Amikor anya nincs otthon, mert dolgozik

Z. Anna őszinte, önreflektív története arról, hogyan élte meg azt az időszakot, amikor a klasszikus társadalmi elvárással szembemenve a GYES-ről vezetői pozícióba tért vissza, és a férje tartotta otthon a frontot. Elmeséli, mik voltak a leghúzósabb helyzetek, és a legjobb bevált megoldások a helyzet lelki és praktikus kezelésére. Megosztja a tapasztalatait arról, hogy a környezetében, ki hogyan vette a kanyart, és milyen váratlan ajándékokat kapott a választott útján. Inspirálódjatok belőle!

 

A gyerekeinkkel otthon töltött éveim után az élet hozott nálunk átmenetileg egy újfajta felállást, miután családi támogatással elfogadtam egy számomra szakmailag motiváló megkeresést. „Gyeses anyukából” hirtelen én lettem a családunkban a munkája miatt legtöbbet távollevő szülő, a férjem pedig a rugalmas munkáját a gyerekek logisztikája köré igazító, mindenben támogató társam. Ennek az időszaknak a szubjektív felismeréseiből, egyszerre feltöltő és időnként kétségbeejtő tapasztalataiból próbáltam visszatekintve szemezgetni.

 

 

Tökéletességen innen, lehetetlenen túl

 

Szárnyakat adott annak a megtapasztalása, hogy ha valami számomra fontos, és ebben a férjem is támogat, a fejemben elsőre leküzdhetetlennek tűnő akadályok és félelmek is képesek lebomlani. Vagyis ha épp az a prioritás, igenis megoldható, hogy kisgyerekes anyaként én legyek többet távol otthonról, csökkentve a jelenlétemet a gyerekek körüli napi feladatokban, és az otthon töltött évek után is képes vagyok a kihívást jelentő munkámat megfelelő szinten elvégezni. Ez a tény önmagában óriási szabadságérzetet, önbizalmat, erőt adott, amire rátettek még egy lapáttal a munkámban szerzett napi sikerélmények, szakmai és emberi visszajelzések. Éppen ezekre a tapasztalásokra voltam már nagyon kiéhezve az otthon töltött évek alatt.

 

Megtapasztaltam ugyanakkor a saját bőrömön, mit jelent az, amit nyilván elméletben addig is tudtam, hogy az időm és az energiáim is korlátozottak. Azaz ha a munkámba több időt és energiát fektetek, kevesebb jut a családomra, de legalábbis sokkal több sakkozásba és erőfeszítésbe kerül, hogy mindenkire és mindenre jusson annyi belőlem, amennyit igényelnénk. Mivel nálunk a munkába állásom után a férjem kevesebbet dolgozott, az ő idejéből, energiáiból többet töltődhettek a gyerekek, bennük így kevésbé, bennem viszont folyamatosan volt minden téren némi hiányérzet.

 

Mind a munkában, mind otthon folyamatosan mérlegelnünk, priorizálnunk kellett, sokszor hoztunk a hétköznapokban olyan döntéseket, amikkel teljes mértékben nem lehettünk elégedettek, mondtunk nemet olyan dolgokra, amikre szívünk szerint igent szerettünk volna, de egyszerűen nem fért bele minden az életünkbe.

 

És akkor még nem beszéltünk azokról az életterületekről, amik prioritásban lecsúsztak a dobogóról, és így itt még a tökéletességre való törekvés minimális látszatát sem sikerült fenntartanunk. (Nálunk ide tartozott különösképp a háztartás.)

 

Időbe tellett elfogadnom azt is, hogy nem jó stratégia, ha mindenhol a száz százalékra törekszem, mert minél többet próbálok kipréselni magamból, annál nagyobb árat kell érte fizessek. Konkrétan ez azt jelentette, hogy ha nem hagytam időt magamra, a pihenésre, töltekezésre is az intenzív munka és a családi élet közt, előbb-utóbb szó szerint vagy lebetegedtem, vagy legalábbis a kimerültségtől a hétvégére erőteljesen lecsökkentek a kapacitásaim. Muszáj volt tudatosan lassítani, minden téren feladatokat csökkenteni, ambíciókból lejjebb adni. Vagyis rájöttem, hogy minden lehetséges, de csak úgy, ha elfogadjuk a tökéletlenséget.

 

 

Minél kevesebb, annál jobban értékelem

 

A vázolt időszűke következtében a napom szinte minden tevékenysége, ami fontos volt nekem annyira, hogy a figyelmemet és az energiáimat ráfordítsam, roppant értékessé és így korlátok közé szorítva feltöltővé is vált számomra. Sosem éltem meg még ekkora ajándéknak azt a napi pár órát és a hétvégéket, amiket a gyerekekkel tölthettem, különleges kiváltságnak, ha sikerült odaérnem értük az oviba-bölcsibe, vagy ha én altathattam őket este. Ugyanígy értékeltem a csendes, elmélyült munkát az irodámban, ami már annyira hiányzott, a felnőtt beszélgetéseket a kollégáimmal, az inspiráló szakmai programokat, együtt gondolkozást. Még az ingázással töltött idő is különleges perceket jelentett, amikor a magam kedvére olvasgathattam, tervezhettem vagy egyszerűen csak bámészkodhattam.

 

Szervezést és lemondásokat igényelt, és ezért szinte ünnepé vált a férjemmel rendszeresített kettesben töltött időnk és a barátos kimenők. Élveztem a csendes magányos tevékenységeimet is, még olyankor is, ha csak ruhateregetésről, főzésről vagy otthoni pakolászásról volt szó.

