Anyasebek – Császármetszés az édesanyák szemével

császárBerencsi-Eke Csilla, maga is érintettként, hazánkban elsőként gyűjtötte össze és adja közre „császáros” anyák történeteit, elsősorban azzal a szándékkal, hogy segítse a sorstársak és hozzátartozóik lelki felépülését. A személyes hangú beszámolók mellett az olvasó megtalálja a kötetben a szüléssel, születéssel foglalkozó pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek írásait is, amelyek további támpontokat adnak a várandósság és a szülés során átéltek sikeres feldolgozásához. Interjú Berencsi-Eke Csillával, az Anyasebek szerzőjével.

Mi a Te történeted? Mi indított arra, hogy megírd ezt a könyvet?

A császáros szülés számomra óriási kudarcélmény volt. A szülés, ezen formája nagy törést okozott az életemben. Éreztem, hogy a belső űrt meg kell töltenem, és nekiláttam a keresésnek: hogyan, mi módon, ki tudna nekem ebben segíteni. Sajnos egy kézzel fogható, a témát érintő és ötleteket adó könyvet sem találtam. Ugyan van külföldi irodalom, de közel se az, amit keresetem. Majd különböző fórumokon más édesanyákkal is felvettem a kapcsolatot. A személyes és egyéb beszélgetésekből kiderült számomra, hogy sajnos nem vagyok egyedül: a császáros szülés sokakban hagyott, mély, fájdalmas nyomot, egyedül érzik magukat az édesanyák a problémájukkal, és nem tudják, hogyan induljanak el gyógyulás felé vezető úton. Ekkor döntöttem úgy, hogy szeretnék másoknak és önmagamnak is segíteni. Így született meg az Anyasebek c. könyvem.

Van, akinek a császármetszés traumatikus élmény, van, akinek nem az, sőt, van, aki tudatosan választja a szülésnek ezt a formáját…

Szerintem a különböző emberi sorsoknak köszönhető. Én hiszem, hogy tapasztalni jöttünk erre a földre, és mindenkinek meg van a saját sorsfeladata. Legyen szó az édesanyáról, az édesapáról, és a babáról is. A szülés, születés egy nagyon összetett és bonyolult dolog, ha nézzük a fizikai, és a lelki tényezőket is. Ebben az összetett folyamatban mindenkinek meg van a saját szerepe, és a saját döntése is. Én csak a saját példámat tudom felhozni. Sokáig nem értettem, hogy velünk miért történt mindez a szülés körül. Egyfelől szomorú voltam, mert nagyon szerettem volna természetes úton szülni, másfelől nagyon rányomta a gyermekágyas időszakra a szülés traumatikus élménye a bélyegét, és a régóta várt babánkkal sokáig nem sikerült szoros kapcsolatot kialakítanom. De ma lassan 4 év távlatából már látom, miért történt mindez. Hogy hol van az én feladatom, és hogy a fiam döntése mennyire meghatározó volt. Ha nem császármetszéssel jön világra, akkor ez a könyv nem születik meg.

Megfigyeltél-e visszatérő traumaelemeket az interjú-alanyaidnál?

csaszarmetszesÁltalánosítani nem mernék, de az tény, hogy sok hasonlóság figyelhető meg. Többen számoltak be arról, hogy éjszakánként filmszerűen pergett le előttük a szülés élménye. Folyamatosan azon agyaltak, hogy hogyan lehetett volna másképp? Mit kellett volna tenniük, hogy ne császármetszés legyen. A depresszió szinte mindenkinél előjön. A szülés kudarcként való megélése is megfigyelhető. A babával való nehézkes kapcsolatteremtés, és a későbbiekben a gondozás során felmerülő újabb és újabb helyzetekben az édesanya kevésbé magabiztos. Hiányzik az ösztönös anyai működés elfogadása és alkalmazás.

Mások történetei hogyan segíthetik a lelki sebek gyógyulását?

Szerintem, a „nem vagyok egyedül” érzés nagyon meghatározó és segítő hatású tud lenni. A közösség és az összetartozás erejét nem szabad lebecsülni. Amikor rájön az ember, hogy az érzései nem “isten ellen” valók, és hogy más is érez hasonlóan, az felszabadító tud lenni. Ráadásul, ha el is tudja mondani, és megértő fülekre talál akár egy anyatársban, akár egy családtagban, az még többet tud segíteni. Véleményem szerint ugyanezt a hatást lehet elérni mások történeteinek olvasása közben. Hiszen sajnos nem mindig van lehetőségünk nyíltan és őszintén beszélni másokkal, így a történetek olvasása közben mégis találhatunk sorstársakat magunknak.

