán tudod emelni a tétet, ha felelős pénzügyi döntéshozatalra akarod nevelni a gyereked. Bár én pénzt még nem adok neki, a pénzköltésről való döntések egy részét átruházom az ötévesre. Ha valamilyen turista csapda felé igyekszünk családilag, mint nyáron volt egy teljes nap a Művészetek völgyében, előre elmondtam, hogy a nap folyamán 3 dolgot választhat a millió édességárus, a kilométer hosszú kirakodóvásár és a fizetős pluszprogramok között. Tehát véges mennyiségű lehetőségből, vagy később konkrét összegből ő maga gazdálkodik, hoz döntést, majd mérlegel, és hoz helyette inkább másikat. Választ, és ezzel sok más dologról lemond, és sokkal, de sokkal jobban megbecsüli a választott valamit azáltal, hogy rengeteget dilemmázott, mire végre mellette döntött. És az a frusztráció, ami akkor éri, amikor élt a limitált lehetőségeivel, és nem tud egy negyedik vágyott valamit választani, csak majd legközelebb, megtanítja arra is, hogy a következő döntési helyzetben új mérlegelési szempontokat is használjon. Döbbenten tapasztaltam, hogy egy év elteltével is emlékezett arra, amire tavaly vágyott, és sokkal körültekintőbben választott, mint egy éve (egy finomság, egy élmény, egy kézben elvihető apróság).

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Nálatok minek a megvásárlásáról és hány éves kortól dönthet a gyerek? Hogyan segítitek a felelős döntéshozatalban?

 

 

A munka becsülete

 

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy gyerekmunkára buzdítok, de szerintem érdemes lecsapni azokat a magas labdákat, amikor a gyerek maga kezdeményezi, hogy szeretne munkával pénzt keresni. Olyan 9-10 éves lehettem, zsebpénzt még nem kaptam, amikor a húgommal kitaláltuk, hogy a rajzainkból kiállítást rendezünk. Meghívtuk a családot (szülőket, nagyszülőket) a „megnyitóra”, beáraztuk a képeket (5-10-20 forintért), és ők nagyon komolyan vették a dolgot, minden alkotás elkelt, a keresményem meg bekerült a gyereknapi aszfaltrajzoló versenyen nyert páncélszekrény alakú perselyembe. A sulinkban meg volt egy srác, aki hétévesen kiírta egy kartonpapírra a lakótelepen, hogy „kocsimosás 5 forint”, és kis vödörrel, ronggyal szépen le is mosta a jófej, vállalkozó szellemű felnőttek Trabantjait és Skodáit ameddig felért, úgy az ablak közepéig.

 

Az Anyacsavar On-line Klubban is beszélgettünk nem rég erről, és nagyon megérintett Klau példája, akinek deklarált célja, hogy amikortól lehet, a gyerek korának megfelelően arra szoktassák a kisfiukat, hogy munkával keressen pénzt.

„Szüretelni barátnál kiskosárral, szedni ezt-azt és eladni. Sütni sütiket és eladni. Erre a legjobb terep kicsiként a család és a barátok eleinte. A Mihály-napi vásárra sütött meggyes piskótát. Persze, segítettem, de csak kuktaként. Ezt aztán az oviban a társaknak, szülőknek papír tantuszért, petákért adta el. Utána abból “vett” magának másoktól sütit. És utána nagyon boldog volt, mi mindent tudott “venni” abból, ami keresett. Szerintem ezek nagyon jó dolgok. Úgy látom, öröm a gyereknek és az is, hogy a munkájával pénzt keres. Amit leginkább fontosnak tartok, hogy egy védett burokban tanulhassa meg, hogy keresse meg becsületes munkával, kreativitással, tehetséggel a pénzt, hogy használja felelősen.”

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te hány éves kortól és milyen eszközökkel tanítod a gyerekedet a „munka becsületére”?

 

 

A zsebpénz, avagy tapasztalati tanulás élesben

 

A CIB Bank reprezentatív felmérése szerint a magyar szülők jellemzően 11-12 éves kortól kezdenek el zsebpénzt adni a gyerekeknek, átlagosan heti 1100 forintot. Ez nagyjából egybe esik azzal az életkorral, amikor a szülők példája mellett meghatározó lesz, mi a trendi a kortárs csoportban. Ilyenkor lehet rettegni, hogy mikor állít haza a gyermekünk azzal, hogy ő is szeretne okos telefont, márkás cuccokat, szóval nyilván nagy a kísértés az impulzusvásárlásra.

A túlnyomó többség heti, vagy ritkábban havi rendszerességgel ad zsebpénzt, ami a rendszeresen, és kiszámíthatóan érkező jövedelmet modellezi a majdani felnőtt életből, holott éppen abba az irányba haladunk globálisan, hogy a klasszikus, rendszeres havi jövedelmet adó munkahelyek átalakulóban vannak a kiszervezés, projektekre szerződés irányába, amiről az előző cikkben is írtam.

 

A zsebpénzzel a top három leggyakrabban megfogalmazott szülői cél egyike, hogy a gyerekek megtanulják a pénz értékét, azaz hétről hétre saját tapasztalatot szerezzenek arról, hogy 100, vagy 1000 forint mire elég, és mire nem. Erre valóban szuper eszköz, bár erre éppen úgy megfelel az is, ha aktívan bevonjuk őt a napi/heti bevásárlásba.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te milyen eszközzel segíted, hogy a gyereked megtanulja a pénz értékét?

 

 

Célállítás, tervezés, priorizálás, döntés, avagy a pénz beosztása

 

Fontos elérendő cél, hogy tanulják meg már felső tagozatban a pénzt beosztani. Azaz rövid és hosszabb távú saját célokat kitűzni – „szeretnék egy csokit a büféből, amire van is pénzem, és nagyon vágyom az új Star Wars legóra, amihez hónapokat kell spórolnom”. Ehhez legalább fejben költségvetést kell készíteni, és felállítani egy személyes fontossági sorrendet. Majd ennek alapján dönteni az azonnali kielégülés, vagy a pillanatnyi lemondás között. A hosszabb spórolást igénylő célok elérésére nagyobb esélye van azoknak a gyerekeknek, akik már ovis korukban megtanultak türelmesen várni, de még 10-14 évesen sem késő élesben, valódi pénzzel, ugyanakkor komolyabb tét nélkül, a szülői háttér védett burkában, a hibázás, és rossz döntések megtapasztalásának lehetőségével fejleszteni ezt a skillt. De vajon hagyják-e a szülők a gyerekeket hibázni, és a hibáikból tanulni? Ennek egyértelműen ellentmond a kutatás eredménye, amely szerint bár a szülők több mint kétharmada szerint helyes stratégia bevonni a gyerekeket a család pénzügyi dilemmáiba és döntéseibe, túlnyomó többségük csak akkor szabad zsebpénzt adni a gyereknek, ha már felelősen tudja elkölteni.

