Hurrá, ünnep van! Jaaaaa, anya vagy? Akkor semmi…

lászló ágiLászló Ági, két gyerek mellett vállalkozó anya tapasztalatai és saját megoldásai arra, hogy az ünnepnapok valóban ünnepiek lehessenek: feltöltőek, egymásra figyelősek, kicsit másak, mint a hétköznapok, amikor napi 24 órában küzdünk a véget nem érő feladatáradattal.

Hurrá, ünnep van! Jaaaaa, anya vagy? Akkor semmi…

Ismered ezt az érzést? Valahogy így vagyunk Karácsonykor is. Mindenki alig várja, hogy év vége legyen, hogy végre reggel ágyban igya a kávéját – és ha 11-kor van az a kávé, akkor mi van? Semmi nincs, ünnep van, év végi szabi, és egyre gyakrabban zárják magukra az emberek az ajtót, hogy csendben, nyugodtan, minden zajtól távol töltsék az ominózus, jól megérdemelt, „mert nekünk ez jár” szabadnapokat. És akkor jövünk mi, anyák, próbálunk felzárkózni az ünneplő sereghez, de nem mindig megy, valahogy ezek is ugyanolyan hétköznapok lesznek, ugyanazokkal a napi eseményekkel, picit pepitában. Pisi-kaki. Pelus. Kiskarácsony-nagykarácsony. „Szomjas vagy?” „Miért sírsz?” Etetek. Itatok. Altatok. Végre csend. Na, most főzök, takarítok, mosok, vasalok. Kimegyünk. Játszunk. Olvasunk. Hűha, késő van! Pancsi. Altatok. Fektetek. Kidőlök.

…olyan jól esne egy szabadnap…

Ez általában így van, ugye? Ha nem is mondjuk ki, de így van, tudod Te is, szíved mélyén olyan jól esne egy „szabadnap”, amikor ráérsz megdörzsölni a szemed, mielőtt kikelnél az ágyból, amikor van időd felébredni és nem kell rohanni egyből, amikor nyugodtan megreggelizhetsz a Pároddal, nem csak bekapsz valamit, vagy amikor az autóban csak egyedül ülsz és csak a rádió szól, Te pedig énekelsz, és úgy vezetsz. Csak egy kicsit, ugye milyen jó lenne? Ha, mondjuk Karácsonykor, az ünnepi asztaltól nem kellene felugrálnod 5 percenként, mert van valami gubanc, hanem nyugodtan koccintasz és ünnepelsz, úgy igazán…

Ha nincs feltöltődés és kikapcsolódás, akkor jön a depi

Én olyan anya vagyok, aki ezt megengedi magának. Igen, megengedem, mert ha beszállok a mókuskerékbe, attól savanyú leszek. Ha nincs feltöltődés és kikapcsolódás, akkor jön a depi. Tudod, a süni üzemmód, amikor soha semmi nem jó, senki nem tud jót mondani és egyébként is, hagyjon téged mindenki békén. Hisztis leszek és ettől a gyerek is, aztán jön a dráma a családban, és már senkinek nem lesz kedve az ünnepekre gondolni se. Ebben mindig egyetértünk az anyatársakkal, amikor a beszélgetések során egyértelműen kiderül, hogy ez a süni képes nagyon mélyre bebújni és igen nehéz tőle megszabadulni. Manapság természetes a magunkfajta anyáknál, hogy a babáinknak a legjobbat akarjuk, az viszont ritka, hogy magunknak is jót akarjunk.

Ami mindig kihúz a pácból

babahintaTudod, én büszkén mondom, hogy szeretek feltöltődni, szeretek néha gyerekek nélkül lenni és nem háromfelé, hanem csak magamra figyelni. Ha otthon vagyok, akkor is jól esik, hogy nyugodtan tudok vacsorázni és a férjemmel 10 percet beszélgetni, mert hiába halasztjuk estére, fektetés utánra, akkor már csak pislogunk fáradtan. Jó-jó – gondolhatod – könnyű mondani, de hogy lehet ezt csinálni, amikor egy-két pici van körülöttem. Úgy lehet, hogy ha 3 év alatti babusod van, akkor szerezz be neki egy babahintát és imádni fogja, Neked pedig lesz egy opciód, ami mindig kihúz a pácból. Még akkor is segít, ha épp a legeslegnagyobb hiszti kellős közepén vagy és akkor is, ha egy kis szundi kellene a nagy csetepaté közepette.