Te milyen önismereti felismerésekkel gazdagodtál, amíg a kötet készült?

A legfontosabb dolog, ami ezen a területen velem történt, hogy végre elkezdtem szeretni önmagam. Az életünk egyik mozgatórugója az, hogy mennyire vagyunk képesek elfogadni önmagunkat. Rájöttem, hogy az önelfogadás csodája felszabadít. És, hogy bármilyen nehézség is jön az életünkbe, azzal meg tudunk küzdeni

Kapcsolódó nevelés

Egry ZsuzsiEgry Zsuzsival a HellóAnyuban találkoztam először, amikor egy interaktív előadás formájában mesélt a kapcsolódó nevelésről. Arról, hogy a hagyományos nevelési szemlélet a gyerekeket kis barbárokként kezeli, akiknek meg kell tanítani, mi a jó és a rossz. A nevelés eszközei a jutalmazás és a büntetés, de ezek az eszközök bizalomrombolóak, hosszú távon aláássák a szülő-gyerek kapcsolatot. A kapcsolódó nevelés merőben más eszközökkel dolgozik, amelyek nem csak hatékonyak, de a kapcsolatot is építik. Azonnal tudni akartam mindent a témáról! Most rengeteg gondolatébresztő dolgot mesél Zsuzsi Nektek az Anyacsavaron.

Ideje kapcsolódni

Mi a Te személyes történeted? Hogy kezdtél el a kapcsolódó neveléssel foglalkozni?

Az első gyerekemet, a kisfiamat, egyedül kellett vállaljam, és bár a szüleim nagyon támogattak, így is nagyon nehéz volt. A szívemhez a kötődő nevelés állt a legközelebb, azt akartam, ilyen közel érezzük magunkat egymáshoz, de hiába hordoztam, szoptattam igény szerint, aludtam vele stb., mégsem volt olyan a kapcsolatunk, amilyenre én vágytam. Ritkán volt csak, hogy hosszan a szemembe nézett volna, ha kicsit távol voltunk egymástól, utána inkább elkerült… nem értettem, miért, és főleg nem értettem, miért ébred meg egy éjjel 7-8-szor, és miért képtelen elaludni esténként.

Így aztán én is a google-on próbáltam választ találni, és valahogy rátaláltam az amerikai Hand in Hand Parenting oldalára. Ott aztán elolvastam néhány cikket, és végre összeállt a kép! Elkezdtem alkalmazni az ott tanácsolt nagyon gyakorlati eszközöket, és minden működött! A fiammal a kapcsolatunk elkezdett megváltozni, elkezdtünk valóban jól kötődni. Úgy éreztem, ez annyira forradalmi, hogy erről mindenkinek tudnia kell! Meséltem fűnek-fának, mit fedeztem fel, és persze gyanakodva néztek rám. Akkor eldöntöttem, hogy elvégzem az amerikai szervezet oktatóképzését, hogy úgy tudjam átadni ezeket az információkat más szülőknek, hogy az nekik is annyit tudjon segíteni, mint nekem, nekünk.

Noszogatás nélkül

Mit jelent a kapcsolódó nevelés? Megközelítésében és eszközeiben hogyan más, mint a hagyományos nevelés?

Egry Zsuzsi és RékaEgyik legfontosabb dolog, hogy itt abból indulunk ki, hogy mi szülők is, és a gyerekeink is alapvetően jók vagyunk, a legjobbat akarjuk, és szeretnénk nagyon jóban lenni egymással. A Kapcsolódó nevelés felismerése az – az agykutatás által is igazolt – tény, hogy ez a jó természetünk akkor tud megmutatkozni a viselkedésünkben is, ha érezzük a másokkal való, biztonságot adó kapcsolódást. Egy hancúrozás után a gyerekünk noszogatás nélkül el tud indulni időben az oviba, és ha sikerül egy jót beszélgetnünk egy barátnőnkkel, mi is sokkal türelmesebbek tudunk lenni a gyerekeinkkel.

