Pénzügyi nevelés: Te milyen mintát hozol otthonról?

Október 31-én lesz a Takarékossági Világnap. Ennek alkalmából, a CIB Bank támogatásával két cikkel jövök nektek egy mostanában engem is sokat foglalkoztató témáról, a pénzügyi nevelésről. A célom az, hogy kezdjünk el közösen gondolkodni arról, hogyan viszonyulunk a pénzhez önmagunkért felelős felnőtt emberként. És a gyerekeinkért felelős kisgyerekes szülőként. Milyen mintát hozunk otthonról, mit szeretnénk, vagy mit muszáj másképpen csinálnunk, mint a szüleink? És hogyan alakíthatunk ki egészséges viszonyulást a pénzügyekhez a gyerekeinkben?

Nem vagyok pénzügyes, nincsenek kész válaszaim, ezért nem is fogom megmondani a frankót. Egy kisgyerekes szülő vagyok, aki felelős döntéseket szeretne hozni, és önismerettel foglalkozó szakember. Ezért most önreflexiókat szeretnék megosztani és elgondolkodtató kérdéseket feltenni, hogy ezek megválaszolásával közelebb kerüljek magam is a saját legjobb megoldásaimhoz egy számomra kevéssé tudatosan művelt területen. Ha van kedved, tarts velem, és válaszold meg Te is azokat a kérdéseket, amelyeket önmagamnak én is feltettem.

 

 

A szülővé válás egyik legnagyobb (nekem pedig – vessetek a mókusok elé – egyértelműen a legnagyobb) kihívása a gyereknevelés. Ennek egyik méltatlanul mellőzött eleme a pénzügyekre nevelés. Pedig egyáltalán nem mindegy, milyen a viszonyunk a pénzhez. A kurrens boldogságkutatások szerint ugyanis a pénz is olyan tényező, amely ha tetszik, ha nem, fontos szerepet játszik a szubjektív boldogságérzetünk alakulásában. És a gyerekeinkében is.

 

 

Példával nevelünk

 

Mint a gyereknevelés minden területén, a pénzügyekre nevelésnél is a legfontosabb eszköz a példamutatás. Bár sok családban vannak tipikus szülői intelmek, mint „tanuld meg a pénz értékét”, meg „kölcsön nem kérünk és nem adunk”, ezeket a hétköznapi gyakorlat hitelesíti. Még akkor is, ha esetleg nincsenek is önmagunknak megfogalmazott nevelési elveink, tudatos pénzügyi nevelési céljaink, a mindennapi viselkedésünkkel példát mutatunk, értékeket közvetítünk. Büfében veszed a szendvicset, vagy otthon készíted? Az időd drágább, a kényelem fontosabb számodra, vagy a pénz? Megelégszel az alacsonyabb fizuval, csak minél több időt tölthess a családdal? Inkább túlórázol, de a színházba járáshoz ragaszkodsz? A te pozíciódban nem öltözködhetsz akárhogy? Az apádnak sem volt millió játéka, mégis felnőtt valahogy? A fontossági sorrend szavak nélkül is átjön.

 

Mire költünk?

 

Emlékszel, hogy gyerekkorodban mire költöttek a szüleid, és mire nem? Mi élvezett prioritást akár más dolgok kárára is, és mire sajnálták a pénzt? Aminek persze van egy értékrend-közvetítő üzenete is: mi az, ami szerintük az életben igazán fontos, és mi az, ami kevésbé.

Nyilván nem véletlen, hogy simán járok lyukas bugyiban, miközben a gyerekeim fizetős intézménybe járnak, hiszen ezt láttam otthon is, és ez a minta jött át a családi narratívából is. Az apai nagyszüleim kétkezi munkásként dolgoztak nagyon keményen, és roppant szerény körülmények között éltek társbérletben, majd életük végéig albérletben, de az apám a családjából elsőként főiskolát végezhetett, versenysportolt, zongorázni tanult. Amikor a ’80-as években disszidáltak közeli családtagok, az összes családi ékszert pénzzé tették, hogy a gyerekük a legjobb magániskolába járhasson. Bár a legzűrösebb negyedben laktak, és csak pottyantós budi volt a kert végében, ennek ellenére takarítónő járt hozzájuk, ami felesleges luxusköltésnek tűnhet. Az oka az volt, hogy gőzerővel készültek a szakvizsgájukra, hogy a választott új hazájukban is a saját szakmájukban dolgozhassanak. A tanulás, az élethosszig tartó önfejlesztés nálunk olyan érték, amiért nagyon sok – mások által elképzelhetetlen, vagy érthetetlen – kényelmetlenséget bevállaltak a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim… és én is.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Neked mik a fontossági sorrended a pénzköltésben? És mit üzen ez vajon a gyerekeidnek?

 

 

Honnan jön a pénz?

 

A szüleink generációja számos dologban mutathatott nekünk jó, vagy rossz példát a pénzügyek kezelésével kapcsolatban, azonban van jó pár dolog, ami az elmúlt harminc évben globálisan megváltozott a világban, ezért nekünk most minták híján, önerőből kell ezekre adaptív megoldásokat találnunk. Mondok pár példát:

 

Amikor kisiskolás voltam, a ’80-as évek szocializmusában például mindenkinek volt munkája, és havi rendszeres, kiszámítható jövedelme függetlenül attól, mennyit és milyen minőségben dolgozott. Nem voltak nagy bérkülönbségek, és sokan az első munkahelyükről mentek nyugdíjba. Sokszor hallottam a szüleimtől, nagyszüleimtől, hogy „ez egy nyugdíjas állás”. Nekünk, mai kisgyerekes szülőknek szinte biztos, hogy már nem lesz állami nyugdíjunk, és megkockáztatom, hogy államilag támogatott egészségügyi ellátásunk sem, mivel sajnos a jólléti állam bedőlőben van az egész világon. Komoly tartalékokat, passzív jövedelemforrásokat kell kiépítenünk, ha fenn akarjuk tartani az anyagi biztonságunkat.

 

Amikor gimis voltam, az egyik tanárunk azt mondta, hogy aki közülünk ért a számítógéphez (értsd a word és excel kezeléséhez) és tud angolul, annak arany élete lesz. Ehhez képest mára ez alapelvárás a legtöbb munkához, a sikert, megbecsülést, jó jövedelmet messze nem garantálja. Sőt, nem csak az változott meg, hogy milyen szaktudásra van fizetőképes kereslet, hanem úgy fest, hogy tíz-tizenöt éven belül klasszikus, havi fizus munkahelyünk sem nagyon lesz. Abba az irányba haladunk, hogy rövidtávú, konkrét projekteken, több munkáltatónak fogunk dolgozni, így több forrásból érkezik majd a bevételünk is, akárcsak egy kisvállalkozónak. Ez azt jelenti, hogy be kell rendezkednünk a megrendelések és a jövedelmek kiszámíthatatlanságára. Ha pedig öregek vagy betegek leszünk, a saját megtakarításainkra számíthatunk állami segítség helyett. Amit tehát a jövedelemszerzéssel kapcsolatban a szüleimnél láttam, manapság egyre kevésbé használható, és arról végképp gőzöm sincs, mi lesz a helyzet húsz év múlva, amikor az én gyerekeim lépnek ki a munkaerőpiacra. Valami olyasmire kellene tehát felkészítenem őket, amiről annyit lehet csak sejteni, hogy teljesen másmilyen lesz, mint most.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te hogyan készülsz a jövőre? Honnan lesz nyugdíjad? Mit teszel a jövőbeni anyagi biztonságodért ma?

 

 

Amire az élet tanított

 

És jöhetnek meghatározó minták a családon kívülről is. Egyetemista koromban nyelvtanításból egészítettem ki a kevéske ösztöndíjamat. Az egyik tanítványom jól menő vállalkozó volt, aki egyszer azt mondta nekem, hogy „Ha kevés a pénzed, nem kevesebbet kell költeni, hanem többet kell keresni.” Emlékszem, mennyire leesett az állam ezen a megközelítésen. A szüleim arra tanítottak, hogy addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér. Fantasztikusan megtanítottak takarékoskodni, a pénzt jól beosztani, de azt nem tanultam meg, hogyan tudok az értékteremtő munkámért több pénzt kérni, és a bevételeimet a személyes céljaimhoz igazítani. Merészet léptem, és a piaci ár fölé elemeltem az óradíjamat. Tudjátok mi történt? Kevesebb tanítványom lett DE többet kerestem kevesebb idő alatt. Nőtt az önértékelésem, és a következő helyzetben, amikor önmagamért kellett kiállnom, kevésbé izgultam, jobban mertem kockáztatni.

