A rossz mintákon túl

Nóra története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan visszük tovább a szüleinktől látott rossz mintákat, és mit tudunk ezzel kezdeni. Egy őszinte történet megfelelni akarásról és bűntudatról, tökéletességre törekvésről és mártírkodásról, szembenézésről és önismereti munkáról, önelfogadásról és elengedésről, segítségkérésről és a mindennapok élvezetének megtanulásáról.

 

Rossz nekünk, rossz a gyerekeknek

 

Néha döbbenetes, hogyan adódik generációról generációra tovább a rosszul berögzült minta. A kört nehéz megszakítani, a zsigerekbe beivódott cselekvési mintákat nagyon nehéz felülírni. Még akkor is, ha már tudjuk, hogy ez rossz nekünk, rossz a gyerekeknek, rossz az egész családnak.

 

Tökéletes anya akartam lenni

 

Az első gyermekem születése után felszínre tört a korán megtanult viselkedési minta. Mivel hamar fel kellett nőnöm, azt tanultam meg, hogy csak magamra számíthatok, egyedül képesnek kell lennem mindenre, ráadásul – a saját anyámmal való, igencsak megromlott viszonyomra gondolva – százhúsz százalékosan jó anya akartam lenni. Ettől persze minden nehezebb lett, de legalább lehetett mártíranyát csinálni magamból, mondani, hogy nekem milyen nehéz, és így kvázi jogosultságot adni az érzésnek. Mint ezt valószínűleg generációk óta csinálták a család nő tagjai mindkét ágon. Több évnyi terápiás önismereti munkának köszönhetően képes voltam ugyan tudatosítani a rosszul rögzült reakciókat, mégis vittem tovább nap, mint nap.

 

 

Segítségkérés

 

A gyerek születésével azonban olyan önismereti utazás kezdődik, ahol nincsenek kibúvok, nem lehet mellébeszélni, elmenni. Eljött egy pont, ahonnan azt éreztem, ezt nem lehet tovább csinálni így, segítséget kell kérnem. És erre a lépésemre nagyon büszke vagyok ma már. Tudom, hogy nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy ki merjek lépni a megszokottból, ki merjem mondani, hogy nem jól csinálom, ártok magamnak és az egész családomnak – mégse büntetni magamat ezért. Régóta gondolkodtam már, hogy elmegyek egy nonverbális terápiára, ezért rákerestem a neten a tánc-és mozgásterápiára és szerencsémre indult egy a városban. Emlékszem, egy éves volt a lányom, amikor kezdtem, még szoptattam elalvás előtt, így az esti órák miatt nagyon izgultam. Talán ez volt az első lépés, hogy kiengedtem valamit az irányításom alól, ráadásul azért, hogy ÉN csináljak valamit, amiben örömemet lelem. Sok érzéssel, élménnyel dolgoztam ott, sokat segített ez a 100 óra abban, hogy elfogadjam magamat. Magabiztosabb lettem, nem akartam már mindent maximálisan jól csinálni, szuperanya lenni minden segítség nélkül, hogy aztán kimerüljek és rosszul érezzem magam az egészben.

 

 

Újra tökéletes anya akartam lenni

 

Aztán a sors próbára tette, vajon mennyire megy ez már nekem. Két évvel ezelőtt ugyanis hármas ikreink születtek. Az első ultrahangot követő sokkos hetek után fel tudtam hozni magamban azt a nyugodt magabiztosságot, amit a táncon megtapasztaltam, bíztam az ösztöneimben, éreztem, hogy minden rendben lesz velük, egy percig nem aggódtam, hogy ne lennének egészségesek.

Kapcsolatanalízisre jártam, beszélgettem velük, felkészítettem őket a császármetszésre, és hogy nem leszek mindig velük az elején. Rendben is volt minden a születésükig. Korán, kis súllyal, de teljesen egészségesen jöttek a világra. A kórházban töltött egy hónap, majd úgy nagyjából az első félév otthon azonban a végkimerülés szélére sodort mind fizikailag, mind idegileg.

Mindent maximálisan jól, és úgy akartam csinálni, mint egy gyerekkel. Igény szerint szoptattam, ringatva altattam, keltem éjjel-nappal hozzájuk, emellett pedig igyekeztem mindent megadni a nagyobbiknak, pótolni a külön, kórházban töltött heteket. Emellett folyamatosan kontrollokra jártunk, gyógytornát végeztünk otthon is, a téli hónapokban pedig szünet nélkül küzdöttünk a betegségekkel.