Nálunk Karácsonykor is így lesz, olyan időpontot választunk családi ünneplésre, amikor nincs fő alvásidő, így senki nem lesz nyűgös, lehet hintázni, amíg anya, apa kicsit leülnek, ünnepelnek, együtt vannak. A közös játék sem fog hiányozni, alig várom, hogy mind a karácsonyfa köré üljünk és énekeljünk, vonatozzunk, karácsonyi könyveket nézegessünk, de akkor is, olyan jó tudni, hogy van egy olyan hely, ahol ők is, bárhol vagyunk, megnyugszanak és biztonságban érzik magukat. Ez nekik a babahinta. És még sok más kisgyerekes anyának.

És Te hogyan csinálod? Neked mik a bevált trükkjeid a saját ünnepi hangulatod megtalálásához?

 

Év végi hálaadás a szüleimnek, nagyszüleimnek

generációk2Ahogy magam is szülővé váltam, egyre gyakrabban villannak be a múltamból gyerekkori pillanatok a szüleimmel, nagyszüleimmel. Ahogy közeleg az év vége, ösztönösen nyitottabb vagyok a visszatekintésre. Néha éjjel is felébredek, és eszembe jutnak rég elmúlt dolgok. Egyszerű, hétköznapi események, amelyeken keresztül ők mind a maguk módján, és a saját szeretetnyelveiken közvetítették a szeretetüket felénk, gyerekek felé.

Mindegyikük útravalója itt van most velem

Mindegyiküknek megvoltak a maguk erősségei, amelyeken keresztül mintákat, értékeket közvetítettek, megküzdési stratégiákat mutattak akaratlanul is nekünk. Mindegyikük útravalója itt van most velem, és hálás vagyok nekik, hogy ezeket elő tudom húzni a mindennapokban, és nehézségek nélkül – mert a sajátommá váltak – továbbadni belőlük a gyerekeimnek szabadon, belátásom szerint.

…a kis dolgok megbecsülése, a kitartó, lépésről-lépésre építkezés…

Apai nagyanyám például állandóan sütött-főzött ránk, és az ételt minden héten elcipelte hozzánk a városon át, ahogy a kiskertjében verítékkel megtermelt zöldséget, gyümölcsöt is, hogy „egyszer végre jól lakjunk” – amivel persze anyukám agyára ment. Árva gyerek volt, és csak négy elemit végzett, ezért alig tudott olvasni, de nyaranta, ha ő vigyázott ránk, minden délután felolvasott nekünk a Rémusz bácsiból, és a Benedek Elek mesekönyvekből. Tőle láttam, milyen a folyamatos és zokszó nélküli munka, és szolgálat – ez volt az ő legerősebb szeretetnyelve -, a kis dolgok megbecsülése, a kitartó, lépésről-lépésre építkezés.

…könnyedén és nagyvonalúan adni és kapni…

Anyai nagyanyám meghallgatott, és a bizalmával ajándékozott meg bennünket: felnőttként kezelt bennünket kiskamaszként, egyenrangú partnernek tekintett bennünket. Nála lehetett – otthon szigorúan tiltólistás – szénsavas üdítőt inni és krimi sorozatot nézni este a tévében. Ő beszélt nekünk először a háborúról, és a már nem élő családtagokról, formálva ezzel az identitásunkat. Tőle kaptam először sminkkészletet, és mindig nagyvonalúan támogatta zsebpénzzel az utazásainkat – és sosem kérdezte meg, mire költöttük a pénzt, csak az élményeink érdekelték. Tőle láttam, hogyan lehet nagy baráti társaságot építeni és a kapcsolatokat ápolni, társaságban embereket egymással összekapcsolni, könnyedén és nagyvonalúan adni és kapni, és ha muszáj, bármilyen helyzetben diplomatikusan viselkedni. Ő elismerő szavakkal és figyelemmel fejezte ki legkönnyebben a szeretetét.