 

Magdi szülei négy gyereket neveltek, és ők úgy ítélték meg, megéri kockáztatni, és a gyerekekre nagyobb összeget és komolyabb felelősséget bízni. Ők egy ingatlan kiadásából befolyó összeget osztottak el a négy gyerek között. „A bérleti díjat megkaptuk azzal, hogy abból kellett bérletet, ruhát, osztálypénzt, szinte mindent finanszíroznunk. Nagyon jó lecke volt a pénz beosztására.”

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Hagyod hibázni, és a hibáiból tanulni a gyerekedet? Hogyan támogatod, ha rossz döntést hozott?

 

 

Gyarapodás, vagy megelégedés?

 

A kutatásból kiderül, hogy a szülők azt is szeretnék elérni a zsebpénzzel, hogy a gyerekek megtanulják megbecsülni a pénzt, ami van. Azaz nem vágyni többre, jobbra, másra, mint amennyi van. Holott ennél szerintem százszor fontosabb lenne arra megtanítani a gyerekeket, hogy hogyan tudnak becsületes módon több pénzt csinálni, hogy jobban, másképp élhessenek, több mindenhez férhessenek hozzá… ha szeretnének. Mondjuk jó befektetéssel, több és minőségibb munkával, lehetőségek megragadásával (pl. pályázati támogatások), másokkal együttműködéssel.

 

Nekem ezért is tetszenek azok a módszerek, ahol a zsebpénz után a szülők „kamatot” is adnak, ha a gyerek meghatározott ideig nem nyúl hozzá, vagy díjazzák, ha a gyerek benyúl olyan feladatokért, amiért a felnőtteknek is pénz járna. „Anyu sokáig varrt otthon mellékállásban, sokat segítettem neki vasalni meg gombot varrni, ezért viszont meghatározott per darab fizut kaptam.” – meséli Magdi.

 

 

Társadalmi felelősségvállalás

 

Szimpatikus és érthető megközelítés számomra a „Ne több legyen, hanem elég!” családi szlogen is, ami mögött az az üzenet, hogy az állandó pénzhajhászás helyett az időnket és a figyelmünket a kapcsolatainkra, és más fontos dolgokra fordítsuk. Én mégis gyarapodás-párti vagyok, mert úgy gondolom, a több pénz nagyobb szabadságot ad nem csak a saját céljaink elérésében, hanem a „világjobbításban” is. Pénzzel tudok támogatni másokat, számomra fontos ügyeket, hatást gyakorolni a környezetemre az értékrendemnek megfelelően.

 

Ezért is kedvenc megoldásom a zsebpénzadásra Judit barátnőmé. Náluk alapszabály, hogy a gyerekek bármennyi pénzhez jutnak is bármilyen forrásból (zsebpénz, jutalom, alkalmi összegek rokonoktól), annak 50%-át költhetik el azonnal, arra, amire éppen szeretnék. 25%-át félre kell tenniük egy általuk választott hosszú távú cél elérésére. 25%-át pedig el kell adományozniuk egy általuk választott szervezetnek, egy általuk kijelölt célra. Így a gyerekek pici koruktól megtanulják a pénzt beosztani, hosszú távra is tervezni, és megtapasztalják a társadalmi felelősségvállalás anyagi lehetőségeit.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te megelégedés- vagy gyarapodáspárti vagy?  Szerinted mennyi idős kortól taníthatunk egy gyereket társadalmi felelősségvállalásra és milyen eszközökkel?

 

Köszönöm, hogy velem tartottál, és ha van kedved, és oszd meg Te is a tapasztalataidat!

 

 

Tetszett, megosztom másokkal is!
Kategória: Gyereknevelés, Új családi szokások | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Pénzügyi nevelés: Te milyen mintát hozol otthonról?

Tetszett, megosztom másokkal is!

Október 31-én lesz a Takarékossági Világnap. Ennek alkalmából, a CIB Bank támogatásával két cikkel jövök nektek egy mostanában engem is sokat foglalkoztató témáról, a pénzügyi nevelésről. A célom az, hogy kezdjünk el közösen gondolkodni arról, hogyan viszonyulunk a pénzhez önmagunkért felelős felnőtt emberként. És a gyerekeinkért felelős kisgyerekes szülőként. Milyen mintát hozunk otthonról, mit szeretnénk, vagy mit muszáj másképpen csinálnunk, mint a szüleink? És hogyan alakíthatunk ki egészséges viszonyulást a pénzügyekhez a gyerekeinkben?

Nem vagyok pénzügyes, nincsenek kész válaszaim, ezért nem is fogom megmondani a frankót. Egy kisgyerekes szülő vagyok, aki felelős döntéseket szeretne hozni, és önismerettel foglalkozó szakember. Ezért most önreflexiókat szeretnék megosztani és elgondolkodtató kérdéseket feltenni, hogy ezek megválaszolásával közelebb kerüljek magam is a saját legjobb megoldásaimhoz egy számomra kevéssé tudatosan művelt területen. Ha van kedved, tarts velem, és válaszold meg Te is azokat a kérdéseket, amelyeket önmagamnak én is feltettem.

 

 

A szülővé válás egyik legnagyobb (nekem pedig – vessetek a mókusok elé – egyértelműen a legnagyobb) kihívása a gyereknevelés. Ennek egyik méltatlanul mellőzött eleme a pénzügyekre nevelés. Pedig egyáltalán nem mindegy, milyen a viszonyunk a pénzhez. A kurrens boldogságkutatások szerint ugyanis a pénz is olyan tényező, amely ha tetszik, ha nem, fontos szerepet játszik a szubjektív boldogságérzetünk alakulásában. És a gyerekeinkében is.

 

 

Példával nevelünk

 

Mint a gyereknevelés minden területén, a pénzügyekre nevelésnél is a legfontosabb eszköz a példamutatás. Bár sok családban vannak tipikus szülői intelmek, mint „tanuld meg a pénz értékét”, meg „kölcsön nem kérünk és nem adunk”, ezeket a hétköznapi gyakorlat hitelesíti. Még akkor is, ha esetleg nincsenek is önmagunknak megfogalmazott nevelési elveink, tudatos pénzügyi nevelési céljaink, a mindennapi viselkedésünkkel példát mutatunk, értékeket közvetítünk. Büfében veszed a szendvicset, vagy otthon készíted? Az időd drágább, a kényelem fontosabb számodra, vagy a pénz? Megelégszel az alacsonyabb fizuval, csak minél több időt tölthess a családdal? Inkább túlórázol, de a színházba járáshoz ragaszkodsz? A te pozíciódban nem öltözködhetsz akárhogy? Az apádnak sem volt millió játéka, mégis felnőtt valahogy? A fontossági sorrend szavak nélkül is átjön.

 

Mire költünk?

 

Emlékszel, hogy gyerekkorodban mire költöttek a szüleid, és mire nem? Mi élvezett prioritást akár más dolgok kárára is, és mire sajnálták a pénzt? Aminek persze van egy értékrend-közvetítő üzenete is: mi az, ami szerintük az életben igazán fontos, és mi az, ami kevésbé.