 

Megtapasztaltam, hogy a munkával töltött idő és az elvégzett munka minősége gyakran nem korrelálnak. Azt hiszem, még életemben nem dolgoztam annyira fókuszáltan, és nem gazdálkodtam ennyire hatékonyan a napom értékes óráival, perceivel a munkahelyemen, mint amikor a gyerekekhez akartam este hazasietni. És ez fordítva is igaz lehet: egyáltalán nem biztos, hogy a túlórák számában mérhető le a munkaerő kiválósága és elkötelezettsége.

 

 

Megfelelni, de most kinek?

 

Ahogyan a kisbabás időszakban, ugyanúgy a munkába visszatérve, gyerekeket bölcsődébe-óvodába beszoktatva is rengeteg okosabbnál okosabb véleményt, tapasztalatmegosztást, kéretlen tanácsot, érzelmi reagálást kapnak az anyák arra vonatkozóan, hogy miért (nem) kellett volna mindent másként csinálni. Én sem úsztam meg a részvétteli sóhajtozásokat („hú, szegények, akkor még naaagyon kicsik!”; „dehát ha nem volt más választásod, és vissza kellett menned dolgozni..”), értetlenkedést („ezt nem is fogom fel, fizikailag hogy lehetséges”) és irigykedést („ja, az más, az én férjem három év alatt össz kétszer hozta el a gyerekeket az óvodából”). Sőt, női vezetőként számos olyan megjegyzés is szíven ütött, amit egy férfi sosem kapna meg. („Akkor ezek szerint a karriert választottad.”) Rájöttem, hogy még a saját magunkkal szemben állított elvárásoknak is nagyon nehéz szülőként megfelelnünk, nemhogy még a környezetünk (rokonság, kollégák, ismerősök, óvónők, szomszédok, boltos néni..) felől érkező nyomásnak is kitegyük magunkat. Valahogy olyan könnyeden kellene ilyenkor reagálni, ahogyan Palya Bea énekli a Megmondókban: „Én erre csak nevetek, megvonom a vállam, és azt mondom szelíden, hogy csináld utánam.”

 

Másrészről persze dolgozó anyaként egyáltalán nem mindegy, hogy milyen képet alakítunk ki magunkról a munkahelyünkön, mennyire tekintenek minket a korlátozott elérhetőségünk mellett is megbízható, kompetens munkaerőnek. A saját tapasztalatom az, hogy először nekem kellett bizonyítanom, eloszlatni a kétségeket azzal kapcsolatban, hogy akkor is igényesen végzem a munkám és lehet rám számítani, ha azon vagyok, hogy az estéimet ne töltsem bent a munkahelyemen. Amikor ez a bizalom minden irányban kialakult, onnantól kezdve én is kérhettem a többiek együttműködését: sikerült a munkatársaimmal közösen kialakítanunk egy olyan rendszert, ami alapvetően tiszteletben tartotta a magánéletünk határait is. Fontos tanulság volt az is, hogy ezeket a határokat helyettem senki más nem fogja meghúzni, senki nem fog hazaküldeni a munkából a gyerekeimre való tekintettel. Viszont mikor sikerült elengedni a feltételezett külső elvárásokat, kiderült, hogy egyáltalán nem dől össze a világ, ha a saját igényeimmel is igyekszem összhangba hozni a feladatok elvégzésének ütemezését.

 

 

A tökéletlenség szerethető

 

Tökéletlen vagy épp abszurd helyzetekből bőségesen jutott nekünk ebben az időszakban. Ilyenkor nagyjából két lehetőség közül választhattunk: vagy kellemetlenül érezhettük és felhúzhattuk magunkat, elkezdve egymás hibáztatását, vagy egy lépés távolságból néztünk rá magunkra, és szívből nevethettünk a kínunkon és a helyzetek komikumán.

 

Ilyen volt például, amikor kijött elém a férjem a munkahelyemre a gyerekekkel, és kitört belőlem a nevetés, mikor megláttam a kisfiamat a mintás fürdőnadrágjában, a lányom meg egy bő éve kinőtt, derekáig érő kis ruhácskájában, amit fogalmam sincs, hogyan sikerült még rá rángatnia. Állítólag csak ezeket találta a szekrényükben. Hasonlóan emlékezetes volt, mikor az ovis fotózás képeit láttuk meg, ahol minden gyerek élére vasalt ingben, csokornyakkendővel, illetve fodros ruhában, gyönyörűen megalkotott frizurákkal pózolt, leszámítva a mi fiunkat, a kitérdelt, pecsétes játszónadrágjában. (Ezek a logisztikai részletek, mint az aktuális ovis fotózás, már nem mentek át nálunk a szűrőn, de legalább őszintére sikerültek a képek..)

 

Aztán olyan is volt, amikor szerda magasságában már sem tiszta tányér, sem energia nem volt bennünk a mosogatáshoz, így stílusosan előkerült az addig sosem használt aranyozott szélű esküvői porcelánkészlet a szekrény mélyéről a vajas kenyeres vacsorához. De volt improvizált, gyertyával díszített fél almánk is születésnapi köszöntésképp, amikor épp nemhogy emeletes torta sütésére, de még bevásárlásra sem jutott az időnkből. Voltak, vannak és lesznek is ilyen helyzetek, és milyen jó, hogy évek múlva is lesz min mosolyognunk.

 

 

 „Szerepcserében”

 

A sűrű mindennapi ritmusban folyamatos kihívást jelentett, hogy a férjemmel a kapcsolatunk is dobogós helyen maradhasson a prioritások körében, és a napi, gyerekek körüli logisztikai interakciókból kilépve, más kontextusban is „találkozzunk” időnként egymással. Hosszabb távon mégis meglepő, hogy ez a szűk két évnyi tapasztalat nem várt módon milyen sokat épített a kettőnk kapcsolatán, és azon, ahogy a kisgyermekes mindennapokat kezeljük.