Ha pedig a viselkedésünkből nem pont ezt a jó természetet olvassuk ki – pl. a gyerekünk piszkálja, megüti a testvérét, vagy mi szülőként kiabálunk a gyerekkel a kiömlött pohár tej miatt – az azért van, mert túl nagy bennünk a feszültség, túl sok nehéz érzést cipelünk, és nem érezzük a biztonságot jelentő, minket támogató és megtartó kapcsolódást másokkal.

Szerencsére, ha ezt tudjuk, akkor nem kell a gyerekünket se büntetnünk, se jutalmaznunk, nem kell magunkat ostoroznunk, amiért egy-egy helyzet megoldása nem úgy sikerült, mint szerettük volna. Elég, ha tudjuk: ideje kapcsolódni. Ha a gyerekünk viselkedése már „vakvágányon fut”, ideje közel menni, játékosságot, vagy egyszerűen az őszinte, együtt érző figyelmünket ajánlani a gyerekünknek. Ha mi már nem azokként a szülőkként működünk, akik lenni szeretnénk (és akik igazából vagyunk) : ideje keresni valakit, akinek kiöntjük a szívünket.

Összesen hat gyakorlati eszközt alkalmazunk, amik a lényeggel foglalkoznak: segítik a gyereknek újra érezni, hogy mi ott vagyunk neki, hogy szeretjük őt, és ha kell, segítünk neki abban, hogy kiadhassa magából a felesleges stresszt.

Ám ezt megtenni nem egyszerű. Bennünk is mindenféle érzések dúlnak a gyerekünk viselkedésével kapcsolatban, és ezek az érzések megnehezítik, hogy azt tegyük, ami a leghatékonyabb: kapcsolódjunk hozzájuk. Ezért először nekünk magunknak kell kisöprögetni magunkból ezeket az akadályt jelentő nehéz érzéseket.

A “rossz” viselkedés segélykiáltás

Azt hallottam Tőled, hogy a határszabás ajándék. Mit értesz ez alatt?

Mikor a gyerekek úgy viselkednek, ahogy amúgy már tudják, hogy nem szabad – pl. veszélyes közelségben köveket dobálnak, direkt homokot szórnak a szélben a homokozóban, megütik a tesót, csak azért se mosnak este fogat a nutellás kenyér után stb., – akkor igazából nagyon okosan – azt jelzik nekünk, hogy már nem érzik magukat jól, nem tudnak gondolkodni, nem működnek jól, és ideje, hogy figyeljünk rájuk, kapcsolódjunk hozzájuk, hogy újra jól tudjanak lenni. Rövidebben: minden ilyen viselkedés egy segélykiáltás: „Anya! Apa! Szükségem van rád!”

Legtöbben úgy nőttünk fel, hogy ilyenkor a szüleink reagáltak, de abban nem volt sok köszönet. (Ők is a legjobbat és a legjobb szándékkal tették, de akkoriban hol lettek volna elérhetők ezek az információk?) Így segítség helyett szidást, büntetést kaptunk, kiborult szülőt, még több rossz érzést, amit utána meg kellett próbálnunk egyedül megemészteni. Nehezteltünk a szüleinkre, romlott velük a kapcsolatunk.

Ennek eredményeként ma sokan félünk határt szabni a gyerekek nem kívánt viselkedésének. Jóban akarunk lenni velük, szeretnénk, ha nem sérülnének úgy, mint mi, és ezért nem reagálunk, vagy próbálunk jó fejek lenni, a kedvükben járni, a látszólagos problémát megoldani: jó, akkor fogmosás helyett elég a rágó, jó, akkor dobáld a követ, csak kicsit távolabb. És értetlenül, és tehetetlenül állunk mellettük ezután, amikor a rágóból csak olyat lenne hajlandó a szájába venni, amilyen éppen nincs otthon, vagy amikor a gyerekünk a szemünkbe néz, és aztán a kővel direkt a többi gyerek felé fordul.

Azért van ez, mert ilyenkor jó szándékunkban nem azt adjuk nekik, amire igazából szükségük van. Olyan, mint amikor egy szomjas embernek kalácsot kínálunk. És nem értjük, miért löki el a kezünk.