 

Inkább cél, vagy inkább eszköz?

 

Mára már rengeteg tapasztalatom van arról, hogy nagyon sokféle tevékenységgel lehet pénzt keresni. Kiléptem abból a paradigmából, hogy a munka egy fárasztó és stresszes kényszer kell hogy legyen, amiért jutalmul pénzt kapok, és ami pihentet, vagy örömet okoz, azért én fizetek. Ma már abból indulok ki, hogy mi az, amit szenvedélyesen és örömmel csinálok, és amiben szívesen fejlődöm, tanulok újat. És ha ez megvan, kitalálom, hogyan lehet ezzel pénzt keresni. A gyerekem is tudja, hogy imádok dolgozni, és nekem a munka olyan, mint neki a játék. A pénz első sorban nem egy vágyott, elérendő cél, amiért bármit megteszek, hanem egy eszköz, amit használok. Nem csak arról döntök, mire költöm, hanem arról is, honnan folyjék be.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Neked milyen (jó, vagy rossz) tapasztalatok változtatták meg felnőttként a pénzhez való viszonyodat?

 

 

A következő részben többek között arról olvashatsz, mik a pénzügyi nevelés lehetséges céljai, és milyen – méltán népszerű, vagy egészen különleges – módszereket használnak ezek elérésére más szülők. Olvass, inspirálódj, és oszd meg Te is a tapasztalataidat!

 

 

Nem harap a spenót – gyermeknevelés francia módra

A Nem harap a spenót – gyereknevelés francia módra a top 5 gyereknevelési könyv egyike, amit személy szerint ajánlok, és úgy gondolom, bárcsak hamarabb olvastam volna. Arról ír, hogyan nevelik a franciák a gyerekeiket kicsit lazábban, kevesebb bűntudattal, több odafigyeléssel önmagukra, és több bizalommal a gyerekekben.

Mármint az első gyerekük esetében is. Mert a második gyerekemnél már én is szinte mindent úgy csináltam a legelejétől kezdve, ahogyan a könyv írja – azaz a saját mércém szerint tökéletlenül, viszont lelkileg belelazulva – egész egyszerűen azért, mert nem volt más lehetőségem a majd’ hároméves nagyobbik mellett.

 

Mondom pontokba gyűjtve, mik a kedvenceim a könyv aranyat érő tanácsai közül:

 

 

  • Valódi munka-magánélet egyensúly.

A munka-magánélet egyensúly a mi kultúránkban csupán zsonglőrködést jelent a munka, a gyerekek, a háztartás, a mindenki (más) jólléte és legjobb esetben a saját jóllétünk között. Beleszakadunk, hogy minden beleférjen, és bűntudatunk van, ha nem MINDEN tökéletes. Mintha mindenkiért és mindenért mi, anyánk lennénk felelősök. A franciáknál az egyensúly azt jelenti, hogy nem engedik, hogy az életük bármely területe – beleértve az anyaságot is – elborítsa a többit.

 

  • Egyensúly a kapcsolatokban.

A francia kultúra nem támogatja, pláne nem jutalmazza a mártír anyákat. Sőt nagyon is egészségtelennek és túlzónak tartják, ha valaki feláldozza a házasságát és a szexuális életét a gyerekeiért.

Fordítom magyarra: a heti 1-2 (vagy több) kimenő a pároddal, vagy ha egyedül neveled a gyereked, akkor a leendő párod keresésével töltött idő kb. kötelező. Természetes, magától értetődő. Neked is, aki betervezed a hetedbe. És a gyerekeidnek is, akik kicsi koruktól ezt látják, és ezt tartják természetesnek.

 

 

  • Családi optimumra törekvés.

A családba beleszülető gyerekek alkalmazkodnak a családhoz, és nem az egész család ugrálja körül az újszülöttet.

Megtanulják a családi szokásokat, a napi ritmust, a többi családtag igényeit. Megkóstolják a családi ebédet és vacsorát, így nagyon hamar megismerkednek sok és sokféle ízzel és étellel. Ugyanazt eszik, mint a többiek, ami azt is jelenti, hogy az anya (vagy apa) egyfélét főz. Nincs cirkusz, hogy Pistike kizárólag háromféle ipari szemetet hajlandó enni, amit neki külön el kell készíteni minden áldott alkalommal. És a sort még hosszan folytathatnánk…

 

  • Határszabás

Vannak szabályok, amikre nagy türelemmel, és következetességgel pici koruktól kezdve megtanítják a gyerekeket. Ezek a családi zökkenőmentes együttélést szolgálják, és ezeknek hála nem kell percenként fegyelmezni a gyerekeket, és nincs ezekből állandó, napi szintű feszkó. (A határszabás egyébként hatékony eszköze a Kapcsolódó nevelés módszertanának is. Erről bővebben itt olvashatsz!)

Például a gyerekeket fektetését szigorúan veszik, mert a napi 1-2 óra „felnőttidőt” alapvető emberi szükségletnek tekintik. Ez az önmagukkal, saját ritmusban töltött napi pár óra a lelki integritás egyben tartásának alapja. Ők ösztönösen tudják és a napi gyakorlatban művelik azt, amivel mi a saját tökéletlenségünk miatti bűntudatunkat szoktuk csillapítani, hogy „ha anya jól van, mindenki jól van.”

 

  • Megtanítják a gyerekeket késleltetni.

Azaz várni. Már egészen pici koruktól. Konkrétan NEM ugranak az első felsírásra, várnak 20-30 másodpercet, és csak akkor sietnek a babák segítségére, ha a sírás nem csillapodik, azaz a felnőtt közbeavatkozására valóban szükség van. Az esetek egy részében azonban kiderül, hogy nincs másokra szükség, a probléma magától megoldódott – kijött a büfi, megtalálta a kis takaróját, elaludt…stb. A gyerekeknek pedig szép lassan kialakul egy tudása arról, hogy a kényelmetlen helyzeteket ki lehet bírni és meg fognak oldódni. Ha pedig ezt megtanulja, elkezd bízni ebben, és már nem is sír ilyenkor ellentétben azokkal a babákkal, akik azt tanulják meg, hogy ha bármi bajuk van, egy másik ember kell a megoldáshoz. Akit aztán dühösen követelnek később is, 2-3-4-5 évesen is, minden új, nehéz, kényelmetlen helyzetben.

 

  • A gyereket békén kell hagyni.

Mármint nyilván biztonságos környezetben, de hagyni kell őt a saját ritmusában, önállóan felfedezni a világot, szöszmötölni, kipróbálni a különböző mozgásokat, anyagokat, ízeket egészen pici korától. Felesleges elárasztani őket ingerekkel, előemészteni számukra a világ megtapasztalását. Nekik ugyanúgy örömet és a kompetenciaérzésük növekedését adja, ha egyedül elsajátítják hogyan kell fogni a kanalat, ha megtapasztalja a saját ritmusában, hogyan boldogul egyedül a cipőfelhúzással, még ha ez számunkra esetleg őrjítően lassú tíz percig tart is. Ez szintén növeli a gyerekek kompetencia-érzését, önbizalmát, azt a tapasztalatát, hogy bármilyen problémát meg tudnak oldani egyedül. És milyen jól jön ez később is az összes új helyzetben, közösségekben, munkahelyeken.

 

Még sok apró trükk van a könyvben, amik közül lehet és érdemes is szemezgetni. De ami a legfontosabb a könyvben, az azt hiszem, az a szemléletmód, ami a kultúrák közötti különbségből fakadóan annyi engedélyt ad az anyáknak egy örömtelibb, bűntudat-mentesebb anyaszerepre, amennyit a legtöbb magyar anya a büdös életben nem kap meg a környezete legtámogatóbb tagjaitól sem.

 

Meríts erőt belőle Te is!  🙂

 

 

 

 

 

 

 

Kilenc felismerés a változásról

Rita írása az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett és egy visszatekintés az anyává válásának első öt évére. Arra, hogy a kezelhetetlen mennyiségű változás túlélésére, mi több, humorral kezelésére milyen saját megoldásokat növesztett ki az évek során. Változáskezelés kisokos kisgyerekes nőknek! 🙂

Öt éve az életemben egyetlen állandó dolog van: a változás

Ezalatt az öt év alatt két gyerekem született, három országban éltünk, négy lakásban laktunk, ötször költözködtünk.

