Életmódváltás kisgyerekes anyaként

Hogyan lehet a családi étkezési szokásokat megváltoztatni kisgyerekek mellett? Mik a legfontosabb szempontjai a életmódváltásnak? Hogyan tudjuk a konyhára fordított, igen jelentős összeget racionalizálni? És mennyi időbe telik mindez?

Holp Judit aromaterapeuta, kétgyerekes anya, a Füvecske alapítója meséli el az Anyacsavaron, ő hogyan csinálja!

 

A lehetőség megtalálása és megteremtése

 

Jól hangzik, de mikor van lehetőségünk, szűken értelmezve anyaként a saját ritmusunkban elkezdeni egy napot? Majd, ha megnőnek? A második fiammal eléggé belassultam a terhesség alatt, amivel nyilván nem vagyok/voltam egyedül. Viszont valahogy az étkezésbe is begyűrűzött ez a lassúság. Mára akár velük együtt, akár már őket feloldva az asztali áldás alól, legalább egy étkezést teljes nyugiban költök el. Persze, még egy pohár vizet töltök nekik, repetát is szervírozok, de nem eszem a saját tempómnál gyorsabban. Ha ez a reggeli, akkor fel kell öltözzenek, míg én végzek, ha vacsora, akkor játszhatnak még egy kicsit. Egy ilyen alkalom naponta óriási minőségi javulást eredményez az ételhez való viszonyunkban. Engedd hát meg magadnak. Figyeld meg, ha megadod az étkezésnek a figyelmet, később éhezel meg!

 

A minőség kérdése

 

Ahol megfordulok háztartásokban, ahogy nézem a boltban a szalagra felpakolt ételeket, óhatatlanul is következtetéseket vonok le a család vagy a bevásárló személyének ízléséről, étkezési szokásairól, anyagi lehetőségeiről. Mindig öröm költözik a szívembe, ha jó ár-érték arányú, a közfelfogásban egészségesnek minősített ételeket találok.

 

Számunkra a minőség több dolgot jelent, melyek együttállása egyenesen szuper, de ha külön-külön valósulnak meg, is elégedettek vagyunk. A főbb szempontok a vásárlásnál:

  • friss
  • szezonális
  • valamilyen minőségbiztosítási rendszer pecsétje szerepel rajta (nem követelmény, de előny, hiszen nem véletlenül hozták ezeket létre)
  • termelőtől származik
  • hazai (lehetőség szerint).

 

Ami viszont fontos, hogy nem ragaszkodunk top márkákhoz. Gabonatejből próbáltunk már tucatot, és teljesen elégedettek vagyunk egy ismeretlen márkával, ami cserébe legalább 2-300 Ft-tal kedvezőbb árú literenként, mint márkatársai. Az állandó, megbízható minőség és jó ár-érték arány felette áll a márka mámorának.

 

Árban legyen szuper

 

Az idény szerinti étkezés zöldségek tekintetében roppant kifizetődő az év minden szakában. Erre biztatnék mindenkit. Ha valami extrát kívánnánk meg mi, vagy családtagjaink, arra a mirelit az alternatíva nálunk, legyen szó pl. tavaszi-nyári gyümölcsökről, vagy zöldborsóról, mert befőzni lusta vagyok, és a konzerv, befőtt tele van hozzáadott cukorral, tartósítószerrel, adalékanyaggal. Ha az idény szerinti étkezést, mint alapvetést elfogadjuk – és gyermekeinkkel is elfogadtatjuk – rengeteg kellemetlenségtől kímélhetjük meg magunkat (itt most egy, novemberben, a bolt közepén teli torokból epret követelő kisgyermekre gondolok). És még a pénztárcánk is hálás lesz.