 

Már nem élveztem az anyaságot

 

Volt szerencsére segítségem hétköznap, és a férjem is száz százalékosan kivette a részét, de még így is rettenetesen nehéz volt. A folyamatos megfelelés, a kialvatlanság és a saját igényeim teljes háttérbe szorulása kimerített. Egy év alatt eljutottam odáig, hogy nem élveztem már egyáltalán az anyaságot, csak a nehézséget láttam benne, kemény munkának fogtam fel, amelyben nincs pihenőnap. Pontosan tudtam, hisz átéltem, milyen érzéseket kelt ez a gyerekekben, mégse tudtam máshogy csinálni. Szinte fuldokoltam, régóta, és erősen éreztem, hogy segítségre van szükségem, a megszokott szerep azonban erősebb volt nálam.

 

Amikor a gyerek a tünethordozó

 

Aztán egyszer félrehívott a nagyobbik lányom óvónője, hogy beszélni szeretne velem. Javasolta, hogy vigyük el a lányunkat nevelési tanácsadóba, mert nagyon változékony a hangulata, rosszul kezeli az indulatait. Ahogy ott álltam és olvastam a szakvéleményt, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Magamról olvastam, nem róla, ő csak önkéntelenül tükrözte, amit lát. Olyan szívbemarkoló érzés volt, hogy ő lesz az áldozata az én problémáimnak, hogy ez volt az a pont, ami kimondatta velem: túlnőtt rajtam a feladat, kell, hogy segítséget kérjek.

 

 

Újra segítséget kértem

 

Kiderült, hogy a korábbi terapeutám egy nevelési tanácsadóban dolgozik a gyerekek szüleivel, így elkezdtem hozzá járni újra, a férjemmel közösen pedig beszéltünk egy gyerekpszichológussal is. Számomra az első beszélgetés mindkettejükkel olyan volt, mintha egy hatalmas, folyton magamat büntető láthatatlan zsákot vettek volna le a vállamról. Sose felejtem el, hogy amikor könnyek között, hosszasan soroltam, miket rontottunk el a picik első félévében, a gyerekpszichológus csak annyit mondott: „Na és? Hibáztak. Ki nem?”. Ja, hogy ez ennyi? Hogy ez normális? Hogy én normális vagyok? Hogy az, hogy itt vagyok, mutatja a legjobban azt, hogy mennyire szeretem őket? És főleg: azzal, hogy ezekkel szembe merek nézni, kimondani, hogy hibáztam, és próbálni minden erőmmel javítani, generációkon átívelő elakadásokat oldok fel? Ez utóbbira valahogy büszke tudtam lenni hirtelen, és ez segít azóta is máshogy látni saját magamat.

 

 

Elég jó anya, elég jó gyerek

 

Azóta is csak beszélgetünk. Nem terápiázunk, csak ventilálok az aktuális örömekről, nehézségekről, arról, én hogyan élem meg, bennem milyen érzések vannak. Nem lett hirtelen minden egyszerű, vannak nehezebb napok, és vannak könnyebbek. Tudatosan nézem azonban az elért apró sikereimet, rendszeresen számba veszem, mit csinálok jól, és már tudom csak úgy élvezni a mindennapokat, azt, hogy ők vannak nekem, és a puszta létükkel, a szeretetükkel tanítanak nap, mint nap.

A nagylányom azóta elkezdett úszni tanulni. Múltkor az oktatója óra végén elmondta, hogy nagyon jól haladnak, mert maximalista. És szerinte ez jó. Nagyon jó!

Nóra

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

 

 

Egy nap

Évekkel ezelőtt egy betelefonálós műsorban volt szerencsém végighallgatni egy középkorú úr fejtegetését az “azonos munkáért azonos bért?” témakörében. Az illető amellett érvelt, hogy a nők azonos munkáért valóban kevesebb fizetést érdemelnek, mint a férfiak, hiszen minden hónapban van pár nap, amikor a menstruáció miatt nem dolgoznak “rendesen”. Tehát a fennálló gazdasági-társadalmi gyakorlat biológiailag indokolt.

 

Láthatatlan munka az év 365 napján

Bár tudnám, ki volt az illető – most melegen ajánlanám neki, hogy nézze meg Szilágyi Zsófia Egy nap című tűpontos és zseniális filmjét. Ha másutt nem sikerült, legalább egy vödör popcorn társaságában megtanulhatna értelmezni olyan egzotikus fogalmakat, mint a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka, amelyeket döntő többségükben nők végeznek. Munka mellett, tanulás mellett, az év 365 napján – és igen, azokon a nehéz napokon is.