 

Számomra az, hogy a férjem támogatott a kezdetektől abban, hogy elvállaljam az elsőre mély víznek tűnő munkát, és ahogyan ehhez aztán napi szinten a hátteret biztosította, felért egy szerelmi vallomással. Nagyjából azt jelentette és jelenti ma is nekem: tisztellek, értékesnek tartom a munkádat, és ne aggódj, együtt bármit meg tudunk oldani. Mai napig óriási hála és csodálat tölt el, ha erre az időszakra gondolok. A csodálat arra vonatkozik, hogy ebben az új felállásban én is új képességeit, oldalát ismertem meg a férjemnek, ami a maga tökéletlenségeivel együtt is még vonzóbbá tette őt a szememben.

 

Azóta újra én vagyok itthon gyesen, de az én magatartásomon is formált ez az időszak. Például kevésbé érzem helyét a mártírkodásnak a gyerekek körüli és a háztartási terhek miatt, mert tudom, hogy pontosan tisztában van vele a párom is, milyen az, amikor egyedül kell reggel mindenkit összekészíteni, időben mindenhova beérni, vagy éppen egyszerre gondoskodni a gyerekek napközbeni szórakoztatásáról, a bevásárlásról, vacsoráról, fektetésről. Plusz igyekszem leszokni arról is, hogy munka után már a küszöb átlépésekor a férjemre tuszkoljam valamelyik akut feladatot, vagy épp egy (vagy több) gyereket, ugyanis voltam már a másik bőrében. Megéltem egypárszor, milyen érzés az, amikor a napi feladatoktól zsongó fejjel, fáradtan és éhesen átlépem az otthonunk küszöbét, ahol a kis hangos, imádni való energiavámpírok várnak. Tudom, mennyit jelentett, ha ilyenkor még kaptam egy csepp időt, amíg leülhettem, szusszanhattam egyet, mielőtt „átvettem a stafétabotot”. És igen, most már azt is tudom, hogy ha az ember átenged egy feladatot a másiknak, legjobb, ha a „hogyan” kérdésében szabad kezet ad – még ha mint láttuk, öltöztetés esetén esetleg kinőtt ruha és fürdőnadrág lesz is a „végeredmény” –,  mert a mikromenedzsment rengeteg energiát szív el és ráadásul mindkét felet frusztrálja.

 

Bízom benne, hogy nem csak minket, de a gyerekeinket is gazdagította a nézőpontváltás, és hogy nekik a világ legtermészetesebb dolga, bármelyik szülőjük is tölt velük több időt, vagy van többet távol a munkában. Meglepő és nekem néha szívszorító is volt megtapasztalni, milyen könnyeden és rugalmasan reagálnak a gyerekek a változásokra, és mennyire valós tükröt tartanak elénk. Miután az apjukkal a korábbinál lényegesen több és intenzívebb időt töltöttek együtt, az ő kapcsolatuk, kötődésük elmélyült, megerősödött, ami évekkel később is tapintható. A magam részéről pedig úgy éreztem, nekem ismét valamivel több időt és energiát kellett rájuk fordítanom ahhoz, hogy újra azt lássam a tükörben, amit szívemből szeretnék.

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

Gyerek gipszben – B terv a hétvégékre, szülinapi bulira és a nyaralásra

Bennünket is elért egy klasszikus gyerekbaleset, minek folytán a hatéves túlmozgásos gyerek minimum három hétre fekvőgipszbe, mi pedig állandó logisztikai és humorérzék-próbák elé kerültünk, ahol nap mint nap újabb új és/vagy váratlan helyzetek elé kerülünk, és azzal kísérletezünk, mi válik be. Kb mindenre kellett B terv. Összegyűjtöttem, a számunkra bejövős megoldásokat.

 

Öröm az ürömben, avagy átkeretezés a gyerekkel

 

Még a baleseti sürgősségire tartva a fájdalomtól sokkos hatévesem azt kérdezte, hogy fog-e tudni valaha járni, amitől összefacsarodott a szívem. Határozottan bizonygattam, hogy még szép, sőt, tökéletesen meg fog gyógyulni, de hozzáfűztem azt is, hogy most egy darabig biztosan nem tud majd se úszni, se focizni, se karatézni, se jógázni. A kisfiam félbeszakított, és arra kért NE mondjam tovább, mert ettől nagyon elszomorodik. Akkor elkezdtem sorolni neki, mi mindent fogunk csinálni, amit egyébként biztosan nem tennénk: először is nem kell oviba mennie egy darabig, hanem sok „hancúrnapot” tartunk majd kettesben otthon, vendégeket fogunk fogadni otthon, és minden nap sütiket fogunk nekik sütni. Na, ezektől egyből felvidult, és már egészen másképp nézett arra, ami történt: egyszerre sikerült látni ugyanannak a dolognak a negatív és pozitív oldalát.

 

 

Változatos programok becsavarodás ellen

 

A kezdeti lelkesedést azonban a hétköznapokban is fenn kell tartani, különben előtérbe kerülnek óhatatlanul a hiányzó dolgok („Mama, mikor tudok újra futni?”) és a kellemetlenségek (fáj, meleg, viszket…stb.). Egy csomó mindent kipróbáltunk, amikből a legnépszerűbbek a következők voltak:

 

  • Összebújós közös olvasás. Mivel a baleset egybe esett a 6. szülinappal, jó pár klassz könyvet kaptunk ajándékba, és a gyerekkönyvtárból is rengeteg jó könyvet hoztunk haza. Íme a kedvenceink a hatéves korosztálynak.

