Új sorozatot indítunk az Anyacsavar blogon: a Női sorsok, női mesék sorozatban különböző helyzetben lévő, más-más értékrenddel bíró nők mesélik el a saját magukra találásuk történetét. A nehézségekkel, dilemmákkal, kételyekkel, konfliktusokkal és a támogatásokkal, felismerésekkel, helytállásokkal, szerencsés fordulatokkal együtt. Hogy ne csak az eredményeket, de az oda vezető kacskaringós utakat is megmutassuk, amiről olvasva talán te is önmagadra, a saját útkeresésedre ismerhetsz.
A sorozat első mesélője Egyházyné Tóth Andrea pszichológus, aki arról mesél lebilincselő őszinteséggel, hogyan találta meg a saját útját a segítő szakma felé, és ezért hogyan módosított pályát kisgyerekes anyaként.
„A szülőszobán megígérem magamnak, hogy az életemet ezután bátrabban, boldogabban élem”
Egyházyné Tóth Andrea vagyok, pszichológus, egy 6 és egy 4 éves fiú édesanyja. Szeretném elmesélni nektek, hogyan módosítottam pályát 30 éves fejjel, pont az anyává válással egy időben, hátha tanulságos lehet a történetem mások számára is.
…anyaként lehetnek-e saját igényeim?…
A segítő szakmákat mindig is sokra becsültem, de 18 évesen nem volt elég önbizalmam, hogy felvételizzek pszichológiára a tízszeres túljelentkezés miatt. De humán vonalon tanultam tovább, szociológusként. Hobbi szinten azért ez az érdeklődés megmaradt, jógáztam, ezoterikus könyveket olvastam, önismereti táborokba mentem. Az egyetem után először adminisztratív munkakörben dolgoztam, majd humán erőforrás menedzserként. Pár év után rájöttem, hogy munkaügyesként nem fogom megtalálni azt az örömet a munkámban, amire vágyok. Közvetlenebb kapcsolatot szerettem volna az emberekkel, mint munkaszerződéseket írni. Akkoriban nagyon kevés helyen indítottak levelező képzést pszichológia szakon és annyira benne is voltam a hétköznapi mókuskerékben, hogy nem voltam képes változtatni a sorsomon. De ott volt a gondolat már huszonévesen is, hogy ha én egyszer megtalálom életem párját és családot alapítunk, akkor a GYES alatt én is újrateremtem magam. S így is lett: találkoztam a hozzám illő társsal, és a gyermekáldás is megadatott nekünk. De akkor még sok bizonytalanság volt bennem, hogy le tudom-e küzdeni az előttem álló akadályokat, hogy ki fog engem támogatni a tanulásban, ki vigyáz majd a gyerekre, egyáltalán anyaként lehetnek-e saját igényeim?
Az elhatározásom a szülőszobán megerősödött meg. Hosszasan vajúdtam, addig ismeretlen intenzív fájdalmakat éltem át. Akkor úgy éreztem, csak akkor bírom ki, ha megígérem magamnak, hogy az életemet ezután bátrabban, boldogabban élem, és megvalósítom a vágyaimat. Felébredt bennem a fiam iránti felelősségérzet is, hogy nem mindegy milyen mintát mutatok neki: egy fiatalon megkeseredett embert lásson, vagy egy küzdeni képes, életét lelkesedéssel élő anyát? Bálint egy éves volt, amikor elkezdtem a pszichológia szakot levelezőn. Heti egy napon volt konzultációm, akkor a kisfiamat másra bíztam. Végtelenül hálás vagyok a férjemnek, hogy mellém állt, mert látta, hogy mennyire szeretném ezt az egészet.
…másoknak akarok tetszeni, vagy jól akarom magam érezni a saját életemben?…
Úttörő munka volt a tágabb családdal elfogadtatni, hogy én két diploma után újra tanulni akarok, de ezúttal nem a megélhetésért, hanem hivatástudatból. Édesanyám egyenesen le akart beszélni róla, féltett, hogy a tanulás csak a családi élet rovására mehet, mert ő úgy élte le az életét, hogy az ambícióit a gyereknevelés alá rendelte. Nem volt tapasztalata arról, hogy a kettőt együtt is lehet, csak vagy család, vagy önmegvalósításban tudott gondolkodni. Így szembe kellett néznem a bűntudattal, mert a mi családunkban generációk óta a női értékek a szerénység, alkalmazkodás, tip-top háztartás voltak. Ezekkel nyíltan szembe kellett mennem, úgy éreztem, eljött az idő, hogy döntsek: másoknak akarok tetszeni, vagy jól akarom magam érezni a saját életemben?
