“mindent a nulláról kellett újrakezdenem”

Az Anyacsavarnak Görög Viktória közgazdász, kétgyerekes anya mesél az expat feleség szindrómáról, a külföldön beilleszkedés nehézségeiről és fogódzóiról, a külföldi szülésélményeiről.

Te azok közé a nők közé tartozol, akik tudják, milyen expat feleségnek lenni. Milyen változásokat hozott az életedbe a külföldre költözés?

Az egyetem elvégzése után köztisztviselőként az Európai Uniós csatlakozásához szükséges dokumentációk előkészítésén dolgoztam, majd férjhez mentem, és a férjem munkája révén kiköltöztünk Angliába. A környezetemben sokan irigyeltek, hiszen egy izgalmas európai városban éltem, és tengernyi szabad időm volt, a valóságban azonban ez egy nehéz időszak volt számomra. Míg itthon a munkám, a barátok, a sport és a kikapcsolódás kitöltötte a napjaimat, úgy éreztem, teljes életet élek, addig Londonban mindent a nulláról kellett újrakezdenem. Ráadásul a férjem reggeltől estig az új munkahelyén volt, én pedig hirtelen teljesen egyedül maradtam. Azt gondoltam, hogy ügyes, talpraesett, nyelveket beszélő lány vagyok, biztosan könnyen megtalálom majd a helyemet, de azzal szembesültem, hogy nagyon nehéz a végzettségemnek, a tapasztalataimnak és az igényeimnek megfelelő munkát találni. Tele voltam ambícióval, és frusztrált, hogy nem találok az elképzeléseimnek megfelelő munkát.  Pár év elteltével aztán ismét áthelyezték a férjem egy másik országba, és kezdődött minden előlről.

 a vízumomba pecsételték, hogy „dependent”

Az angol nyelvű szakirodalom említi is az expat feleség szindrómát…

Ennek én – a kulturális sokk kivételével – megtapasztaltam a jellemző tüneteit. Volt egy érzelmi sokk, hiszen hiányzott a család, a baráti társaság, és ráadásul nem is tudtam ezt a tapasztalatot a szeretteimmel megosztani: ők nem értették, mi a bajom. Ezt tetézte egy identitás válság: megváltozott az, ahogyan a környezetem látott engem, és amilyennek én érzékeltem saját magamat. Otthon egy diplomás, felelősségteljes pozícióban dolgozó, pénzkereső, független nő voltam, aki társadalmi életet él, családot tervez, hamarosan férjhez megy, Angliában pedig már az ideérkezéskor a vízumomba pecsételték, hogy „dependent”, olyasvalaki, aki a férjétől függ anyagilag, az jogosítja fel az ott tartózkodásra, hogy valakinek a felesége.

Ez nem okozott feszültséget a férjeddel való kapcsolatodban?

Egyáltalán nem, sőt nagyon összekovácsolt bennünket ez a tapasztalat. Mindketten igyekeztünk nem egymásra rázúdítani a napi nyűgeinket, és ügyeltünk arra, hogy minden este csináljunk valami feltöltőt közösen. Esténként sétálni, vagy futni mentünk, hétvégente programokat csináltunk.

Mi segített még a külföldre költözéskor?

Talán furcsán hangzik, de úgy érzem, az édesanyám támogatott engem azzal, hogy érzelmileg elengedett: örült, amikor biztonságban éreztem magam máshol, és mellettem volt, amikor szükségem volt rá, például a szüléskor. De soha nem zsarolt meg érzelmileg, nem keltett bennem bűntudatot amiatt, hogy ritkábban lát engem és az unokáit.

…egyedül kellett boldogulnom…

Az anyává válás milyen változásokat hozott az életedbe?

A kisfiam a kiköltözésünk után egy évvel született meg. Az ő születése számomra azt a kötött napirendet és felelősséget hozta el, amit korábban a munka adott meg: a mindennapoknak rendszert, keretet, értelmet adott. Újra visszataláltam önmagamhoz. A gyerekek születése rengeteg lehetőséget nyitott meg számomra. Egyrészt segített megismerkedni hasonló élethelyzetben lévő kisgyerekes anyákkal; elkezdtem mindenféle tematikus csoportba járni a babával, barátságok születtek. Sokat segített az identitás válságomon is: a deklarált „eltartott feleség” státuszából a felelősségteljes családanya-szerepbe léptem át.

Nem volt nehéz a tágabb családtól, a barátoktól távol megélni a terhességet, a szülést, a gyermekágyas időszakot?