Ezalatt az öt év alatt alapvetően változott meg az értékrendem. Azelőtt sokszor gyorsan ítélkező, külső kontrollos (vagyis mások elismerésére áhítozó), szorongó, alacsony önértékelésű, alapvetően pesszimista, a bizonytalanságot rosszul tűrő nőszemély voltam. Az elmúlt öt év azonban megtanított, hogy felismerjem az alapszabályokat, amik kicsit könnyebbé, vidámabbá teszik a mindennapjaimat.

 

Kilenc felismerés a változásról

  1. Minden döntést az akkor elérhető legtöbb információból tudom csak meghozni; nincs értelme előre sokat szorongani vagy visszanézve bánkódni, hogy “ha tudtam volna”. Például ha tudtam volna, hogy minden kertkapcsolatos amsterdami lakásba beköltöznek az egerek, nyilván nem költöztünk volna ilyenbe. De nem tudtam…Másodszorra már emeleti lakást kerestünk.

 

  1. Minden élethelyzetnek, döntésnek vannak jó és rossz oldalai; sehol sincs kolbászból a kerítés. Hollandiában például kreatívabb játszóterek vannak, mint Budapesten, viszont itthon biztos lehetsz benne, hogy nem fognak szülőtársaid rágyújtani a homokozó kellős közepén.

 

  1. “Mások élete” pont olyan, amilyen magából a kifejezésből is következik: más. Ennélfogva sem én nem ítélhetem meg (el) az ő döntésüket, sem ők nem tudják tökéletesen értékelni az enyéimet… a második gyerek születésekor már bíztam a saját módszereimben, megérzéseimben, nem bizonytalanított el, ha megtudtam, hogy mások mivel és mikor kezdik a hozzáetetést, hogyan altatnak, meddig pelenkáznak, stb.

 

  1. “Ez is elmúlik egyszer” – minden gyereknevelési nehézség (ha nem komoly betegségről van szó), egyszer elmúlik. Vége lesz a fogzásnak, a nemalvásnak, a dackorszaknak… Volt olyan, hogy ezt a mondatot mantrázva őriztem meg az ép eszem, amikor mondjuk azon a héten a drága gyermek minden étkezésnél földhöz vágta a tányérját.

 

  1. “Egy lépés hátra” – a 4.-es ponthoz hasonló szemlélet szerint igyekszem felülemelkedni a mindennapi gondokon, és elgondolni, hol is tartunk, merre tartunk, mik az apró mérföldkövek és a nagyobb célok. Ezek fényében egy masszív dackorszakos kiborulás, amelynek során életem értelme elindulás előtt (helyett) egyesével rántja le magáról a röpke félóra alatt rákönyörgött ruhadarabjait, igazán nem tűnik említésre méltónak. Na jó, elismerem, kiborító; de már nem esem kétségbe hogy “úristen, ezentúlmindigígylesz”.

 

  1. Felismertem és elfogadtam, hogy az anyaság nem minden területén vagyok egyforma. Például nagyon jó kreatív foglalkozásokat, együttfőzéseket tudok rendezni a gyerekeimmel; hagyom, hogy kipróbálják az erejüket, bátorságukat pl fára mászásban, vagy más “veszélyesebb” dolgokban; egy sor döntést és önállóságot biztosítok nekik; valamint nem helikopterkedem felettük, ha egyedül akarnak játszani. Azonban borzasztó hiányosságaim vannak a dackorszak hisztijeinek kezelésében, és elképesztően irritálnak az irracionális (előbb említett felöltözés-levetkőzés-felöltözés jelenet), vagy kényszeres elképzelések (pl orrtörlésnél csak ő veheti ki a zsepit, amit én csak balkézzel vehetek át). Ilyenkor igyekszem minél hamarabb lerendezni az eseményeket, nem elsüllyedni a tehetetlen frusztráció tengerében, majd emlékeztetni magam a fent említett 4.-es majd 5-ös pontokra…

 

  1. “De legalább…” A sok kaland során azért rossz tapasztalatokból is bőven kijutott, ám igyekszem meglátni a hasznukat. Például a katasztrofális angliai bölcsődei tapasztalataink után később már tudtam, mit keressek, hogyan lássam meg a felszín alatt a lényeget a gyerekközösségek kiválasztásánál.

 

  1. “Az élet egy kirakós”. A kedvenc elméletem, egyszer le is fogom védetni. Az öt év alatt többször voltam olyan helyzetben, hogy mindent újra kellett terveznem: új gyerekközösséget keresni, új lakást keresni, akár új állást találni. És minden alkalommal bebizonyosodott, hogy a hiányzó részek egyszer csak kitöltődnek; helyükre kerülnek a részek, értelmes egésszé, amiben mindenki megtalálja a maga helyét és örömét. Ez minden alkalommal sikerült, annyira, hogy legutóbb már hinni is tudtam benne, hogy így lesz. Kevésbé is szorongtam a változástól, és így céltudatosan kerestem a kirakós hiányzó darabjait. Ennek egy lépése volt, hogy az Anyacsavar “Vissza a munkába” csoport során két hónappal korábban találtam meg az ideális munkahelyet, mint ahogyan terveztem.

 

  1. És a kedvenc új felfedezésem: értékelni az utólag meglátott őrületes összefüggéseket. Például 2009 nyarán Angliában éltem, első gyermekemmel voltam hathónapos terhes, amikor előadtam az amszterdami Vrije Universiteit által szervezett konferencián. Az egyetem környékén nem nagyon álltak házak, a bejárattól el lehetett látni az egyetemi kórházig, ami kb. két villamosmegállóval arrébb állt, és eléggé semmitmondónak tűnt – akkor. Amit viszont senki sem sejthetett: három évvel később abban az épületben született meg a második gyermekem.

 

Disclaimer: fenti írás kizárólag az én életemre vonatkozik, és csak tájékoztató jellegű – nem kinyilatkoztatás, nem bölcsesség. Olvasnivaló.

Nádas Rita

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

 

 

 

Nyaralás a családdal – új felismerésekkel gazdagodtam!

nyaralás2Idén is előre féltem a családi nyaralástól. Millió tervvel készültem arra, hogyan élem majd túl a „nyaralást”- ezekről itt írtam – , ami a gyerekeknek nagy élmény ugyan, de nekünk, szülőknek általában testileg-lelkileg embert próbáló tapasztalat. Jó előre programokat terveztem, vendégségeket szerveztem, rengeteg játékot és mesekönyvet vettem, amik majd remélhetőleg lekötik és jókedvüknél tartják a gyerekeket, hogy mi, felnőttek is pihenhessünk olykor egy-egy félórát, és ne 0-24 órás szolgálat legyen számunkra a szabadságunk.

A nyaralás dinamikája: új felismerések

És eljött az idei nyaralás, és egy új – valójában régi – felismeréssel gazdagodtam.

nyari bongeszoA helyzet az, hogy tavaly óta elfeledkeztem arról, hogy a hosszú – értsd: legalább 1-2 hetes – családi nyaralások dinamikája az, hogy a gyerekek az első napokban semmi mást nem akarnak, csak velünk lenni. Minden programszervezés, és a rakás új játék ellenére/mellett. Egyszerűen belőlünk töltekeznek: a folyamatos együttlétből, a ráérős, összebújós reggelekből, a nagy kerti kergetőzésekből, és kézen fogva bandukolásokból, az új dolgok közös felfedezéséből, szinte mindegy is, mik azok az új dolgok.

 

Fárasztó, de megéri

Az az állandó testi-lelki jelenlét, és szakadatlan figyelem, amit tőlünk követelnek ilyenkor, nagyon fárasztó, mégis érezhetően, napról-napra mélyíti a köztünk lévő kapcsolatot. És ahogyan mélyül a kapcsolat, észrevétlenül és szép lassan elkezd egyre örömtelibb lenni az együttlét, és csökken a fárasztósága, nyűgössége. Ez a mély kötődés, ez a jó kapcsolat elkezd egyszerre csak mindnyájunkat tölteni. Szinte tapintható, szemmel látható, ahogyan kinek-kinek a maga módján elkezd megtelni a félig üres szeretettankja.