 

A tervezés itt is a barátunk. Ha tudható, miből van szükség nagyobb mennyiségre, azt érdemes online megrendelni és házhoz szállíttatni, vagy rászánni egy délelőttöt és elmenni a célhelyre. Mi 3 hetente járunk egy élelmiszer nagykereskedésbe, ahonnét az összes liszt, gabonatej- és tejszín, gyümölcslé, tészták – tehát a száraz és csomagolt alapanyagok szinte teljes hányada származik. Jelentős mennyiségű időt és pénzt takarítunk meg így. Éves szinten nagyjából két pár új gyerekcipő ára marad így a zsebünkben, és kb. 24 plusz óra. A bevásárlások strukturálása és tervezése ráadásul lecsökkentette az általunk látogatott áruházak számát, így, ha valamiért elvetődünk egybe, kész kirándulás bejárni.

 

És csak ismételni tudom magamat: a drága márka nem feltétlenül nyújtja a legjobb megoldásokat. Érdemes kipróbálni saját márkás termékeket is, azokkal viszont nagyon jó tapasztalataink vannak.

 

Mennyi a mennyi?

 

A tányérra kerülő mennyiség is fokozatosan csökkent. Nem éhezünk, senki ne értsen félre, csak igyekszünk valós igényeinknek megfelelően étkezni. Figyeled magad? Figyeld magad! Jegyezd le egy héten, egy hónapon át, mi mindent eszel! Tudatosítsd! Jelöld meg, mely ételekből veszel magadhoz többet a kelleténél. Mi lehet az oka a túlfogyasztásnak? Önmagamon és környezetemen végzett folyamatos megfigyeléseim alapján arra a megállapításra jutottam, hogy jóval többet eszünk, mint életkörülményeink indokolnák. És jóval kevesebbet iszunk.

 

Nagy segítségünkre lehet a bevitt táplálék mennyiségének csökkentésében a megfelelő ütemben és mennyiségben fogyasztott víz. Étkezés előtt kicsivel, egy kis pohárral, és étkezés után 15-20 perccel egy nagyobb, öblítő mennyiségben érdemes vizet inni. Étkezések között pedig annyit, hogy napi szinten – még télen is – kiadjon napi 1,5-2l-t. Aki elegendő vizet iszik, kisebb valószínűséggel találkozik a „pszeudo éhség” nevet viselő jelenséggel, ami valójában szomjúság, csak az agy rosszul kódolja és gyakran étkezések közötti rágcsáláshoz, nassoláshoz vezet.

 

Én személy szerint nagyon élvezem a saját testemen végzett kísérleteket, valószínűleg ezért szeretem annyira a böjti időszakot is. Határaink tudatosításával érdemes étvágyunk és éhségérzetünk alakulásának dinamikáját megfigyelni.

 

Egy-két kincset érő étel, egy-két kincset érő tipp

 

Vannak szupereledelek, amiket érdemes napi, heti szinten beilleszteni táplálkozásunkba.

 

A mi kedvenceink:

  • mák, extra magas kálcium tartalma miatt helyettesítheti a tejet (!) a hétköznapi étkezésben.
  • azték zsálya mag (=chia mag), ami szuper omega3 forrás, és kiváló hatása van az emésztőrendszerre is. A korábban említett, kiolvadt mirelit gyümölcsökből turmix készíthető, amit ezzel remekül be lehet sűríteni.
  • aszalt gyümölcsök (most épp az aszalt ananász a kedvenc, de az áfonya is dobogós) Mivel édesek, szuper édesség és rágcsapótlók.
  • olajos magvak (dió, mogyoró, napraforgó, tökmag, kesudió) E vitaminban, telítetlen zsírsavakban, ásványi anyagokban gazdag rágcsapótlók. Szép haj, szép körmök, éles agy és a kényszeres rágcsálásról sem kell lemondani.
  • gabonadarák, korpák a magas rosttartalom és a lassú felszívódás miatt, főleg ha a gyerekek otthon reggeliznek, és messze még az ebéd.
  • méz (joghurtba, grízekbe, gyümölcsöt leönteni vele) mert enzimekben gazdag természetes ételízesítő.
  • savanyúságok (cékla, uborka, káposzta, reggel, délben, este, nálunk rántotta és virsli mellé is kérik azt, ami épp van otthon), a nagyon magas B komplex vitaminok miatt, és a gyerekek imádják!

