Új év, új élet! Most sírjak vagy nevessek?

Tetszett, megosztom másokkal is!

Kriszta “veterán” Anyacsavar csoport résztvevőként mesél a Női sorsok, női mesék pályázatra beérkezett történetében arról a belső folyamatról, ami segített neki az anyává válással járó identitás krízissel, alacsony önbizalommal, kényszerítő erejű társadalmi nyomásokkal megküzdeni, és visszatérnie az álmodni merő, célokat kitűző és megvalósító, önmagáért kiálló, és a saját erejében bízó önmagához.

Küzdelem az új identitással

Történetem a túlélésért folytatott küzdelemről szól. Na nem a szó szoros értelmében, hiszen ”mindenem megvan”: gyönyörű gyerek, segítő férj, szép lakás, takarítónő, megbízható munkahely, négy kerék, négy nagyszülő. Már csak egy kutya hiányzik az idillhez. Akkor tulajdonképpen miről is van itt most szó?

Egy szóval: az önazonosságról. Kicsit bővebben egyéni boldogság-szintről, testi-lelki megújulásról, hosszú távú célokról, egy régóta vágyott állapot eléréséről.  Ugyanis amikor 3 éve kismamából “anyuka” lettem – kicsinytő képzővel -, az egóm mintha egy csapásra eltűnt volna. De legalábbis drasztikusan átalakult, keretei összeszűkültek és egyértelműen háttérbe szorult. Leegyszerűsítve: az önálló, csinos, dolgozó nő énem pár hónap leforgása alatt egy enyhén túlsúlyos háztartásbelivé lett, amit természetesen boldogan vállaltam, vagyis volna, ha békén hagynak, netán támogatnak a változás kezelésében.

Támogatás, vagy külső nyomás?

Egy csapásra jókora adag elvárás szakadt a nyakamba, ami a maximalizmusommal párosulva hirtelen elég sok frusztráló és stresszes szituációt eredményezett. Gyakorlatilag minden gyerekkel kapcsolatos kérdésbe beleszólt és/vagy beszólt valaki a tágabb vagy a közvetlen környezetemben. Egy éven keresztül napi szinten mást sem hallgattam, mint azt, hogy mit és hogyan kell(ene) csinálnom. Meddig és hogyan szoptatok, miért híztam ennyit, mikor fogyok már le, hogyan vezetem a háztartást, mikor és mit adok a gyereknek enni, miért kell napirend, miért nem kell napirend, miért kell oltás, miért nem kell oltás, mikortól ”elfogadott” visszatérni a munkába és még sorolhatnám. Egyszer sem jutott eszébe senkinek sem megnyugtatni, hogy ”úgy lesz jó, ahogy csinálod” vagy megdicsérni, hogy ”első gyerekes szülőként, a lehetőségeidhez mérten egész ügyes”.

A gyerek az első, az anya az utolsó

”A gyerek az első”, a „gyerek érdekeit szem előtt tartva” mantrák beégtek a tudatomba. A család oltárán pedig nem számított, hogy én mindeközben hol is vagyok, jól vagyok-e, bírom-e testileg, lelkileg, szellemileg az anyaságot. Ki vagyok-e bukva, egyáltalán kivé lettem? Hiszen nálam rosszabb anyagi helyzetben lévő ”NŐK százezrei is meg tudják oldani”, ráadásul én ”milyen szerencsés vagyok”… akkor meg mi van velem? ”Mit sír a szám”? Miért foglalkoztatnak ezek a kérdések, hogy az anyaság mellett lehetek-e NŐ, feleség, társ, barát, ember is egyszerre? Van-e egyáltalán ”jogom” nagyszülőkhöz ”leadni” pár órára, ne adj’ isten napra a gyerekem, hogy pihenhessek végre egy kicsit, netán olyan bűnös dolgokkal is foglalkozhassak, mint az önmegvalósítás, külföldi utazás (egyedül!) vagy éppen csak láblógatás??

 

 

Vissza önmagamhoz

Intenzív (közel 2 éves) önreflexiós munka eredményeképpen jutottam el végül újra vagyis inkább vissza önmagamhoz. Kicsit teátrálisabban fogalmazva mondhatni, hogy 37 évesen újjászülettem, szabad gondolkodású anyaként.

A kislányom születése utáni második és harmadik évben tanultam meg ugyanis merni vállalni azokat az érzéseimet is, amiket a társadalom és a családom bizonyos tagjai szerint egyáltalán nem vagy másképp kell(ene) éreznem. Majdnem egy éven keresztül mardosott a bűntudat, legtöbbször önzőnek és tipikus ”szaranyának” éreztem magam a sok automatikus hasonlítgatás miatt, a romboló ”bezzeg az én időmben”, ”nézd meg a szomszéd gyerekét”, ”dédanyám még a krumpliföldön szült, aztán kapált tovább” sztereotípiáktól.