 

A titok nyitja: a jelenlét átlényegül kapcsolati minőséggé

vizipisztolyozásSzóval a titok az, hogy ne akarjak ez ellen a dinamika ellen dolgozni. Ne akarjam megúszni az első napok fárasztóságát, energialeszívását. Értsem meg, hogy a nyaralás nem úgy lesz töltő, ahogyan régen, a gyerekek előtti időkben volt: nem lesz benne zavartalan szemlélődés, végtelen reflexiós idő, ráérős reggelizések, délutáni olvasgatások, utazás ismeretlen tájakra, mély baráti beszélgetések, extrém sportok, és sok spontán kapcsolódás idegenekkel. És legfőképpen nem lesz állandó saját ritmusban létezés.

 

Folyamatos jelenlétgyakorlat

Most másból lehet töltekezni, feltéve, ha jelen vagyok, és nem szalasztom el a pillanatot: megcsodálhatom a gyerekeimet ebben az életkorukban a világ felfedezése közben, lehet néhány bevillanó Aha-élményem, ahogyan ráébredek néhány összefüggésre a gyerekeimmel, vagy saját magammal kapcsolatban. Olykor kivételesen ülve meg tudok inni egy kávét, vagy tudok pár szót váltani a váratlan látogatóba érkező barátokkal. kalandparkÉjszaka, ha felébredek, végre szabadon gondolkodhatok, és végezhetek egy-egy meditációt, vagy jelenlétgyakorlatot, hiszen tudom, másnap nem kell időre menni sehová, nem kell teljesíteni. És a folyamatos éber figyelem és talpon lét a gyerekek körül ad egy lehetőséget arra, hogy pár nap után úgy kapcsolódjunk egymáshoz, ahogyan egész évben soha nincsen rá alkalom. Ez a jelenlét egy ponton átlényegül kapcsolati minőséggé, de csak akkor, ha nem akarom megúszni, nem szeretnék állandóan kikacsingatni, fél szemmel máshová figyelni, valahogy lerázni magamról a csimpaszkodást bármennyire elvágyódom a saját ritmusban töltött sok – és még több – idő felé.

 

Ha sikerül: beindul a pozitív spirál

Ha sikerül testben, lélekben és mentálisan is egyszerre jelen lennem, megtörténik a varázslat: a mélyülő kapcsolat és bizalom és szeretet önmagában örömforrássá válik, és megtörténik, amire végképp nem számítottam: a gyerekeimmel való együttlétből tudok töltekezni, mert egyre többször, és egyre hosszabban egyszerűen jó velük lenni.

És az egész egy öngerjesztő folyamattá tud válni, ahol egyre kevesebb a veszekedés, a játszma és hatalmi harc, hogy kinek az igényei és ritmusa szerint legyünk együtt. Valahogy elkezdünk organikusan egyre többet alkalmazkodni egymáshoz – még a gyerekek is hozzánk, felnőttekhez-, és a kezdeti tudatosan gyakorolt jelenlét és türelem helyét fokozatosan felváltja a természetes és spontán energiaáramlás közöttünk.

 

És a buktatók

A fenti tapasztalathoz azonban van egy fontos kulcs: az önuralom!

kimenő2

Hogy az első – általam csak vérszívó napoknak nevezett – időszakban NE türelmetlenkedjek, NE sürgessek, NE öntsem ki a frusztráltságomat, fáradtságomat a gyerekekre, mert az elbizonytalanítja őket, rontja a bimbózó mélyebb kapcsolódást közöttünk, és összességében meghosszabbíthatja a nehéz napokat mindnyájunk számára.

 

Tulajdonképpen arra kellene felkészülnöm Nekem lelkileg, hogy álljam a sarat az első stresszesebb együtt töltött napokban. Előre töltekezni, jól kipihenni magam, és szellemi munícióval megtámogatni ezt az időszakot, hogy tudatosan szem előtt tudjam tartani az egész nyaralás lényegét, ami nem más, mint hogy jó, és még jobb legyen együtt.

 

Coach, ami elfér a női táskában

békés szülőAz én szellemi munícióm Laura Markham: Békés szülő, boldog gyerek című könyve volt, amit éjszakánként forgattam, amikor a gyerekek már aludtak, és végre valóban zavartalan saját időm volt, ahol szabadon átgondolhattam a napunkat, és mindazt, amit a könyvből magunkra nézve tanulságosnak találtam. Nagyon megerősítő volt olvasni, hogy a szerző pszichológusként is alátámasztja azt, amit a nyaralás alatt a gyerekeimmel megtapasztaltam, és ugyanakkor megoldásközpontú és a szülői gyarlóságaimmal szemben megértő, ugyanakkor támogató útmutatást nyújt azokon a pontokon, ahol éppen elakadtam. Nulla frankómegmondás, maximális megoldásfókuszú segítségnyújtás. Coach, ami elfér egy női táskában is, és magaddal viheted a nyaralásra! 🙂

 

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x1121

A Benefitto együttműködést és gyermeknevelést segítő játék

tesó érkezikAz idei egyik célkitűzésem saját magam számára az volt, hogy türelmesebb, jobb fej szülő legyek. Ez a célkitűzés néha bevallom, meglehetősen kihívónak bizonyul. Tavaly elég volt egy kistesó születése ahhoz, hogy az összes gyereknevelési elvünk és addig jól működő módszerünk csődöt mondjon, és alig két hónap alatt a lelki energiatartalékaink végére érjünk. Sokszor kétségbeesettek és eszköztelenek voltunk. Szerettünk volna megoldást, mégpedig azonnal.

A bármin félóránként dührohamot kapó háromévessel felvonultunk családilag a pszichiáter főorvos magánrendelésén vasárnap délelőtt, aki egy órányi megfigyelés és részletes anamnézis után megállapította, hogy a gyermek teljesen rendben van, a tünetek életkori sajátosságok és a helyzetből fakadnak. Ez persze jó hír, de azon nem változtatott, hogy fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk. Elmentünk pszichológushoz, aki teljesen elbizonytalanított bennünket a szülői kompetenciáinkban. Egy csomó idő-, energia- és pénzbefektetés után ott maradtunk nulla gyakorlati és kézzel fogható eszközzel, lelkileg meggyötörten.

Mi segít a hétköznapokban jobb szülővé válni?

Nekem eddig három dolog segített, ezeket szeretném veletek megosztani. Az első az volt, hogy egy megoldásközpontú coach kollégámhoz fordultam, aki egyetlen coaching beszélgetéssel segített átlátni, mi az, ami a nehéz helyzetekben is jól működő eszköz nálunk, így tudom, milyen saját erőforrásra támaszkodhatok a hétköznapokban. Ez a coaching segít azóta is a figyelmemet a már működő megoldásokra fókuszálni olyankor is, ha ijedt, dühös vagy fáradt vagyok, és megerősített a szülői kompetenciáimban, ami nagyon fontos lépés volt, mert rájöttem, hogy engem a pozitív megerősítés sarkall fejlődésre.

testvérekA második lépés az volt, hogy kerestem egy olyan, a saját értékrendemmel összhangban lévő nevelési módszert, ahol szülői önismeretre tehetek szert, valamint konkrét és új nevelési eszközöket tanulhatok. Számomra ez a büntetés nélküli fegyelmezés módszere volt, ami – láss csodát – szintén használja a pozitív megerősítés módszerét, csak éppen a gyerekek felé.

A harmadik a Plukkido együttműködést és gyereknevelést támogató családi játéka, a Benefitto volt. Nem fogjátok kitalálni, mire alapoz… bizony, a pozitív megerősítésre!

Ahány ház, annyi jól működő módszer

benefitto_tabla_figurakkalA Benefittoban az a jó, hogy nem dobozmegoldásokat kínál egy nehézségre, és nem akar semmilyen értékrendet lenyomni a szülők torkán. Teljesen személyre, helyzetre szabható, és roppant kreatív módon alkalmazható a családi dinamikák javításában. Van, aki az önálló öltözködés, egyedül elalvás, időben elindulás támogatására használja, de van olyan is, aki a szabálykövetést, a testvérek együttműködését erősíti meg a játékkal. A lényeg, hogy a megoldásközpontú módszerekhez hasonlóan, csak arra koncentrálunk, ami működik! Ez néha nem is olyan könnyű ám. Sokan arra vagyunk szocializálva, hogy ami jól működik, az természetes, azért nem jár jó szó, dicséret, azonban a hiányosságokat szóvá tesszük, a hibázást büntetjük. A Benefitto – és nagyobbaknak a Land – ezért a szülőktől is szemléletváltást kér, ugyanakkor a használata segíti is a megerősítő szülői viselkedést. A játék használatával észrevétlenül a gyerekek elkezdenek a vágyott módon viselkedni, a szülők pedig napról-napra természetesebben használják a legkülönbözőbb helyzetekben a pozitív megerősítést.