 

És ugyanez a beillesztés vonatkozik a gyerekek által oly’ nagyon rajongott sós és édes nasikra is. Az én arany szabályom a 90-10%. Ha a nap/hét/hónap/év túlnyomó részében megfelelően eszem, akkor nem lesz lelkifurdalásom a nyári fagyi dömpingtől (a sajátomtól sem), és nem kerülget az ájulás, ha Pistike szülinapján meglátom a zsúrasztalt. A desszert is egy menő dolog, ha volt, utána lehet mondani, hogy a már ettél édeset, többet nem kapsz.

 

Nálunk az életmódváltás úgy kezdődött, hogy tudtam, hogy mik azok az ételek, amiket ki szeretnék iktatni az életemből, és hogy szeretnék egészségesebb életmódra áttérni úgy, hogy ehhez a család is partner legyen, és a családi költségvetést se vágja haza.  Jelenlegi rendszerünket, étkezési szokásainkat, alapanyagainkat évek alatt változtattuk meg, kísérleteztük ki lépésről-lépésre. Hiszem, hogy ugyanez, megfelelő támogatással bárkinek sikerülhet.

 

Érdekel a téma? Életmódváltás küszöbén állsz?

Szeretnéd hallani más kisgyerekes nők tapasztalatait? Szívesen megosztanád a saját tapasztalataidat?

Csatlakozz MOST az Anyacsavar on-line klubhoz, ahol februárban ezzel a témával foglalkozunk és gyere el a zártkörű tapasztalatmegosztóra február 17-én!

Hogyan tettem szert heti két szabad délelőttre?

én-időMaya története a Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról a legtöbb kisgyerekes anya számára ismerős folyamatról ír, ami a saját igények felismerésén és bevállalásán keresztül – sokszor a környezet aktív ellenállása közepette – elvezet ahhoz a belső engedélyhez, hogy az anyának is jár én-idő. Meleg szívvel ajánlom mindazoknak, akik anyaként még csak vágyakoznak én-időre, és a kisgyerekes nők összes családtagjának, hogy könnyebben tudják támogatni ezt a jogos igényt.

 

Felkészülünk a szolgálatra, de nem készülünk a változáskezelésre

Lányunk, Emma születése részben nagyon felkészülten, részben nagyon felkészületlenül ért utol engem… Viszonylag sokat tudtam előre a szülésről, és más dolgokról, amiket fontosnak hittem, például az igény szerinti szoptatásról, a kötődő nevelésről, a hordozásról, a mosható pelenkákról és még sorolhatnám… Ugyanakkor nagyon keveset arról, milyen is az élet a gyakorlatban egy újszülöttel, vagy egy totyogóval.

Főképp arra nem voltam felkészülve, hogy ez a feladat és felelősség tényleg napi 24 órában tart, a hét minden napján. Nem szűnik meg teljesen még akkor sem, ha épp sikerült „lepasszolni” a gyereket néhány órára… Azzal sem voltam tisztában, milyen sokat leszek majd itthon egyedül a babával, hogy az életem teljesen más ritmusban zötyög majd tovább, mint a legtöbb barátomé és néha a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokat is nehézségbe ütközik majd elintézni, vagy legalábbis nem akkor és nem úgy, ahogy én szeretném (tusolás, hajmosás, bevásárlás a boltban,stb…)

 

Becsavarodás vagy öngondoskodás?

De ami legjobban „kiverte nálam a biztosítékot” az az volt, hogy egy idő után úgy éreztem, többé már nem én irányítom az életemet, nem vagyok a magam ura. Életünk egyre inkább az újonnan érkezett kis lény igényeihez igazodott. Bár egyre fáradtabb lettem, feszültebb és ingerültebb, mégis jó sok időbe beletelt, mire változtattam a helyzeten.

A változást leginkább az késleltette, hogy nehéz volt felismerni és tudatosítani a saját igényeimet, szükségleteimet. Általában csak akkor esett le a tantusz, amikor már „betelt a pohár”, amikor késő volt. Amikor már tajtékzottam a dühtől és körülbelül fél nap kellett ahhoz, hogy legalább nagyjából megnyugodjak.