Nyilván nem véletlen, hogy simán járok lyukas bugyiban, miközben a gyerekeim fizetős intézménybe járnak, hiszen ezt láttam otthon is, és ez a minta jött át a családi narratívából is. Az apai nagyszüleim kétkezi munkásként dolgoztak nagyon keményen, és roppant szerény körülmények között éltek társbérletben, majd életük végéig albérletben, de az apám a családjából elsőként főiskolát végezhetett, versenysportolt, zongorázni tanult. Amikor a ’80-as években disszidáltak közeli családtagok, az összes családi ékszert pénzzé tették, hogy a gyerekük a legjobb magániskolába járhasson. Bár a legzűrösebb negyedben laktak, és csak pottyantós budi volt a kert végében, ennek ellenére takarítónő járt hozzájuk, ami felesleges luxusköltésnek tűnhet. Az oka az volt, hogy gőzerővel készültek a szakvizsgájukra, hogy a választott új hazájukban is a saját szakmájukban dolgozhassanak. A tanulás, az élethosszig tartó önfejlesztés nálunk olyan érték, amiért nagyon sok – mások által elképzelhetetlen, vagy érthetetlen – kényelmetlenséget bevállaltak a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim… és én is.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Neked mik a fontossági sorrended a pénzköltésben? És mit üzen ez vajon a gyerekeidnek?

 

 

Honnan jön a pénz?

 

A szüleink generációja számos dologban mutathatott nekünk jó, vagy rossz példát a pénzügyek kezelésével kapcsolatban, azonban van jó pár dolog, ami az elmúlt harminc évben globálisan megváltozott a világban, ezért nekünk most minták híján, önerőből kell ezekre adaptív megoldásokat találnunk. Mondok pár példát:

 

Amikor kisiskolás voltam, a ’80-as évek szocializmusában például mindenkinek volt munkája, és havi rendszeres, kiszámítható jövedelme függetlenül attól, mennyit és milyen minőségben dolgozott. Nem voltak nagy bérkülönbségek, és sokan az első munkahelyükről mentek nyugdíjba. Sokszor hallottam a szüleimtől, nagyszüleimtől, hogy „ez egy nyugdíjas állás”. Nekünk, mai kisgyerekes szülőknek szinte biztos, hogy már nem lesz állami nyugdíjunk, és megkockáztatom, hogy államilag támogatott egészségügyi ellátásunk sem, mivel sajnos a jólléti állam bedőlőben van az egész világon. Komoly tartalékokat, passzív jövedelemforrásokat kell kiépítenünk, ha fenn akarjuk tartani az anyagi biztonságunkat.

 

Amikor gimis voltam, az egyik tanárunk azt mondta, hogy aki közülünk ért a számítógéphez (értsd a word és excel kezeléséhez) és tud angolul, annak arany élete lesz. Ehhez képest mára ez alapelvárás a legtöbb munkához, a sikert, megbecsülést, jó jövedelmet messze nem garantálja. Sőt, nem csak az változott meg, hogy milyen szaktudásra van fizetőképes kereslet, hanem úgy fest, hogy tíz-tizenöt éven belül klasszikus, havi fizus munkahelyünk sem nagyon lesz. Abba az irányba haladunk, hogy rövidtávú, konkrét projekteken, több munkáltatónak fogunk dolgozni, így több forrásból érkezik majd a bevételünk is, akárcsak egy kisvállalkozónak. Ez azt jelenti, hogy be kell rendezkednünk a megrendelések és a jövedelmek kiszámíthatatlanságára. Ha pedig öregek vagy betegek leszünk, a saját megtakarításainkra számíthatunk állami segítség helyett. Amit tehát a jövedelemszerzéssel kapcsolatban a szüleimnél láttam, manapság egyre kevésbé használható, és arról végképp gőzöm sincs, mi lesz a helyzet húsz év múlva, amikor az én gyerekeim lépnek ki a munkaerőpiacra. Valami olyasmire kellene tehát felkészítenem őket, amiről annyit lehet csak sejteni, hogy teljesen másmilyen lesz, mint most.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te hogyan készülsz a jövőre? Honnan lesz nyugdíjad? Mit teszel a jövőbeni anyagi biztonságodért ma?

 

 

Amire az élet tanított

 

És jöhetnek meghatározó minták a családon kívülről is. Egyetemista koromban nyelvtanításból egészítettem ki a kevéske ösztöndíjamat. Az egyik tanítványom jól menő vállalkozó volt, aki egyszer azt mondta nekem, hogy „Ha kevés a pénzed, nem kevesebbet kell költeni, hanem többet kell keresni.” Emlékszem, mennyire leesett az állam ezen a megközelítésen. A szüleim arra tanítottak, hogy addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér. Fantasztikusan megtanítottak takarékoskodni, a pénzt jól beosztani, de azt nem tanultam meg, hogyan tudok az értékteremtő munkámért több pénzt kérni, és a bevételeimet a személyes céljaimhoz igazítani. Merészet léptem, és a piaci ár fölé elemeltem az óradíjamat. Tudjátok mi történt? Kevesebb tanítványom lett DE többet kerestem kevesebb idő alatt. Nőtt az önértékelésem, és a következő helyzetben, amikor önmagamért kellett kiállnom, kevésbé izgultam, jobban mertem kockáztatni.

 

Inkább cél, vagy inkább eszköz?

 

Mára már rengeteg tapasztalatom van arról, hogy nagyon sokféle tevékenységgel lehet pénzt keresni. Kiléptem abból a paradigmából, hogy a munka egy fárasztó és stresszes kényszer kell hogy legyen, amiért jutalmul pénzt kapok, és ami pihentet, vagy örömet okoz, azért én fizetek. Ma már abból indulok ki, hogy mi az, amit szenvedélyesen és örömmel csinálok, és amiben szívesen fejlődöm, tanulok újat. És ha ez megvan, kitalálom, hogyan lehet ezzel pénzt keresni. A gyerekem is tudja, hogy imádok dolgozni, és nekem a munka olyan, mint neki a játék. A pénz első sorban nem egy vágyott, elérendő cél, amiért bármit megteszek, hanem egy eszköz, amit használok. Nem csak arról döntök, mire költöm, hanem arról is, honnan folyjék be.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Neked milyen (jó, vagy rossz) tapasztalatok változtatták meg felnőttként a pénzhez való viszonyodat?

 

 

A következő részben többek között arról olvashatsz, mik a pénzügyi nevelés lehetséges céljai, és milyen – méltán népszerű, vagy egészen különleges – módszereket használnak ezek elérésére más szülők. Olvass, inspirálódj, és oszd meg Te is a tapasztalataidat!

 

 

Tetszett, megosztom másokkal is!
Kategória: Gyereknevelés, Új családi szokások | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Felkészítés állásinterjúra

Tetszett, megosztom másokkal is!

Örüljek, ha egyáltalán van állásom?

Hat éve dolgoztam egy cégnél, amikor eldöntöttem, hogy lépnem kell. Akkori munkámat a lányom születése után két évvel, igencsak megtépázott önbizalommal kezdtem el. Bár a feladataimat szerettem, nem voltam megfizetve vagy bármilyen más módon megbecsülve. Ez az önbecsülésemet, fizetési és egyéb igényeimet elképesztő módon torzította: magam is elhittem már, hogy nekem tényleg csak ennyi jár, és örüljek, ha egyáltalán van állásom.