 

  • Süti-sütés. Na, ez olyasmi, amit sosem csináltunk, mert én nem szeretek sütni, ebben a helyzetben viszont egy szuper közös programnak bizonyult. Együtt kiválasztottuk a receptet a netről. Ezután bevásárló listát készítettünk, én diktáltam, ő jegyzetelt cuki ákombákom betűkkel (pl. jokurt), azután lementünk a kölcsön kerekesszékkel a boltba, és a lista alapján bevásároltunk – ő felolvasta, együtt megkerestük a hozzávalókat. Otthon közös keverés, maszatolás, izgatott várakozás a sütő előtt.

 

  • Vendéglátás. A várva-várt és elmaradt szülinap helyett minden délutánra igyekeztem egy-egy barátot meghívni, akivel úgy játszhat, ahogyan velem sosem. Szembeszökő volt, mennyire hiánypótlóak ezek az 1-2 órás látogatások, és mennyit adnak lelkileg a fiamnak. Azt a szintű felhőtlen ökörködést, és gyöngyöző nevetést semmi más nem tudta pótolni.

 

  • Készségfejlesztés. Azt hiszem, soha ebben a dózisban nem fogyasztottunk foglalkoztató füzeteket, oldottunk meg feladványokat, ragasztottunk matricákat és rajzoltunk/színeztünk, mint most. Ugyanez igaz a közös társasozásokra: rengeteg új társast fedeztünk fel, memóriakártyáztunk, kirakóztunk. Annyit, amennyit szerintem egész évben összesen nem csináltunk. Ezek voltak a kedvenc foglalkoztató füzeteink.

 

  • Piknikezés. Valójában ugyanazt a könyvet olvassuk és ugyanazt a tízórait esszük meg, amit otthon szoktunk, viszont ezt a közeli park füvére leterített piknikpélden csináljuk, és a tízórait dobozból lehet elővenni, aminek legalább akkora varázsa van, mint egy ajándékdoboz kinyitásának. Másik előnye, hogy a túlmozgásos kisebbik közben kedvére mászókázhat, csúszdázhat, rohangálhat a parkban található játszótéren, és így a hatéves kecském is jóllakik, de a hároméves káposztám jókedve is megmarad.

 

  • Focizás és kosarazás kerekesszékből. Hiszen azon egyedül én akadtam fenn, hogy fekvőgipszben van a gyerekem, ő veleszületett megoldásközpontú megközelítéssel a maradék egészséges lábára és két kezére koncentrált. Hozzáfűzöm, hogy míg minden felnőtt sajnálkozva nézett rá, az összes többi gyereknek természetes volt, hogy be akar állni játszani, és mindenki csak azzal volt elfoglalva, hogy kipróbálja ő is a mankóját és a kerekesszékét.

 

  • Kirándulás. Ehhez a kedvenc gyerekeknek szóló programajánlómhoz, a Minimatinéhez fordultam ötletekért, akik minden kirándulásajánlónál feltüntetik, hogy babakocsival, illetve kerekesszékkel megközelíthető-e, végigjárható-e az útvonal. Így voltunk például a Szemlőhegyi barlangban, amihez interaktív kiállítás is tartozott, vagy az Állatkertben sokadszorra.

 

  • Filmnézés popcornnal. Mivel nálunk heti 1X10 perc képernyőnézés van, amíg levágom mindenki összes kéz- és lábkörmét, ezért a filmnézés ugyanolyan különleges és ritka alkalom, mint nekünk felnőtteknek a mozizás. Ilyenkor kedvenc Miazaki animéinkből válogatunk előszeretettel.

 

  • Beszélgetés. Ez talán furcsának tűnik egy programfelsorolásban, de az a helyzet, hogy az én gyerekem intorvertált: ahhoz, hogy megossza a gondolatait, bele kell érkeznie egy speciális lelkiállapotba. Ha ez nincs, akkor hiába faggatom, mi történt vele aznap, mi volt a legklasszabb dolog, kivel játszott…stb., maximum tőszavakban válaszol. Neki hosszas, zavartalan együtt töltött idők kellenek. Mivel van egy kistesója, se a hosszas, se a zavartalan nem igazán jön össze a hétköznapokban. Na, a magyar egészségügyi állapotoknak köszönhetően az alkalmanként 2-3 órás kórházi várakozások viszont erre remek alkalmaknak bizonyultak. Filozófiai mélységek és magasságok, igazi keresztkérdések, meghitt megosztások, hangosan gondolkodások jutottak nekem ezek alatt az órák alatt többször is.

 

  • Látogatás az oviban. Mármint maximum egy órára, amíg mindenki rá figyel, őt faggatja, hogy mi történt, és neki kíván gyors felépülést, valamint boldog szülinapot, majd angolos hazahúzás.

 

 

Fenntartani az egyensúlyt

 

Egy ilyen baleset felborítja értelem szerűen a prioritásokat. Hirtelen a család minden tagja átértékeli, mi az, ami igazán fontos az életben. Az egészség, és a kapcsolataink sosem látott fontosságot kapnak, a munka és a pénz időleges a háttérbe szorul. De csak időlegesen, hiszen hosszútávon ezek is nagyon fontos dolgok. Új családi optimumra van tehát szükség. Új heti tervet készítünk, ahol felosztjuk, ki mikor van otthon a beteg gyerekkel.