…kockáztatni, önállóan vállalkozni, gyorsan dönteni és cselekedni…

Apám igazi első generációs értelmiségi self-made man, tőle láttam, hogyan kell kockáztatni, önállóan vállalkozni, gyorsan dönteni és cselekedni, alkudozni, konfrontálni, együttműködni, és nehéz időszakokban is kitartóan tovább dolgozni a kitűzött célokért. Ő természeténél fogva szívességekkel és anyagi biztonság megteremtésével támogatott bennünket.

…örökké fiatal lélekkel újat tanulni…

Anyu a végtelen és feltétel nélküli türelmével és elfogadásával ajándékozott meg, a testi gyengédséggel, a bölcs hallgatással, a szépirodalom és a természet szeretetével. Fáradhatatlanul modta az ágyam mellett a verseket, énekelt velünk hideg nyarakon a kandallóba begyújtott tűz körül, és engedte, hogy olyasmit tanuljunk, ami igazán érdekel bennünket. Tőle láttam, milyen nehéz a sokféle női szereppel zsonglőrködni, az elesetteken segíteni, a gyerekeket türelmesen tanítani, az öregeket szeretetteljesen ápolni, örökké fiatal lélekkel újat tanulni. Az ő nyelve a türelmes szolgálat és a teljes odafordulás a másik felé, azaz a minőségi együtt töltött idő.

Vajon az én gyerekeim mire fognak visszaemlékezni?

Vajon az én gyerekeim mire fognak visszaemlékezni, mi jelenti majd számukra az igazi útravalót tőlem? Igyekszem mind az öt szeretettankjukat tölteni, és bizakodom, hogy ezt érzik, és beléjük épül észrevétlen. Egyszer talán majd megmutatkozik abban, ahogyan cseperedve ők maguk fejezik ki mások iránt a szeretetüket, ragaszkodásukat, megbecsülésüket.

paizsdora_anyacsavar_alairas

 

 

Segítség, terhesen diétázom! 3.

Banális történet terhességről, kilókról, kísérletezésről és megoldásokról pánikolós kismamáknak – 3. fejezet

terhesen diétázniAz úgy kezdődött, hogy amint terhes lettem, hirtelen megemelkedett a pulzusom, és nem tudtam folytatni az évek óta bevált alakformáló tornámat, ahol az edző torkaszakadtából üvöltött, hogy „ne tedd le a lábad, pont téged nézlek, most ég a karfiol a fenekedről!”. Ráadásul ezzel egy időben mindent elsöprő vágyakozást kezdtem érezni mindenféle ételek iránt, mint a túrós tészta, a gyümölcsök, a sütemények. Azzal áltattam magam, és ebben a környezetem nap mint nap megerősített, hogy „terhesen mindent szabad”, „a babának nem szabad éheznie”, úgyhogy hónapokig folytattam az önfeledt zabálást. Tovább az 1. fejezethez és a 2. fejezethez

Az ivás tényleg segít!

Na, vége a „mézes heteknek”, ami kb. 1 hétig tartott, és elkezdtem éhes lenni étkezések között is, és legfőképpen este, a klasszikus „stresszevős” időszakban, amikor a kicsit végre letettük, és amikor már elvileg nem szabad enni. Na, nem az a kínzó, mardosó éhség volt ez, amit mákosrétes-függőként éltem meg, mégis meglepett. Nóra, aki a legfőbb támogatóm és a Diéták & Álmok bloggere azt mondja, csupán arról van szó, hogy a testem kezd alkalmazkodni a diétához, és jelez: például azt, hogy szomjas vagyok. Ó, erről el is feledkeztem: a jó öreg vízivás! Most egy pelenkázó táska méretű retikült cipelek egész nap, amibe belefér az uzsonnás dobozom és a palack vizem is. Az ivás tényleg segít!

