Ne több legyen, hanem elég! – háztartás-menedzselés felső fokon

Mikusi EszterMelyik kisgyerekes nő ne ismerné a 24 órás gyerekgondozós-háztartásvezetős szolgálat alatt neki szegezett kérdést: “És mikor mész vissza dolgozni?” Tisztelettel jelentem, a gyerekgondozás, és a háztartásvezetés is munka, csak fizetetlen, és ameddig minden jól megy, láthatatlan is. Jónás Anna értelmiségi anyaként dolgozott ki egy saját tapasztalatokon alapuló módszertant arra, hogyan lehet az agysejtölő házi munkákat – kedvenc pszichológusom szerint “az élet hordaléka” – racionalizálva saját időhöz jutni, és gyerekek mellől otthonról dolgozni. Tanulságos!

– Te civilben szellemi foglalkozást űzöl. Hogyan született a könyved, ami a kisgyerekes lét napi praktikumairól szól?

– A Kicsivel könnyebben alapvetően abból az élményből táplálkozott, hogy az első gyerekünk születésével gyökeresen megváltozott a korábbi életformám. Harminc iszonyatosan pörgős, szaladgálós-barátkozós-sokattanulós-mégtöbbetdolgozós év után, a doktoriskolából katapultáltam a kismamák táborába, ahol aztán a nap 24 órájából – a séták időjárás-engedte hosszától függően – kb. 20-at töltöttem ugyanazon négy fal között. Elég nehezen találtam meg ennek az új életformának a ritmusát; mindenesetre a családon kívül ebben az is sokat segített, hogy a kislányom fél éves korában – távmunkában – újra elkezdtem dolgozni. Számomra nagyon sokat jelentett, hogy volt egy kicsi, saját, teljes mértékben felnőtt világom, amelyben másfajta kihívásokkal szembesültem, másfajta felelősséget viseltem, másfajta szókinccsel és más témákról kommunikáltam, mint anyaként. Ugyanakkor – mivel a kislányom napközbeni alvásai, illetve az éjszakai órák egy része a munkáé lett, ráadásul a korábbinál kétszer nagyobb lakásba költöztünk –, konkrétan a fejemre omlott a háztartás (s aki most azt gondolja magában, hogy „de hát csak annyi az egész, hogy a gyereket is be kell vonni a házimunkába”, annak hadd ajánljam figyelmébe a könyv 13. fejezetét). A férjem már akkor is rengeteget dolgozott, így néhány neki kiszervezett feladaton kívül alig valamit tudott vállalni az otthoni intéznivalókból – igaz viszont, hogy a gyerekgondozási és -szórakoztatási teendők közül az első perctől kezdve mindig, mindent megcsinált (és ez ma sincs másként).

Kicsivel könnyebbenEgyik délben ültem a konyhában, és azon agyaltam: hogy létezik, hogy szereztem két diplomát (nem az Ecserin), a munkahelyeimen is megálltam a helyem, most meg itthon vagyok egész nap, és mégsem tudom úgy beosztani az időt, hogy mindenre jusson, amire szeretném? Mi változott? Hát az, hogy a tüneményes kislányunkkal és a tartozékként hozzácsomagolt végtelen sok örömmel és új élménnyel együtt a kiszámíthatatlanság, a folyamatos újratervezés kihívása is beköltözött az életünkbe. Hiszen ha például egy szirénázó jármű 20 perc után felkeltette a gyereket az amúgy két és fél órás ebéd utáni alvásából, akkor a déli munkaidőm nagy részét már vitte is magával a tűzoltóautó. (Nem, a lányom soha nem aludt vissza – szülnöm kellett még egyet, hogy megtapasztalhassam: van olyan gyerek, akinek egy efféle kis közjáték meg se kottyan). Arra jutottam, hogy úgy kell „automatizálni” a mindennapok gyakorlati rétegét, hogy az állandóan ismétlődő teendők szinte maguktól elketyegjenek – így több idő és energia marad a kiszámíthatatlan és/vagy élvezetes elemekre. Ennek lett aztán a gyümölcse a „ne több legyen, hanem elég”-szemlélet meghonosítása, az Amerikából importált, háztartás-menedzselő FlyLady-program leegyszerűsítése „FlyAnnára”, a gyereknek szánt képes reggeli „menetrend” kialakítása, és még hosszan sorolhatnám. Ezeket az immár hat éve gyűlő gyakorlati tapasztalatokat és módszereket közvetíti a könyv minden egyes betűje.

– Mi adta a konkrét ösztönzést?