 

A heti terv elkészítésénél a főbb szempontok:

 

  • A fekvőgipszben lévő gyerek lelki szükségletei. A gyereknek nagyon nagy szüksége van arra, hogy minden nap megkülönböztetett figyelmet kapjon, azaz valamelyik szülővel, vagy nagyszülővel kettesben töltsön el időket.

 

  • A szabad kapacitások. Hétről-hétre felmértük, melyik szülőnek, és melyik nagyszülőnek hogyan van lehetősége úgy alakítani a munkáját, egyéb elfoglaltságait, hogy kettesben tölthessen pár órát a fekvőgipszben lévő nagyobbikkal.

 

  • A másik gyerek lelki szükségletei. Mert a hároméves annyit azért érzékel, hogy a nagyobbikra több figyelem irányul, és ő is szeretné a figyelemből a saját részét, olasz labdarúgókat megszégyenítő műbalhékat produkálva. Ezért különösen odafigyelünk arra, hogy mindkét szülőből kapjon ő is eleget. Konkrétan kettesben töltött időt. Nem lehet rajta spórolni most.

 

  • A fontos munkák. A már elvállalt feladatok, projektek, ahol a munkatársak és ügyfelek számítanak ránk. Mert ezek a kapcsolatok sem hanyagolódhatnak el, ezek az ígéretek sem rúgódhatnak fel. A vis major az egyszeri alkalom, de heteken át nem tarthat. a tervezés arra van, hogy amikor azt gondolom csípőből valamiről, hogy nem fog menni, végig gondolhassam, hogy hogyan fog menni mégis. Az esetek 80%-ban kerül is ezekre a helyzetekre megoldás.

 

  • A szülők, azaz a mi lelki szükségleteink. Például az egyedül töltött időre, alvásra, feltöltődésre, egymással kettesben töltött időre való igényeink bekalkulálása előre. Ezek ugyanis nem múltak el attól még, hogy a baleset felülírta az eredeti terveinket. És tipikusan ez szokott kimaradni az újratervezésből, pedig e nélkül nem fogjuk bírni a hetekig tartó felépülési időszakot mi sem.

 

  • Lemondani, elnapolni, átstrukturálni. És legfőképpen lelkileg elengedni. Az összes olyan előre betervezett programot, ami most/így nem fog beleférni. A nagyobbik kültéri szülinapi buliját, a saját edzéseimet, a baráti találkozóimat, a még le nem fixált munkáimat, az én évek óta vágyott, január óta várt és lefixált utazásomat apukámmal. Mert mindennek megvan a maga ideje, és a jóisten eléggé szájbarágósan leszólt, hogy most ezek helyett valami másnak van itt az ideje. Konkrétan több együtt töltött időnek a nagyobbikkal.

 

 

 

Átkeretezés saját magamban

 

Most, hogy a baleset óta már eltelt 10 nap, azt kell, hogy mondjam, nagyon örülök annak, hogy ez a rendhagyó helyzet rákényszerített arra, hogy extra sok időt töltsek a nagyobbik gyerekemmel. Nagyon sok mély, szeretetteli, kapcsolatgazdagító pillanat született közöttünk, ami mind nem lenne a baleset nélkül. Én biztosan nem engedtem volna meg se neki, se önmagamnak, hogy ennyi időt töltsünk el csak kettesben, most viszont hálás vagyok érte, és várom a következő napok hasonló ajándékait, az introvertált gyerekem különleges megnyílásait. Minden, ami elmaradt, elnapolódott olyasmi, ami elmaradhatott, elnapolódhatott. Ennek meg nagyon itt volt a helye most.

 

Konfliktusok és szeretetnyelvek a családban

Mik azok a szeretetnyelvek?

 

A szeretetnyelvek fogalmát a hozzá tartozó rengeteg gyakorlati tapasztalatával Gary Chapman amerikai pszichiáter és családterapeuta osztotta meg a világgal. A könyvei már magyarul is megjelentek, és mindegyik tartalmazza azt a tesztet, aminek segítségével bárki megállapíthatja, mi a saját legfontosabb szeretetnyelve, azaz milyen formában szereti kapni, és adni is a szeretetet, elismerést, odafordulást és pozitív visszajelzést.

Chapman öt szeretetnyelvet különböztetett meg: testi érintés, elismerő szavak, szívességek, minőségi idő és ajándékozás.

Különbözőképpen mutatjuk ki egymás felé a szeretetünket, és különbözőképpen szeretünk szeretet-megnyilvánulásokat kapni attól függően, melyik a domináns, azaz elsődleges szeretetnyelvünk.

 

Konfliktusok és szeretetnyelvek

 

Sok kapcsolatban okoz neheztelést, vagy egyenesen konfliktusokat az, hogy 1) nem kapunk szeretet-megnyilvánulást azon a szeretetnyelven, amit preferálunk, ezért állandó szeretethiányunk van, 2) vakok vagyunk a másik szeretet-megnyilvánulásaira pusztán azért, mert az nem a mi preferált szeretetnyelvünkön érkezik felénk, 3) a szeretteink nem értékelik a mi szeretet-megnyilvánulásainkat, mert azokat nem rájuk szabva, az ő szeretetnyelvükön adjuk nekik, hanem a számunkra elsődleges szeretetnyelven. Ez azért is nagyon szomorú, mert mindenki a legjobbat akarja a másiknak, mégis kudarccal végződnek ezek a jó szándékú egymáshoz közeledések.