…időbe telt megértenem, hogy a kérésemmel adok is…
A nagymamák még dolgoztak, így tőlük is áldozatot követelt, hogy én iskolába járhassak, de az unokával töltött idő kárpótolta őket a fáradtságért. Meggyőződésem, hogy ha nem lett volna egy határozott célom, és nem kérem rendszeresen a nagyszülőket, hogy vigyázzanak a fiamra, amíg iskolában vagyok, akkor ők is sok kedves közös élménnyel lennének szegényebbek. Időbe telt megértenem, hogy a kérésemmel adok is. A fiamnak jót tett a nagymamai gondoskodás, és én is lelkesebben foglalkoztam a gyerekemmel, miután inspiráló kikapcsolódásban volt részem.
…rájöttem, hogy többre vagyok képes, mint gondoltam volna…
Persze magasabb fokozatra kellett kapcsolnom, több kötelességem lett, rengeteg beadandó dolgozat a baba mellett, de a lelkesedés megsokszorozta az energiáimat. Az évfolyam is egy klassz támogató közeg volt, ott segítettük egymást, ahol tudtuk, felosztva dolgoztuk ki a tételeket. Közben második gyermekem is úton volt, két vizsgaidőszakot csinált végig velem a pocakban.
Nagymértékben formálta a személyiségemet, hogy az álmom mellett döntöttem, mert rájöttem, hogy többre vagyok képes, mint gondoltam volna. És sok más vagány anyukával ismerkedtem meg itt, akik az egyetemet két, három vagy négy gyerek, és esetleg munka mellett csinálták. Nekik köszönhetően számtalan gondolkodásbeli korlátom dőlt le ebben a közegben. Végül egy évet halasztottam Ábel születése után, férjem kifejezett kérésére. Nem mondom, nehéz volt befékezni, de úgy éreztem, ha az ember családban él, mások szempontjait is figyelembe kell vennie. Egyszer az egyik enged máskor a másik, nekünk ez vált be.
…az anyaság és a szakmai teljesítmény egyformán fontos volt számomra…
Két gyerek mellett nehezebb lett a tanulás is, de tudtam, hogy ha akkor nem fejezem be az egyetemet, munka mellett még nehezebb lesz. A végzés félévében „a szakdolgozatírás árnyékában” ismerkedtem meg egy relaxációs technikával, az autogén tréninggel, ami segített az erőimet koncentrálni, és a szorongásaimat leküzdeni ebben a kritikus időszakban. Az anyaság és a szakmai teljesítmény egyformán fontos volt számomra, egyikben sem akartam gyengén teljesíteni, ezért sokat vívódtam magamban. Úgy éreztem, hogy amikor az egyikkel foglalkozom, a másikat elmulasztom. Ezt a terméketlen önmarcangolást segített leállítani az autogén tréning (ez egyfajta relaxációs technika), egyre kiegyensúlyozottabb lettem. Az egészségemnek is jót tett az autogén tréning, ellensúlyozta a sok éjszakázást és feszültséget. Ezért eldöntöttem, hogy továbbképzem magam ebben a technikában, hogy majd én is megtaníthassam másoknak ezt a módszert. Végül az alapképzésen sikeresen leállamvizsgáztam, az államvizsgán is segített a relaxáció, hogy meg tudjam őrizni a lélekjelenlétem, és sikeresen felidézzem, amit megtanultam.
Ha érdekel, hogy kisgyerekes szülőknek miben segít ez a módszer, bővebben erről itt olvashatsz: https://www.relaxbirodalom.hu/tanfolyam.php.
…igyekeztem helytállni, de nem éreztem jól magam…
A fiaim közben szépen cseperedtek, óvodába mentek, nekem vissza kellett mennem dolgozni. Nagyon szerettem volna folytatni a mesterképzést, de egyértelmű volt, hogy ez munka és család mellett most erőmön-erőnkön felül van. Legjobb megoldásnak az tűnt átmenetileg, ha visszamegyek a régi munkahelyemre humán erőforrás menedzsernek és közben gyakorlati terápiás módszereket tanulok tanfolyami szinten. Belevágtam hát az autogén tréneri és a családterápiás képzésbe és visszakerültem az ötnapos munkarenddel járó alkalmazotti létbe.
Azzal kellett szembesülnöm, hogy az öt év alatt, amíg otthon voltam a fiúkkal, addig nagyon sok minden megváltozott a munkahelyemen és a szakmámban; újra kellett tanulnom szinte mindent. A vállalatnál folyamatos leépítések kezdődtek, egy főre egyre több munka jutott, a feladatok pedig egyre kevésbé voltak emberekkel kapcsolatosak, egyre inkább számokról, végtelen mennyiségű kitöltendő űrlapról, gazdaságossági kalkulációkról szóltak. Lelkiismeretes ember lévén igyekeztem helytállni, de nem éreztem jól magam, ebben az adminisztratív szalagmunkában. Az adott
feladatokhoz nem illeszkedtek a készségeim, adottságaim. Nehéz volt megfelelni a munkában és a családban is, pontosabban ezt lehetetlennek éreztem. A háztartást tűzoltás szerűen vezettük, noha a férjem is segített. Este kifacsartan értem haza, kevesebb energiám volt a gyerekekre, mint szerettem volna. Ezt az időszakot is segített átvészelni a relaxáció: munka után új erőt tudtam belőle meríteni az esti teendőkhöz.