 

Egy napom anyaként

A film adta az ötletet, hogy egy teljesen átlagos hétköznapon felkeléstől lefekvésig jegyezzem föl az összes láthatatlan/érzelmi házimunkát, amit végzek: minden apróbb-nagyobb végiggondolni-, előrelátni-, szervezni- és intéznivalót, ami nélkül nem működne olajozottan a család. (A listára ugyanakkor nem kerültek fel a minden nap rutinszerűen ismétlődő háztartási feladatok – reggeli-vacsora elkészítése, gyerekfürdetés, mosogatógép ki-bepakolása, ágyazás stb. –, sem a gyerekek problémáinak meghallgatása, megbeszélése, amelyet szintén az érzelmi házimunkához szokás sorolni.) A helyzetem annyiban tér el az átlagostól, hogy veszélyeztetett terhesként épp itthonról dolgozom. Azt viszont bizton állíthatom, hogy a napi listáim nem voltak rövidebbek, amíg bejártam dolgozni, csak épp több elintéznivaló maradt az éjszakai órákra. És abban is holtbiztos vagyok, hogy tíz random leszólított anya közül minimum kilencnek kísértetiesen hasonló listája születne a nap végére, ha pontról pontra leírná, amit munka előtt, után, ebédszünetben és éjszaka „láthatatlanul” és „érzelmesen” végez.

 

Tehát íme az én listám.

Előző este összekészítve reggelre:

– iskolába szánt plakátkarton a bejárati ajtó mellé állítva

– lányom tízóraija részben elkészítve

– mosógép hajnalra programozva, hogy reggelre lejárjon

 

Reggel:

– lányom tízóraiját összecsomagolom

– férjem tízóraiját, ebédjét, uzsonnáját összecsomagolom

– a férjem és a lányom iskolába-munkába indulása után a lejárt mosást átrakom a szárítógépbe, berakok egy újabb mosást

– oviba viszem a fiamat, viszem magammal a tiszta tornacuccát és az előző nap letanúztatott hozzájárulást egy ovis oktatási programhoz

– visszafelé két emailt írok magamnak az ovis hirdetőn olvasott elintézendőkről (egyenpóló, nyilatkozat az őszi szünetben kért óvodai ellátásról)

 

Délelőtt és kora délután:

– munka+tanulás itthon, közben:

– a gyerekeknek nagy nehezen időpontot szerzek az éves szemészeti kontrollra (ezt csak a hét egy bizonyos napjának egy bizonyos órájában lehet egyáltalán megkísérelni)

– közben felírom magamnak, hogy délután az iskolás lányom üzenőjébe írjam be a fogszabályozása időpontját

– lejár a mosó- és a szárítógép, berakom az újabb szárítást, összehajtogatom a száraz ruhákat

– közben felírom magamnak, hogy a gyerekeknek bugyit és pizsamát kell venni, mert mindet kinőtték (pizsama egyben ajándékötlet is)

– egyúttal felírok két másik ajándék-ötletet is

– felírom, hogy a frissen kimosott néptáncos kötényt kivasalva be kell adni a lányom régi iskolájába (ezt este egyeztetni kell a férjemmel)

– felírom, hogy a frissen kimosott ovis váltópólókat délután be kell vinnem az oviba (ezt a cetlit a cipőmbe dugom, hogy induláskor majd emlékeztessen)

– a felnőttruhákat helyrerakom, a gyerekruhákat a gyerekek ágyára teszem, hogy délután pakolják el őket (írok melléjük egy-egy szívecskés cetlit is)

– a lányom szobájában meglátom az angol leckét, amiről eszembe jut a másnapi angoldolgozat: felírom, hogy keressek egy számokat és színeket gyakoroltató appot

– online befizetem a fiam ovis étkeztetését, egyúttal lemondok 3 napot az ünnepek miatt

– anyósommal és anyukámmal folytatom a levelezést a férjem születésnapi és karácsonyi ajándékáról és az ebéd helyszínéről

– egy másik rokon megrendelt ajándékával kapcsolatban levelet írok a férjemnek: megkérem, hogy munka után ugorjon be érte az üzletbe

– egy harmadik ajándék árát elutalom, egyúttal befizetek egy csekket is

 

Délután:

– elmegyek az oviba a fiamért

– tiszta váltóruhát teszek az ovis zsákjába

– kitöltöm az őszi szünetes nyilatkozatot

– megjegyzem, hogy másnapra faleveleket kell gyűjteni, ezt hazafelé elintézzük, a levélcsokrot a bejárati ajtó elé készítem, hogy ne maradjon itthon

– végiggondolom a másnapi ebédet, kiveszem a fagyasztóból, ami kell

– gyakorlófeladatokat írok a lányomnak egy dolgozathoz, ezeket később közösen csináljuk meg

– az iskolai üzenőfüzet bejegyzésének olvastán felírom, hogy pénteken fehér blúzba kell iskolába mennie (addig szereznem kell egy hosszú ujjú példányt)

 

Este, fektetés után:

– a férjem kérésére felírom, hogy másnap le kell mondanom az autószerelőt

– utánanézek, hogy a gyerekek karácsonyi ajándékaként tervezett színházjegyet meg lehet-e már venni online (nem)

– messengeren időpontot egyeztetek egy baráti házaspárral (vendégség), ehhez előtte a férjemmel megbeszélem a lehetséges dátumokat

– sms-ben időpontot kérek a lányom logopédusától

– és a záróakkord: megnézem az e-naplót.