 

Hétköznapi sérelmek

 

Lassan, napról-napra növekvő feszültséget okoznak a párkapcsolatokban és családokban, amikor eltérőek a szeretetnyelvek, és nincsen közösen használt elismerés-csatorna, amit használva mindkét fél meggyőződik napi szinten arról, hogy a másik igenis szereti, figyel rá, a javát akarja. Tipikus példa a szívességek szeretetnyelvét használó fél, aki frusztráltan hányja a másik szemére, hogy „Mosok, főzök, takarítok, és senki nem értékeli!”, azaz nem vesz részt, nem nyúl be hasonlóképpen a közös feladatokért, sőt, észre sem veszi a másik erőfeszítéseit, azokat természetesnek, magától értetődőnek veszi. Esetleg lelkesen megköszöni, szavakkal megdicséri, de ha az elismerő szavak éppen nem szeretetnyelve a másiknak, akkor az úgy érzi, ki akarják szúrni a szemét üres szavakkal, pedig valójában a tettek beszélnek. Ismerős?

 

 

Előjáték? Azt majd utána!

 

Másik népi megfigyelésem is klasszikus konfliktusforrás. A pár egyik tagjának a szeretetnyelve a testi érintés, a másiké a minőségi idő. Akinek a szeretetnyelve a testi érintés, az rendre a szex kezdeményezőjének szerepében találja magát, és sokszor kap a másiktól visszautasítást, aki tolakodónak érzi a párját, „szex, csak úgy, érzelmek nélkül?”, mivel az ő szeretetnyelve szerint a testi érintést minőségi együtt töltött időnek kellene megelőznie, mondjuk egy odaforduló, mély beszélgetésnek. Csakhogy a másiknak ez egy fárasztó kötelesség, amit persze szívesen ad a másiknak… a szex után! Hiszen számára (is) a fontossági sorrend úgy néz ki, hogy első helyen áll a szeretet kifejezése, és csak ezután jön az összes többi dolog. A kommunikáció pedig ott csúszik el, hogy a legfontosabb a sorban mindkét félnek más, mivel az elsődleges szeretetnyelvük más. Ismerős?

 

 

Ünnepi neurózis

 

Az ünnepek alkalmával különösen kiéleződik a szeretetnyelvek különbségeiből fakadó konfliktus minden kapcsolatban. Ilyenkor még inkább szeretnénk kifejezni a másik felé a szeretetünket, odafigyelésünket… a magunk módján. Ezzel pedig a másik sincs másképpen. Ilyenkor jönnek rendre azok a kiborulások, amik abból fakadnak, hogy amíg a családanya arról próbálja meggyőzni a nagyszülőket, hogy a gyerekeknek nincs is jobb ajándék, mint egy bábszínházjegy (minőségi idő), addig az anyós egy koffernyi szirénázó kisautóval kedveskedik az unokáknak (ajándékozás), akik persze odavannak ezért. Vagy az intorvertált családapa nem érti, miért nem értékelik a gyerekek, hogy ő meglepetésből egyedül megvette, kifaragta és feldíszítette a fenyőfát (szívesség szeretetnyelv), akik pedig szerettek volna mindebben részt venni, és együtt csinálni az előkészületeket (minőségi idő), és most megfosztva érzik magukat valami fontostól. Vagy a nagymama, aki hetekig készült a csodálatos karácsonyi dekorációval, a családi receptek alapján megsütött ötféle süteménnyel, és megszervezte, hogy a nagycsalád minden tagjának lehető legjobb időpontban legyen a családi ebéd (szívességek), és senki, de senki nem dicséri meg őt ezért (elismerő szavak). Nem hát, mert a gyerekek az örömüket és elismerésüket rengeteg puszival, öleléssel, ölbe kéredzkedéssel (testi érintés) fejezik ki, ami a nagymama agyára megy, aki egy vagyont hagyott a fodrásznál, és most úgy néz ki a haja, mint a szénaboglya. Ismerős?

 

 

Rácsodálkozások, felismerések

 

Garry Chapman könyvei zseniálisak, a teszten túl rengeteg konkrét gyakorlati tapasztalatot oszt meg az olvasókkal a saját praxisából, sok felismeréssel gazdagíthatnak bárkit. A saját dilemmák, tapasztalatok sorsközösségben megosztása azonban pótolhatatlan hozzáadott értéket nyújt, ezért készítettem a konfliktusok és szeretetnyelvek tematikájára építve Anyacsavar workshopot is.

 

 

“Az elmúlt időszakban – utána számolva több mint egy évtizedben – begyűjtöttem egy csomó „papírt”: van papírom arról, hogy egyetemre jártam, van egy papírom arról, hogy házasságban élek és nem utolsó sorban papírom van arról, hogy anya lettem. De a papír megszerzése még nem minden. Azt érzem, hogy a tanulás igazán csak a papír megszerzése után kezdődik/kezdődött. És ebben a tanulásban – elsősorban önmagamról – segítettek az Anyacsavar foglalkozások. Rácsodálkozások, felismerések, segítség ahhoz, hogy a gyerekeim felé nagyobb megértéssel, elfogadással forduljak.

