Az első év kétgyerekes anyaként

csaladi fotozas-agiszabo-pd-1816A kisebbik fiam egyéves lett! Tündérien mosolyog, van humora, bárhol is van, örül az életnek, az új, vagy nehéz helyzeteket bizalommal, kíváncsian vagy szemlélődve fogadja. A szép tavaszi időnek hála már ő is homokozik a játszótéren, előszeretettel eszi a felnőttek ételeit, beleértve a finom, ám lábszagú sajtokat, amiket a legtöbben huszonévesen kezdenek el értékelni. Örömteli és könnyű volt vele ez az első év. Olyan gyorsan elrepült, hogy csak kapkodom a fejem! És annyira másképpen éltem meg vele ezeket az első hónapokat, mint az első kisfiammal!

Hogy mi volt más?

1) A békés, háborítatlan, szeretetteli és támogatott születése, – és egyben az én szülésélményem, meg ebből következően a szülést követő örömhormon szintem, fizikai és lelki energiáim a kezdetektől a mai napig. Erről bővebben itt írtam már korábban. Nehéz nem összefüggésbe hozni a kisebbik kiegyensúlyozottságát azzal, ahogyan a világra jött. Könnyen bízik, könnyen nyílik, és könnyen kötődik. Rámosolyog a világra, és a világ visszamosolyog rá.

2) Az, hogy a munkámat, – amit szeretek és ami feltölt – nem hagytam abba, az első naptól kezdve folyamatosan dolgoztam. Bármilyen keveset is eleinte – mondjuk 20-30 percet -, de mégis alkotó, inspiráló tevékenységet végeztem, felnőttekkel voltam párbeszédben, és elkerültem azt a szorongató, önértékelés-csökkentő időszakot, ami intellektuális és társas elszigetelődéssel jár sok kisgyerekes nőnél, és amit átéltem az első szülés után.

3) Más volt az is, hogy nem csak a szülést, hanem a gyermekágyas időszakot, és a teljes évet is előre terveztem, és a terveim megvalósulásáért tettem is. Ehhez bátrabban delegáltam feladatokat, például apukámat is bevontam a segítők körébe, aki remekül helyt is állt a kicsik mellett, pedig ezt korábban valamiért nem is gondoltam volna.

4) A tervezésnél abból indultam ki, hogy mit szeretnék, majd azon munkálkodtam, hogy kitaláljam, hogyan tudom a terveket véghez vinni. És nem fordítva – amit sokszor látok kisgyerekes anyáknál -, hogy a saját önkorlátozó hiedelmeikből kiindulva végig gondolják, hogy szerintük mit „lehet” és eleve lemondanak egy csomó vágyukról.

csaladi fotozas-agiszabo-pd-16295) Más az is, hogy sokkal inkább gondolkodom családi optimumban, és kevésbé jellemző az, ami az első gyereknél, hogy mindnyájan körbe ugráljuk a gyereket, amivel önkéntelenül is rászoktatjuk az önállótlanságra, és arra, hogy a felnőttek majd kiszolgálják. Azon kaptam magam, hogy sok szempontból és önkéntelenül is a „Nem harap a spenót” francia gyereknevelési gyakorlatát követem. Ennek kulcsmozzanata az, hogy ahelyett, hogy folyamatosan azon görcsölnénk, hogy nem vagyunk tökéletes anyák, megtanítjuk a gyerekeknek pici koruktól azt, hogy alkalmazkodjanak a család többi tagjához. Hogy a család minden tagjának vannak igényei, és ezeket összehangolni olykor nem könnyű. Mit jelent ez a baba nyelvére lefordítva? Például azt, hogy néha várnia kell pár percet. És mivel nem ugrom azonnal, ha egyet nyekken, sokszor abban az 1-2 perc várakozásban meg is oldja a problémáját. Addig fészkelődik, amíg megtalálja a kényelmes pózt, előkerül az alvós lolója, mégiscsak kíváncsi lesz, és megkóstolja az áfonyát…stb. Talán ezzel függ össze, hogy a kisebbik fiam 6 hetes kora óta önállóan alszik el, képes önmagát megnyugtatni, szívesen játszik önállóan, nem fél idegenektől, vagy az állatoktól. És ami nagyon fontos: család minden tagja – én is – végig alszom az éjszakát! Ég és föld!