De nagyon érdekelt, mit lehet büntetlenül enni. Sajnos kb. semmit! Valójában azonban lehet trükközni pár dologgal. Ehhez segítségül hívtam a Kalória Guru tápanyagtáblázatait, és sok ötletet merítek azoknak a sorstársaknak az ötleteiből, akik a Facebookon támogatják egymást. Sorra derül ki a környezetemben is sokakról, hogy diétáznak, és még többekről, hogy szeretnének, de még nem vettek erőt magukon, hogy belevágjanak. Ez utóbbiakat csak biztatni tudom: diétázni egyszerűen jó!

Százszor jobban érzem magam mindenféle lemondás és vágyakozás nélkül

A mérlegre még nem mertem ráállni, viszont tisztelettel jelentem, nyom nélkül elmúlt a terhességi refluxom, és a zavaró vizesedésem! Ez is a szénhidrát-bevitellel függhet össze? Rejtély! Minden esetre nem várt kellemes meglepetés. A dokimat arról faggattam, vajon nem árt-e, ha úgy diétázom, hogy nem is vagyok cukros, de megnyugtatott, hogy az alacsony szénhidrát alapú étrend lenne a normális, egészséges táplálkozás tulajdonképpen mindenkinek.

Logisztika rutinos versenyzőként

Amit még tanulok, de kezdek már belejönni, az az egész napi ritmusomat átalakítása, kezdve a korai keléssel, és a 3óránkénti kötelező evéssel, hogy tudjam a diétát követni. A hetem megtervezésekor oda kell figyelnem arra, mikor tudok sportolni, mikorra és hová időzítsek egy fontos munkamegbeszélést, de ezt szerencsére kezdem megszokni. Ha a megbeszélés egy kávézóban zajlik, mostanra már rutinos versenyzőként kérem ki a koffeinmentes hosszú kávémat tejszínnel, vagy a zöld teámat, és nem jövök zavarba, ha elő kell húznom a táskámból egy fél almát Korpovit keksszel. Eddig még senki nem szólt be, talán a pocakomra tekintettel…

Hamarosan folytatom! 🙂

 

 

Pályázat az Anyacsavaron!

  • Te hogyan zsonglőrködsz a női szerepekkel, hogy jó anya, jó társ és jó szakember legyél, ezeket össze tudd valamiképpen egyeztetni?
  • Hogyan valósítod meg a saját céljaidat kisgyerekes anyaként?
  • Hogyan oldod meg a rendszeres testi-lelki feltöltődést, hogyan gondoskodsz a folyamatos intellektuális és szellemi inspirációról az életedben?
  • Hogyan tudsz gyerekek mellett a szakmádban sikeres lenni? Mi a titka a kiváló teljesítményednek, a folyamatos szakmai fejlődésednek, az alkotó munkádnak?
  • Hogyan küzdesz háztartásbeliként a függőség, az elbutulás, az intellektuális, érzelmi és kulturális izoláció ellen?
  • Ha úgy érzed, egyedül nem megy, kitől és hogyan kérsz támogatást a környezetedben?
  • Hogy küzdöd le magadban a bűntudatot ezért, mert nem vagy tökéletes?

Meséld el, hogy csinálod!

Írd meg te is az útkeresésed és önmegvalósításod történetét anyaként!

„Úttörő munka volt a tágabb családdal elfogadtatni, hogy én két diploma után újra tanulni akarok, de ezúttal nem a megélhetésért, hanem hivatástudatból. Édesanyám egyenesen le akart beszélni róla, féltett, hogy a tanulás csak a családi élet rovására mehet, mert ő úgy élte le az életét, hogy az ambícióit a gyereknevelés alá rendelte. Nem volt tapasztalata arról, hogy a kettőt együtt is lehet, csak vagy család, vagy önmegvalósításban tudott gondolkodni. Így szembe kellett néznem a bűntudattal, mert a mi családunkban generációk óta a női értékek a szerénység, alkalmazkodás, tip-top háztartás voltak. Ezekkel nyíltan szembe kellett mennem, úgy éreztem, eljött az idő, hogy döntsek: másoknak akarok tetszeni, vagy jól akarom magam érezni a saját életemben?” (részlet Andi történetéből az Anyacsavar blogról, a Női sorsok, női mesék sorozatból)

Az Anyacsavar blogon pályázatot hirdetünk!