A szeretetnyelvek csoport hozadéka volt számomra, hogy megerősített abban, hogy a három gyerekem más-más szeretetformát igényel, és nekem kell azon dolgoznom, hogy rájöjjek arra, hogy ki igényli a sok-sok ölelést, melyikük szomjazik az elismerésre, és ki szeretne velem értékes közös időt tölteni, és segítséget kaptam abban, hogy ezt a tudást apró pénzre tudjam váltani.” (Deák Heni)

 

 

Csoportos coaching támogatás

 

A tapasztalat azt mutatja, hogy egy hasonló élethelyzetben lévőkből álló kiscsoportban a saját felismerések mellett azt is megtapasztalhatja mindenki, hogy a napi nehézséget, szorongást okozó helyzetekkel nincs egyedül, hogy az elcsúszott kommunikációért, az elmaradó várt reakciókért nem ő a hibás, másokkal is nagyon hasonlóképpen történnek meg ugyanazok a szituációk. Ez rengeteg felesleges bűntudattól, lelkifurdalástól és nehezteléstől tud megszabadítani. A csoportos tapasztalatszerzés másik pótolhatatlanul fontos hozadéka, hogy találkozhatunk olyanokkal, akik a másik oldalt képviselik, és elmesélik, hogyan élik meg a mi viselkedésünket, napi működésünket, reakcióinkat, és mit élnek át ők egy másik szeretetnyelv képviselőjeként. Amit az anyukánktól, apósunktól, kamasz gyerekünktől talán nem tudnánk elfogadni a terhelt, vagy már elmérgesedett viszony miatt, azt most egy másik kisgyerekes anya szájából hallva talán könnyebb megérteni, és segíthet a nehéz esetként számon tartott családtagjaink helyébe képzelnünk magunkat, és velük tiszta lapot indítani, új hozzáállással és módszerekkel kísérletezni.

 

 

Konfliktusok és szeretetnyelvek műhelymunka kisgyerekes anyáknak

 

Készítettem egy workshopot kimondottan kisgyerekes nőknek, ahol kiscsoportban, megoldásközpontú coaching támogatással dolgozhatsz a saját elakadásaid számodra legjobb megoldásainak megtalálásán. Kitölthetsz egy tesztet, amelyből megtudhatod, mi az elsődleges és másodlagos szeretetnyelved. Feltérképezheted, hogy a családtagjaidnak mi a szeretetnyelve. Megtudhatod, mik a tipikus konfliktusaitok okai, és a szeretetnyelvek segítségével mit tudsz ezekkel kezdeni. Megtanulhatod, hogyan töltsd fel a gyerekeid szeretettankját, hogy megelőzd a hisztiket, és hogyan fegyelmezd őket, amikor határszabásra van szükség. Hallhatsz arról, milyen különbségekben nyilvánul meg a szeretetnyelvek használata, ha valaki introvertált, vagy extrovertált. Felkészülhetsz a hosszú nyári szünetre és az ünnepekre ismerve a családtagjaid szeretetnyelvét. A workshophoz saját munkafüzetet kapsz, amiben dolgozhatsz, jegyzetelhetsz, és később is elővehetsz.

 

Részletek és jelentkezés a Konfliktusok és szeretetnyelvek workshopra

 

Alkotóidő gyerekek mellett

Évek óta foglalkoztat, hogy hogyan dolgozik egy művész kisgyerekek mellett? Hogyan hangolja össze a hosszabb egybefüggő időket kívánó alkotómunkát a 0-24 órás kisgyerekes “készenléti” üzemmóddal? Öt Mome, animáció szakon végzett illusztrátor kisgyerekes anyát kérdeztem meg erről az Anyacsavaron, akiknek a gyermekeik mellett lételemük az alkotás. Mindegyikük másképpen csinálja. Ami közös bennük, hogy mindegyikük megkereste a saját egyedi megoldását, amivel ő is, és a családja is boldog…

 

Csibi Boróka:

Anyaságom első évében nagyon keveset alkottam. Minden sejtemmel Violára figyeltem, a körülöttünk kialakult új helyzetre, a családra. Hiányzott az alkotás, de nem állt rá az agyam. Akkoriban Viola nagyon sokszor ébredt éjszaka és nap közben is keveset aludt.

Amikor betöltötte az egy évet, már annyira tetőzött bennem az alkotás hiánya, hogy újra belevágtam. Közben fokozatosan jobb éjszakák, nyugisabb napok következtek és szépen lassan újra alkotni kezdtem.

Nálunk jelenleg 3 olyan időpont van, amikor alkotni tudok. Az egyik az, amikor Viola alszik (nap közben egyszer kb két órát). A másik, amikor hetente 2 alkalommal 4 órát a Mocorgó nevű mini oviba jár. A harmadik időpont hétvégén van. Ilyenkor a férjem elviszi Violát egy fél napra otthonról. Ez idő alatt más kisgyerekes barátokat látogatnak, kirándulnak. Nálunk ez a hétvégi énidő nagyon bevált, mindhármunknak jót tesz. Nyár elején vált rendszeressé,amikor Viola másfél éves volt.

 

Szert-Szabó Dorottya:

Mostanában, hogy anyuka lettem szívem szerint éjjel-nappal csak az ötleteimet valósítanám meg, mert azoknak nincs vége. A valóság azonban az, hogy a legnyugalmasabb időszak, amikor alszik esténként a kisfiam. Még csak egy éves és sokszor felébred, de ahogy ki tudok kommandózni a szobából úgy elkezdek ténykedni, néha az evés és a pihenés rovására. Ilyenkor kéne pakolnom, takarítanom, vagy főznöm, de egyből vázlatolok, rajzolok inkább. Szerencsére rengeteget segít a férjem meg a családom (az 5 nagynéni és a nagyszülők), szóval eme jeles napokon is bele tudok húzni. A legszebb élményem az volt, amikor hordozó kendőben rajtam szundikált Domonkos alig 2 hónaposan, és tudtam vele könyvet illusztrálni. Az anyaság engem még jobban ösztönöz az alkotásra, nem kihívás, vagy munka hanem a lételemem!