 

Bértárgyalás… fog ez menni?

Elképzeltem újra és újra, hogy milyen jó érzés lesz elküldenem majd a felmondólevelemet…

Ekkor egy izgalmas álláshirdetésre bukkantam.  De mondjuk ki őszintén: nem igazán voltam produktív, bértárgyalásra hasznos mentális állapotban.

Amikor Dórához fordultam, azt reméltem, szimplán a bértárgyaláshoz kapok némi gyakorlati segítséget, ehelyett azonban egy teljesen új szemléletet kaptam tőle. Amikor Dóra – megismerve képzettségeimet, gyakorlatomat – meghallotta, milyen fizetést képzelek el magamnak, felhívta a figyelmem többek között a helyi jellemző fizetésekre, az én tapasztalataimra és tudásomra a szakmámban, arra, hogy mennyire értékes munkaerő vagyok, és arra biztatott, azt gondoljam végig, hogy ÉN miért vagyok értékes az álláshirdetőnek. Arra is biztatott, hogy ne abból induljak ki, hogy most mennyit keresek, hanem abból, mennyit szeretnék kapni.

 

Önállóság, önértékelés, önbizalom… miért nehéz nőként, anyaként?

Nem az első munkahelyem volt ez, nem is a második, mégis még egyetlen helyemen sem kezdtem el az interjú során feltornászni a fizetési igényemet. Erős szorongás fog el, ha konfliktusba kerülök, és attól félek, hogy a magasabb fizetési igény miatt majd mást fognak felvenni – ami az első munkahelyen, frissen végzett kezdőként lehet, hogy így is volt. Valahogy az a sejtésem, ezzel mások is így vannak, és ráadásul ezek a mások mindig inkább nők, mint férfiak. Lehetséges, hogy azért (is) léteznek nemi különbségek a fizetésekben, mert mi nők nehezebben állunk ki magunkért?

 

Saját igények feltárása, alkuzónák kijelölése

Dórával másfél órát beszélgettünk az első interjú előtt, és ennek végére kialakult egy stabil képem arról, mit szeretnék mindenképpen megkapni, és mi az, amit még ezen felül jó lenne; mi az, ami miatt én leszek a legjobb választás, és mi az, amit nem szeretnék csinálni, amiben tehát semmiképpen ne számítsanak rám az új munkám során. A beszélgetésből akcióterv lett, a tervből pedig új önbizalom.

 

Megérdemlem a sikert!

Az interjú után természetesen elsők között hívtam Dórát, hogy elmeséljem, mennyire jól ment minden. Dóra hasznos tanácsokkal látott el a második interjúkörre is. És ekkor történt az újabb meglepetés: Dóra egyszerűen azt mondta: “Gratulálok! Nagyon ügyes vagy! Megérdemled a sikert!” Elállt a szavam. Még soha senki nem mondta, hogy én megérdemlem a több fizetést, elismerést. Ez újabb önbizalom-adagot csepegtetett belém.

 

Az anyagi elismerés is építi az önértékelést

A lehető legjobb döntést hoztam meg, amikor Dórát kértem meg, hogy felkészítsen az interjúra: tanácsai, kérdései nyomán 30%-kal magasabb bért és többféle, pénzben ki nem fejezhető extra juttatásokat sikerült kialkudnom ahhoz képest, amit magamban először elképzeltem. Az új, “értékes munkavállaló” énképemet még nevelgetem magamban egy kicsit, de a csíráit Dóra már visszavonhatatlanul elültette.

(Judit, értelmiségi dolgozó anya)

 

Az otthon töltött évek után úgy érzed, már semmihez sem értesz?

Nem bízol abban, hogy találsz izgalmas, Neked való munkát?

Úgy érzed, nem fogod tudni a munkát a családdal összehangolni?

Nem mersz kiállni önmagadért a munkahelyeden?

Szeretnél karriert építeni, de úgy gondolod, ez gyerekek mellől nem lehetséges?

Várlak Téged is egyéni coachingra!

VAN megoldás!

 

Tetszett, megosztom másokkal is!
Kategória: Az Anyacsavar egyéni coachingról, Referenciák, Vissza a munka világába | Címke: , | Hozzászólás most!

Miért szólnak be, amikor terhes vagyok?

Tetszett, megosztom másokkal is!

 – személyes kirohanás, vagy levél a nem terhes környezetemnek

A hatodik hónapban a hasam hétről hétre növekszik, érzékelhetően, és jól láthatóan. De köszönöm, jól vagyok: aktívan dolgozom, naponta új terveket kovácsolok, biciklivel közlekedem a városban, sportolok. Olvasom a híreket, véleményt formálok az eseményekről, ápolom a lázas gyereket, kíváncsi vagyok a barátaimra, reflektálok önmagamra, szeretek nevetni, néha elvágyódom, teljes életet élek.

Azonban amikor ismerősökkel futok össze, gyakran ledermeszt, hogy kb. köszönés helyett a következőkkel indítanak „Nőtt a pocak!”. „Neked is jó reggelt!” – gondolom magamban, és próbálok úgy csinálni, mint aki nem hallja a testére tett megjegyzést.

 

Puszta jó szándék?

„Nem is tudtam! Mikorra várod?” és amikor mondom, mikorra, az újabb standard kérdés: „És nem kettő véletlenül?”. Ők az intellektuális beszólók, akik ötletesen és frappánsan tesznek rám nyilvánosan megjegyzést. Puszta jó szándékból természetesen.

„Egyre dagadtabb vagy!” Na, ez kicsapja a biztosítékot, ezt MOST szeretném lekeverni. Megkérem, lehetne-e, hogy nem az én hasam a fő téma, mert engem zavarnak ezek a beszólások. Jaj, de ő nem úgy gondolta, ő csak az örömét (!) szerette volna kifejezni a hasam láttán, hiszen a gyerek az egy örömteli dolog, vagy nem?

 

Vagy egyszerű bunkóság?

Fejben tudom, hogy ezeket a beszólásokat nem rossz szándékból teszik, hanem valóban puszta spontán érdeklődés-megnyilvánulásokról van szó. És a téma adja magát, mindenkinek majd’ kiüti a szemét, ugye. De könyörgök, hogy van az, hogy amíg ezek az emberek soha, de soha nem szólnának be egy másik felnőtt embernek azért, mert előnytelenül öltözik, vagy szájszaga van, nekem gondolkodás nélkül és azonnal, mert babát várok. De vegyünk pozitív példát: azt sem tennék szóvá, hogy valakinek feltűnően szép műfogai vannak, vagy örömteli módon sikerült a ronda bőrhibáit elkendőznie. Mindeközben a várandós nők teste társasági téma, amiről a jelenlétemben, a fejem fölött beszélgetnek, vagy egyenesen tőlem is elvárják, hogy bájcsevegjek róla.

 

Esetleg kulturális/társadalmi elvárást tükröz?