Oszd meg velünk a tapasztalataidat Te is a Női sorsok, női mesék sorozatban,

reflexióahol különböző helyzetben lévő, más-más értékrenddel bíró nők mesélik el a saját választásaik, saját magukra találásuk történetét. A nehézségekkel, dilemmákkal, kételyekkel, konfliktusokkal és a támogatásokkal, felismerésekkel, helytállásokkal, szerencsés fordulatokkal együtt. Hogy ne csak az eredményeket, de az oda vezető kacskaringós utakat is megmutassuk egymásnak, amikről olvasva talán te is önmagadra, a saját útkeresésedre ismerhetsz, és a történeteddel másokat támogathatsz, inspirálhatsz.

Az írásod témája bármelyik anyaként megélt nehézségedre, kihívásodra talált sikeres megküzdési stratégiád lehet,

mint a várandósság és szülés, gyermekágy élményei, a többedik gyerek születése, a párkapcsolat változásai, a munkába állás, a nevelési elvek találkozása a gyakorlattal, a betegség vagy gyász, az örökbefogadás, a testedhez való viszony, az önismereti fejlődésed, vagy bármi – de tényleg bármi – egyéb.

A pályázatra beküldött történetek közül hétről hétre válogatok majd az Anyacsavar blogra, a Női sorsok, női mesék sorozatba.

Az írásodnak kérlek adj címet, és tüntesd fel benne, hogy az írásodat teljes névvel, monogrammal, keresztnévvel, vagy álnéven szeretnéd-e megjelentetni. Ha fotókkal is tudod illusztrálni a történetet, annak külön örülünk, de ez nem feltétele a pályázaton való indulásnak.

Amennyiben a történeted megszerkesztve kerülne nyilvánosságra, a megjelenés előtt erről írásban egyeztetek Veled, és a hozzájárulásodat kérem.

A pályázaton való részvétellel hozzájárulsz ahhoz, hogy e-mail címed bekerüljön az Anyacsavar adatbázisába, és hogy a későbbiekben hírlevelet küldhessek az e-mail címedre. (A hírlevelekről bármikor le tudsz iratkozni a levél végén található linkre kattintva.)

A beküldők között értékes nyereményeket sorsolok ki!

Hogy mit? Részletekért kattints ide! 🙂

Hova és meddig küldheted a történetedet?

Küldd el az írásodat az Anyacsavar e-mail címére: info{kukac}anyacsavar{pont}com!

Beküldési határidő: 2015. január 31. szombat éjfél

Sorsolás: 2015. február 1-én

 

Hol szüljek?

terhesenMásodszorra is babát várok. Hirtelen jött, nem számítottam rá. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer szeretnék még egyet, de majd akkor, ha sikerült érzelmileg feldolgozni az első szülésélményt. Nem így alakult. Most kénytelen vagyok a várandósággal párhuzamosan végezni a feldolgozást, és közben közben azon gondolkozom, hol szüljek? Nem akarom ismételni a traumát. És szeretnék egyszer úgy meghalni, hogy megtapasztaltam, milyen a szép szülés élménye és a mély kötődésérzés a csecsemőmhöz. Ez eddig nem adatott meg, és fájó a hiánya.

Mit tehetek?