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

A segítségkérésről

női segítségUgye nem tervezett baba? Ezt kérdezte tíz éve a védőnő, amikor kijött hozzánk az új, közös lakásba. Amikor elmondtam neki, hogy terveztük, megnyúlt az arca. De aztán felcsillant a szeme, és azt mondta: Á, értem, tehát még a baleset előtt fogant.

Nem, nem akkor. Utána. De ráhagytam, nem volt erőm magyarázkodni. A férjemet a terhességemet megelőző előző évben sportbaleset érte. Az agilis férfiból ágyhoz kötött, ápolásra szoruló beteg lett, fájdalmakkal és depresszióval. Hosszas rehabilitáció várt rá, ami, ha nem is teljes felépüléssel, de sikerrel kecsegtetett. Tele voltam tettvággyal, számomra természetes volt, hogy a férjem segítése mellett könnyedén ellátok majd egy babát is. Mindenki segítsége nélkül, ha kell.

Aztán sok év lett belőle, és az évek alatt mégis elfáradtam. Sok minden másként alakult, mint vártam. Gyógyulás helyett további műtétek és fájdalmak. A férjem nem épült fel teljesen, bár sokat javult az állapota. Nem volt segítségem. Ami egy év távlatában átvészelhető, hat-nyolcban már nem biztos. Nem volt, mert nem kaptam. Fizetett bébiszitterek mellett dolgoztam. Azt persze senki nem merte azt mondani, hogy ez nem jár nekem.

Folyamatos bűntudatom volt attól, hogy mindig feszült vagyok. A krónikus fáradtság okozta stressz gyilkos dolog. Nyomasztott annak a felelőssége, hogy egy másik ember, a gyerekem, csak rám számíthat. Miközben folyton helyt álltam, soha nem kérdezte senki, hogy én hogy vagyok. Csak a férjemről érdeklődtek. Én pedig magam számára is egyre inkább az az ember lettem, akinek a legfőbb erénye: mindent megold, mindent kibír. Éjszakákat ül kórházi betegágy mellett, utána másnap reggel viszi a gyerekét óvodába, iskolába.  Hosszú évek az életemből.

Tavaly ősszel, amikor tíz éves lett a fiam, azt vettem észre, hogy odafigyelni a valós igényeire, gondolataira, önállóságot adni neki még sokkal munkásabb, nehezebb, mint korábban viszonylagos jóllétét biztosítani, ellátni őt, kiszolgálni. Rájöttem: rosszul csináltam, hogy apja helyett apja is akartam lenni, mindent akartam adni, készen. Nagyon ragaszkodik hozzám és persze szorong, mert nincs két egészséges szülője, mint a legtöbb társának. Tudtam, láttam, hogy mostantól kell még jobban észen lennem. És pont ekkor láttam, éreztem, hogy elfogytak a tartalékaim. Ezerfelé voltam esve, és mindenre volt idő, csak vele lenni nem. És amikor azért puszilt meg az iskola előtt magától, pedig az ciki, mert sajnált, és azt akarta, hogy jó kedvem legyen, attól is csak rosszabb volt. Vagy a bűntudat, mert ha csak megszólalt, én már sóhajtottam is egy nagyot. Pörögtek a mókuskerekek éveken át, szürke lett a környezet, én pedig kiürültem. Senki sem fordította meg a homokórát az életemben – miközben folyamatos nyomasztás ment körülöttem. Régen lejárt az idő.

Akkor változott meg minden, amikor a fiamnak az iskolában lett egy barátja. A fiú anyja egyedülálló, elhagyta a férje. A nő egyáltalán nem volt szimpatikus nekem, de úgy voltam vele: nem kell szeretnem. A gyerekek heti rendszerességgel átmentek egymáshoz játszani. Ez heti egy szabad délutánt jelentett. Az éppen „soros” anyuka vitte el a fiúkat az iskolából, a másik szabad volt. Ha Csilla vitte haza a fiamat, akkor elég volt vacsora után átmennem érte. Közel laktunk egymáshoz. Egyre jobban beleláttunk a másik életébe, és én egyre jobban megkedveltem őt. Csodáltam a határozottságát, a bátorságát, karakánságát. Egyre inkább kiderült, hogy az élet fontos dolgairól, értékeinkről ugyanazt valljuk. Talán gyerekeink sem véletlenül választották egymást.