A gyerekeknek ilyenkor arra van szükségük, hogy figyeljünk rájuk, valóban jelen legyünk nekik. Ha ezt megadjuk, akkor két dolog szokott történni. Az egyik, hogy az odafordulásunk, esetleg játékos közeledésünk, figyelmünk hatására ilyenkor kisimulnak, felhagynak a „rosszalkodással”, mert a velünk való kapcsolódás segített nekik abban, hogy újra jól működjenek. A gyakorlatban ez úgy szokott kinézni, hogy egy pár percig dögönyözzük őket, fogócskázunk velük, és utána megy minden a maga útján.

A másik dolog, ami történni szokott, hogy a mi meleg, játékos közeledésünktől nem hogy megnyugodnak, hanem épp ellenkezőleg: nagy érzelmek kezdenek napvilágra kerülni. Olyan, mintha nem akarnák, hogy ott legyünk, sírni, hisztizni kezdenek, ha közel megyünk, és kapcsolódni akarunk. Ez minket szülőket zavarba hoz, valószínűleg úgy érezzük, valamit rosszul csinálunk, bénák vagyunk, és felhagyunk a próbálkozással.

Pedig ilyenkor az történik, hogy a gyerekek a mi szerető, figyelmes jelenlétünkben úgy érzik: itt az idő, hogy megszabaduljanak azoktól a rossz érzésektől, amiktől nem tudnak jól működni. Nagyon is szükségük van ránk, és arra, hogy tartsuk a határt, és kedvesen mondjuk azt, hogy „nem drágám, nem lehet követ dobálni”, vagy „kicsim, itt az ideje fogat mosni”.

Mert ez a határ az, aminek ő végre nekimehet, és „kiboríthatja a bilit”, sírhat és hisztizhet, azaz élhet a vele született stresszoldó folyamattal. A határ, aminek a meglétével végre talál egy ürügyet arra, hogy elkeseredhessen, és kizokoghassa-toporzékolhassa magát, hogy utána végre jobban lehessen. A határ, amit szeretettel megszabunk és tartunk, és ő így valóban megérzi: mi ott vagyunk neki, számíthat ránk. A biztonságos keret, amiben ő úgy eshet szét, hogy azért tudja, érzi: vigyáznak rá, nem lesz baj.

Amikor pedig a gyerekek egy ilyen érzelmi epizód után újra összerakják magukat, akkor már a rossz érzések nélkül teszik ezt, és így újra napsugaras önmaguk lesznek. Hát ezért ajándék, ha nemet mondunk: segítünk a gyerekeknek abban, hogy igazán jól tudják érezni magukat a bőrükben. Minden külső körülménytől – tesó jelenlététől, plusz mesétől, drága játéktól, vagy a szívószál színétől – függetlenül.

A másik ok, amiért a szeretettel mondott „nem” ajándék, az az, hogy így segítünk a gyerekeknek a „jó úton” maradni. Nem hagyjuk őket másokat bántani, másoknak direkt szomorúságot, bánatot okozni, dolgokat direkt tönkretenni. Segítünk nekik jónak maradni, és abban, hogy önmagukra így tudjanak gondolni. Hiszen ők sem akarják magukat „rossznak” érezni! Ha látszólag úgy is viselkednek, az mindig csak segélykérés, és arra van szükségük, hogy észrevegyük, és melléjük álljunk. Egy kisgyerek, aki megtehet rossz dolgokat másokkal – pl. bánthatja a testvérét, mert szegény szüleinek már nincs energiájuk kezelni a helyzeteket – az elkerülhetetlenül bűntudatot érez, amitől még jobban elidegenedve, elszigetelve érzi magát, és ettől még rosszabbul fog viselkedni.

Milyen jó lenne, ha mellettünk is lenne mindig valaki, aki átölel minket, és kedvesen azt mondja nekünk, ha kiabálunk „Csendesebben! Te nem ilyen anya akarsz lenni!”, és ezzel megakadályozná, hogy megtörténjenek azok a helyzetek, amik miatt utána sokáig gyötör minket a bűntudat – aminek a terhével pedig sokkal nehezebb kapcsolódni a gyerekeinkhez.

Kisöprögetni magunkból  az akadályt jelentő nehéz érzéseket

Milyen a helyes hisztikezelés?