 

A pozitív megerősítés ereje

benefitto_figurakA dicséret elsődleges célja az, hogy megerősítse az elvárt viselkedést. Megdicsérem a kicsit, hogy ügyesen egyedül felhúzta a cipőjét, és azt remélem ettől, hogy legközelebb is kezdve lesz belefogni ebbe, az eleinte oly nyűgös erőfeszítésbe. De a dicséretnek az is célja, hogy növeljem az önértékelését, és amikor legközelebb nem vagyok ott, hogy megdicsérjem, biztassam, akkor is eszébe jusson, hogy „Ezt egyszer már meg tudtam csinálni, most is menni fog!”  Sőt, az önértékelés nem csak arról szól, hogy tudja, mire képes („fel tudom húzni a cipőt”), hanem azt is magában foglalja, hogy tudja, hová tud még fejlődni („most megpróbálom a kabátot is”). A magas önértékeléshez fontos, hogy tudjuk sugallani azt, hogy lehet hibázni. Szülőként fontos tehát megtanulnunk, hogy a figyelmünket arra fordítsuk, ahol a pozitív változás van. Lehet, hogy nem sikerül a cipőt felhúzni, de az igyekezetet meg lehet dicsérni, a kitartó újra próbálkozást szintén. És lépésről lépésre el lehet érni az eredményt úgy, hogy az oda vezető út nem veszekedések sorozata, hanem építi a szülő-gyerek kapcsolatot, és növeli a gyerek és a szülő (!) önértékelését is. Ehhez fantasztikus eszközök a Plukkido játékai.

 

Közösség és támogatás

Land_jatektabla_figurakkalAzért ott sok szuper módszer el tud bukni, hogy elfeledkezünk róla, vagy nem megfelelően alkalmazzuk. Ahogy egyetlen könyv sem ér semmit, ha a polcon porosodik, vagy egyetlen játék sem, ha nem játszunk vele. A Plukkido csapata szerintem egyedülálló szolgáltatást nyújt zárt esetmegbeszélő csoportjában, ahol bárki kérdezhet a pszichológus játékfejlesztőktől, akik minden egyes (!) kérdésre, konkrét problémára, elakadásra személyesen válaszolnak, és az adott helyzetre szabott ötleteket adnak. Amihez természetesen csatlakoznak a régi motoros felhasználó szülők a saját bevált megoldásaikkal. Felemelő megtapasztalni, hogy 1.) olykor más gyereke is átlát a szitán, és juszt sem akar együttműködni, 2.) ezekre eddig mindig találtak megoldást, és én is fogok, 3.) a számomra nehéz helyzetben kapok egy csomó, az értékrendemhez közelálló javaslatot és meleg hangú biztatást, 4.) a megtartó támogatás – vagy hívjuk egyszerűen pozitív megerősítésnek – segít a saját megoldásaim megtalálásában, a kisebb-nagyobb hétköznapi sikereink pedig a szülői önbizalmam újraépülésében.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

 

Férfias-e apának lenni?

apa és gyerekAnna férje olyan közegben dolgozik, ahol azt sugallják a kollégák, hogy a gondoskodó apai szerep nem férfias! Az, akinek délután le kell lépnie, hogy elhozza a gyereket az oviból, egy lúzer. Ez a társas nyomás nem könnyíti meg a még oly liberális szemléletű férfiak helyzetét sem abban, hogy az egyenlő otthoni munkamegosztás felé elmozduljanak szemléletmódjukban és a gyakorlatban is.

Ami jó hír

Zvolenszky Zsófia filozófus, az Anyacsavar Klub vendége szerint szerencsére az elmúlt években tapasztalható egy általános elmozdulás abban, mi számít vagánynak, főleg Amerikában, Nyugat-Európában. A klasszikus alfa férfiak helyett manapság a munkahelyeken is egyre inkább a csapatjátékosokat preferálják, még felső vezetői pozíciókban is. Ez reményt ad arra, hogy a gondoskodó szülői szerep felvállalása egyre kevésbé jelent egy férfinak stigmatizált identitást.

Milyen mintát látunk otthon?

Amíg erről beszélgettünk, eszembe jutott az is, hogy a mi családunkban például az apai gondoskodás generációk óta az anyagi gondoskodásban nyilvánul meg. A fiúk – és persze a lányok is – ezt látták otthon: az étteremben a családfő fizet, a gyerekek taníttatását, első lakását a férfiak által összetalicskázott pénz fedezi. Ha egy felcseperedő fiúnak ez példaértékű, és ezt a mintát belsővé teszi, akkor a legnagyobb jóindulat van a mögött az attitűd és viselkedés mögött, amikor nem akarja, hogy a felesége dolgozzon (mert ez számára a stresszel egyenlő, amitől meg szeretné megkímélni), és az anyagiak előteremtését saját feladat- és hatáskörének érzi.

független nőJól emlékszem, hogy fiatal felnőttként, amikor a saját lábamra álltam, és rengeteget dolgoztam, sokszor fáradt voltam, de mindig jóleső érzés volt, hogy független vagyok, éppen ezért eléggé rosszul érintett, hogy a szüleim aggódnak értem. Amikor ezt a szemükre vetettem, ők őszintén kérdezték, mi mást érezhetnének, mint aggodalmat. Én pedig rávágtam, hogy „Legyetek rám büszkék!” Láttam rajtuk a döbbenetet, és azt, hogy nekik tényleg most esik le, hogy engem nem sajnálni kell azért, mert fiatal nőként fáradt vagyok a munkáimtól, az önálló élet kihívásaitól, mert ezt én választottam, és én élvezem az izgalmas munkámat, a sok kihívást, az új dolgok tanulását, a személyes hatékonyságot, a szakmai kompetenciám növekedését, az anyagi függetlenséget. Lehet velem örülni, és a teljesítményemért, a sikereimért lehetnek rám büszkék is akár.

Milyen mintát látnak a gyerekeim?

Két fiam van, és nagyon gyakran eszembe jut, milyen férfiaknak szeretném őket látni, amikor majd felnőnek. Természetesen azt szeretném, hogy legyenek kiegyensúlyozott lelkű, rugalmas, kreatív, okos, kedves és meleg szívű, szilárd erkölcsű, ám ugyanakkor jó humorú, társaságkedvelő fiúk, akik hűséges barátok, gondoskodó szülők, jó szeretők, együttműködő házastársak, keményen dolgozó munkatársak. Örökölje mindnyájunk legjobb tulajdonságait, és növessze ki mellé a belőlünk hiányzókat. “Persze, még mit nem?” mondaná a hároméves nagyobbik, valamelyik népszerű meséből idézve.

Mert tudom, és nap mint nap tapasztalom is, hogy mindegy, mit mondok nekik, mindennél erősebb a minta, amit tőlünk látnak. Ezért örülök neki, hogy látják, hogy én is dolgozom, és szeretem is a munkámat. Hogy én is vezetek autót – meg is kérdezte a múltkor a Kisvakond képeskönyvet lapozgatva a fiam, hogy hol vannak a sofőr nénik? Örülök neki, hogy az apjuktól és a nagypapáktól is tapasztalnak érzelmi gondoskodást, és azt, hogy minden férfi tud pelenkázni, főzni, játszóterezni és álomba ringatni. Hogy gondoskodni férfiként is önjutalmazó dolog. És persze ezért nem örülök neki, hogy alig látják az apjukat, olyan későn jár haza a munkából. Hogy az otthoni teendők oroszlán részét én csinálom. Hogy szinte mindig én megyek a bölcsibe, oviba. Hogy mindketten sokat panaszkodunk, hogy fáradtak vagyunk. Szóval van még hová fejlődnünk…

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

Beszélj úgy, hogy érdekelje – tréningtapasztalatok a gyakorlatban 4.

reggeli elindulás2A “Beszélj úgy, hogy érdekelje” szülői kommunikációs tréning legnehezebb témája számomra talán a büntetés nélküli konfliktuskezelés. Merthogy ugye a rosszalkodás idegesítő, olykor vérlázító, és noha lélekben bölcs és belátó, következetes és igazságos szülő szeretnék lenni, a hétköznapokban ez nem mindig sikerül, amikor éhes és fáradt vagyok, a gyerek pedig a kifejezett kérésem ellenére dobálja a nappaliban a teniszlabdát, majd kajánul vigyorogva figyeli a hatást. Ami nem marad el: már kiabálok is, hogy azonnal hagyja abba, és csak arra vagyok büszke, hogy káromkodás helyett egy nyomatékos „macskabajusz” hagyja el a számat. Majd félelmetesnek hangzó fenyegetőzésbe kezdek: „Bezárjalak a szobádba?” Hallom magam kívülről, tök gáz, mondjuk nincs is kulcs a szobájában, bezárni, ha akarnám se tudnám, de a fenyegetés, akkor is fenyegetés. A gyerek azonnal abbahagyja a labdázást, és boldogan mondja: „Igen, zárjál be, és gyere is be velem a szobába, és beszéljük meg!”, és elindul a szobájába.