…letérni a kitaposott útról egy boldogabb élet reményében…
Fontolgattam, hogy fölmondok, de a havi fix jövedelem adta biztonságot nehéz lett volna föladni, és féltem, hogy kisgyerekes anyaként nem fognak utánam kapkodni a munkaerőpiacon. De közbelépett a gondviselés, újabb leépítési hullám indult a cégnél, és amit én nem mertem meglépni, megtették helyettem: fölmondtak nekem 2013 tavaszán. Egyrészt megkönnyebbülés volt, másrészt szégyent, megalázottságot éreztem. De úgy fogtam fel, ez egy esély arra, hogy megteremtsek egy hozzám jobban illő életvitelt.
Közben persze féltett a tágabb családom, és arra biztatott, hogy fogadjak el a cégnél alacsonyabb pozíciót, vagy keressek minél hamarabb valami hasonló munkát. Megszívleltem amit mondtak, de az alkalmazotti létből kiábrándítottak a tapasztalataim. Erőt kellett vennem magamon, és letérni a kitaposott útról egy boldogabb élet reményében. Úgy döntöttem, felépítem a saját vállalkozásomat, ahol végre pszichológiával foglalkozhatok, kiélhetem a kreativitásom, és több energiám marad a családomra is. Ehhez elengedhetetlen volt, hogy valaki higgyen az álmomban. Hol én hittem benne, hol a férjem hitt helyettem.
…előrejutni csak kockázatvállalás mellett lehetséges…
Májusban elmentem egy vállalkozás indítási tanfolyamra, amely megint csak alapjaiban tette rugalmasabbá a gondolkodásomat, egy újfajta szemléletet ismertetett meg velem, cselekvőbbet, kezdeményezőbbet, mint amelyekre az eddigi munkahelyeim szocializáltak. A hasonló helyzetű, vállalkozást tervező nők közössége és visszajelzései segítettek, hogy az elhatározásaimat formába öntsem. Lassan megszületett a képzeletemben a „vállalkozói énem”, és ősszel valósággá vált az álmom, elindítottam a Relaxbirodalmat (www.relaxbirodalom.hu), melynek fő tevékenysége az autogén tréning oktatása kiscsoportban és egyénileg.
A vállalkozás sok olyan készséget igényelt, amit korábban nem volt alkalmam kifejleszteni: önállóan kellett minden döntést meghoznom, ki kellett állnom idegen emberek elé előadást tartani, és felkelteni az érdeklődésüket a szolgáltatásom iránt, holott korábban kifejezetten kerültem a szereplést, mert izgulós vagyok. Tudtam, hogy előrejutni csak kockázatvállalás mellett lehetséges, ha kilépek a megszokott kerékvágásból. Fokozatosan nőtt az önbizalmam, mert sok pozitív visszajelzést kaptam a klienseimtől. Éreztem, hogy elememben vagyok a terápiás munka közben, minden más eltűnik számomra, amikor a kliensemre figyelek. Hiszek a tiszta figyelem és az elfogadás gyógyító erejében.
…a felismerés lehetőséget teremt a változtatásra…
Az AT tanítása mindig új kihívást jelent nekem, lehetőséget ad a kreativitásra, fejlődésre. Noha a gyakorlatok ismétlődnek, az emberi sorsok, történetek mindig egyediek, érdekesek. Fontosnak tartom, hogy az autogén tréninggyakorlatok után mindig felteszünk kitekintő kérdéseket, amelyek mentén a jelenlévők tudatosíthatják saját testi-lelki működésüket, és megvizsgálhatják, hogyan reagál a testük az aktuális problémáikra. Felismerhetik, hogy milyen gondolkodásmódot, érzelmi reakciót, viselkedést ismételnek, amivel rontanak a saját helyzetükön, és ez a felismerés lehetőséget teremt a változtatásra. Klienseim tapasztalatairól, sikerélményeiről az üzenőfalon olvashatsz: https://www.relaxbirodalom.hu/kapcsolat.php
Még rengeteg szakmai cél van előttem, amellett, hogy a családomnak is évekig még nagy szüksége lesz rám. A segítő szakember olyan, mint a jó pap: holtig tanul. Folyamatosan továbbképzem magam, hogy több terápiás módszert megismerjek, amivel lelki támaszt lehet nyújtani, és minél több problémában tudjak segíteni az embereknek. Második éve mélyülök el a család- és párterápia rejtelmeiben, ezáltal átfogó képet kaptam arról, hogyan színezik át az egyén problémáit a családi kapcsolatai, és terápiás eszközöket sajátítottam el e kapcsolatok javítására. A képzések során az én egyéniségem is formálódik, úton lévőnek tekintem magam. Folyamatosan egyensúlyoznom kell a szakmai ambícióim, lehetőségeim és körülményeim közt, de megnyugtató érzés, hogy már tudom, hogy hova tartok, van vezérfonala az életemnek.