 

Nem kell “kibírni”, lehet megelőzni!

Ezen egyébként azóta sem sikerült változtatnom. Most is csak akkor veszem észre, hogy baj van (kimerültem, lemerültem), amikor már nagy baj van. Nem tudom miért, de nálam ez úgy működik, hogy a frusztráció csak gyűlik és gyűlik, és nem tűnik fel a folyamatból szinte semmi, csak a legvégén.

Ezért azt találtam ki, hogy folyamatosan szinten kell tartanom a jó állapotomat, így elkerülhetőek lesznek a nagy kitörések. Rájöttem, hogy ehhez pedig mindenképp szabadidőre van szükségem, ami alatt feltöltődhetek. Mégpedig rendszeresen és előre kiszámítható módon.

 

Zavartalanul a saját otthonomban

Az egyik nagyi és az unokahúgom már korábban is besegítettek hetente egyszer-kétszer, de teljesen kiszámíthatatlanul. Bármikor előfordulhatott és elő is fordult, hogy akár az utolsó percben is lemondták, mert valami más fontos elintéznivalójuk akadt. Rendszertelenségük miatt ezekre az alkalmakra nem tudtam biztosan számítani, se programot szervezni.

Továbbá rájöttem, hogy azért sem tudok igazán jól kikapcsolni ilyenkor, mert mindig Emma és az aktuális felvigyázó maradtak otthon, nekem pedig el kellett mennem valahová. Pedig legbelül arra vágytam, hogy végre én maradhassak otthon egyedül. Talán furán hangzik, de azt vettem észre, hogy számomra a legtökéletesebb pihenés és kikapcsolódás az, ha végre zavartalanul egyedül otthon lehetek. Bőven elég, ha egy könyvet olvashatok, válaszolhatok a leveleimre, böngészhetek az interneten. De még az is feltöltően hat, ha takarítok, vagy mosogatok, de azt végre egyedül, nyugodtan, a saját tempómban és terveim szerint tehetem. És nem zavar meg közben senki.

 

 

A kulcs a rendszeres és kiszámítható én-idő

Így végül az esetek egy részében inkább elkezdtem én vinni a nagyihoz a babát és nem a mama jön mindig hozzánk. Továbbá a rendszeresség és kiszámíthatóság kedvéért 18 hónaposan heti két délelőtt családi napközibe kezdett járni Emma, hogy végre előre tervezhető szabadidőhöz jussak.

Nem véletlen, hogy fontosnak tartottam leírni az életkorát.

 

Akkor most sz@ranya vagyok?

Ezt a lépést elég nehéz volt megtenni. Nagyon féltem idegenekre bízni a gyerekünket. Jó sokáig húztam is az időt a „tökéletes” hely megtalálásával. Annyira elvesztem a részletekben, hogy végül fel is kellett adnom a lakhelyünktől elérhető távolságban lévő valamennyi intézmény megvizsgálásának tervét. Amikor megint azt éreztem, hogy nem bírom tovább, inkább gyorsan kiválasztottam egy elég közel lévő és számunkra megfizethető helyet, ami elsőre úgy tűnt, messze van a tökéletestől, de azért még elfogadható. Idővel szerencsére Emma is és én is nagyon megszerettük a napközit, ma már nagyon megbízom a gondozókban.

Amellett, hogy nehéz volt másokra bízni a lányunkat egy jókora adag lelkiismeret furdalással és önváddal is meg kellett küzdenem. És persze féltem, hogy mit szólnak majd mások, a család, a barátok, az ismerősök.

Azt gondolják majd, hogy akkor én most szar anya vagyok? És lusta? Nem ciki, hogy bár főállásban itthon vagyok, mégis lepasszolom a gyereket heti kétszer és ez még pénzbe is kerül?