Ó, szóval innen fúj a szél! Szeretne csak velem lenni egy kicsit, és az ölembe bújva beszélgetni. Belemegyek a játékba, leteszem a kezemből a konyhai akármit, amivel éppen foglalkoztam, bemegyünk a szobába, becsukom az ajtót, leülök a földre, ő azonnal az ölembe kucorodik, és mondja „Bocsánat, mama, megígérem, hogy máskor nem csinálok ilyet!” és élvezi az osztatlan figyelmet és testi kontaktust. És én is.

A tréningen sok szó esik arról, hogy ezekben a türelmet próbáló, határfeszegető helyzetekben büntetés helyett próbáljunk meg a rosszalkodás mögé látni.

A gyereknek motiváció, nekem időnyerés, a családnak jó hangulat

reggeli elindulásVajon mi lehet a minden reggeli cirkusz mögött, amikor a gyerek nem akar elindulni az oviba, és bojkottálja az egész készülődést, amitől az másfél órára nyúlik, és hihetetlen stressz lesz? Nálunk hamar kiderült, hogy a testvérféltékenység áll mögötte: a kicsi – 10 hónapos – miért maradhat otthon a mamával? Ő – a 3,5 éves nagy – miért van kiközösítve a jóból? Végül rájöttünk, hogy neki nagyon sokat segít, ha minél pontosabban érti a helyzetet: ki mit csinál egészen pontosan, amíg ő az oviban van. Az egyik barátnőm minden nem elmeséli a napját a hároméves kislányának. És nem csak azt, hogy mivel tölti a napját, hanem azt is, hogy éppen mi foglalkoztatja, milyen jó és rossz élmények érték, minek örül, miket tervez. Ugyanúgy egyenrangú félként kezelni a – természetesen korának megfelelő köntösbe bújtatott – információ megosztásban, mint a férjét.

A tréningen hallottam egy másik tanulságos történetet arról, milyen fontos az ellenállás mögé látni. Egy kisgyerek szintén nem akart oviba menni, amit a szülők úgy értelmeztek, hogy a kicsi hozzájuk ragaszkodik, és ezért egyre később vitték óvodába, hogy minél több időt lehessen velük. Hónapokba tellett, mire kiderült, hogy a gyerek azért utasította vissza egyre hisztérikusabban az oviba indulást, mert ott az volt a szokás, hogy az utolsónak érkező szedi le az asztalt és hajtogatja össze a terítőt, ami neki sosem sikerült. És mivel a szülei jó szándéka miatt mindig ő érkezett utoljára, naponta érte kudarcélmény a terítő összehajtásban. Valójában kompetenciaprobléma húzódott meg a hiszti mögött, és a gyerek boldog volt, amikor a szülei korábban kezdték bevinni, és elsőnek érkezett az oviba.
A tréningen tanultam meg azt is, hogy reggeli készülődésnél időnyomás alatt tapasztalható ellenállás kisebbeknél szavak helyett cselekedetekkel jobban kezelhető. Például jobban járunk időben és stresszmentességben is akkor, ha leülünk a kicsi mellé, és együtt fejezzük be a legóvárat, majd gond nélkül el tudunk indulni, mint ha meg akarjuk szakítani a neki oly kedves és fontos tevékenységben.
Az egyik résztvevő megjegyezte, hogy ezek a módszerek vasárnap működnek, hétköznap nem. Ebbe van némi igazság, hiszen téthelyzetben, amikor időben muszáj elindulni, az ember nem szívesen húzza az időt legóvárépítéssel, vagy más belefeledkezős játékkal. Én azért kipróbáltam ezt, és működött. A legfontosabb azonban szerintem a lelki felkészítés: „Ezt a várat most segítek neked befejezni, utána indulunk. Rendben?” És meggyőződöm róla, hogy hallotta, érti, mert így sokkal valószínűbb az együttműködés. Nálunk gyakran működik az, hogy az egyik játékot kihozzuk magunkkal az előszobába, amíg öltözködünk. Így nincs éles határ a játék és az elindulás között. A gyereknek motiváció, nekem időnyerés, a családnak megőrzött jó hangulat a reggelben.

Szeretem őket, és szeretném, hogy jó legyen együtt

Fontos, hogy a büntetés nélküli konfliktuskezelés sokkal több türelmet igényel, és sokszor segít valami „varázsmondat”, vagy mantra az önuralmam megtartásában, amikor érzem, hogy kezd felmenni a pumpa. Mondjuk, emlékeztetem magam arra, hogy „szeretem a gyerekemet”, vagy rápillantok a heti tervezőmre az előszobában, amire felírtam a hét mottójának, hogy „Türelem, kedvesség, egymásra figyelés!” Mert, hogy nekem ez az igazán fontos. Hogy szeretem őket, és szeretném, hogy jó legyen együtt. Ez pedig a hétköznapokon múlik, a reggeli elindulásokon, a hideg és sötét téli délutánokon hazabandukolásokon, a közös uzsonnázásokon, a fürdés utáni ölelkezős törölközéseken, a spontán odafordulásokon „Nézd, mama, daruautó! Láttad? Egy igazi daruautó!”

Érdekel Téged is a téma?

Szeretnéd Te is elsajátítani a büntetés nélküli konfliktuskezelés alapjait?

Akkor most megéri csatlakoznod az Anyacsavar On-line klubhoz, mert havi 1 tejeskávé áráért minden hónapban más témában kapsz coaching támogatást, és partneri kedvezményeket! Márciusban többek között 4500.- kedvezménnyel vehetsz részt az Értsünk szót Érzelmi iránytű tanfolyamán is! Várunk Téged is szeretettel!

Jelentkezz MOST!

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

Beszélj úgy, hogy érdekelje – tréningtapasztalatok a gyakorlatban 3.

kommunikáció gyerekekkel2Szülőként állítólag a legtöbb időt a gyerekeinkkel azzal töltjük el, hogy megpróbáljuk a őket együttműködésre bírni. Hogy milyen eszközökkel? Mindenki másfélékkel – szerintem én már szinte mindennel próbálkoztam.

Az Értsünk szót tréningjének résztvevői között elhangzik néhány zsigerből gyakran használt módszer, mint a szabályok felállítása, és az azokra való hivatkozás, a lekenyerezés – mondjuk étellel, ajándékkal -, a „nemszeretem” program jó színben feltüntetése – „Megyünk vendégségbe a Juci nénihez, de nagy buli lesz!”, és az üzletkötés – „Ha felöltöztél, megjavítom a kisautódat.” Aztán jönnek az extrémebb módszerek, amikor a helyzet fokozódik: a rimánkodás, parancsolgatás, és az „Azonnal…” kezdetű mondatok, a zsarolás, és fenyegetőzés „Ha nem hagyod abba, hazamegyünk!”, és a felemelt hang, amitől a gyerek megijed és/vagy dühös lesz, és ezzel még lelkifurdalós órákat is szerezhetünk önmagunknak.

Pedig csak arról álmodozunk, hogy idilli hangulatban játszunk együtt, hogy a gyerekeinkkel őszinte és bizalomteli viszonyunk legyen, hogy megossza velünk az élményeit, vágyait, hogy együtt érezzen másokkal – velünk is.

Helyzetfüggő, és a gyerek korától, temperamentumától is függ, mi működik. Nincsenek doboz módszerek, az odafordulást és a türelmet nem lehet kispórolni a kapcsolatból.

OLYMPUS DIGITAL CAMERANyáron éppen Balatonra mentünk, amikor a 3 éves elkezdett a hátsó ülésen fejhangon követelőzni, hogy azonnal álljunk meg. 130-cal mentünk épp a belső sávban, kint 40 fok, a kocsiban rajtunk kívül még a három hónapos csecsemő, körülöttünk a szokásos sztrádai átokfutók. Semmi mást nem akartam, csak minél hamarabb épségben megérkezni. Ja, és még valamit: hogy a hároméves azonnal hagyja abba a hisztit.