Egry Zsuzsi, Réka, TimótEz mindig éppen attól függ, mi hogyan vagyunk, mire vagyunk képesek. Ha már öt boltot megjártunk három gyerekkel, és az utolsóban az egyik ledobja magát a földre, remek ötlet lehet neki megvenni a gumicukrot, vagy betömni a száját egy nyalókával. Ilyen is van, néha ez a legjobb, amit tehetünk. Ha éppen ennyi telik tőlünk, legyünk magunkkal megértőek.

Annyit mindenképp érdemes tudni, hogy amikor egy kisgyerek „hisztizik”, akkor nem manipulál minket, nem akar semmit elérni, és nem akarja az idegeinket sem kikészíteni – bár mi gyakran így érezzük. Egyszerűen csak él azzal a veleszületett feszültség és stresszoldó folyamattal – a sírással, hisztivel -, aminek segítségével érzelmi takarítást végez, megszabadul a felesleges rossz érzésektől, és újra működőképesre hangolja magát.

Ha ezt végig tudjuk böjtölni – vagy akár szeretettel tudjuk őt ebben tartani – akkor azt fogjuk találni, hogy a helyzet anélkül megoldódik, hogy mi bármit „csináltunk” volna. Nem kellett őt elterelni, nem kellett kiküldeni, nem kellett megszoptatni aznap huszadszor, nem kellett „beadni a derekunk” és egy ötödik Bogyó és Babócát megnézni. „Egyszerűen” csak meg kellett hallgassuk a sírását, hisztijét, toporzékolását. És ez 5 perctől másfél óráig bármennyi ideig tarthat! Ezért is mondtam idézőjelben azt, hogy „egyszerűen”. Mert ez egyáltalán nem egyszerű.

A gyerek hisztije során bennük is elindulhat az érzelmek tűzijátéka: dühöt, tehetetlenséget, kétségbeesést, haragot, reménytelenséget stb. élhetünk meg, és ezek az érzések nem engedik, hogy úgy legyünk vele, ami neki ilyenkor a legtöbbet segít: őt egyszerűen meghallgatva.

Szerencsére a mi érzelmi felindulásunk kezelésének a receptje ugyanaz, mint az övéének: kell legyen, aki minket meghallgat arról, milyen nekünk, mikor a gyerekünk hisztizik. Mondjuk el részletesen, mit érzünk, mi van a testünkben, mit mondanánk, ha nem cezúráznánk magunkat, játsszuk el a gyerekünket stb. Ennek hatására mi is kicsit kiengedünk ezekből a hátráltató érzésekből, és legközelebb jobban, tovább tudunk a hisztikor vele maradni.

Lelki elsősegélyt a szülőknek is!

Mit lehet kezdeni azokkal a helyzetekkel, amikor a szülő is kimerült, az idegösszeomlás határán van, és ebben az állapotban érkezik a gyerekek részéről a hiszti?

A gyerek hisztije során bennük is elindulhat az érzelmek tűzijátéka: dühöt, tehetetlenséget, kétségbeesést, haragot, reménytelenséget stb. élhetünk meg, és ezek az érzések nem engedik, hogy úgy legyünk vele, ami neki ilyenkor a legtöbbet segít: őt egyszerűen meghallgatva.

Szerencsére a mi érzelmi felindulásunk kezelésének a receptje ugyanaz, mint az övének: kell legyen, aki minket meghallgat arról, milyen nekünk, mikor a gyerekünk hisztizik. Mondjuk el részletesen, mit érzünk, mi van a testünkben, mit mondanánk, ha nem cezúráznánk magunkat, játsszuk el a gyerekünket stb. Ennek hatására mi is kicsit kiengedünk ezekből a hátráltató érzésekből, és legközelebb jobban, tovább tudunk a hisztikor vele maradni.

Ha rendszeresen meg vagyunk hallgatva, akkor ez sokkal kevesebbszer fordul elő. És persze van, hogy mégis. Ott és akkor nehéz elkapni magunkat, hogy ne essünk vissza a régi kiabálós-megrázós-otthagyós stb. mintákba. Idő megtanulni észrevenni magunkon, mikor lépjük át a „nincs visszaút” vonalát.