 

Amit az anya feltöltődése ad a családnak

De aztán gyorsan túltettem magam ezeken a kételyeken. Mert hamar megéreztem, hogy a terv működik! Tényleg sokkal kiszámíthatóbbá vált minden azáltal, hogy egy intézménybe kezdett járni Emma, ami a megbeszélt időpontban mindig tárt karokkal várta őt. Én pedig végre tényleg előre tervezhettem, szervezhettem. Itthon lehettem egyedül, nyugodtan találkozhattam a barátaimmal, elmehettem jógára, vagy elintézhettem valamit, amit a gyerekkel nehezen tudtam volna.

És azáltal, hogy végre időt (és teret!) nyertem saját magam számára, tényleg nyugodtabb és türelmesebb lettem és jóval ritkábban jutok el addig a bizonyos robbanáspontig.  Ezért mindenképp úgy érzem, jó döntést hoztam, amivel az egész család egyértelműen nyer. Van, aki időt, van, aki pedig egy jobb kedvű anyát, társat.

Nyakó Maya

 

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

Kilenc felismerés a változásról

Rita írása az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett és egy visszatekintés az anyává válásának első öt évére. Arra, hogy a kezelhetetlen mennyiségű változás túlélésére, mi több, humorral kezelésére milyen saját megoldásokat növesztett ki az évek során. Változáskezelés kisokos kisgyerekes nőknek! 🙂

Öt éve az életemben egyetlen állandó dolog van: a változás

Ezalatt az öt év alatt két gyerekem született, három országban éltünk, négy lakásban laktunk, ötször költözködtünk.

Ezalatt az öt év alatt alapvetően változott meg az értékrendem. Azelőtt sokszor gyorsan ítélkező, külső kontrollos (vagyis mások elismerésére áhítozó), szorongó, alacsony önértékelésű, alapvetően pesszimista, a bizonytalanságot rosszul tűrő nőszemély voltam. Az elmúlt öt év azonban megtanított, hogy felismerjem az alapszabályokat, amik kicsit könnyebbé, vidámabbá teszik a mindennapjaimat.

 

Kilenc felismerés a változásról

  1. Minden döntést az akkor elérhető legtöbb információból tudom csak meghozni; nincs értelme előre sokat szorongani vagy visszanézve bánkódni, hogy “ha tudtam volna”. Például ha tudtam volna, hogy minden kertkapcsolatos amsterdami lakásba beköltöznek az egerek, nyilván nem költöztünk volna ilyenbe. De nem tudtam…Másodszorra már emeleti lakást kerestünk.

 

  1. Minden élethelyzetnek, döntésnek vannak jó és rossz oldalai; sehol sincs kolbászból a kerítés. Hollandiában például kreatívabb játszóterek vannak, mint Budapesten, viszont itthon biztos lehetsz benne, hogy nem fognak szülőtársaid rágyújtani a homokozó kellős közepén.

 

  1. “Mások élete” pont olyan, amilyen magából a kifejezésből is következik: más. Ennélfogva sem én nem ítélhetem meg (el) az ő döntésüket, sem ők nem tudják tökéletesen értékelni az enyéimet… a második gyerek születésekor már bíztam a saját módszereimben, megérzéseimben, nem bizonytalanított el, ha megtudtam, hogy mások mivel és mikor kezdik a hozzáetetést, hogyan altatnak, meddig pelenkáznak, stb.

 

  1. “Ez is elmúlik egyszer” – minden gyereknevelési nehézség (ha nem komoly betegségről van szó), egyszer elmúlik. Vége lesz a fogzásnak, a nemalvásnak, a dackorszaknak… Volt olyan, hogy ezt a mondatot mantrázva őriztem meg az ép eszem, amikor mondjuk azon a héten a drága gyermek minden étkezésnél földhöz vágta a tányérját.

 

  1. “Egy lépés hátra” – a 4.-es ponthoz hasonló szemlélet szerint igyekszem felülemelkedni a mindennapi gondokon, és elgondolni, hol is tartunk, merre tartunk, mik az apró mérföldkövek és a nagyobb célok. Ezek fényében egy masszív dackorszakos kiborulás, amelynek során életem értelme elindulás előtt (helyett) egyesével rántja le magáról a röpke félóra alatt rákönyörgött ruhadarabjait, igazán nem tűnik említésre méltónak. Na jó, elismerem, kiborító; de már nem esem kétségbe hogy “úristen, ezentúlmindigígylesz”.