Szerencsére éppen jön egy benzinkút, kapva-kapok az alkalmon. Úgy döntök, kimutatom a nagyobbik felé, hogy figyelek továbbra is az ő igényeire attól még, hogy – áruló módon – három hónappal ezelőtt lett egy testvére. Lassítok, lehajtok, beállok az egyetlen szabad helyre, leállítom a motort, és épp kezdeném magam a türelem és jófejség szobrának érezni, amikor a gyerek elkezd magából kifordulva üvölteni, ne álljunk meg, és hogy azonnal induljunk el.

Viszonylag gyorsan kapcsoltam, hogy az egész semmi másról nem szól, mint, hogy az legyen, amit ő akar. Most azonnal. És mindig. Teszteli, hogy eléggé fontos-e még ő nekünk, és vajon még ezt is kibírja-e a szülői türelem. Folyamatosan feszegeti a határokat, mint egy bizalmát vesztett megcsalt szerető. És értem, hogyne érteném, de ez tarthatatlan. Hol van így a család többi tagjának összes igénye? Hol van egyfajta családi optimum?

Az Értsünk szót tréningen ez a jelenet villant be, amikor arról tanultunk, hogyan lehet együttműködésre rávenni a gyerekeinket. Arról már korábban volt szó, hogy minden probléma megoldása az érzelmek elfogadásával kezdődik, ugyanakkor az érzelmek elfogadása nem egyenlő a cselekedet elfogadásával. Dühösnek lenni szabad, az autópályán megállás nélkül a sofőr fülébe üvölteni nem. Na de hogyan lehetne ezt úgy kommunikálni egy mondatban, hogy ennek az üzenetét egy hároméves is megértse?

kommunikáció gyerekekkel1Erre nagyon jó eszköz a tréningen tanult eszköz, a „bárcsak” vágyteljesítő szóval kezdődő mondat. „Bárcsak meg tudnánk állni most azonnal!” Mert ennek a mondatnak az az üzenete, hogy: „Fontos vagy nekem és komolyan veszem az igényedet, szeretném is teljesíteni, de most nem tudom.”

És ez remekül működik szinte bármilyen helyzetben. Például akkor is, ha toporzékolva követeli a fagyit záróra után a cukrászda előtt „Bárcsak nyitva lenne!”. Ilyenkor el lehet képzelni, milyen lenne, ha nyitva lenne, és a fantázia lehetősége sokszor helyettesíti a valóságot. Gondolatban fagyizott egyet, mehetünk tovább.

És persze ezzel a mondattal azt is kommunikálom a gyerek felé, hogy az ő oldalán állok, egy csapatban focizunk, és ezért az egymásnak feszülés okafogyottá válik. A 20-40 perces hisztik, másodpercek alatt elhalnak. Noha a szakirodalom azt írja, hogy a belátás képessége jóval későbbi életkorban alakul ki, állítom, hogy már egészen kicsi korban megértik a gyerekek, hogy ezt most nem lehet.

Meleg szívvel ajánlom ezt az egyszerű eszközt, én szinte minden nap használom már, és eddig mindig segített!

A Beszélj úgy, hogy érdekelje szülői kommunikációs tréning tapasztalatairól korábban már írtam itt és itt. Hamarosan jön a folytatás! 🙂

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

Beszélj úgy, hogy érdekelje – tréningtapasztalatok a gyakorlatban 2.

szülőnek lenniAhogy telnek-múlnak a hetek a tréning kezdete óta, egyre több új tudásra, és hozzá tartozó gyakorlati sikerre – és persze kudarcra – teszek szert, és egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést: vajon meddig fog még tartani az, hogy szülőnek lenni az egy főállás (a másik meglévő mellett)?

Állítólag Vekerdy azt mondja, olyan nincs, hogy gyereknevelés, csak együttélés van. Hát, ez bár elsőre nagyon klasszul hangzik, de nem tudok vele egyetérteni. Ha együtt lakom egy albérletben valakivel, akkor nem lebeg egy nemes cél a szemem előtt, hogy boldog, érzelmileg intelligensen viselkedő, másokhoz is alkalmazkodó…stb. felnőtté váljon a másik. A nevelésnél szerintem van egy ilyesmi – vagy másmilyen –, de mindenképpen tudatos cél. És a puszta mintaadás sokszor édes kevés. Hiába van az, hogy a férjemmel sosem dugtunk nyálas ropit a konnektorba, vagy próbáltuk meg egymás szemét kinyomni, kísérletező gyermekem ilyesmikkel simán megpróbálkozik egy átlagos kedd délután, hogy a cifrábbakból ne is mondjak példát. És ilyenkor pillanatnyi lelki állapotom és józan eszem függvényében valamilyen módszerrel mégiscsak terelgetni igyekszem a őt az általam jónak vélt irányba. Az Értsünk szót tréningje nekem abban segít sokszor, hogy a választott módszer ne egy spontán jövő parancs, tiltás, lenyomasztás legyen, hanem képes legyek többféle módszerből választani egyet, méghozzá lehetőleg olyat, ami a gyerekem EQ-jának – és a sajátomnak – a fejlődését szolgálja.

türelemPersze ennek az egyik előfeltétele az, hogy én magam rendelkezzek egy alap szintű önuralommal – mert sajnos arra kellett rájönnöm, hogy a legtöbb elcsúszott helyzet nálunk éppen az én kibillent lelkiállapotom, türelmetlenségem miatt van. Hiszen ahogyan egy kétévestől nem várom, hogy késsel-villával egyen, mert tudom, hogy nem fejlett még azon a szinten a finom motorikája, azt sem szabadna várnom, hogy türelmes legyen. Ehelyett meg kell tanulnom valamiképpen kezelni az ő türelmetlenségét.

Meg a sajátunkat. Szóval a nulladik lépés az önuralom kifejlesztése. Nálam az egyik legfontosabb önismereti tanulás éppen az volt, hogyan tudom biztosítani azt a belső állapotot, ami lehetővé teszi, hogy bölcs felnőtt válaszokat adjak a váratlan dühkitöréseknél, a végeérhetetlen hisztiknél.

Nekem ahhoz, hogy ne csak testben, de lélekben is jelen tudjak lenni, az kell, hogy tudjak töltődni. Minden nap. És mivel otthonról azt a működést hozom magammal, hogy a család minden tagjának az összes szükségletét alapból a sajátjaim elé helyezem, ezért a töltődést tudatosan bele kell terveznem a napjaimba. Konkrétan beírom a naptáramba, hogy tornázni fogok, vagy dolgozni (tudom, tök ciki, de én szeretem a munkám), vagy naplót írni, mert ha nem így teszek, tuti, hogy a kevés és így oly drága szabadidőmbe becsúszik észrevétlen a mosogatógép kipakolása, a vásárlás, vagy a szerelőknek telefonálgatás.

türelem2Azokon a napokon, amik nehezebbek, és tudom, hogy nem számíthatok külső segítségre, segít, ha eleve úgy kalibrálom az energiáimat, hogy beleférjenek azok a dolgok, amik általában kicsapják nálam a biztosítékot: hogy egy felöltözés és elindulás 30 percig is eltarthat, és a játszótéren egyetlen mondatot nem beszélgethetek senkivel, mert a nagyobbik most végre csak saját magának akarja az egész figyelmemet, és már meg is fogalmazza világosan – „Mama, ne beszélgess! Csak rám figyelj!” -, majd a nyomaték kedvéért két kézzel saját maga felé fordítja a fejemet is.

Segít az is, hogy előre végig gondolom, milyen akadályok gördülhetnek elém a nap folyamán, és hozok egy tudatos döntést arról, hogy elengedek pár dolgot, mert annyira nem fontosak, mint a kapcsolat a gyerekemmel. Elengedem az elintéznivalókat, nem veszem fel a telefonokat és nem sietek és akarok hatékony lenni. Ez most az együttlét és az egymásba feledkezés ideje lesz.

A káromkodás még egy kemény dió. Az is impulzivitásból fakad. Jön az indulat és kiszalad a számon, és már visszaszívnám, de nem tudom. Néha észre sem veszem. Például az autóban, ahol a városi ámokfutók életveszélyes helyzeteit hárítva káromkodok. Csak amikor a hároméves megismétli mögöttem. Úgyhogy bevezettük azt, hogy minden cifraság helyett a „macska bajszát” és a „hétszázát” emlegetjük. Egyre gyakrabban sikerül.