Az első terhességem idején nehéz volt elvonatkoztatni a Magyarországon alkalmazott megközelítéstől. Szembetűnő volt, hogy míg a magyar honlapokon arról olvashattam, melyik héten milyen vizsgálat elengedhetetlen a babára és mamára egyaránt leselkedő megannyi kockázat elkerülése érdekében, addig az angol oldalak arról tájékoztatták a kismamákat, hogy melyik héten mi fejlődik a magzatnál, mit tud már a baba. Az első terhességem idején kifejezetten féltem attól, hogy nem megfelelő ellátásban részesülök külföldön, és két ultrahang vizsgálatra haza is repültem. A második terhességemnél viszont kifejezetten örültem neki, hogy Angliában vagyok, és nem stresszel senki. Magyarországon azt figyeltem meg, hogy burokban tartják a kismamákat, sőt a fiatal anyukákat is. Van egy túlzott óvó szándék, ami anyaként kifejezetten szorongató tud lenni. Angliában a várandósságot egy természetes állapotként kezeli mindenki, beleértve az orvosokat is, ami miatt én sem éreztem magamat tehetetlenebbnek, nem igényeltem különleges bánásmódot. A szülésnél nem is volt bent orvos, hiszen minden rendben zajlott, az ügyeletes szülésznő segített. Egyetlen kórházban töltött éjszaka után hazamehettünk, de aki a délelőtti órákban szül, hat óra elteltével már akár haza is mehet. Édesanyám egy hétig ott volt velem, de onnantól teljesen egyedül kellett boldogulnom. Ez egyébként nagyfokú kompetenciaérzést adott, és ezt a környezetem viselkedése is erősítette. Nagyon jó volt, hogy nem járt a nyakamra senki, egymásnak sokszor ellentmondó tanácsokkal, nem kellett frusztrálódnom amiatt, hogy megfelel-e a kisbabám fejlődése valamilyen grafikonnak. Feltűnt, hogy Magyarországon mennyire sok külső inger éri a szülés utáni sérülékeny lelkiállapotban lévő kismamákat.  A védőnő, a gyerekorvos, a rokonság és a tágabb környezet részéről folyamatosan érkeznek a „jó tanácsok” és a különböző elvárások, ami rettenetesen elbizonytalanító tud lenni, és mind megnehezíti, hogy az újdonsült anya a saját megérzésire, a gyerekével való kapcsolatára figyeljen. Sok kismamát láttam itthon becsavarodni a másoknak megfelelés kényszerétől.

Te hogy élted meg az „eltartott feleség” státuszban a pénzügyi függést?

Azt hiszem, ez olyasmi, amit mindenki más és más módon él meg. Azoknak a nőknek, akik ilyen mintát láttak otthon, talán ez természetes, és őket nem zavarja a főállású családanya státusz. Nekem igényem van arra, hogy én is rendelkezzem önálló munkával és keresettel. Az elmúlt 12 évben azonban három különböző országban éltünk, és mindhárom költözés alkalmával a nulláról kellett felépítenünk mindent: otthont találni, megkeresni a megfelelő házi orvost, oktatási intézményt a gyerekeknek, barátokra lelni, beilleszkedni az adott közösségbe…stb, ami rengeteg feladatot adott nekem. Amikor végre kialakult a napi rutinunk, és elkezdtem munka után nézni, azzal szembesültem, hogy az adott országban szerzett munkatapasztalat, és referencia nélkül az igényeimnek megfelelő munkát lehetetlen találni. Egy akármilyen, kompromisszumos munka miatt pedig nem akartam lemondani a családra szánt és a gyerekekkel töltendő időről. Kicsit eltúlozva talán, de úgy éreztem, hogy az én állandó jelenlétem volt „a biztos pont az életükben”. 2010-ben hazaköltöztünk Magyarországra. Szerencsémre itthon a Magyaroszágon szerzett diplomával és referenciákkal viszonylag gyorsan sikerült találnom egy nekem való félállást: egy egyetemen szerveztem a diákok és a tanárok nemzetközi partnerkapcsolatait. Majd elkezdtem egy másoddiplomás képzést, ahol kognitív viselkedésterápiát tanulok, ami mindig is érdekelt.

 …pozitív, építő tapasztalatként is meg lehet élni…

Most mégis állást keresel…

Átalakult az intézményi struktúra, ami miatt csak teljes állásban tudtam volna folytatni a munkámat, amit nem tudtam, nem akartam bevállalni, mivel én viszem a gyerekeket a délutáni különórákra. A fiam sportolni szeret, a lányom a zongoraóráért és a táncért rajong. Emlékszem, hogy annak idején én is járhattam úszni, zongorázni, táncolni,  – igaz vidéken, ahol nem voltak ilyen távolságok –  így nem volt kérdés, hogy ebben támogatom a gyermekeim, és amíg szükséges, segítségükre leszek a szállítmányozásban. A két gyerek különórái azonban különböző helyszíneken vannak, különböző időpontokban, és ennek a logisztikája egy teljes embert, és egy autót igényel.  Mivel másra nem szívesen bíznám a gyerekek szállítását, nálunk én vagyok a sofőr. Néhány év múlva már el merném őket engedni tömegközlekedéssel, és akkor talán el tudok vállalni egy teljes állást, de jelenleg félállást keresek.

Mi a tapasztalatod az álláskereséssel?

Szeptember óta keresek állást. Más intézményeknél pályáztam a korábbi munkámhoz hasonló meghirdetett pozíciót, multiknál expat-koordinátori állást, amihez sok saját élményű tapasztalatom van, de sokszor még csak nem is válaszoltak, amit tiszteletlen dolognak tartok. Az ember szerintem megért és elfogad egy nemleges döntést is, ha azt megindokolják, és nem bántóan fogalmazzák meg.

Van B terved arra az esetre, ha nem sikerül megfelelő állást találnod?

Hazaköltözésünk óta dédelgetek egy tervet magamban. Az elmúlt tíz évben nagyon sok érzelmi és gyakorlati tapasztalatot szereztem expat feleségként. Biztos vagyok benne, hogy sok külföldi nő él ma Budapesten, akik férjük munkája révén költöztek Magyarországra, hátrahagyva a karrierjüket, barátaikat, szeretteiket. Őket szeretném a tapasztalataimmal és tudásommal segíteni abban, hogy ne „szindrómaként” éljék meg új élethelyzetüket.  Hiszek abban, hogy az idegen országba költözést egy kis támogatással nem csak sokként, hanem pozitív, építő tapasztalatként is meg lehet élni, ami végül egy életreszóló élmény lesz az egész család részére egy új, kibővült perspektívával és világképpel.