 

  1. Felismertem és elfogadtam, hogy az anyaság nem minden területén vagyok egyforma. Például nagyon jó kreatív foglalkozásokat, együttfőzéseket tudok rendezni a gyerekeimmel; hagyom, hogy kipróbálják az erejüket, bátorságukat pl fára mászásban, vagy más “veszélyesebb” dolgokban; egy sor döntést és önállóságot biztosítok nekik; valamint nem helikopterkedem felettük, ha egyedül akarnak játszani. Azonban borzasztó hiányosságaim vannak a dackorszak hisztijeinek kezelésében, és elképesztően irritálnak az irracionális (előbb említett felöltözés-levetkőzés-felöltözés jelenet), vagy kényszeres elképzelések (pl orrtörlésnél csak ő veheti ki a zsepit, amit én csak balkézzel vehetek át). Ilyenkor igyekszem minél hamarabb lerendezni az eseményeket, nem elsüllyedni a tehetetlen frusztráció tengerében, majd emlékeztetni magam a fent említett 4.-es majd 5-ös pontokra…

 

  1. “De legalább…” A sok kaland során azért rossz tapasztalatokból is bőven kijutott, ám igyekszem meglátni a hasznukat. Például a katasztrofális angliai bölcsődei tapasztalataink után később már tudtam, mit keressek, hogyan lássam meg a felszín alatt a lényeget a gyerekközösségek kiválasztásánál.

 

  1. “Az élet egy kirakós”. A kedvenc elméletem, egyszer le is fogom védetni. Az öt év alatt többször voltam olyan helyzetben, hogy mindent újra kellett terveznem: új gyerekközösséget keresni, új lakást keresni, akár új állást találni. És minden alkalommal bebizonyosodott, hogy a hiányzó részek egyszer csak kitöltődnek; helyükre kerülnek a részek, értelmes egésszé, amiben mindenki megtalálja a maga helyét és örömét. Ez minden alkalommal sikerült, annyira, hogy legutóbb már hinni is tudtam benne, hogy így lesz. Kevésbé is szorongtam a változástól, és így céltudatosan kerestem a kirakós hiányzó darabjait. Ennek egy lépése volt, hogy az Anyacsavar “Vissza a munkába” csoport során két hónappal korábban találtam meg az ideális munkahelyet, mint ahogyan terveztem.

 

  1. És a kedvenc új felfedezésem: értékelni az utólag meglátott őrületes összefüggéseket. Például 2009 nyarán Angliában éltem, első gyermekemmel voltam hathónapos terhes, amikor előadtam az amszterdami Vrije Universiteit által szervezett konferencián. Az egyetem környékén nem nagyon álltak házak, a bejárattól el lehetett látni az egyetemi kórházig, ami kb. két villamosmegállóval arrébb állt, és eléggé semmitmondónak tűnt – akkor. Amit viszont senki sem sejthetett: három évvel később abban az épületben született meg a második gyermekem.

 

Disclaimer: fenti írás kizárólag az én életemre vonatkozik, és csak tájékoztató jellegű – nem kinyilatkoztatás, nem bölcsesség. Olvasnivaló.

Nádas Rita

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

 

 

 

Új év, új élet! Most sírjak vagy nevessek?

Kriszta “veterán” Anyacsavar csoport résztvevőként mesél a Női sorsok, női mesék pályázatra beérkezett történetében arról a belső folyamatról, ami segített neki az anyává válással járó identitás krízissel, alacsony önbizalommal, kényszerítő erejű társadalmi nyomásokkal megküzdeni, és visszatérnie az álmodni merő, célokat kitűző és megvalósító, önmagáért kiálló, és a saját erejében bízó önmagához.

Küzdelem az új identitással

Történetem a túlélésért folytatott küzdelemről szól. Na nem a szó szoros értelmében, hiszen ”mindenem megvan”: gyönyörű gyerek, segítő férj, szép lakás, takarítónő, megbízható munkahely, négy kerék, négy nagyszülő. Már csak egy kutya hiányzik az idillhez. Akkor tulajdonképpen miről is van itt most szó?