 

Jónás Anna vendégposztja

 

Te mekkora részét töltöd az idődnek fizetetlen, mások számára láthatatlan, sokszor meg nem becsült, de pótolhatatlan apró-cseprő feladatokkal anyaként?

És mennyi időd marad a számodra legfontosabb dolgokra? Az osztatlan figyelemmel kapcsolódásra önmagadhoz, a gyerekeidhez, a párodhoz? A hivatásodra? A saját céljaidra?

Mi élvez prioritást, és honnan veszed el rá az időt?

Ha a válaszoddal nem vagy elégedett, várunk Téged is az Évindító tervező Anyacsavar csoporton!

 

A gyerekvállalással hoztam egyensúlyba a karrieremet és a magánéletemet

Gál Judit, az Auchan kommunikációs igazgatói székéből ment el szülni, majd tért vissza a pozíciójába, jelenleg a második babájával van otthon GYED-en. Arról mesél, ő hogyan hangolja össze a családot, a párkapcsolatot, a saját magas teljesítménymotivációját és a karrierjét. A Karrierépítés Anyacsavar Klub vendégeként még több részletet tudhatunk meg arról, ő hogyan tartja egyensúlyban a számára fontos életterületeket.

 

 

Szerinted mi a titka a karrier és az anyaság összehangolásának?

 

Amikor az iskola elvégzése után hivatást és párt választottunk, barátokat és hobbit, senki nem kérdezte meg, mi a titka a munka és a magánélet összehangolásának. Ment a 12 órázás, munka mellett a suli (nekem az egyetem után a szóvivő képzés, majd az MBA), a magánélet egyre jobban háttérbe szorult. Akkor is ugyanolyan fontos lett volna magunkkal törődni, de nem tettük, nem tettem. Én sem és a munkatársaim sem, így ment ez a húszas éveimben, és a harmincas éveim első felében, egészen első gyermekem megszületéséig.

Akkor nem tehettem többé, hogy fittyet hányok a magánéletemre, innentől a gyerekért menni, a családdal időt együtt tölteni szent és sérthetetlen lett. Ezért minden szakmai megbeszélést, konferenciát és nyilatkozatot úgy szerveztem, hogy a férjemmel és fiammal töltött idő a lehető legkevésbé sérüljön.

Cserébe persze a munkahelyemen már sok éve bizonyítottam, hogy a hatékonyságommal és maximalizmusommal továbbra is minden feladat meg lesz oldva. A munkaidőben pedig még hatékonyabban dolgoztam, mint valaha, minden perc ki lett számolva, nem hagyhattam elúszni egyetlen “kávészünetnyi időt” sem.

A férjem akkoriban, amikor újra munkába álltam, egyik este meg is jegyezte: kár, hogy ahhoz, hogy egyensúlyba hozzam a karrieremet és a magánéletemet, meg kellett várnia a gyermekünk születését. Hogy magamért és érte nem tettem meg korábban. Milyen igaza van!

 

Te hogyan tértél vissza a gyermeked mellől a kommunikációs igazgatói pozíciódba?

 

Szülési szabadságra is úgy mentem, hogy jeleztem, nagyjából mikor érzem úgy, hogy vissza tudok majd térni. A helyettesem kiválasztását még magam oldottam meg, így nyugodt szívvel maradtam otthon. Ő azonban egy év után távozott a vállalattól, így kicsit előbb, mint terveztem, visszatértem a korábbi székembe.

Nem bánom, mert nem hagytam ki túl sok időt és a fiunk is nagyon szociális, nyitott gyermek, élvezte a családi napköziben a többi, vele egykorú gyerek társaságát, nagyon könnyen beszokott a közösségbe. Kiváló helyet választottunk neki, máig hálás vagyok azért a sok odafigyelésért, szakmai hozzáértésért, amit ott kapott, és amit én nem tudtam volna neki megadni otthon.

A munkában kihagyott időt illetően pedig két hét után úgy éreztem, mintha nem is lett volna, olyan gyorsan elröppent az az egy év és olyan távolinak is tűnt hirtelen. Könnyen ment a visszailleszkedés, sok feladat meg is várt. Az otthon töltött órák pedig még tartalmasabbak lettek.

 

Szerinted mitől cool apa valaki manapság?

