A kisebbik fiam egyéves lett! Tündérien mosolyog, van humora, bárhol is van, örül az életnek, az új, vagy nehéz helyzeteket bizalommal, kíváncsian vagy szemlélődve fogadja. A szép tavaszi időnek hála már ő is homokozik a játszótéren, előszeretettel eszi a felnőttek ételeit, beleértve a finom, ám lábszagú sajtokat, amiket a legtöbben huszonévesen kezdenek el értékelni. Örömteli és könnyű volt vele ez az első év. Olyan gyorsan elrepült, hogy csak kapkodom a fejem! És annyira másképpen éltem meg vele ezeket az első hónapokat, mint az első kisfiammal!
Hogy mi volt más?
1) A békés, háborítatlan, szeretetteli és támogatott születése, – és egyben az én szülésélményem, meg ebből következően a szülést követő örömhormon szintem, fizikai és lelki energiáim a kezdetektől a mai napig. Erről bővebben itt írtam már korábban. Nehéz nem összefüggésbe hozni a kisebbik kiegyensúlyozottságát azzal, ahogyan a világra jött. Könnyen bízik, könnyen nyílik, és könnyen kötődik. Rámosolyog a világra, és a világ visszamosolyog rá.
2) Az, hogy a munkámat, – amit szeretek és ami feltölt – nem hagytam abba, az első naptól kezdve folyamatosan dolgoztam. Bármilyen keveset is eleinte – mondjuk 20-30 percet -, de mégis alkotó, inspiráló tevékenységet végeztem, felnőttekkel voltam párbeszédben, és elkerültem azt a szorongató, önértékelés-csökkentő időszakot, ami intellektuális és társas elszigetelődéssel jár sok kisgyerekes nőnél, és amit átéltem az első szülés után.
3) Más volt az is, hogy nem csak a szülést, hanem a gyermekágyas időszakot, és a teljes évet is előre terveztem, és a terveim megvalósulásáért tettem is. Ehhez bátrabban delegáltam feladatokat, például apukámat is bevontam a segítők körébe, aki remekül helyt is állt a kicsik mellett, pedig ezt korábban valamiért nem is gondoltam volna.
4) A tervezésnél abból indultam ki, hogy mit szeretnék, majd azon munkálkodtam, hogy kitaláljam, hogyan tudom a terveket véghez vinni. És nem fordítva – amit sokszor látok kisgyerekes anyáknál -, hogy a saját önkorlátozó hiedelmeikből kiindulva végig gondolják, hogy szerintük mit „lehet” és eleve lemondanak egy csomó vágyukról.
5) Más az is, hogy sokkal inkább gondolkodom családi optimumban, és kevésbé jellemző az, ami az első gyereknél, hogy mindnyájan körbe ugráljuk a gyereket, amivel önkéntelenül is rászoktatjuk az önállótlanságra, és arra, hogy a felnőttek majd kiszolgálják. Azon kaptam magam, hogy sok szempontból és önkéntelenül is a „Nem harap a spenót” francia gyereknevelési gyakorlatát követem. Ennek kulcsmozzanata az, hogy ahelyett, hogy folyamatosan azon görcsölnénk, hogy nem vagyunk tökéletes anyák, megtanítjuk a gyerekeknek pici koruktól azt, hogy alkalmazkodjanak a család többi tagjához. Hogy a család minden tagjának vannak igényei, és ezeket összehangolni olykor nem könnyű. Mit jelent ez a baba nyelvére lefordítva? Például azt, hogy néha várnia kell pár percet. És mivel nem ugrom azonnal, ha egyet nyekken, sokszor abban az 1-2 perc várakozásban meg is oldja a problémáját. Addig fészkelődik, amíg megtalálja a kényelmes pózt, előkerül az alvós lolója, mégiscsak kíváncsi lesz, és megkóstolja az áfonyát…stb. Talán ezzel függ össze, hogy a kisebbik fiam 6 hetes kora óta önállóan alszik el, képes önmagát megnyugtatni, szívesen játszik önállóan, nem fél idegenektől, vagy az állatoktól. És ami nagyon fontos: család minden tagja – én is – végig alszom az éjszakát! Ég és föld!