Miért van az, hogy az a társas norma, hogy a másik emberhez, mint személyhez viszonyulok, mint gondolkodó-érző lényhez, a maga komplexitásában, az szőrén-szálán eltűnik, ha valaki egy terhes nővel találkozik. A terhes nő onnantól egyenlővé válik a gyereket hordozó testével, és az anyai identitás-szeletével a többiek szemében, és még tőle magától is elvárják, hogy saját magára így tekintsen.

 

Felkínált/leosztott szerep

Kétszer volt életemben hasonló élményem: először, amikor fiatal lány voltam, és hirtelen tiszteletben tartandó ember helyett izgalmas prédává váltam a krokodil-tekintetű férfiak között. Nem hozzám, emberhez beszéltek, hanem hozzám, lehetséges lefektethető nőhöz, és ugyanúgy elcsodálkoztak azon, ha ezt a nekem felkínált szerepet szűknek éreztem, vagy nem kértem belőle: nem nevettem a hülye vicceken, nem vettem fel a szexista „bókokat”, nem tekintettem én is saját magamra az ő szexuális tárgyukként.

A másik hasonló élményem az volt, amikor gyerekként a jelenlétemben beszélgettek a felnőttek rólam. Mindig borzasztóan kínosan éreztem magam, még akkor is, ha dicsértek, vagy viccesnek gondolt történeteket meséltek rólam. Miért nem hozzám beszél, ha egyszer ott vagyok? Ha hozzám szól, miért kérdez olyasmiket, amit egy felnőttől sosem kérdezne? Ha már rólam beszélgetnek, miért nem várják ki, amíg egyszer nem vagyok jelen? Miért ér hozzám (paskolja meg a karom, nyom barackot a fejemre)?

 

Ha tényleg jó szándékú vagy…

Tisztelettel kérhetem-e, hogy az anyaságra való testi-lelki felkészülést támogassa meg mindenki azzal, hogy nem tesz megjegyzést rám, és nem tesz fel indiszkrét kérdéseket. Most éppen nem szeretném megérteni ezt, empatizálni ezzel, és gyógypedagógiai eszközökkel kezelni. Most azt szeretném kérni, hogy egy kicsit Ti legyetek tekintettel rám. Előre is, és tényleg komolyan köszönöm!

 

Ami jól esik és nem határsértő

Nem közönyre van szükségem. Nem arról van szó, hogy nem lehet hozzám szólni. Nekem is jól esik az odafordulás… tisztelettel. Egy kedves mosollyal szavak nélkül is tudatod velem az utcán szembe jőve, hogy a terhességet, és a babám érkezését örömteli dolognak gondolod, akárcsak én.

Ha megkérdezed, hogy vagyok, tudni fogom, hogy érdeklődsz irántunk, és hidd el, annyit fogok megosztani, amennyit szeretnék a magánügyeimről. Felnőtt emberként el tudom dönteni, hogy a helyzet és a kérdezővel való személyes kapcsolatom függvényében, miről esik jól beszélni. És előre is köszönöm az osztatlan figyelmedet, az ítélkezés nélküli meghallgatást. Nagyon sokat segít az anyává válás sorsfordító változásában, és hálás vagyok minden támogatásért ebben a folyamatban.

 

Tetszett, megosztom másokkal is!
Kategória: Napló, Testi-Lelki | Címke: , , | Hozzászólás most!

Anyaság és szex Anyacsavar Klub

Tetszett, megosztom másokkal is!
  • Megváltozott a viszonyod a testedhez a szülés után?
  • Más a viszonyod a szexualitáshoz anyaként?
  • Mi az, ami meglepetésként ért, amiről senki nem beszélt?
  • Mi segít visszatalálni a jó szexhez?
  • Hogyan teremted meg a helyét és idejét?
  • Mik a legfeszítőbb elakadások, és vajon van-e ezekre is megoldás?
  • Másoknak is nehéz, vagy csak én vagyok ufó?
  • Mások hogy csinálják?
  • Én hogy csináljam?

Beszéljünk tabumentes bizalomteli légkörben arról, kinek hogyan változott a szexualitáshoz való viszonya a szüléssel, anyává válással. Beszéljünk a kihívásokról, a választás szabadságáról, a bejárt utakról, megküzdési stratégiákról, felszabadító belső engedélyekről. A bevált jó gyakorlatokról, a követendő példákról!

Mondd el Te is, hogy csinálod!

Érdekel, mások hogy csinálják? Hallgasd meg más kisgyerekes nők tapasztalatait!

Hozd el a barátnődet, gyerekedet, gondolataidat, érzéseidet, tapasztalataidat! Várunk szeretettel!

Moderátor: Paizs Dóra megoldásközpontú coach, az Anyacsavar alapítója

Meghívott vendég: Mester Dóra Djamila szexuális nevelő, coach, tréner, aktivista , a Nő, anya, szerető című könyv szerzője, a csakatestemenát bloggere, az Ars Erotica Alapítvány létrehozója

 

Mikor?                        november 17. 16.30-18.30

Hol?                            HellóAnyu

Mennyibe kerül?         A beszélgetés ingyenes, és érvényes Anyacsavar On-line klubtagsággal látogatható.

Regisztráció: A beszélgetésen maximum 20 fő vehet részt, ezért a részvétel regisztrációhoz kötött: a klub Facebook eseményénél kell bejelölnöd, ha biztosan jössz, így tudjuk követni, hány főnél tartunk.

Várunk Téged is szeretettel!

Itt tudsz csatlakozni Te is az Anyacsavar On-line Klubhoz!

 

Tetszett, megosztom másokkal is!
Kategória: Aktuális, Mamabarát, Testi-Lelki, Új családi szokások | Címke: , | Hozzászólás most!

Az idei nyár tanulságai

Tetszett, megosztom másokkal is!

Már-már fekete öves családi nyaralástervezőnek érzem magam az elmúlt öt év kisgyerekes nyaralásainak tapasztalataival, mégis minden nyár hoz meglepetéseket, új tanulságokat. Íme az idei nyár tanulságai a kétévessel és az ötévessel.

“És tényleg évről-évre könnyebb…”

 

Az első, és legfontosabb tanulság, hogy:

A bevált gyakorlatokat évről-évre újra kell tesztelni.

 

Ami tavaly bevált, és amiről úgy gondoltam, nyilván idén is működik majd – sőt, egyre jobban működik – annak a feléről kiderült, hogy idén nem, vagy teljesen másképpen működik. Cserébe egy csomó minden, ami tavaly még gázos volt, idén zökkenőmentesen alakult.

 

Amik korábban – és idén is – jól működtek:

 

  • Én-idő a felnőtteknek

 

Azaz lehetőleg minden áldott nap 2 óra egyedül, és saját ritmusban eltöltött idő bármivel, ami éppen jól esik. Mivel idén mindkét fiam ödipális fázisban van, és gyakorlatilag non-stop csak velem szeretne lenni, a zavartalan én-időhöz nekem muszáj elmennem otthonról. Hogy mire volt elég két óra? Ilyenkor tudtam kedvenc zenéket hallgatni a kocsiban, hosszan (!) beszélgetni telefonon, ülve meginni egy kávét, naplót írni, valamilyen kreatív, önjutalmazó munkát végezni, sőt egyszer még szétnéztem egy ruha-árleszállításon is. A férjemnek én-idő gyanánt idén a rendszeres délutáni szunyókálás és az esti futás jött be.