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, azt hittem, hogy már a traumafeldolgozás nehezén már túl vagyok. Nem törnek elő minden áldott nap a traumatikus pillanatok, az őket kísérő parttalan dühvel, csalódottsággal, kiszolgáltatottsággal, megalázottság-érzéssel. Most mégis nehéz dolgom van. Mert nem szeretném újraélni a szülés traumáját, vagy ami még rosszabb, mélyíteni azt. De mit tehetek? Kissé eszköztelennek érzem magam, mert az első szülésre is nagyon tudatosan készültem (háromféle szülésfelkészítés, folyamatos meditáció, intimtorna, kismama pilates, szakirodalom olvasás, fogadott dúla, orvos- és intézményváltás félidőben, hogy az egyetlen budapesti csecsemőbarát kórházban szülhessek, és felesleges beavatkozásoktól mentesen, ahogyan azt a szülési tervünkbe is leírtuk, de minek…)

A kórházi protokoll spanyol csizmájába nem fértem bele

sad woman sitting alone in a empty room - black and whiteA szülés után akárhányszor újra gondoltam, mit tehettem volna másképp, hogy elkerüljem a borzalmas szülésélményt, – ami leginkább a következményei miatt volt borzasztó: a hónapokig meghatározó testi-lelki összetörtség, a pánikrohamok, a depresszió, a gyerekemmel csak nagyon-nagyon hosszú idő után kialakuló kötődés miatt – nem jutottam sehová. Úgy éreztem, a kutya ott van elásva, hogy vajon azok az emberek, akik azért vannak jelen, hogy engem ebben a határtágító tapasztalatban kísérjenek és támogassanak, azok tényleg engem kísérnek, támogatnak és képviselnek, vagy csak a kórházi protokollt, aminek a „spanyol csizmájába” én sajnálatos módon nem fértem bele.

Félek a “magyaregészségügyes” mókuskeréktől

Szóval ismét babát várok, és jön a rémület: vajon egészséges-e? És vajon hol és hogyan tudom majd megszülni? Az első szülés előtt nem féltem, biztos voltam benne, hogy meg tudom szülni a gyerekemet, és abban is biztos voltam, ami persze csak egy erős női megérzés volt, hogy a gyerekem egészségesen fog megszületni. Most viszont félek. Menekülési pánik vesz rajtam erőt, amikor arra gondolok, újra bekerülök a „magyaregészségügyes” mókuskerékbe emberi méltóságomtól megfosztva, az elgyötört, és részben számomra idegen, de mindenképpen autoriter módon viselkedő kórházi személyzet hangulatára és jóindulatára hagyatva.

A kórházi személyzet tárgyként kezel

Na, ez az, amit nem tudok megszokni: hogy bármennyit fizetek is, bárki vagyok is a civil életben, a kórházban csak egy sokad-rangú személy. Tárgy. Akit aszerint ítélnek meg a tekintélyszemélyek (értsd: az összes kórházi dolgozó az orvosoktól, az ápolókon át a takarítónőkig), hogy eléggé észrevétlen vagyok-e, a lehető legkevesebb problémát okozom-e, vagy esetleg problémás „beteg” vagyok-e, aki kérdez, kér, él a jogaival, vagy legalábbis megpróbálva azt, állandóan okvetetlenkedik, figyelni kell rá. Na, ezt a tűrhetetlen viselkedést a csírájában el kell fojtani, és erre meg is van az eszközük: elhanyagolás, lelki zsarolás, ledorongolás, nem informálás, váratás, jogfosztás, tovább is van, mondjam még?

Tudom, mire van szükségem

A helyes viselkedés betegként az alázatos szervilitás, de nekem ez nem megy. És nem is akarom. Nem szeretnék vajúdás és szülés közben mások rezdüléseire, hangulataira figyelni, félni tőlük pláne nem szeretnék. Megtanultam – és ez is egy önismereti előrelépés volt – hogy nekem nem az segít, ha egy hozzáértő szakember helyettem vállalja a felelősséget, és jobban tudja, mi jobb nekem, mint saját magam, és végig instrukciókkal igyekszik segíteni, mit csináljak, és mit ne. Mindez engem kivesz abból a mély befelé koncentrálásból, ami segíti a tágulást, a fájdalomkezelést, a magamra és a gyerekemre hangolódást.