Egy szóval: az önazonosságról. Kicsit bővebben egyéni boldogság-szintről, testi-lelki megújulásról, hosszú távú célokról, egy régóta vágyott állapot eléréséről.  Ugyanis amikor 3 éve kismamából “anyuka” lettem – kicsinytő képzővel -, az egóm mintha egy csapásra eltűnt volna. De legalábbis drasztikusan átalakult, keretei összeszűkültek és egyértelműen háttérbe szorult. Leegyszerűsítve: az önálló, csinos, dolgozó nő énem pár hónap leforgása alatt egy enyhén túlsúlyos háztartásbelivé lett, amit természetesen boldogan vállaltam, vagyis volna, ha békén hagynak, netán támogatnak a változás kezelésében.

Támogatás, vagy külső nyomás?

Egy csapásra jókora adag elvárás szakadt a nyakamba, ami a maximalizmusommal párosulva hirtelen elég sok frusztráló és stresszes szituációt eredményezett. Gyakorlatilag minden gyerekkel kapcsolatos kérdésbe beleszólt és/vagy beszólt valaki a tágabb vagy a közvetlen környezetemben. Egy éven keresztül napi szinten mást sem hallgattam, mint azt, hogy mit és hogyan kell(ene) csinálnom. Meddig és hogyan szoptatok, miért híztam ennyit, mikor fogyok már le, hogyan vezetem a háztartást, mikor és mit adok a gyereknek enni, miért kell napirend, miért nem kell napirend, miért kell oltás, miért nem kell oltás, mikortól ”elfogadott” visszatérni a munkába és még sorolhatnám. Egyszer sem jutott eszébe senkinek sem megnyugtatni, hogy ”úgy lesz jó, ahogy csinálod” vagy megdicsérni, hogy ”első gyerekes szülőként, a lehetőségeidhez mérten egész ügyes”.

A gyerek az első, az anya az utolsó

”A gyerek az első”, a „gyerek érdekeit szem előtt tartva” mantrák beégtek a tudatomba. A család oltárán pedig nem számított, hogy én mindeközben hol is vagyok, jól vagyok-e, bírom-e testileg, lelkileg, szellemileg az anyaságot. Ki vagyok-e bukva, egyáltalán kivé lettem? Hiszen nálam rosszabb anyagi helyzetben lévő ”NŐK százezrei is meg tudják oldani”, ráadásul én ”milyen szerencsés vagyok”… akkor meg mi van velem? ”Mit sír a szám”? Miért foglalkoztatnak ezek a kérdések, hogy az anyaság mellett lehetek-e NŐ, feleség, társ, barát, ember is egyszerre? Van-e egyáltalán ”jogom” nagyszülőkhöz ”leadni” pár órára, ne adj’ isten napra a gyerekem, hogy pihenhessek végre egy kicsit, netán olyan bűnös dolgokkal is foglalkozhassak, mint az önmegvalósítás, külföldi utazás (egyedül!) vagy éppen csak láblógatás??

 

 

Vissza önmagamhoz

Intenzív (közel 2 éves) önreflexiós munka eredményeképpen jutottam el végül újra vagyis inkább vissza önmagamhoz. Kicsit teátrálisabban fogalmazva mondhatni, hogy 37 évesen újjászülettem, szabad gondolkodású anyaként.

A kislányom születése utáni második és harmadik évben tanultam meg ugyanis merni vállalni azokat az érzéseimet is, amiket a társadalom és a családom bizonyos tagjai szerint egyáltalán nem vagy másképp kell(ene) éreznem. Majdnem egy éven keresztül mardosott a bűntudat, legtöbbször önzőnek és tipikus ”szaranyának” éreztem magam a sok automatikus hasonlítgatás miatt, a romboló ”bezzeg az én időmben”, ”nézd meg a szomszéd gyerekét”, ”dédanyám még a krumpliföldön szült, aztán kapált tovább” sztereotípiáktól.