Szóval, amit tanulok: megállni a helyzetben és odafigyelni, jelen lenni, nem rohanni tovább.

türelem3A nulladik lépés a nyugodtság, ami lehetővé teszi a probléma megoldáshoz szükséges figyelmet, kreativitást.
Azután az első lépés az érzelmek elfogadása. Ha ez a kettő megvan, akkor van esély a megoldásra.

Hamarosan jelentkezem a további tapasztalatokkal!

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

Kisgyerekes anyák egyedül a gáton – tapasztalatok II.

egyedülálló anya6Fantasztikus volt a legutóbbi Anyacsavar nyílt Klub a HellóAnyuban! Izgalmas témát dolgoztunk fel: „Kisgyerekes anyák egyedül a gáton!” Rengeteg ötlet, innovatív saját megosztás, és őszinte, meleg kölcsönös támogatás volt a spontán kialakult női körben. Ez úttal a meghívott beszélgetőtárs Timár Noémi volt, aki maga is 2 gyerekét egyedül nevelő, teljes életet élő értelmiségi, dolgozó nő. Ellátogatott a tabumentes beszélgetésre az Anyahajó Anyaközpont Félpárevezős Klubjának vezetője is zseniális gyakorlatokról mesélve. A hathónapos kisebbik fiam, Ádám egy angyal volt, értőn figyelt az ölemből, és még jegyzetelni is hagyott.

Akik eljöttek, mindannyian hasonló cipőben járnak, bár más-más egyéni helyzetük, körülményeik vannak. Közös vonás, hogy mindenki gyakran találja magát teljesen egyedül a gyereknevelés és a háztartás összes feladatával és felelősségével, noha teljesen eltérő okokból. Volt, aki várandósan érkezett azzal a tudással, hogy a babáját már a születésétől kezdve egyedül fogja nevelni. Volt, akit cserbenhagyott a társa, és volt, aki maga kezdeményezte a válást egy, vagy több gyerek után. Voltak olyanok is, akik kapcsolatban, vagy házasságban élnek, a párjuk mégsem vesz részt a közös feladatok elvégzésében, vagy csak nagyon keveset tud – vagy akar – vállalni, vagy a munkabeosztása, vagy a neveltetéséből fakadó szemléletmódja miatt.

Íme, az összefoglaló második része az Anyacsavar Klub legfontosabb tanulságaiból azoknak, akik nem tudtak eljönni! Az elsőt tíz tanulságot itt olvashatod el.

11) A gyerekekkel csomó mindent meg lehet beszélni. Felelősséget, önállóságot lehet a gyerekekre ruházni sokkal korábban, mint azt hinnénk, anélkül, hogy ez a kárukra lenne. Sok gyereket büszkeséggel és kompetencia-érzéssel tölt el, ha képes segítséget nyújtani a felnőtteknek a korának megfelelő feladatokban.

együtt alvó gyerekek12) A gyerekek jól érzik magukat másokkal. Nem csak az anya az egyetlen, aki az öröm, biztonság, megnyugvás forrása lehet. Az Anyahajó Félpárevezős Klubjának vezetője, Papp Rita megosztott egy bevált gyakorlatot a kis közösségükből, mégpedig, hogy a gyerekek egymásnál alszanak alkalmanként. Ez a gyerekeknek buli már egészen kicsi korban – olyanoknak is, akik otthon 5-6 alkalommal is felkelnek, másutt nyugodtan végigalusszák az éjszakát -, az anyáknak pedig egy nyugodt éjszaka, vagy kimenő, amikor ők is töltekezhetnek, ismerkedhetnek.

13) Egyik kisgyerekes anyuka úgy fogalmazta meg az egyik aggodalmát: „Félek, hogy hozzászokom a jóhoz, ha elkezdek segítséget kérni”. A rutinos segítségkérők egybehangzó válasza az, hogy bátran hozzászokhatunk, a nők közötti kölcsönös támogatás működik. Hosszú távon is, spontán is, extrém körülmények között is, sokszor ismeretlenül is!

14) Bűntudatkeltésnek, külső nyomásnak, társadalmi elvárásoknak nem szabad engedni! Ezt persze könnyű mondani, de a megvalósításhoz már integritás kell, amihez viszont én-idő, ami csak és kizárólag a sajátmagunkról, a saját céljainkról szól. Szerencsés esetben van közös halmaz a saját célok és a család értékrendje között. Az egyik anyuka arról számolt be például, hogy az ő családjukban a munkának van létjogosultsága, ezért, amikor elkezdett 2 gyerek mellett újat tanulni, ezzel saját időt is nyert, de pénzt is fog hozni a konyhára, ami segít elfogadtatni ezt a döntést a családtagokkal.

otthonról dolgozó anya15) Ismeritek azt a viccet, amikor a nyuszika leiratkozik a medve halállistájáról? Ez jutott eszembe arról a megosztott tapasztalatról, hogy a főnökünket meg lehet kérdezni arról, támogatná-e a rugalmas munkaidőt, home-office-t. Ehhez persze először bizonyítanunk kell, és nem árt összeszedni néhány dolgot, ami a főnökünknek előnyös ebben a helyzetben.

16) Lehet otthonról dolgozni, otthonról vállalkozni gyerekek mellől is. Ennek a mikéntjéről Jónás Anna mesél hosszasan rengeteg jó ötlettel és paradigmaváltó megközelítéssel.

17) Az autó szabadságot ad, mert bárkitől és bármitől függetlenül el tudunk jutni oda, ahová szeretnénk. Ez a sok kontrollvesztett helyzet mellett nagy napi energiaforrás lehet. Arról nem is beszélve, amit egy kisgyerekes barátnőm mondott, amikor az autóvezetésre akart rábeszélni, hogy az autó menedék, amikor rossz idő van, millió csomag van, elfáradtak, nyűgösek a gyerekek, vagy mi magunk is. Mamabarát autósiskoláról bővebbe itt olvashattok.

18) Felmerült a kérdés, hogy ha gyakran van távol a férj, és jön a 2. gyerek, hogyan lehet megúszni a kapcsolati konfliktusokat és biztosítani a minőségi együtt töltött időket? Erre két általános stratégiát találtunk: 1. még több külső segítséget bevonni, hogy ne csússzunk bele a mártír szerepbe, 2. tervezetten és tudatosan együtt tölteni kettesben minőségi időt. Egy barátnőm hasonló cipőben azt csinálta a férjével, hogy hetente kétszer a fektetés után együtt vacsoráztak asztalnál ülve, gyertyafénynél, pohár borral, egymásra figyelve, a telefonokat, tévét szigorúan mellőzve, mintha kimenőjük lenne.

19) Felmerült a kérdés, lehet-e elébe menni a hullámoknak? Fel lehet-e készülni előre az újabb nehézségekre, változásokra, vagy ez egy folyamatos stresszforrás lesz a kisgyerekek növekedése során. Kétféle stratégia körvonalazódott a tapasztaltabb anyukáktól, és a kettő remekül alkalmazható együtt is. Az egyik a rugalmas tervezés. Mert igenis vannak események, amelyek előre tervezhetőek, mint egy gyermekágy, egy óvodába kerülés…stb. Ilyenkor jó van A, B és C tervünk is, mert gyakran borul az ideális forgatókönyv. A másik a rugalmas alkalmazkodás, ami a tökéletességre törekvés könnyű szívvel elengedését jelenti. Ehhez nagy segítséget nyújt Novák Jula szülősulijában tanult megközelítés: mindig mérlegeljük, mi a fontosabb, a „dolog” – pl. elérni a buszt -, vagy a kapcsolat (a gyerekünkkel, anyukánkkal, barátokkal, bárkivel)?

20) A nehéz időszak nem tart örökké. Ez egy vigasztaló bölcsesség azoktól, akik túl vannak rajta azoknak, akik éppen ki sem látnak belőle.

És végül egy nagyon fontos dolog, ami újra és újra előkerül szinte minden téma kapcsán: az anyák/apák nevelik a gyerekeiket ilyen felnőtteknek: mártír anyáknak és felelősséget nem vállaló apáknak. Hatalmas felelősség és persze kérdések és kételyek özöne: hogyan lehetne önmegvalósító anyákat nevelni a lányainkból és másokért is felelősséget vállaló apákat a fiainkból?

paizsdora_anyacsavar_alairas