Háborítatlan szülés kórházban?

De akkor mit tehetek? A magyar kórházakban, a mégoly liberális szemléletűekben sincsen szülés kísérés. Értem ez alatt a háborítatlan szülést, amikor az anya ritmusára hangolódik a támogató közeg, és a szakértők kizárólag akkor avatkoznak be, ha ezt az adott helyzet – és nem a kórházi protokoll, vagy az orvos operabérlete, a szülésznő műszakjának közeledte…stb. – indokolja. A magyar kórházakban szigorú protokollok vannak, amelyek közül néhányat egy-egy „alternatív” szemléletű orvos, vagy szülésznő megpróbál kijátszani. De a leosztás ugyanaz marad: ő a tekintély személy, aki jó fej módon engedélyez dolgokat – más dolgokat azonban ő sem.

Miért otthon?

szülés dúlávalSzóval mit tehetek, ha szeretnék háborítatlanul vajúdni, szülni? Ha szeretném, hogy ne nekem kelljen a személyzetre figyelni, hanem az figyeljen rám, és a gyerekemre? Ha nem akarok 72 órán át feleslegesen egy koszos, lelketlen és elhanyagoló környezetben lenni, ahol nem tudok aludni, rossz esetben beszólogatnak a csecsemősök, és a férjem csak üvegen keresztül láthatja a gyerekét, kézbe nem foghatja? Az egyetlen megoldás mindezek kombinációjára ma Magyarországon az otthonszülés. Így hát otthon fogok szülni. Nem azért, mert ez lenne a mániám – eszembe se jutott ez az első várandósságom alatt -, hanem azért, hogy ne kelljen a kórházi gépezet közelébe se mennem, ha nem muszáj.

Egy hét egyedüllét kétgyerekes anyaként

 – tanulságok a Vissza önmagamhoz Anyacsavar csoportból

reflexióA Vissza önmagamhoz csoport egyik résztvevője – két kisgyerek dolgozó anyja, nevezzük most Annának – attól szenvedett a leginkább, hogy nagyon introvertált személy lévén rengeteg egyedül töltött időre lett volna szüksége a feltöltődéshez. Ő azt a célt fogalmazta meg az első alkalommal a csoportban, hogy szeretne minél több időt bűntudat nélkül teljesen egyedül tölteni azért, hogy energiát nyerjen minden máshoz. Az utolsó alkalommal, amikor összegeztük ki-ki elért eredményeit, kiderült, hogy Anna a csoport 2,5 hónapja alatt kétszer is egyedül tudott tölteni 1-1 hetet! Ráadásul az egyik hetet Londonban!

…legszívesebben egy lakatlan szigetre mennének…

Talán nem mindenki számára ismert tény, hogy az extrovertált (kifelé forduló) és introvertált (befelé forduló) emberek között többek között az is egy lényeges különbség, hogy míg az extrovertáltak attól töltődnek fel, ha társaságban vannak, gondolataikat kifejezhetik, sokat beszélhetnek és sok impulzus éri őket, addig az introvertáltak éppen ellenkezőleg működnek: őket az impulzusáradat, az emberekkel való együttlét fárasztja, még akkor is, ha nagyon kedvelik őket. Számukra az igazi feltöltődés az egyedül töltött idők alatt történik meg. Ők a gondolataikat talán nem osztják meg másokkal, belül azonban élénk belső életet élnek. Ők azok, akik legszívesebben egy lakatlan szigetre mennének nyaralni. Na de ki teheti ezt meg kisgyerekek mellett? Pláne, ha ő az anyukájuk?

Őszintén szólva senkit nem ismerek, aki két kisgyerek mellett ennyire sok saját időt tudott magának teremteni, mint Anna, és kíváncsi voltam, vajon hogyan csinálta? Mi a titka?

Megpróbálom az Anna által működtetett és bevált megoldásokat, megtett lépéseket összeszedni, hátha más introvertált kisgyerekes anyáknak is tud tanulságul szolgálni:

Mit tehet egy introvertált anya?