– Egy anyákat tömörítő, zárt Facebook csoport tagjai. A csoportban gyakran szóltam hozzá a kisgyerekes mindennapok praktikus oldaláról szóló eszmecserékhez, és sok pozitív visszajelzést kaptam. Többen biztatni kezdtek (on- és offline is), hogy írjak cikket, blogot, könyvet… Végül egy közösségi blogon kezdtem közzétenni a posztjaimat, melyek nyomán később összeállt a kötet.

– Manapság szinte ciki arról beszélni, hogy egy értelmiségi nő is háztartást vezet napi szinten. Te erről mit gondolsz?

– Általában kétféle hozzáállást tapasztalok ezzel kapcsolatban (sarkítva fogok fogalmazni, ennél nyilván árnyaltabb a kép). Az egyiket csak „vekerdys”-nek hívom: „én minden időmet a gyerekeknek szentelem, nem foglalkozom a háztartással”. A másik a kesergős: „zavar a káosz, de nem tudok úrrá lenni rajta”. Valamennyire mindkettőt meg tudom dolgozó anya 2érteni, de részemről az arany középút híve vagyok: a nagyjából tiszta és rendezett környezeté, amelynek eléréséért némi erőfeszítést szerintem érdemes tenni. Már ha valóban zavarónak tartjuk a koszt és a rumlit – hiszen típus és neveltetés kérdése, hogy ezek kit mennyire idegesítenek (ha pedig sikerült olyan párt találni, akivel ezen a téren is egyeznek az igényeink, az maga a főnyeremény). Az sem mindegy, hogy éber óráink nagy részét egy mások által rendben és tisztán tartott, kávéautomatával és étkezdével felszerelt munkahelyen töltjük, miközben gyerekeinkről egy (remélhetőleg) szintén tiszta és rendezett, menzával ellátott intézményben gondoskodnak; vagy kisgyerekek mellől otthonról dolgozva próbálunk tisztességes munkát kiadni a kezünkből, ahol mi látjuk el a takarítónő, a recepciós, az anyagbeszerző, a titkárnő, az animátor és a szakács szerepkörét is. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy távdolgozni nehezebb lenne, mint „normális” munkahelyen dolgozni (hogy csak egyetlen példát hozzak, egy távdolgozó ritkán szembesül a „nincs kire hagynom a beteg/nyáriszünetes gyereket” őrjítő problémájával). Csak azt, hogy a két életforma másfajta kihívásokkal szembesít, és másfajta tapasztalatokkal gazdagít. Ha viszont valaki valóban változtatni szeretne az otthoni kaotikus állapotokon, annak csak azt tudom javasolni, hogy ne csak „túlélni” akarja a háztartás menedzselését: inkább egyszer az életben fektessen bele a mindennapi teendők praktikus megtervezésébe annyi időt és energiát, mint egy átlagos munkahelyi projektbe. Ettől még nem lesz sem antifeminista, sem fodros köténykés, émelyítő mosolyú házitündér az ötvenes évek Amerikájából. Ez csupán ésszerűség: erős idegzetűeknek érdemes egyszer számba venniük, hány órát töltenek egy héten főzéssel, mosással, takarítással, bevásárlással, banki ügyek intézésével… Évekre átszámolva – horribilis mennyiségű idő. Miért ne csinálnánk mindezt hatékonyabban, ha ez néhány órányi, egyszer befektetett munkával (és időnkénti update-eléssel) lehetséges?

– A könyvben a férjed is hozzászól minden fejezethez. Mit szólt ő a könyvírás ötletéhez?

Megható lelkesedéssel támogatta (kevésbé poétikusan: folyton nyaggatott, hogy írjak). Sőt kilenc hónapra magára vállalta a pénzkeresést annak érdekében, hogy én nyugodtan dolgozhassam a posztokon, illetve később a könyvön – ebben az időszakban alig vállaltam más munkát. A megjelenés óta is ő az, aki folyamatosan figyeli a különféle ismertetőket, kritikákat, és jelenti, ha valamelyik cikk mellett emelkedett a lájkok száma… Egyszer megkérdeztem tőle, miért teszi ennyire boldoggá, hogy megjelent a könyv. „Mert hasznos és humoros, és ezek után már te sem tagadhatod le, hogy nagyon tehetséges vagy.” És akkor én ne sírjam el magam?

– Lesz-e folytatás?

Egyelőre nem tervezem – a megjelenés óta visszavedlettem zenetörténésszé, nyakig ülök a határidős munkákban. Közben viszont természetesen éljük tovább a mindennapi életünket, és ha a felcseperedő gyerekek mellett másfajta tapasztalataim is összegyűlnek, egyszer talán azokat is összefoglalom majd. Vagy – legrosszabb esetben – nyugdíjas koromban megírom a folytatást: „Még egy kicsivel könnyebben – mindennapi praktikák az elfekvőből”. Írsz majd arról is? 🙂

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

Kicsivel könnyebben – kisgyerekes mindennapok praktikusan

– könyvajánló

Pihenni, amikor a gyerek ébren van?