Vagyis egy 15 hónapos gyerek anyjaként újra meg kellett tanulnom kiállni önmagamért (mert egyetemistaként valahogy ez természetes volt), kezembe venni az életem, nem hagyni, hogy mások (le)minősítsenek.

 

Nehezebb volt megszülni önmagamat, mint a kislányomat

Ismét magabiztos lettem, integrált célokkal rendelkezem az otthon, nőiség és karrier terén (egyiket sem a másik rovására helyezem előtérbe). Eltökélt vagyok, küzdök a céljaimért és fókuszáltan dolgozom az álmaim megvalósításán. Mindehhez felhasználom a meglévő erőforrásaimat, intuíciómat, ami a tervezés folyamatával és a spontaneitásra való odafigyeléssel kiadja azt a kerek egészet, amire vágytam. Hogy hogyan csináltam? Hát nem egyedül! Pontosabban nem egymagamban, hanem egy csoportban, de mégis egyedül önmagammal.

Számomra óriási segítség volt az Anyacsavar (a különböző csoportok és a blog is egyaránt), ahol megtapasztalhattam, mennyire nincsenek konzerv megoldások. Legjobban azonban a Vissza Önmagamhoz csoport inspirált. Ez az 5 alkalom szakított át egy olyan gátat bennem, ami nem igazán engedte felszabadultan megélni az eddig elért sikereimet… a megfeleléskényszerét.  Már nem gondolom, ha nem teljesítek 120 %-on, akkor nem vagyok elég szerethető, jó anya, NŐ, feleség, társ, barát, ember. Ettől függetlenül továbbra is sokat olvasok, fejlesztem az önismeretem, de azóta talán még jobban odafigyelek és törődök magammal, meghallom és nem elhessegetem a belső hangjaimat. A szokásommá vált én-időben (ami kéthetente 2 óra, ha esik, ha fúj), számomra a legnagyobb felismerés az volt, hogy nehezebb és hosszabb folyamat volt ”megszülni önmagamat”, mint 3 éve a kislányomat.

 

Nem hagytam magam elveszni

Érdekes és tanulságos dolog volt szinte minden alkalommal szembesülnöm a gyakorlatban azzal, amit elméletben mindig is tudtam, hogy a nézőpontváltás magammal és másokkal szemben mennyire meg tudja változtatni a kerek egészet! Az útkeresésem, visszatekintve, csak a konkrét céljaim által lett világosan látható, értelmezhető. Ha egyszer megtaláltam az utat és tudatosan lépkedek rajta, akkor annak nem lehet rossz vége, mert biztosan valami jó lesz belőle. Egyszerűen hiszek a saját közepünkből kiinduló pozitív változás erejében. Mert a valami az már nem semmi :-)! (Még ha nem is mindig úgy sül el, ahogy azt elterveztük.) A megoldásközpontú ”mi az, ami az eddig elért eredményeidben már benne van?” kérdés rendszeres, hónapokon át tartó feltevése után jöttem rá, hogy tulajdonképpen milyen messzire eljutottam már. Mennyi konkrét lépést tettem és a végén hálás voltam magamnak mindezért, de elsősorban azért, hogy nem hagytam magam elhagyni, önmagamat elveszíteni. És hálás vagyok mindazoknak az anyáknak is, akik őszintén és nyíltan felvállalták az érzéseiket, megosztották a megküzdési stratégiáikat (az Anyacsavar csoportokban és a blogon).

 

Rendszeres én-idő és önreflexió

Összefoglalva: Az ítéletektől mentes és a megoldásközpontú gondolkodás együttese új perspektívába helyezte önmagam megélését, saját és mások élethelyzetének el- és befogadását. Az egyik kedvenc mondatom lett: „Az utunkba gördülő kövekből egy kis ügyességgel lépcsőt építhetsz”, ami oda vezet, ahova csak szeretnéd.

A rendszeres én-időben folytatott önreflexiónak köszönhetően újra merek nagyot álmodni és kiállni a saját érdekeimért, mert az Erőm Velem van :-)! Csók a családnak!

Kriszta

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!