1. Lelkifurdalás kiküszöbölése

A legtöbb kisgyerekes anyára jellemző, hogy mély, belső meggyőződése, hogy akkor jó ember (jó feleség, jó anya), ha a családja szempontjait, igényeit mindig a sajátjai elé helyezi. Ha azonban vannak saját céljai, amelyekért tesz is, azzal időt, energiát, pénzt, figyelmet vesz el a családjától, tehát önző módon viselkedik.

Egy hétre elutazni Londonba, és az egész őszi szünetet egyedül tölteni, amíg a férj és a gyerekek vidéken vannak az anyósnál: vajon ez nem rossz a többieknek? Nem terheli túl a férjet, anyóst? Nem okoz hiányérzetet, vagy akár valami lelki törést a gyerekekben? – tette fel magának a kérdéseket Anna.

Szerencsére képes volt megoldásközpontúan reagálni ezekre a kérdésekre: Csináljuk úgy, hogy mindenkinek jó legyen!

2. Segítségkérés felső fokon

Sokunkban van egy belső hang, amelyik állandóan azt mondja nekünk: „Más is megcsinálta, te is meg tudod csinálni! Ki kell bírni!” Az Anyacsavar csoportok egyik visszatérő AHA élménye ennek a belső hangnak a megkérdőjelezése: „Igen, meg tudom, meg tudnám csinálni, de nem esik jól, nem szeretném, mert elfáraszt, megbetegít, kifacsar.”

Aki képes a saját tökéletességre törekvését megszelídíteni, az képes lesz feltérképezni a környezetében lévő erőforrásokat, és minden nehéz helyzetben segítséget kérni és elfogadni.

Anna tökélyre fejlesztette az adott helyzetben legmegfelelőbb erőforrások felkutatását és bevonását. Mivel a nagyszülőkre csak nagyon korlátozottan számíthatnak, ők külső segítséget kérnek azokra az átmeneti helyzetekre, amiket segítség nélkül csak nagyon nehezen, sok áldozat árán tudnának megvalósítani. Anna az őszi szünet idejére leszervezett minden napra egy másik városba (!) bébiszittert, aki segíti a férjét és az anyósát, és az őáltala nyújtott segítséget pótolja. Az egy hetes londoni út alatt az esti fürdetés, fektetés rutinja bizonyult volna szűk keresztmetszetnek a férj számára egyedül a két gyerekkel, így minden este 2 órát besegített egy profi bébiszitter, akit a gyerekek is szerettek, elfogadtak.

3. Feladat és töltekezés: kettő az egyben

Anna mindkét egyhetes egyedüllétkor egy-egy fontos családi feladat megoldását (pl. az őszi szünet alatt nagytakarítás) is kitűzte maga elé, amiket sikeresen teljesített is. Az egyedüllétet így is élvezni tudta, és töltődött általa, de a feladat-faktor beemelésével lelkiismeret nyugtató „ürügye” is volt már.

Kételyek és valóság: a puding próbája az evés

Természetesen mindkét alkalommal ott motoszkáltak benne a kételyek, hogy valóban jól döntött-e, és valóban nem áldozat-e a családnak az ő távolléte. Ezért is volt hatalmas megkönnyebbülés a számára, amikor hazaérkezve azzal szembesült, hogy mindenki jól vette az akadályt, kiegyensúlyozott, a nélküle eltöltött idő ellenére. Ez a tapasztalat megerősítette abban, hogy bátrabban merje érezni és kifejezni a saját igényeit, és higgyen abban, hogy léteznek mindenki számára jó megoldások, és meg lehet azokat találni.

Nyilván nincsenek tuti receptek, amelyek mindenkire egyformán érvényesek. A megoldásokat mindig személyre kell szabni. Anna példája azonban megerősítést adhat más kisgyerekes anyáknak abban, hogy a saját idő legitim igénye mindenkinek , és talán abban is, hogy a saját idő megtalálására bátran érdemes elkezdeni megoldásokat keresni.

paizsdora_anyacsavar_alairas