Egy péntek délután én voltam a soros. Úton voltam az iskola felé a fiúkért, amikor felhívott Csilla. Előre is borzasztóan szabadkozott a kérése miatt, szólt, hogy mondjak nyugodtan nemet, majd végül kibökte: beesett egy esti programja. Nagy segítség lenne, ha kivételesen nálunk aludna a fia. Persze igent mondtam és minden jól sikerült. Nagy volt az izgalom mindkét részről. Pontosan elmondta, mit szeret vacsorázni, reggelizni és hogyan issza a kakaót a kisfia. Hogyan fürdik, mire van szüksége az elalváshoz. Még sosem aludt senkinél a nagyszülőkön kívül. Minden instrukciót észben tartottam és betartottam. Ez volt a kulcs. Mert tudtam, hogy egy anya azt szereti, ha megbízhat abban, akire a gyerekét bízza.

Kaptunk pár hét múlva viszont meghívást, és a fiam aludt náluk. Ő is jól érezte magát. Nekem pedig hihetetlen biztonságot adott a tudat, hogy legalább kivételes alkalmakkor tudom kire bízni a fiam. Vagy ha aludni szeretnék. A fiúk mára néha egymásnál töltik a hétvége egyik napját is. Ha nálam vannak, közös programokat is csinálok nekik, és Csilla is így szokott tenni. Nagyon odafigyelünk arra, hogy ugyanannyit legyenek az egyik helyen, mint a másiknál. Nem szívességből csináljuk, hanem jól felfogott érdekből. Nem vagyunk jó barátok, rokonok, nem függünk egymástól egyenlőtlenül. Ezért nem játszmázunk. Nem élünk vissza a másik idejével, lehetőségével, erejével, mert mind a ketten rábízzuk a gyerekünket a másikra. Ha a gyerekeink jól érzik magukat együtt és szeretnének együtt lenni, az nekünk is jó. És nem számít más.

Csilla is hasonlóan fogja fel a helyzetet. És örül neki, hogy ez a kis csapatunk így működik. Most már csak arról kell meggyőznöm, hogy nem muszáj a fiam helyett bepakolnia, és élére összehajtogatva küldeni vissza a szennyest. Én akkor is nagyon elégedett leszek vele. Anya vagyok, mint ő.

 

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

A Benefitto együttműködést és gyermeknevelést segítő játék

tesó érkezikAz idei egyik célkitűzésem saját magam számára az volt, hogy türelmesebb, jobb fej szülő legyek. Ez a célkitűzés néha bevallom, meglehetősen kihívónak bizonyul. Tavaly elég volt egy kistesó születése ahhoz, hogy az összes gyereknevelési elvünk és addig jól működő módszerünk csődöt mondjon, és alig két hónap alatt a lelki energiatartalékaink végére érjünk. Sokszor kétségbeesettek és eszköztelenek voltunk. Szerettünk volna megoldást, mégpedig azonnal.

A bármin félóránként dührohamot kapó háromévessel felvonultunk családilag a pszichiáter főorvos magánrendelésén vasárnap délelőtt, aki egy órányi megfigyelés és részletes anamnézis után megállapította, hogy a gyermek teljesen rendben van, a tünetek életkori sajátosságok és a helyzetből fakadnak. Ez persze jó hír, de azon nem változtatott, hogy fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk. Elmentünk pszichológushoz, aki teljesen elbizonytalanított bennünket a szülői kompetenciáinkban. Egy csomó idő-, energia- és pénzbefektetés után ott maradtunk nulla gyakorlati és kézzel fogható eszközzel, lelkileg meggyötörten.

Mi segít a hétköznapokban jobb szülővé válni?

Nekem eddig három dolog segített, ezeket szeretném veletek megosztani. Az első az volt, hogy egy megoldásközpontú coach kollégámhoz fordultam, aki egyetlen coaching beszélgetéssel segített átlátni, mi az, ami a nehéz helyzetekben is jól működő eszköz nálunk, így tudom, milyen saját erőforrásra támaszkodhatok a hétköznapokban. Ez a coaching segít azóta is a figyelmemet a már működő megoldásokra fókuszálni olyankor is, ha ijedt, dühös vagy fáradt vagyok, és megerősített a szülői kompetenciáimban, ami nagyon fontos lépés volt, mert rájöttem, hogy engem a pozitív megerősítés sarkall fejlődésre.

testvérekA második lépés az volt, hogy kerestem egy olyan, a saját értékrendemmel összhangban lévő nevelési módszert, ahol szülői önismeretre tehetek szert, valamint konkrét és új nevelési eszközöket tanulhatok. Számomra ez a büntetés nélküli fegyelmezés módszere volt, ami – láss csodát – szintén használja a pozitív megerősítés módszerét, csak éppen a gyerekek felé.