 

  • Nekünk a Balaton a riviéra

 

Amikor nem Budapesten voltunk, akkor szinte kizárólag abban a balatoni nyaralóban voltunk, amit még a nagyszüleim építettek, és most már mi gondozunk és élvezünk évről-évre. Nem utaztunk ezen kívül sehová, mint a gyerekek előtt mindig. A gyerekek odavoltak a kertért, a vadon termő saját szőlőért, a tavaly csináltatott óriási homokozóért, a tóért, és a kétgyerekes életünk impulzusáradata mellett ennél többre mi sem vágytunk. Annak pedig külön örültem, hogy a kánikulában kocsiban aszalódást feleslegesen nem erőltettük.

 

Ami tavaly bejött, idén sajnos nem

 

  • Nyaralás nagyszülőkkel

 

Tavaly az anyukámmal és a gyerekekkel közösen eltöltött hét nekem is adott igazi pihenős pillanatokat, amikor megéltem, hogy valaki végre rólam gondoskodik. Mennyei volt! Ehhez idén is nagy reményeket fűztem, de az említett ödipális ragaszkodás miatt az egyébként imádott nagyszülőkkel sokszor szóba sem akartak állni a gyerekek, ha én is ott voltam. A közös nyaraláson hajnaltól késő estig mindenhez csak én voltam jó, amitől én kikészültem, a nagymama megbántódott. Igazi vesztes-vesztes helyzet 🙁

Ami tavaly még nem ment, de idén már igen

 

  • Nyári ovis tábor

 

Ami elképzelhetetlen lett volna a négyévessel, nevezetesen, hogy számára új helyszíneken egy csomó vadidegen gyerekkel – hétről-hétre változó összetételben jól érezze magát, idén kisebb zökkenőkkel már jól tudott működni. A kulcs sikerfaktorok között tartom számon, hogy:

  • ügyeltem arra, hogy mindegyik táborban legyen ismerős felnőtt és ismerős gyerekek,
  • hogy úgy intéztem, hogy minden reggel én vihessem a kisfiamat a táborba, és ezek ráérős, beszélgetős közös idők voltak,
  • és szinte minden héten ellógtunk 1-1 napot, amiket ajándékként élt meg, és nagyon is számon tartott.

 

  • Nyaralás kettesben

 

Mármint a férjemmel! 4 teljes napon át csak azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt hála a szupertámogató nagyszülőknek, első sorban is anyukámnak, akik addig otthon kényeztették a kicsiket. Úsztunk a Balatonban, belegyalogoltunk az aranyhídba, stégen olvastunk, vendégül láttuk a barátainkat, okos sorozatokat néztünk, és akkor beszélgettünk, amikor akartunk, nem akkor, amikor végre lehetett. Nagyon jól esett, és gyorsan elrepült…

 

Amire odafigyeltünk:

  • A kettesben nyaralást a gyerekek 30 napos nyári vakációjának a közepére tettük, hogy a gyerekek előtte és utána is töltekezhessenek belőlünk.
  • Nem zsúfoltuk tele ezt a 4 napot programmal, élveztük, hogy csak úgy történnek a dolgok.

 

  • Egyedül a gyerekekkel

 

Idén is két napot egyedül voltam a gyerekekkel, mint tavaly. De amíg a tavalyit két hétig hevertem ki, idén teljesen simán ment az egész. Hogy mi kellett ehhez? Például az, hogy a kétéves és az ötéves már örömmel játszik együtt, és képes az igényeit és ritmusát olyan dolgokban összehangolni, mint egy közös fürdés a Balatonban, egy közös séta kismotorral és biciklivel, vagy a közös meseolvasás élvezete. Micsoda könnyebbség!

 

  • Gyerekek közös szobába szoktatása

 

Sok fáradtságot és stresszt spóroltunk meg azzal is, hogy az évindító terveinknek megfelelően a nyaralás első napján vettünk egy nagy levegőt, meg az ikeában egy új gyerekágyat, és elkezdtük a gyerekeket közös szobába szoktatni, amivel visszanyertük a közös felnőtt estéinket, az oldalba rúgás-mentes alvásokat, és bónusznak egy olyan napról-napra erősödő testvérkapcsolatot a két gyerekünk között, amiért minden nap hálás vagyok. Nagyon megható, amikor éjjel felriadok arra, hogy a kicsi felsír álmában, majd azonnal azt hallom, hogy a nagyobbik nyugtatgatja „Nincsen semmi baj”, majd mindketten álomba szenderülnek. Ide is eljutottunk, el sem hiszem!

 

  • Nulla program

 

Tavaly a nem rég járni megtanult 15 hónapos sarkában szaladgálva úgy próbáltunk a négyéves kedvében járni, hogy minden áldott napra változatos programokkal készültünk. Állandó vendégjárás és egy strandtáskányi új játék és mesekönyv kellett ahhoz, hogy a kényes családi dinamikát egyensúlyban tudjuk tartani, és minden gyerek azt érezze, kap elegendő figyelmet. Idén egyszerűen jó volt együtt. Nem hiányzott senki és semmi ahhoz, hogy jól érezzük magunkat mindnyájan. Töltekeztünk a laza, tervezetlen napokból, a közös fürdésekből, sétákból és nagy olvasásokból. Mindenkinek mindenkivel voltak nagyon jó közös pillanatai, és elérkeztünk egy mérföldkőhöz: idén először megfordult az arány, és több volt a feltöltő és örömteli, mint a stresszes, vagy fárasztó közösen töltött idő.

 

Vajon mit hoz a következő év?

 

A tavalyi nyári tervekről, a legfontosabb tanulságokról, és a legnagyobb flashekről is olvashatsz a blogon.

Ha a közösség és a programok is érdekelnek, hírlevélre itt tudsz feliratkozni.

 

Tetszett, megosztom másokkal is!
Kategória: Mamabarát, Napló, Testi-Lelki, Új családi szokások | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Segített az árazásom újragondolásában

Tetszett, megosztom másokkal is!

“Tudtam, hogy nehéz időszak előtt állok a vállalkozásomban, és azért jöttem, hogy támogatást kapjak, fejlődjek és a közösség ereje is segítsen abban, hogy kitartsak.

Sokszor teljesen másképpen segített a csoport, mint amire számítottam. Segített, hogy megtaláljam a fókuszt, ezenkívül inspiráló és örömteli volt a többi vállalkozó anyukával együtt gondolkozni, tervezni.

Nehezen fogadok el kritikát, véleményt és nehezen szervezek ki bármit is, nagyon maximalista vagyok, ezért nekem a sok együttműködés és ötlet nagy lökést adott. Pár dolgot segített elengedni, és fejlesztették a rugalmasságomat az itt kapott coaching kérdések és a közösség.