Az egyik, amit ilyenkor tehetünk, hogy felhívunk valakit, lelki elsősegély gyanánt, és ott rögtön elmondjuk, elég, nem bírjuk tovább. Ha ilyen módon távozik valamennyi a saját feszültségünkből, és ami talán még fontosabb, a legnehezebb pillanatban lehetőségünk van érezni valaki törődését, figyelmét, akkor máris sokat segítettünk magunknak és a gyerekünknek is.

Jól érezni magam, és élvezni a gyerekeimet

Mi kell a kapcsolódó nevelés eszközeinek gyakorlati elsajátításához?

Ami leginkább kell – a szándék arra, hogy szeretetteli kapcsolatunk legyen a gyerekeinkkel – mindannyiunkban megvan.

Nekem óriási fordulatot hozott az életemben, amikor beiratkoztam az oktató képzésre, és így elkezdtem élni azokkal az eszközökkel, amik a Kapcsolódó nevelésben a szülő, a felnőtt megsegítésére szolgálnak, azaz lett egy rendszeres meghallgató párom, és részt vettem egy rendszeres támogató csoportban. Megsokszorozódott a képességem arra, hogy az eszközöket a gyakorlatban használjam. Már nem csak túlélési eszközeim voltak a gyerekneveléshez, hanem én is elkezdtem magam jól érezni, és olyan módon élvezni a gyerekeimet, ahogy előtte nem.

Ezt a fajta támogatást leginkább a 6 alkalmas tanfolyamainkon és a műhelymunkáinkon lehet megtapasztalni.

Otthonszülésem – a kórházi szülésem sebtapasza

IMG_2472_1psIlyet ritkán csinálok – nem szoktam magamról írni a blogban, inkább csak a reflexióimról, megfigyeléseimről -, de ez most egy leplezetlenül saját, és nagyon is intim bejegyzés lesz. Azért osztom meg ezeket a tapasztalatokat, mert fontosnak gondolom, hogy mások, sokan halljanak róla. Hátha van, akit megszólít, megérint, akinek ad egy új inspirációt, megerősítést, lelki simogatást.

Ez az én történetem, így, mint mindenki másé, teljesen szubjektív. Ez az én megélésem, senki máséhoz nem mérhető. Nem akarom a saját tapasztalatomat másokéval szembe állítani, összehasonlítani, bárkinek megmondani a tutit. Csak megosztani, és hagyni, hogy megtalálja azokat, akiknek szól.

Nem írom le a részleteket, hogy hánykor kezdődött, mi történt azután, és hány tolófájásra bújt ki. Ezt elküldtem Geréb Áginak a Minden napra egy mese sorozatba, ott bárki elolvashatja. Most másról szeretnék írni. Arról, ami a legnehezebben megfogható, megfogalmazható, viszont a leglényegesebb. Hogy mitől sebtapasz ez az otthonszülés a csaknem három évvel ezelőtti kórházi szülésemre.

Arról, hogy miért választottam az otthonszülést, már korábban írtam itt. Most arról írok, milyen élmény volt ez számomra, összevetve a kórházi szülésemmel a „baba- és mamabarát” budapesti szülészeten.

A barátnőim sorra kérdezik, milyen volt a szülés. Leginkább arra kíváncsiak, miben volt más, mint az előző, a kórházi, a traumatikus emlékű. Tulajdonképpen apró, bár fontos mozzanatok adják a végső soron oly nagy különbséget, és sokat kell gondolkodnom, mire nyakon csípem ezeket a részleteket. Íme az én gyűjtésem:

  1. Én, mint szülő nő vagyok a középpontban,

    – és ebből sok egyéb dolog következik:

A segítők jönnek hozzám, nem én járulok segítségért másokhoz – köztük ismeretlenekhez, mint pl. a kórházi ügyeletes dolgozók – miközben vajúdok. Ezáltal nem is zökkenek ki a vajúdás folyamatából, tudok befelé figyelni végig, ami – ahogyan azt az első szülésemkor megtanultam – nálam a szülés sikerének a kulcsa.

– Nincsenek „kell”-ek. Lehetőségeket, választásokat, engedélyeket kapok a kísérőimtől. Ezért a szülésemet én irányítom. Én, aki érzem, hogy vagyok, mi esik jól és mi nem, mikor jön az összehúzódásom, milyen testhelyzetben komfortos lenni. A testemre hagyatkozhatok, és az tudja, mi a dolga. Ez pedig egy olyan kompetencia-érzést ad, amit a kórházban állandóan el akarnak venni („nem tágul eléggé”, „nem elég gyors”, „túl sok/kevés a magzatvíz”, „túl nagy a gyerek feje”… mittomén.)