Vagyis egy 15 hónapos gyerek anyjaként újra meg kellett tanulnom kiállni önmagamért (mert egyetemistaként valahogy ez természetes volt), kezembe venni az életem, nem hagyni, hogy mások (le)minősítsenek.

 

Nehezebb volt megszülni önmagamat, mint a kislányomat

Ismét magabiztos lettem, integrált célokkal rendelkezem az otthon, nőiség és karrier terén (egyiket sem a másik rovására helyezem előtérbe). Eltökélt vagyok, küzdök a céljaimért és fókuszáltan dolgozom az álmaim megvalósításán. Mindehhez felhasználom a meglévő erőforrásaimat, intuíciómat, ami a tervezés folyamatával és a spontaneitásra való odafigyeléssel kiadja azt a kerek egészet, amire vágytam. Hogy hogyan csináltam? Hát nem egyedül! Pontosabban nem egymagamban, hanem egy csoportban, de mégis egyedül önmagammal.

Számomra óriási segítség volt az Anyacsavar (a különböző csoportok és a blog is egyaránt), ahol megtapasztalhattam, mennyire nincsenek konzerv megoldások. Legjobban azonban a Vissza Önmagamhoz csoport inspirált. Ez az 5 alkalom szakított át egy olyan gátat bennem, ami nem igazán engedte felszabadultan megélni az eddig elért sikereimet… a megfeleléskényszerét.  Már nem gondolom, ha nem teljesítek 120 %-on, akkor nem vagyok elég szerethető, jó anya, NŐ, feleség, társ, barát, ember. Ettől függetlenül továbbra is sokat olvasok, fejlesztem az önismeretem, de azóta talán még jobban odafigyelek és törődök magammal, meghallom és nem elhessegetem a belső hangjaimat. A szokásommá vált én-időben (ami kéthetente 2 óra, ha esik, ha fúj), számomra a legnagyobb felismerés az volt, hogy nehezebb és hosszabb folyamat volt ”megszülni önmagamat”, mint 3 éve a kislányomat.

 

Nem hagytam magam elveszni

Érdekes és tanulságos dolog volt szinte minden alkalommal szembesülnöm a gyakorlatban azzal, amit elméletben mindig is tudtam, hogy a nézőpontváltás magammal és másokkal szemben mennyire meg tudja változtatni a kerek egészet! Az útkeresésem, visszatekintve, csak a konkrét céljaim által lett világosan látható, értelmezhető. Ha egyszer megtaláltam az utat és tudatosan lépkedek rajta, akkor annak nem lehet rossz vége, mert biztosan valami jó lesz belőle. Egyszerűen hiszek a saját közepünkből kiinduló pozitív változás erejében. Mert a valami az már nem semmi :-)! (Még ha nem is mindig úgy sül el, ahogy azt elterveztük.) A megoldásközpontú ”mi az, ami az eddig elért eredményeidben már benne van?” kérdés rendszeres, hónapokon át tartó feltevése után jöttem rá, hogy tulajdonképpen milyen messzire eljutottam már. Mennyi konkrét lépést tettem és a végén hálás voltam magamnak mindezért, de elsősorban azért, hogy nem hagytam magam elhagyni, önmagamat elveszíteni. És hálás vagyok mindazoknak az anyáknak is, akik őszintén és nyíltan felvállalták az érzéseiket, megosztották a megküzdési stratégiáikat (az Anyacsavar csoportokban és a blogon).

 

Rendszeres én-idő és önreflexió

Összefoglalva: Az ítéletektől mentes és a megoldásközpontú gondolkodás együttese új perspektívába helyezte önmagam megélését, saját és mások élethelyzetének el- és befogadását. Az egyik kedvenc mondatom lett: „Az utunkba gördülő kövekből egy kis ügyességgel lépcsőt építhetsz”, ami oda vezet, ahova csak szeretnéd.

A rendszeres én-időben folytatott önreflexiónak köszönhetően újra merek nagyot álmodni és kiállni a saját érdekeimért, mert az Erőm Velem van :-)! Csók a családnak!

Kriszta

Szeretnél Te is részt venni a következő Anyacsavar csoporton?

Iratkozz fel a hírlevélre, hogy ne maradj le a programokról!

Tetszett, megosztom másokkal is!
A bejegyzés kategóriája: Beérkezett történetek, Mamabarát, Testi-Lelki
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.