Az egyik legfontosabb segítség az a kérdéssor volt, ami segített az árazásom újragondolásában, és hogy felismertem, hogy a pihenésnek és feltöltődésnek is elég teret kell hagyni a feladatok mellett.”

(Somfay Alexandra, bábpedagógus, a Mentasárkány alapítója az Önmegvalósítás Anyacsavar csoportról)

Tetszett, megosztom másokkal is!
Kategória: Az Anyacsavar csoportról, Referenciák | Címke: , | Hozzászólás most!

Nem harap a spenót – gyermeknevelés francia módra

Tetszett, megosztom másokkal is!

A Nem harap a spenót – gyereknevelés francia módra a top 5 gyereknevelési könyv egyike, amit személy szerint ajánlok, és úgy gondolom, bárcsak hamarabb olvastam volna. Arról ír, hogyan nevelik a franciák a gyerekeiket kicsit lazábban, kevesebb bűntudattal, több odafigyeléssel önmagukra, és több bizalommal a gyerekekben.

Mármint az első gyerekük esetében is. Mert a második gyerekemnél már én is szinte mindent úgy csináltam a legelejétől kezdve, ahogyan a könyv írja – azaz a saját mércém szerint tökéletlenül, viszont lelkileg belelazulva – egész egyszerűen azért, mert nem volt más lehetőségem a majd’ hároméves nagyobbik mellett.

 

Mondom pontokba gyűjtve, mik a kedvenceim a könyv aranyat érő tanácsai közül:

 

 

  • Valódi munka-magánélet egyensúly.

A munka-magánélet egyensúly a mi kultúránkban csupán zsonglőrködést jelent a munka, a gyerekek, a háztartás, a mindenki (más) jólléte és legjobb esetben a saját jóllétünk között. Beleszakadunk, hogy minden beleférjen, és bűntudatunk van, ha nem MINDEN tökéletes. Mintha mindenkiért és mindenért mi, anyánk lennénk felelősök. A franciáknál az egyensúly azt jelenti, hogy nem engedik, hogy az életük bármely területe – beleértve az anyaságot is – elborítsa a többit.

 

  • Egyensúly a kapcsolatokban.

A francia kultúra nem támogatja, pláne nem jutalmazza a mártír anyákat. Sőt nagyon is egészségtelennek és túlzónak tartják, ha valaki feláldozza a házasságát és a szexuális életét a gyerekeiért.

Fordítom magyarra: a heti 1-2 (vagy több) kimenő a pároddal, vagy ha egyedül neveled a gyereked, akkor a leendő párod keresésével töltött idő kb. kötelező. Természetes, magától értetődő. Neked is, aki betervezed a hetedbe. És a gyerekeidnek is, akik kicsi koruktól ezt látják, és ezt tartják természetesnek.

 

 

  • Családi optimumra törekvés.

A családba beleszülető gyerekek alkalmazkodnak a családhoz, és nem az egész család ugrálja körül az újszülöttet.

Megtanulják a családi szokásokat, a napi ritmust, a többi családtag igényeit. Megkóstolják a családi ebédet és vacsorát, így nagyon hamar megismerkednek sok és sokféle ízzel és étellel. Ugyanazt eszik, mint a többiek, ami azt is jelenti, hogy az anya (vagy apa) egyfélét főz. Nincs cirkusz, hogy Pistike kizárólag háromféle ipari szemetet hajlandó enni, amit neki külön el kell készíteni minden áldott alkalommal. És a sort még hosszan folytathatnánk…

 

  • Határszabás

Vannak szabályok, amikre nagy türelemmel, és következetességgel pici koruktól kezdve megtanítják a gyerekeket. Ezek a családi zökkenőmentes együttélést szolgálják, és ezeknek hála nem kell percenként fegyelmezni a gyerekeket, és nincs ezekből állandó, napi szintű feszkó. (A határszabás egyébként hatékony eszköze a Kapcsolódó nevelés módszertanának is. Erről bővebben itt olvashatsz!)

Például a gyerekeket fektetését szigorúan veszik, mert a napi 1-2 óra „felnőttidőt” alapvető emberi szükségletnek tekintik. Ez az önmagukkal, saját ritmusban töltött napi pár óra a lelki integritás egyben tartásának alapja. Ők ösztönösen tudják és a napi gyakorlatban művelik azt, amivel mi a saját tökéletlenségünk miatti bűntudatunkat szoktuk csillapítani, hogy „ha anya jól van, mindenki jól van.”

 

  • Megtanítják a gyerekeket késleltetni.

Azaz várni. Már egészen pici koruktól. Konkrétan NEM ugranak az első felsírásra, várnak 20-30 másodpercet, és csak akkor sietnek a babák segítségére, ha a sírás nem csillapodik, azaz a felnőtt közbeavatkozására valóban szükség van. Az esetek egy részében azonban kiderül, hogy nincs másokra szükség, a probléma magától megoldódott – kijött a büfi, megtalálta a kis takaróját, elaludt…stb. A gyerekeknek pedig szép lassan kialakul egy tudása arról, hogy a kényelmetlen helyzeteket ki lehet bírni és meg fognak oldódni. Ha pedig ezt megtanulja, elkezd bízni ebben, és már nem is sír ilyenkor ellentétben azokkal a babákkal, akik azt tanulják meg, hogy ha bármi bajuk van, egy másik ember kell a megoldáshoz. Akit aztán dühösen követelnek később is, 2-3-4-5 évesen is, minden új, nehéz, kényelmetlen helyzetben.

 

  • A gyereket békén kell hagyni.

Mármint nyilván biztonságos környezetben, de hagyni kell őt a saját ritmusában, önállóan felfedezni a világot, szöszmötölni, kipróbálni a különböző mozgásokat, anyagokat, ízeket egészen pici korától. Felesleges elárasztani őket ingerekkel, előemészteni számukra a világ megtapasztalását. Nekik ugyanúgy örömet és a kompetenciaérzésük növekedését adja, ha egyedül elsajátítják hogyan kell fogni a kanalat, ha megtapasztalja a saját ritmusában, hogyan boldogul egyedül a cipőfelhúzással, még ha ez számunkra esetleg őrjítően lassú tíz percig tart is. Ez szintén növeli a gyerekek kompetencia-érzését, önbizalmát, azt a tapasztalatát, hogy bármilyen problémát meg tudnak oldani egyedül. És milyen jól jön ez később is az összes új helyzetben, közösségekben, munkahelyeken.

 

Még sok apró trükk van a könyvben, amik közül lehet és érdemes is szemezgetni. De ami a legfontosabb a könyvben, az azt hiszem, az a szemléletmód, ami a kultúrák közötti különbségből fakadóan annyi engedélyt ad az anyáknak egy örömtelibb, bűntudat-mentesebb anyaszerepre, amennyit a legtöbb magyar anya a büdös életben nem kap meg a környezete legtámogatóbb tagjaitól sem.