Az igényeim kifejezésére segítség, támogatás a válasz. A kórházban ezekre gyakran jött valamilyen büntetés (zsarolás, nyomasztás, elhanyagolás, megalázás). A bábák és a dúla emberi és szakmai alázattal végzik a munkájukat, a kórházban tekintélyszemélyekként viselkedtek az ott dolgozók. Ha valaki kivételesen kedves volt, vagy hozzáértő módon tett a dolgát, azt nem természetesnek vettük, hanem szívességnek, amiért hálásnak kellett lennünk, és amit igyekeztünk anyagilag is honorálni.

A szülésemet kísérik, és nem akarják irányítani. A vajúdás közepén megérkező bábák odatérdelnek mellém, és mosolyogva kérdezik, hogy vagyok. Nincsenek felesleges beavatkozások, hagynak a saját ritmusomban vajúdni. A kórházban ilyenkor utasítanak, hogy másszak fel egy vizsgálóasztalra, ahol fájás közben megvizsgálhatnak, majd valami megjegyzést tesznek a „teljesítményemre”, lásd „nem elég gyors, tág…stb.). Amikor a medencében elindul a kitolás, a bába ugrik be mellém segíteni, nem engem parancsolnak ki a medencéből és fektetnek hanyatt, hogy az orvosnak kényelmesebb legyen.

– Míg a kórházban rutinszerűen követik a protokollt (szülésindítás a 41.hét+1. napon, burokrepesztés mindenkinek, oxytocin, ha nem elég gyors, császár, ha az oxytocin sem volt elég, még kifutunk az ügyeleti időből! gátmetszés, hadd szóljon!), addig az otthonszülésemnél egyetlen dolog volt rutinszerű: a személyre szabás. Pont, mint az én szakmámban: a jó coach az ügyféllel halad, az ő ritmusában, az ő igényei mentén, a rossz coach csupa jó szándékból az ügyfél helyett akarja jobban tudni, mi a jó neki.

Végig partnerként kezelnek, az történik, amit megbeszélünk. Nem vágnak át, nem hagynak cserben, nem kezelnek tárgyként – mint a kórházban tették. Így meg tudom őrizni az emberi méltóságomat, és nem jön a megerőszakoltság-érzés, az önvád, hogy miért nem voltam én asszertívebb, és a többi poszt-traumás stressz-tünet. Mivel az otthonszülésemnél a bábáim partnerként kezelnek, természetesnek érzem a támogatást, nem szívességnek, és természetesen is tudom fogadni. Én is bizalommal és partnerként viselkedem, vagyok jelen, önmagamért felelősséget vállalva. Mindenki teszi a dolgát: én az enyémet – szülök, és mondom, mivel tudnak ebben támogatni -, ők pedig kívülről figyelik a folyamatot, és támogatnak.

– Emberi viszonyok. Na, ez önmagában megér egy misét. Az otthonszülésemnél a bábáim szolgálatot végeznek a szó legnemesebb értelmében. Azt kapom tőlük, amit nekem csak az anyám tud adni: szólás, kérés nélkül is ott van, amikor szükségem van rá, és azt teszi, amire a legnagyobb szükségem van. Amikor a tolófájásnál halálra rémültem, és kétségbeesve esdekeltem segítségért biztató tekinteteket, mosolyt, kézszorítást és megerősítő szavakat kaptam az egyiktől, profi gátvédelmet a másiktól. A kórházban a saját rémületemet láttam tükröződni az engem körben álló 4 ember tekintetében, majd inkompetens instrukciók jöttek, hanyatt fekve, csukott szemmel, levegő visszatartással nyomás, a szülésznő „cicának” szólított végig, iszonyatos sérüléseket szereztem be, amikben majdnem elvéreztem – milyen szerencse ugye, hogy épp a kórházban voltam! – a zárójelentésben pedig feltüntették, hogy gátvédelemmel szültem. Köszönöm szépen!