Kicsivel könnyebbenHa valami úgy istenigazából nem érdekel, az a háztartás és a gyerekgondozás. Őszinte bámulattal figyelem azokat, akik naponta főznek, a vendégségbe házi aprósüteményt visznek, a karácsonyi ajándékokat kézzel készítik, és maguk vasalják a család összes ruháját – nem hogy zokszó nélkül, hanem örömmel. Én egyszerűen unom, engem mindez egyáltalán nem villanyoz fel. Viszont ha tetszik, ha nem mégis naponta értékes órákat töltök el ezekkel a feladatokkal, ezért ösztönösen törekszem úgy csinálni, hogy legyen benne mégiscsak valahogyan flow-élmény. Na, éppen ehhez ad rengeteg konkrét ötletet Jónás Anna könyve, aki maga is egy otthonról dolgozó értelmiségi kisgyerekes anya. Például arra, hogy hogyan zuhanyozz, tornázz, olvass, hallgass zenét…stb., amikor a gyerek ébren van! Hogyan ne legyen idegbetegség minden egyes elindulás otthonról. Erre biztosan te is kíváncsi vagy, ugye?

Azt hittem, két gyerek után újat nem igen olvashatok a láthatatlan női munkáról, de mire a vaskos könyv végére értem, azon vettem észre magam, hogy ceruzával húzogatom alá a részletesen leírt bevált praktikákat – eldobhatós papírbili, felkerkedős lista, húsvéti tojáskeresés a panellakásban…stb. -, amiket szeretnék én is kipróbálni és/vagy minden leendő és gyakorló anyának szívből ajánlanék.

Amikor az otthonod az első számú munkahelyed

Ezen túl néhány igazán paradigmaváltó felismeréssel is gazdagodtam, amiket valahogyan szeretnék majd a következő Anyacsavar csoportok tematikájába is beépíteni. Íme ezekből néhány:

  1. Kisgyerekes anyaként eleinte jó eséllyel az otthonunk lesz az első számú munkahelyünk, ezért legalább egyszer a háztartás tudatos elméleti és gyakorlati megszervezésébe is muszáj ugyanannyi időt, energiát és kreativitást fektetni, mint bármely fizetett melóba, mert
  2. ha a mindennapok során önjáróvá tesszük azt, ami kiszámítható – nem kell állandóan döntést hozni arról, hogy mikor végezzük a heti bevásárlást, ki viszi le a szemetet és mi az esti fektetési rutin -, akkor sokkal több időnk marad arra, ami kiszámíthatatlan – pl. betegségek, betoppanó vendégek, határidős munkák -,
  3. és mindez hozzásegít a nyugodtabb hétköznapokhoz, harmonikusabb családi kapcsolatokhoz és nem utolsó sorban több saját időhöz!
kicsivel grafika
Baranyai (b) András rajza

A hétköznapi feladatok átfogó strukturálása a kötet legnagyobb erénye mindazok számára, akik – józan paraszti becslésem szerint a lakosság kétharmadát teszik ki, és sajnos – nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy a dolgok összességét rendszerekben lássák, fontossági sorrendet alakítsanak ki közöttük, és képesek legyenek a kisgyerekes szülők két legfontosabb erőforrását, az időt és a pénzt ügyesen kezeli. Ők azok, akik állandóan küszködnek azzal, hogy elúsznak a teendőik tengerében, gyakran fáradtak, kimerültek. Ők érzik úgy, hogy egész nap kapkodnak, és mégis lemaradásban vannak a kitűzött céljaikkal, folyton halogatnak, és semmire sem jut idejük.

Hangosan röhögve újat tanulni

Ha esetleg Te is magadra ismertél a fenti leírásban, meleg szívvel ajánlom a Kicsivel könnyebben kötetét, már csak azért is, mert a Bridget Jones könyvek humorával ír a blogger szerző, így hangosan röhögve lehet újat tanulni, és talán még az anti-házitündérek is lendületet kapnak az ötletek azonnali gyakorlatba ültetéséhez.