 

Attól, hogy nem csak látványosan tölti be az apa szerepet, hanem a láthatatlan terheket (házimunkát, éjszakai kelést, beteg gyerek ellátását, munkából gyermekért rohanást) ő éppúgy viseli, mint a párja. Ha ezeket a feladatokat csak az egyik fél látja el, akkor annak több munkahelyi konfliktusa, kevesebb munka- és magánéleti öröme lesz.

A gyereket (jellemzően) két szülő vállalta, és ha hozzánk hasonlóan mindkét félnek fontos a saját szakmai élete is, akkor a családi, láthatatlan munkából éppúgy ki kell vennie az apának is a részét. Enélkül az apai támogatás nélkül én sem tudtam volna visszatérni a fiam mellől dolgozni, majd nem mertem volna egy második gyermeket vállalni.

 

Volt, ami jó ötletnek tűnt a munka és a család összehangolásában, de nektek nem vált be?

 

Igen, például szuper megoldás lehet a részmunkaidős foglalkoztatás és a távmunka, de egyiket sem tudjuk a saját, kommunikációs vezetői feladatkörünkben alkalmazni. (Férjem jelenleg hasonló pozícióban dolgozik a KPMG-nél). Nincs olyan, hogy félig elérhető kommunikációs vezető, vagy félig megoldott feladat, esetleg félig vállalt felelősség.

Bár eljátszottam a gondolattal, hogy részmunkaidőben dolgozzak (szerintem egy bölcsődébe/óvodába járó gyermek kb. 20%-át igényli a munkaidőnek, két gyermek kb. 40%-át), be kellett látnom, hogy ebben a feladatkörben ez nem működőképes modell. A rugalmas, bárhol és bármikor végezhető munka sokkal inkább. Egyébként is sok külső megbeszélés, konferencia és esemény van az életünkben, a gyerekvállalástól függetlenül is az állandó összeegyeztetésről szóltak a mindennapok.

 

Gyere, és oszd meg Te is a tapasztalataidat, vagy inspirálódj más, hozzád hasonló kisgyerekes nők egyedi megoldásaiból november 22-én a Karrierépítés Anyacsavar Klubon!

 

Szeret(t)em a rendet

Imager története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan forgatja ki a négy sarkából a gyerek születése a jól felépített világunkat, a párkapcsolati dinamikát, a társas kapcsolatainkat, az időhöz való viszonyainkat, a céljaink és vágyaink közötti fontossági sorrendet. És arról, hogyan lehet új rendet teremteni ebben az új világban a saját értékrendünket követve. Jó gyakorlatok az újratervezésről egy gyakorló anyától…

 

 

Megbillent rend

 

Szeretem a két gyermekemet, rengeteg örömet okoznak nap mint nap. Szeretem a rendet is. Amikor az első kislányom megszületett, akkor azt éreztem, hogy az életem minden területén megbillent a rend és egy új rendet kell kialakítanom. Úgy éreztem, hogy többnyire jó példákat hoztam otthonról, de mégis más a korszellem, a mentális környezet a család, a dolgozó anya és a gyereknevelés terén, mint gyerekkoromban. Szeretek olvasni. Kezdő anyaként rengeteget olvastam az interneten mások jó gyakorlatairól a gyereknevelés terén.

Emlékszem, hogy milyen nagy segítség volt nekem néhány hetes, néhány hónapos kezdő anyaként, amikor mások történeteiből erőt meríthettem. Vagy azért, mert éreztem, hogy más is volt ilyen helyzetben, vagy még inkább azért, mert sikerült jó megoldásokat találnia, amiből tanulhattam. Ezért én is írok az én kihívásaimról és a számomra segítséget jelentő megoldásokról.

 

 

Egyenlőség

 

A gyerekek születése előtt a férjemmel közel azonos volt a napirendünk. Mindketten 9-re jártunk dolgozni és este 8 körül estünk haza. Mindketten hasonló pozícióban voltunk és hasonlóan kerestünk. Egyenlők voltunk.

Amikor megszületett a nagyobbik lányom mindez megváltozott. És nagyrészt így is maradt 6 évig. A médiában évről évre egyre több szó esik az apa és anya egyenlőségéről. A környezetünkben elviekben ezt mindenki el is fogadja. A gyakorlatban mégis a legtöbbször az Anya aki logisztikázik, viseli minden szervezés mentális terhét, ő az aki beszoktat, aki beszerzi az oviba/iskolába szükséges kellékeket, ruhákat, marad otthon a beteg gyermekkel. (Biztosan van ellenpélda is, de ritka.) És ahogy egy korábbi Anyacsavar pályázatban szerepelt: munkakörnyezetben ideális  esetben a szervezés és a megvalósítás két külön munkakör. Anyaszerepben viszont mindkettő egy kézben összpontosul (és másik kézben a gyermek).

