Ma Magyarországon több százezer szülő neveli egyedül a gyerekét, és még többen vannak azok, akik papíron ugyan házasságban élnek, valójában azonban egyedül húzzák a szekeret a hétköznapokban. Nekik szól az Egyedülálló szülők könyve, amelynek a mottója az, hogy ha már az élet citromot adott, nézzük meg, hogyan csinálhatunk belőle limonádét. A szerző, Nagy Anna mesélt magáról és a könyv születéséről az Anyacsavaron.
Hogy jött az ötlet, hogy összegyűjtsd egyedülálló szülők történeteit?
Az ember általában akkor kezd intenzíven foglalkozni valamivel, amikor maga is érintett és úgy gondolja, hogy közösségből épít magának fészket a világban. A könyvben szerepel néhány mondat, amiben benne van a saját történetem: “Én olyan társat választottam, akiről tudtam, hogy nem egy otthonülő apatípus. Mégis őt választottam. Amikor a kisfiam a várthoz képest tíz nappal korábban megszületett, ő éppen Peruban volt. Mikor felhívtam, hogy ma meg fog születni a baba, az volt az első kérdése, hogy „jaj, meg tudsz várni?”. Ha az ember ilyen apukát választ, akkor nem lepődhet meg azon, hogy éppen most Gázában van, múlt héten Ománban volt és úgy néz ki, hogy hamarosan Indiába költözik három évre.” Hát így maradtam én egyedül.
Neked mi segített kezdetben, amikor egyedülálló szülővé váltál?
A legfontosabb az a szeretetháló volt, ami körülvett már korábban is: a szüleim, akikre mindig és minden körülmények között támaszkodhattam és a barátaim, akik olyan szorosan fogtak közre, hogy nem tudtam elesni. Viszont a könyv is és az alapítvány is azért született, mert úgy éreztem, hogy egy támogató közösség, ami nagyon jólesett volna, teljesen hiányzik. Tehát akinek nincsenek vagy nincsenek a közelben a szülei és a barátságai esetleg leépültek egy hosszabb házasság alatt – ez sajnos elég gyakori -, az könnyen találja magát segítség és támasz nélkül. Pedig egy válás/elválás utáni traumában ez rendkívül fontos lenne.
Hozol valamilyen megküzdési mintát a saját családodból?
A szüleim nagyon nehéz körülmények közül indultak, a nulláról kellett felépíteniük az életüket és az a küzdeni tudás, ahogy ők élték az életüket úgy, hogy közben védték, óvták, szerették egymást és engem is, meghatározta azt, ahogy én látom a világot. Sok dologgal kellett szembenézniük, amitől én biztosan megijednék. Ők nem ezt tették, hanem megoldották és közben egy percig sem érezték – vagy ha igen, abból semmi nem látszott kifelé -, hogy mártírok lennének vagy panaszkodniuk kellene, hanem csinálták, mert az életet élni kell, nem végigpanaszkodni. Csodálatos szüleim vannak – bár anyukám már nincs velünk, de valójában még mindig itt van velem.
Kik támogattak, vagy támogatnak Téged a hétköznapokban?
Eleinte a szüleimtől és a barátaimtól kaptam a legtöbb segítséget, aztán ahogy halad az idő, egyre többet megtanultam, egyre inkább belerázódtam az “új” életébe, és egyre önállóbban tudtam élni az életemet. Kialakult az élet ritmusa, amiben persze továbbra is van szükségem volt segítségre, de talán kevesebbre. Meg ahogy nőtt a gyerekem, a mindennapok is könnyebbek lettek: már nem kellett rohanni érte az iskolába, hogy átvigyem edzésre, mert átsétált egyedül, és én nyugodtan dolgozhattam 6-ig, nem kellett attól félnem, hogy megint a portás fog rá vigyázni, amíg megérkezem.
Ki a példaképed és miért?
Sok ember van, akire felnézek, és akiről azt gondolom, hogy sosem leszek olyan, mint ők. Mert nagyon türelmesek és megértőek, vagy erősek és talpraesettek, vagy mindig megtalálják a jó választ – ami nekem sokszor nem sikerül. Nem tudom, hogy ezt példaképnek lehet-e nevezni. Akik viszont mindig mérceként állnak előttem, azok a szüleim.
Szól-e férfiakhoz is a könyved?
Mindenképpen! Részben azokhoz, akik különélő szülőként kapcsolódnak egy egyszülős családhoz, hiszen az ő szerepük alapvetően meghatározza a család működését. Fontos, hogy az a szülő, aki nem él mindennap a gyerekkel, jobban megértse, hogyan is működik annak a családnak az újfajta dinamikája, amelyhez korábban ő is tartozott. Kevesebb lenne a nehéz, gyűlölködő válás, ha az emberek nem vesznének el teljesen a saját nézőpontjukban és néha ki tudnának kukucskálni a lövészárokból. Ehhez persze az is kellene, hogy a gyerekkel élő szülő is jobban lássa annak a szülőnek a helyzetét, akinek el kellett szakadnia a gyerekétől. Talán valaki majd megírja azoknak a szülőknek a könyvét is – hátha könnyebben tudnának közeledni az álláspontok.
De nemcsak különélő apukáknak szól a könyv: egy teljes fejezet szól azokról az apukákról és azoknak az apukáknak, akik egyedül nevelnek gyereket. Több tízezer van belőlük az országban.
Ha egyetlen útravaló mondatod lehetne egy frissen egyedülállóvá vált szülőhöz, mi lenne az?
Amikor az ember egyedül marad, hajlamos a másik, társas állapotot amolyan mindent megoldó, felhőtlen álomállapotnak látni. Néha úgy gondoljuk, hogy ha párban élnénk, akkor minden bajunk meggyógyulna – vagy legalábbis majdnem mind. De ez nem így van. Az egyszülős lét az elején általában elég nehéz, néha meg nagyon nehéz. De aztán ennek az életformának is meg lehet találni az egyensúlyát, az értelmét és a szépségét. Nem minden rossz napunkért az egyszülős létünk a felelős.