A harmadik a Plukkido együttműködést és gyereknevelést támogató családi játéka, a Benefitto volt. Nem fogjátok kitalálni, mire alapoz… bizony, a pozitív megerősítésre!

Ahány ház, annyi jól működő módszer

benefitto_tabla_figurakkalA Benefittoban az a jó, hogy nem dobozmegoldásokat kínál egy nehézségre, és nem akar semmilyen értékrendet lenyomni a szülők torkán. Teljesen személyre, helyzetre szabható, és roppant kreatív módon alkalmazható a családi dinamikák javításában. Van, aki az önálló öltözködés, egyedül elalvás, időben elindulás támogatására használja, de van olyan is, aki a szabálykövetést, a testvérek együttműködését erősíti meg a játékkal. A lényeg, hogy a megoldásközpontú módszerekhez hasonlóan, csak arra koncentrálunk, ami működik! Ez néha nem is olyan könnyű ám. Sokan arra vagyunk szocializálva, hogy ami jól működik, az természetes, azért nem jár jó szó, dicséret, azonban a hiányosságokat szóvá tesszük, a hibázást büntetjük. A Benefitto – és nagyobbaknak a Land – ezért a szülőktől is szemléletváltást kér, ugyanakkor a használata segíti is a megerősítő szülői viselkedést. A játék használatával észrevétlenül a gyerekek elkezdenek a vágyott módon viselkedni, a szülők pedig napról-napra természetesebben használják a legkülönbözőbb helyzetekben a pozitív megerősítést.

 

A pozitív megerősítés ereje

benefitto_figurakA dicséret elsődleges célja az, hogy megerősítse az elvárt viselkedést. Megdicsérem a kicsit, hogy ügyesen egyedül felhúzta a cipőjét, és azt remélem ettől, hogy legközelebb is kezdve lesz belefogni ebbe, az eleinte oly nyűgös erőfeszítésbe. De a dicséretnek az is célja, hogy növeljem az önértékelését, és amikor legközelebb nem vagyok ott, hogy megdicsérjem, biztassam, akkor is eszébe jusson, hogy „Ezt egyszer már meg tudtam csinálni, most is menni fog!”  Sőt, az önértékelés nem csak arról szól, hogy tudja, mire képes („fel tudom húzni a cipőt”), hanem azt is magában foglalja, hogy tudja, hová tud még fejlődni („most megpróbálom a kabátot is”). A magas önértékeléshez fontos, hogy tudjuk sugallani azt, hogy lehet hibázni. Szülőként fontos tehát megtanulnunk, hogy a figyelmünket arra fordítsuk, ahol a pozitív változás van. Lehet, hogy nem sikerül a cipőt felhúzni, de az igyekezetet meg lehet dicsérni, a kitartó újra próbálkozást szintén. És lépésről lépésre el lehet érni az eredményt úgy, hogy az oda vezető út nem veszekedések sorozata, hanem építi a szülő-gyerek kapcsolatot, és növeli a gyerek és a szülő (!) önértékelését is. Ehhez fantasztikus eszközök a Plukkido játékai.

 

Közösség és támogatás

Land_jatektabla_figurakkalAzért ott sok szuper módszer el tud bukni, hogy elfeledkezünk róla, vagy nem megfelelően alkalmazzuk. Ahogy egyetlen könyv sem ér semmit, ha a polcon porosodik, vagy egyetlen játék sem, ha nem játszunk vele. A Plukkido csapata szerintem egyedülálló szolgáltatást nyújt zárt esetmegbeszélő csoportjában, ahol bárki kérdezhet a pszichológus játékfejlesztőktől, akik minden egyes (!) kérdésre, konkrét problémára, elakadásra személyesen válaszolnak, és az adott helyzetre szabott ötleteket adnak. Amihez természetesen csatlakoznak a régi motoros felhasználó szülők a saját bevált megoldásaikkal. Felemelő megtapasztalni, hogy 1.) olykor más gyereke is átlát a szitán, és juszt sem akar együttműködni, 2.) ezekre eddig mindig találtak megoldást, és én is fogok, 3.) a számomra nehéz helyzetben kapok egy csomó, az értékrendemhez közelálló javaslatot és meleg hangú biztatást, 4.) a megtartó támogatás – vagy hívjuk egyszerűen pozitív megerősítésnek – segít a saját megoldásaim megtalálásában, a kisebb-nagyobb hétköznapi sikereink pedig a szülői önbizalmam újraépülésében.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112