Én sokat lázadtam ez ellen és rengeteg módszert kipróbáltam, hogy a férjem kibillentsem a klasszikus szerepből. Egyetlen menedzsment módszer sem használt, amíg ő maga nem akart változtatni. De egy idő után magától változott, mert sorra estek szét a családok körülöttünk a nem működő modellek miatt és érezte, hogy neki is változnia kell, ha működő családot szeretne.

 

 

Heti takarítás

 

Szeretem a rendet. Ezért az anyaproblémáim is kezdetben nagyrészt e körül forogtak. Már a gyerekek születése előtt azzal a helyzettel találtuk magunkat szembe a párommal, hogy Budapesten élünk, a hétvégét pedig legtöbbször utazással töltjük, mert a szüleink vidéken élnek. Rendszeresen vasárnap este, hazaérve a pihentető hétvégéről, várt minket a lakás, ami takarításra szorult. Hét közben reggeltől estig dolgoztunk, nem fért bele egy alapos takarítás.

Így már a gyerekek születése előtt felkértünk egy hölgyet, hogy végezze el a heti takarítást. Ő nagy segítségünkre volt később is, amikor megszülettek a gyerekek, mert kiderült, hogy nagyon jól ért a gyerekekhez és vigyáz is rájuk, amíg gyerekek nélkül expressz sebességgel elintézem az intézni valót. A gyerekek 1-2 éves kora körül már azt is meg tudtuk csinálni, hogy a munkámhoz tartozó helyszíni megbeszéléseket a takarítás idejére ütemeztem. Így amíg én munka miatt távol voltam néhány órát a gyerekek otthoni környezetben jól elvoltak egy ismerős személlyel, aki végre új dalokat és mondókákat mondott nekik, új játékokat talált ki és közben a lakás is újra elnyerte az alap tisztaságot.

 

 

Takarítónő

 

Azt vettem észre, hogy ha kimondom, hogy takarítónő segít nálunk, akkor az emberek itthon két dologra asszociálnak. Az első, hogy biztosan sok pénzed van, hogy megteheted. Itt idézném a takarítónőnket:

„Nem járok gazdag emberekhez. Tudatos fiatal nőkhöz járok takarítani, akik az életben a gyerekeken és háztartáson túl is el szeretnének érni valamit. És ezt jól teszik.”

A vállalkozásomat az első gyermekem születése után kezdtem el építgetni, mert láttam, hogy én 8 órában nem szeretnék visszamenni alkalmazotti munkakörbe az én tündéri gyermekem mellől. A részmunkaidős állás pedig többnyire kompromisszumokkal teli. Ezért legjobbnak láttam, ha a magam ura leszek. Tanultam, vizsgáztam, utánajártam az adózásnak, honlapkészítésnek. Két év után már egy délelőttnyi munkával bőven megkerestem a havi 4 alkalom gyerekfelügyelet és takarítás díját.

A második dolog, amire az emberek gondolnak, ha meghallják hogy takarítónőd van: akkor neked már nem is kell semmit csinálni! Jelentem, hogy attól, hogy valaki heti egyszer alaposan áttöröl mindent, kitakarítja a fürdőt és alkalomadtán áttörli a konyhaszekrényt és lemossa az ablakokat, bőven van mit takarítani egy négyfős családban. Attól, hogy takarítónő jár hozzánk hetente egyszer, még minden nap mosok, teregetek, főzök, tálalok, feltörlöm a kiömlött kakaót, felseprem a lepotyogó morzsákat és segítek a gyerekeknek elpakolni a játékaikat.

 

 

Napi takarítás

 

Szeretem a rendet. A heti takarítás ellenére is úgy éreztem, hogy néha összecsapnak a hullámok a lakásban. Egyre több a ruha, a játék és az irat. Nem tudok egyszerre mindenhol rendet rakni. Kész para, ha jön egy vendég. Valami megoldást kellett találnom.

Sok rendrakós és lean oldalt átolvastam, de nem állt össze egy rendszerré a fejemben. Ekkor egy barátnőm javasolta, hogy olvassam át urban:eve flylady (Farkas Lívia) programját. Nagy terhet vett le a vállamról, hogy felmentést adott az alól, hogy minden nap mindenhol rend legyen.

A zónázással kialakult egy rendszer, amiben hétfőn a konyhát teszem rendbe, kedden a nappalit és így tovább. Minden zug sorra kerül és akkor teljes figyelmet kap. Sokat segített az 5 perc rendrakás ötlete is. Nem lett vele rend egyik napról a másikra, de 365 nap alatt 365 kis lomkupac felszámolásra került. A lakásomban persze még mindig nincs olyan rend mint egy lakberendezési magazinban, de nagyrészt olyan tárgyak vesznek minket körül, amit napi szinten használunk és szeretünk.