 

Meríts erőt belőle Te is!  🙂

 

 

 

 

 

 

 

Tetszett, megosztom másokkal is!
Kategória: Gyereknevelés, Mamabarát, Testi-Lelki, Új családi szokások | Címke: , , | Hozzászólás most!

10 +1 jó tanács évközepi újratervezéshez

Tetszett, megosztom másokkal is!

Idén is tartottam Évközepi újratervező workshopot a fantasztikus Sütit akarok! kávézóban, ahol csupa kisgyerekes anya szánt magára egy önreflexiós délelőttöt és vizsgálta meg, hogyan alakultak az év első hat hónapjában a januárban kitűzött céljaik. Mi valósult meg, és a sikereknek mi volt a titka, mi maradt el, vagy módosult, és mik a legfontosabb tanulságok.

10 +1 jó tanács évközepi újratervezéshez

 

1) Ha úgy érzed, semmi fontosra nem jut időd: a CÉLÁLLÍTÁS a legjobb edző.

Az önmagunknak megfogalmazott napi, heti, havi és éves célok segítenek a kisgyerekes feladat-cunamiban a figyelmünket az apró-cseprő lényegtelen hétköznapi dolgoktól a számunkra igazán fontos értékekre fókuszálni, azokért 1-1 lépést tenni.

 

 

2) Ha elérhetetlenül távolinak tűnik a vágyott cél: SZELETELD FEL részcélokra.

Amikor kész diadal, ha 10 percet ki tudsz magadnak szakítani valamire, akkor érdemes a hosszú távú célokat kisebb projektekre, és heti célokra, napi apró lépésekre bontani. Így „lassú víz partot mos” kitartó munkával az év végére akkor is sikerül szabad szemmel jól látható eredményeket elérni, ha napi szinten úgy érezzük is, hogy csak alig-alig volt alkalmunk a célunkért bármit is tenni. Sok kicsi sokra megy.

 

 

3) Ha úgy érzed, teljesen egyedül vagy: tudatosítsd, hogy a lehetséges SEGÍTŐK NEM GONDOLATOLVASÓK!

A céljaink elérésére dedikált én-idők kellenek. Ha sikerül a céljaink mellé állítani a családtagokat, könnyebben meg tudjuk nyerni őket rendszeres segítségre, így kevésbé frusztrálóan esetleges, hogy 1-1 héten mennyi lehetőségünk van tenni a vágyott céljainkért. „Kommunikálnom kell a megfelelő embereknek, hogy mit szeretnék, ahelyett, hogy magamban forronganék.”

 

 

4) Ha teljesen kimerültél: a CÉLOK VANNAK ÉRTÜNK és nem fordítva.

Fontos, hogy adjunk önmagunknak engedélyt változtatni, újratervezni, és ne bántsuk önmagunkat azért, mert nem az íróasztalnál papíron megtervezett terveink szerint haladunk az év során. A célokat végül is azért tűzzük ki, hogy jobb, örömtelibb életet éljünk. Ha azonban a célok eléréséhez vezető út boldogtalanság és elégedetlenség forrása, akkor megette a fene az egészet.

 

 

5) Ha úgy érzed, túl sokat vállaltál: SZABAD ÚJRATERVEZNI!

A tökéletességre törekvés könnyen a saját céljaink tárgyává tud tenni. Ha azt vesszük észre, hogy már nem okoz örömet a céljainkért munkálkodás, ha izzadság szagú, és fogösszeszorítóssá, örömtelenné válnak a hétköznapok, akkor ideje belül átkattintani a programot, és a tanulságok levonása mellett elengedni az eredeti forgatókönyvet.

 

 

6) Ha nyögvenyelősen haladsz, ne feledd, az IDŐGAZDÁLKODÁS = ENERGIAGAZDÁLKODÁS.

Sokszor a céljaim elérésének a legfontosabb kulcsa, hogy lelkileg egyben legyek. Ha önmagamra több időt fordítok, vagy sok olyan dolgot csinálok nap mint nap, amit szeretek, az annyi energiát ad, hogy jóval hatékonyabban haladok a többi célommal, még ha kevesebb időt is szánok rájuk.

 

7) Izomból teljesítés helyett fontosabb a KITARTÓ TÖREKVÉS.

A mi kultúránkban divat minden célhoz határidőt, konkrét mérőszámokat rendelni, amiket nem tökéletesen teljesítve aztán méltán vagyunk folyamatosan frusztráltak. Ha azonban meghatározott mennyiségek helyett arra figyelünk, hogy valamit minden héten tegyünk a célunkért, a vállalás jobban tartható betegség, vagy más nem várt fennforgás esetén is.

 

 

8) Ha nem látod, hogy fog beleférni, pánik helyett legyen B TERVED.

Sokszor segít a közelgő határidő nyomasztó, vagy egyenesen blokkoló fenyegetése ellen, ha van a tökéletes megvalósulás mellett B (vagy akár C, D…stb.) tervünk is. Ha nem tud megvalósulni az ideális, akkor valósuljon meg az optimális, vagy a minimális. Legrosszabb esetben pedig az elengedés a lelki integritásunk megőrzése érdekében.

 

9) Mielőtt túlterveznéd a következő hónapokat, HAGYJ IDŐT a spontaneitásnak!

Érdemes olyan időszakokat is beletervezni a napokba, hetekbe, hónapokba és az évbe, amikor nincsen semmi konkrét teljesítendő célunk. Ezek az üres járatok lehetőséget adnak a spontán beérkező új dolgoknak (kapcsolatoknak, munkáknak, lelki odafordulást igénylő kríziseknek, változásoknak, új lehetőségeknek, inspiráló céloknak), amiket előre még csak nem is sejtettünk januárban, az év megtervezésekor.

 

 

10) Ha túltoltad, tedd fel a kérdést újra: MI IGAZÁN FONTOS NEKEM?

Ha már egyszer túlvállaltuk magunkat, és arra kényszerülünk, hogy ezzel a hétköznapokban szembesüljünk, nem ciki év közben sem újra priorizálni, és nemet mondani (kapcsolatokra, programokra, feladatokra) annak érdekében, hogy a valóban fontos kapcsolatokban, programokon és feladatokban igazán jelen tudjunk lenni testben és lélekben ahelyett, hogy a múltbeli tökéletlenségeken bosszankodnánk, és a jövőn szoronganánk.

 

+1) Ha úgy érzed, kész csőd vagy, ELEMEZD AZ EREDMÉNYEKET !

A tervekre való rendszeres visszatekintésnek olyan nem várt hozadékai is lehetnek, hogy kiderül, a kaotikusnak tűnő hétköznapok is hoznak izgalmas és értékes eredményeket. Sokszor olyanokat, amiket nem is terveztünk be eredetileg. Az eredményeink számba vétele pedig rengeteg erőt ad a folytatáshoz.

 

 

Szeretnél egy támogató közösséget magad köré, akikkel közösen dolgozhatsz magadon?

Várunk Téged is az Anyacsavar On-line Klubban!

 

Tetszett, megosztom másokkal is!
Kategória: Mamabarát, Napló, Testi-Lelki | Címke: | Hozzászólás most!