Azon kívül, hogy szórakoztató és hasznos a Kicsivel könnyebben minden kisgyerekes anyának – nem csak az első bálozóknak, hanem a többedik gyerekkel balanszírozóknak is – megkockáztatom, hogy a kisgyerekes apáknak is revelatív olvasmány lehet. Egyrészt megtudhatják belőle, mit csinál a feleségük, aki „egész nap csak otthon van a gyerekekkel”, másrészt egy apatársuk – a szerző férje – hozzászólásaiban magukra, a saját szemszögükre ismerhetnek minden fejezet végén.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

A „nem csinálás” művészete

sad woman sitting alone in a empty room - black and whiteEgy szívemnek kedves valaki most nagyon nehéz helyzetben van. A férje egy életmentő műtét után élet és halál között lebeg. Mi, a barátai és ismerősei tűkön ülünk, mindenki lélegzet visszafojtva várja a híreket, és szeretne segíteni valahogy.

A szorongást csökkenti a „csinálás”, mert azt az illúziót kelti, hogy közelebb visz a vágyott, megkönnyebbülést hozó megoldáshoz. Mármint én, a segíteni vágyó szorongását csökkenti. Azt, akin segíteni szeretnék, talán éppen zavarja is. Így akármennyire nehéz is, most semmi többet nem tehetünk, mint hogy gondolatban vele vagyunk (imádkozunk érte), jelen vagyunk, és készen arra, hogy majd akkor, amikor ő kéri, támogathassuk abban, amiben ő szeretné.

Nagyon nehéz ezeknek a határoknak a tiszteletben tartása. Nehéz nem jobban tudni nála, mi a jó neki. Nehéz türelmesen várni, ebben az élethelyzetben egyszerű mellékszereplőként csupán kísérni őt.

Pedig ha belegondolok, ugyanezért utáljuk, ha az anyós csupa jó szándékból rendet rak a konyhánkban, a védőnő kéretlen tanácsokat ad, az orvos pedig a határozott kérésünk ellenére burkot repeszt. Mert noha úgy van a dolog tálalva, hogy mindez a mi érdekünkben történik, valójában ő nem bírja nézni, hogy valami másképp történik, mint ahogyan azt ő ideálisnak gondolja.

Eszembe jut a kórházi szülésem, ahol az orvos és a szülésznők árasztották magunkból a szorongást, amit csak a „csinálás” csökkentett – burokrepesztés, hogy lássuk, tiszta-e a víz (tiszta), CTG, hogy lássuk a szívhangot (rendben), vezényelés a kitolási szakban, hogy hallják a hangjukat („Kint van! Mennyi haja van! Nekem is kölcsönözhetne belőle!”), jó sok varrás, hogy minden biztosan rendben legyen (nem lett).

És eszembe jut az otthonszülésem, ahol a bábák látszólag semmit nem csináltak, mert nem volt burokrepesztés, CTG, vezényelés, fontoskodás. Közben mégis azt éreztem, hogy hatalmas segítséget kapok. Ugyanis szülni senki más nem tud helyettem. Azt nekem kell végig csinálnom. Az ő belül pattanásig feszülő figyelmük, hogy valóban be kell-e avatkozni a természetes folyamatba, a közben felém áradó bizalom és türelem nekem mégis valódi támogatás volt. Rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta jelenlét, türelmes és bízó kísérés, a szakmai tudás nem feltétlenül használása, az aktív „nem csinálás” tulajdonképpen egy különleges kompetencia, ami a bábámnak megvolt, a kórházi személyzetnek azonban hiányzott.

Nem vitatom, hogy nagyon nehéz és lelkileg fárasztó a „nem csinálás”, hiszen nem adja meg a segítségnyújtónak az aktív problémamegoldás flow-élményét, a passzív várakozás pedig akár frusztráló is lehet („mi végre is vagyok én itt, ha semmi szükség nincs rám?”), ha nincs meg az a felismerés, hogy a puszta beleérző jelenlét is segít. A figyelem arra, hogy mikor van szükség segítségre, a segítség pontos időzítése és módjának kiválasztása, a szaktudás adta önbizalom („ha valóban baj lesz, meg tudom oldani”) és nyugalom kisugárzása a kiszolgáltatott másik felé: ez a „nem csinálás” igazi művészete.

Ezt teszi egy jó segítő szakember: egy orvos, egy bába, egy pszichológus, egy pedagógus, egy coach. Ezt teszi egy elég jó szülő is, amikor kíséri a gyerekeit a cseperedés és a felnőtté válás útján. Minden tiszteletem az övék. Én még tanulom ezt a művészetet, és vállon veregetem magam mind ahányszor sikerül.

Most van alkalmam gyakorolni a férjéért küzdő szívemnek kedves mellett, a testvérféltékenységgel küzdő nagy fiam mellett, a legjobb barátnőjét gyászoló anyukám mellett. És ha egyszer én küzdök majd egy szerettemért, én gyászolok, és én haldoklom, ilyen kísérőket szeretnék magam mellé.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112