 

 

Minibölcsi

 

Mindkét gyermekem 1 és 2 éves kora között hetente 1-2 délelőttöt, azaz 9-től 12-ig magánbölcsibe járt. Azaz együtt megreggeliztünk, utána ő kis létszámú gyerektársaságban játszott, mondókázott, alkotott és délben már mentem is érte.

A környezetem néha kérdően nézett rám és a szemükben az volt, hogy talán nem szeretsz állandóan a gyerekeddel lenni?! Nem. Nem szeretem őt unalmas bankba, hivatalba hurcibálni. Volt, hogy megpróbáltam, mert gondoltam, hogy az önkormányzatnál úgyis van gyereksarok, ami majd segít elütni a gyerek számára unalmas perceket. A gyereksarokban ment a TV, kikapcsolva ezzel a gyerekeket. Ráadásul 6 éven felülieknek való robotos száguldozós mese volt a műsor, ami egy pici kislánynak félelmetes volt. Ehelyett neki való gyerekbarát közegben volt, én pedig sokszor 7-8 koncentrációt igénylő teendőt húztam ki a listáról. Utána önfeledten tölthettük együtt a napot.

 

 

Felnőtt társaság

 

Első lányom születésekor egy évig csak vele foglalkoztam. Élveztem, hogy kiszakadtam az irodai mókuskerékből és újra látom a napot és az évszakokat. Régi barátok kerültek elő, akik szintén épp babáztak. Jártunk babaúszásra, ringatóra, baba-mama tornára. Jól éreztük magunkat. Egy év után azonban hiányozni kezdett a mentális kihívás, a munka flow élménye. Bár a postás és a bolti eladó nagyon kedves, de egyre jobban hiányzott a saját szakmai közegem.

Édesanyám biztatott, hogy tanuljak, így a második évben minden második péntek és szombat az iskolában telt, ahol nagyon élveztem, hogy kikapcsolok a mosás-főzés-etetés körből, fehér nadrágot vagy fehér blúzt veszek fel és naprakész szakmai tudást szerzek. Erre a friss tudásra alapozva elkezdhettem abban gondolkodni, hogy önálló vállalkozásba kezdek, ahol magam oszthatom be az időmet.

 

 

Akarat

 

Visszanézve úgy érzem, hogy Anyaként mindent sokkal jobban kell AKARNI. Nem elég az, hogy „szeretném”. Gyerek mellett bármi személyeset foggal-körömmel akarni kell, hogy legyen belőle valami. Gyerek mellett tanulni – nagyon kell akarni, hogy végzettség legyen belőle. Gyerek mellett dolgozni – nagyon kell akarni, hogy határidőre készen legyen. Gyerek mellett sportolni – nagyon kell akarni, ha az ember csak 5 órát aludt, azt sem egyhuzamban. Gyerek mellett töltődni – ezt is nagyon akarni kell.

Egy január elsején határoztam el, hogy minden héten tudatosítom a céljaimat, hogy egyáltalán legyenek céljaim. Minden héten felírtam a naptárba, hogy Anya-szakértő-futó. Ez a három dolog volt a számomra a legfontosabb. Abban az évben büszke anya voltam, szakértői vizsgát tettem és életemben először lefutottam a félmaratont.

Úgy éreztem, hogy ez a három terület egymást erősíti az életemben és egyik sem működne igazán a másik kettő nélkül. Ahhoz, hogy nyugodt anya legyek, szükségem volt arra, hogy szakmai közegben is mozogjak és némi sikerem is legyen benne. Futás közben rendezhetem a családi és szakmai gondolataimat. A három fő célom tudatosítása segített abban, hogy a környezetem felé hatékonyan kommunikáljam, hogy mire van szükségem a feltöltődéshez.

 

Összegzésként az jut eszembe, hogy amikor az első gyermekemet vártam, akkor úgy gondoltam, hogy a prioritások már kialakultak az életemben. Nem számítottam arra, hogy a szüléskor új anya születik. Hogy egy 3 kilós csöppség minden rokoni kapcsolatot átalakít a családunkban. Hogy újra kell építenem magam, a prioritásaim és céljaim. Talán még nem vagyok kész, de büszke vagyok arra, amit eddig sikerült megformálni a családunkban. És a változás folytatódik, napról napra. Köszönöm, hogy az Anyacsavar közössége segít ebben!