Azok vannak jelen az otthonszülésemnél, akik képesek rám hangolódni, rám figyelni, és én így tudok szabadon befelé figyelni. Olyanok nincsenek jelen, akikre nekem kell figyelni és kizökkentenek a befelé figyelés kulcsfontosságú folyamatából.

Háborítatlan a szülésem. És mivel nincsenek felesleges beavatkozások, megtapasztalom, milyen egy természetes szülés. Bevallom, egy élmény junkie vagyok, és szerettem volna, ha egyszer úgy halok meg, hogy átélem, milyen ez. Most átélhettem, milyen az, amikor az átmeneti szakban reped meg a magzatburok közvetlenül a kitolás előtt, amikor eljön az ideje, és átélhettem igazi tolófájásokat – a kórházi szülésemnél nem voltak ilyenek, most már tudom. Sajnos nem volt türelmük kivárni, helyette erőltetett kitolás volt a maga borzalmas következményeivel.

  1. Otthon vagyunk, tehát otthonosak a körülmények.

    mi vagyunk most a boldogságEz olyan egyszerűen hangzik, és az is, de bármilyen apró részlet is, a lélektani hatása elsöprő.

– Vajúdás és szülés közben a saját WC-mben tudok pisilni, ahol van WC papír, szappan és törölköző, ha értitek, mire gondolok. Ráadásul hiányos öltözékben is ki tudok oda tántorogni akármikor.

– A saját tiszta és komfortos zuhanyfülkémben tudok zuhanyozni a szülés előtt és utána, kihagyva a zánkai úttörőtábor feelinget, amire a kórházban számíthatok.

Tudom a fényt szabályozni, a lámpákat fel és lekapcsolni, a redőnyöket fel- és lehúzni. Nekem a félhomály esett jól végig a vajúdás és szülés alatt, és ezt lehetett így. A vajúdás közben minden felesleges inger szinte fizikai fájdalmat okoz (ha valaki beszél hozzám, ha elmegy a perifériás látómezőmben, ha hozzám ér, ha a fény a szemembe világít), most ezeket a felesleges zavaró tényezőket könnyen ki lehetett iktatni.

Vízben vajúdhatok és szülhetek, mert béreltem egy szülőmedencét, és nem a szerencsén múlik, hogy a szülészet egyetlen sarokkádja vajon éppen foglalt-e, amikor megérkezünk. Elmondhatatlan könnyebbség vízben szülni.

– Vajúdás és szülés közben a fehér csempe és az almazöld olajfesték, a fehér köpenyek, és a fémszínű műszerek helyett az otthonos, ismerős tárgyak vesznek körül. Én a medencéből azt a festményünket nézhettem, ahol hat önfeledt fiatal nő fürdik a tengerben és fölöttük a felirat: Mi vagyunk most a boldogság

– Szülés után a kényelmetlen kórházi ágy, a műszálas ágynemű és az ismeretlen szobatársak helyett a saját kényelmes ágyam, puha vánkosom, a gyerekkori kedvenc takaróm és társként a férjem és az újszülött gyerekem várt.

Házibuli és almaszüret hangulat, amikor a kemény munka után jöhet a késői közös vacsora, a még ki sem hűlt frissen készült házi koszt – májkrém konzerv és száraz vizes zsömle helyett.

– Szülés után pár órával a kanapénkon ülve – fájdalomnak nyoma sincs – bámulni a város éjszakai fényeit, csak úgy, mert ez esik éppen jól, és beszélgetni a dúlámmal, mert most annyi minden kikívánkozik belőlem. Otthon vagyok – lélekben is!

A gyerekemet senki nem viszi el sehová – a szülés után közvetlenül a bábák, majd másnap a neonatológus, később pedig a gyerekorvos itthon vizsgálják meg, látják el, amíg én a karjaimban tarthatom őt. A gyerekem nyugodt és szemlélődő volt a születése után, és azóta is az, talán nem véletlenül.

Jönnek a gratuláló üzenetek, és sokan írják, mennyire örülnek, hogy minden úgy alakult, ahogyan terveztem. Pedig én úgy érzem, egyáltalán semmi nem olyan, ahogyan én terveztem, sokkal inkább olyan, amilyennek lennie kell – a Jóisten, vagy a sors, a szerencse – hívjuk, ahogyan akarjuk – kegyelméből. És ezért elmondhatatlanul hálás is vagyok.

paizsdora_anyacsavar_alairas