Imager

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

 

 

 

Semmi kis homokvár

Judit története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és azokról a kitüntetett pillanatokról szól, amikor lehet csak úgy szemlélni, csodálni a saját gyerekünket, csak úgy élvezni az együttlétet kötelezettségek, időnyomás nélkül, kiszállva a napi darálóból. És a felismerésről, hogy a vége-hossza nincs ovis szünet nem csak stresszforrás lehet, hanem lehetőséget is adhat mindennek a csodának a megélésére.

 

A homokvár elkészült. Tetején kis, fehér virág, körülötte vékony, rövid náddarabok, beszúrva a magasodó homokfalba. A lányom elégedetten ült mögötte, még simogatta, igazította a friss építményt.

Én meg csak néztem. Néztem a homokos aljú kávézó teraszán, hogy épít, szépít, alakít, s ezzel együtt hogyan épülget, alakulgat ő maga is. Kivételesen nem volt semmi dolgom. Nem kellett dolgoznom, mert szabadságon voltam. Nem kellett főznöm, mert a strandon ebédeltünk. Mivel nem főztem, nem kellett mosogatnom sem. Így elpakolnom sem volt szükséges. Nem kellett mosnom, mert nem láttam a szennyeskosárban gyűlő ruhahalmot, hiszen nem voltunk otthon. S mivel nem mostam, nem kellett vasalnom sem. Nem kellett felsöpörnöm a vacsora morzsamaradékait, majd felmosnom, s ezúttal a portörlés is várhatott, mert nem voltunk otthon, és nem tűnt föl, hogyan szálldosnak az apró porpihék, szemcsék a lakás egy-egy, nap által megvilágított pontjáról le, a bútorokra.

Mondhatjuk, minden tökéletes volt. A nap is nekünk állt az égen, mert nyáriasan meleget csinált, és ez egy vízpartra szervezett vakációhoz éppen ideális. Jó, hogy el tudtunk jönni erre az egy hétre. Jó, hogy szakítottunk időt erre, mert a lányomnak fontos, hogy az öt hét óvodai szünetből legalább egyet együtt töltsön a család. S nekem is fontos ez, egyre fontosabb.

Fontos, mert van, hogy hét közben csupán 1-1 órát látom tartósan reggel és este, közte rohanás az óvoda és a munkahely, vagy a munka egyéb helyszíne között. Közben lelkifurdalás, hogy jó-e ez így, nem vagyok-e túl keveset mellette, mert igaz, hogy mindig leszervezem a napját, mégis, az lenne jó, ha én is ott lennék benne értékelhető ideig. De nem mindig vagyok ott. Persze, tudom: van, aki három műszakban dolgozik, meg mellékállás, mert nincs férj és kevés a fizetés. A gyereket alig látja. Aztán van, aki csak simán nem kíváncsi annyira a saját gyerekére, így lepasszolja akkor is, ha ráér. És van gyermek, akit vernek otthon. Nyilván, mindennél van rosszabb. Az én gyerekemnek nem rossz, mégis, sokszor érzem azt: lehetne jobb. Lehetnék többet vele, mert azt érzem, hogy igényli.

 

Úgyhogy, most vele vagyok. Vele voltam a strandon homokvárépítés közben, nem böngésztem a kezemben a telefont, elvittem a medencékbe, azt néztem, hogy lubickol, élvezi a vizet, aztán vettem neki lángost (mert akkor nem érdekelt az egészséges étkezés) és fagyit is, mert azt körülbelül minden  órában lehetne neki venni.

Most itt ülök, és nézem, hogyan tollasozik az apukájával a festők ecsetjére való kilátásban a kert végén. Jó csak úgy ülni és nézni, és egy picit elképzelni, milyen is lesz majd, ahogyan nő föl.
Még körülbelül másfél hétig tart ez az idillikus állapot. Hogy nézhetem, megfigyelhetem, nyugodtan meghallgathatom, nem kell folyamatosan siettetnem, fegyelmeznem, elhelyeznem.

Aztán kezdődik minden elölről: reggel időben kelés, „egyél, mert indulnunk kell!”, elindulás, mamánál vagy óvodában maradás, aztán együtt hazatérés, s ha kell, akkor újabb elválás, mert nekem még aznap valamit kell csinálni. Esetleg otthon van feladat. És ő majd megint megkérdezi olykor: „Már megint este jössz?”

Nem baj ez, az élet ilyen. Minden kiegyensúlyozatlanságával és időleges kiegyensúlyozottságával együtt. Elfogadom, elfogadjuk, csináljuk, sőt még szeretjük is így, mozgalmasan, de azért jól esik, ha néha egy kicsit ki lehet lépni, és nem kell tervezni, szervezni, teljesíteni, csak létezni és nézni.
Például azt, ahogyan elkészül egy apró, semmi különös kis homokvár.

Judit

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!