 

Wunder Judit:

Amikor megszületett a kisfiam, még fél éven át a diplomafilmemen dolgoztam, így elég hamar belekerültünk a mélyvízbe. Persze az elején minden könnyebb kicsit: ha ébren volt is elnézegette a színes játékait, én pedig nyugodtan dolgozhattam a gép előtt. Aztán következett egy hosszabb időszak, amikor épp csak annyi energiám maradt, hogy az ötleteimet valahova gyorsan feljegyezzem. Még most is előkerül néha egy-egy ötletfoszlány valamelyik elhagyatott sarokból.

Amióta újra elkezdtem bábszínházaknak tervezni, kénytelen voltam hosszabb időre (akár napokra is, ha vidékről volt szó) a nagyszülőkre hagyni Benőt, hiszen a próbákra nem vihettem magammal. Ennek köszönhetően később a bölcsis beszoktatás olyan flottul ment, hogy a délelőttök teljesen felszabadultak. Ezen kívül éjszaka szoktam még dolgozni, a délutánokat meghagyom Benőnek és minden idegszálammal próbálok vele lenni. Néha az az érzésem, hogy termékenyebb alkotó nálam. Már ha csak a kocsigyűjteményét nézem…legalábbis nekem azt mondja, azokat rajzol.

 

Kuizs Lilla:

Azok közé az anyukák közé tartozom, akiket meglepett, hogy valójában mennyi meló is van egy gyerekkel. Azt hittem sokkal több időm lesz majd alkotni, utazgatni, barátnőzni.

Málna lányom egy nagyon eleven tündér. Imádja az embereket, az új helyzeteteket, simán elvan 16 órát egy repülőn, azonnal nyit egy új társaságban. Csak egyedül ne hagyjuk a szobájában. (mert azt nem szereti) Kiskorától kezdve keveset alszik, azt is köztünk. Az első időszakban esténként festettem és rajzoltam. (este 10től éjfélig) 1 éves kora körül, amikor a napi 1 délutáni alvásra álltunk át, onnantól kezdve stabilan alszik másfél órát. Ezt az időt is alkotással töltöttem. Igaz így én nem aludtam, arra hogy ebédet mikor főztem nem is nagyon emlékszem, szegény férjem néha említette is, hogy régen milyen finomakat főztem neki.

Szeptember óta Málna bölcsis heti 3 napban. Semmi gondunk nem volt a beszoktatással a lányom személyiségéből fakadóan. A gyereknevelés megtanított effektíven kihasználni az időmet. Nem gondoltam volna előtte, hogy ennyi mindent meg lehet csinálni pár óra alatt. Így újra aktív alkotó művésznek érzem magam és még ebédet is főzök néha.

 

Orosz Judit:

Eleinte, még a terhesség előtt és alatt azt gondoltam, hogy majd egy kis szünetet fogok tartani az alkotás terén. Aztán idővel kiderült, ez így nem működik, így csak bennem marad és feszít egy csomó minden, miközben folytonos fejlődésre vágyom. És hát fel kell dolgoznom azt a sok újat is, amit Böske és Jakab hoztak az életembe.

Mivel hosszú távon is egészséges kapcsolatra gyúrok velük, számomra az lett a legjobb út, hogy tanuljunk meg egymás mellett is élni, úgy, hogy hagyunk a másiknak teret. Azt kell hogy mondjam, ez elég jól megy eddig. Én hagyom őket egész sokat kíváncsiskodni, amit az egyik legfontosabb dolognak tartok, ők hagynak engem több kevesebb időre egy picit másra koncentrálni. Ez úgy néz ki nálunk a gyakorlatban, hogy ha minden testi-lelki igény ki van elégítve, egyszerűen megvárom, hogy elkezdjenek játszani. Aztán beleviszik egymást újabb és újabb játékba, eközben eljön az a pillanat, amikor én le tudok ülni és megcsinálni, amit elterveztem.

És ez a legnagyobb különbség az előttük lévő élet és a mostani között, hogy most már nincs olyan, hogy leülök és csak halogatom a munkát. Örülök, hogy végre van egy kis időm, és jó előre tudom, hogy ezt mivel akarom kitölteni. Minden napunk elég más, bár a déli alvás és az esti rutin nagyjából ugyanolyan. A többi dologban inkább az egyensúly a lényeg: ha egyik nap sokat dolgoztam, másnap sokat mászkálunk. Ha sűrű és szociálisan is gazdag volt a hétvége, akkor hétfőn csak egymás között vagyunk, stb. Van, hogy az ébrenlétük alatt is tudok rengeteg mindent intézni, de van, hogy alvásidőre marad minden.

A háztartás és a gyereknevelés a férjemmel abszolút közös meló, bár én töltök több időt itthon. Amikor viszont mind együtt vagyunk, nagyon sokszor előtérbe tudom helyezni a saját dolgaimat. Szóval így azért nem olyan bonyolult a dolog. ????

 

Ez az öt kisgyerekes anya, akinek végig olvastad a tapasztalatait, szeretne munkát találni a szakmájában és megmutatni a világnak, hogy a gyereknevelés mellett mivel foglalkozik. Akárcsak mi, kisgyerekes anyák, mindnyájan. Ugye, Neked is ismerős?

Most megismerkedhetsz velük személyesen, és az alkotásaikkal is, mert december 9-én karácsonyi illusztrációs vásáron mutatkoznak be a HellóAnyu családbarát közösségi tér és kávézóban.

Számomra duplán izgalmas az esemény!

Egyrészt azért, mert imádok különleges, egyedi, szemet gyönyörködtető tárgyakat választani ajándékba. (Magamnak is…

Másrészt, amióta magam is kisgyerekes anya vagyok, és próbálom a munka és a család összes teendőjét összehangolni, különösen figyelek arra, hogy a vásárlásaimmal lehetőleg más kisgyerekes vállalkozónőket is támogassak. Én így vagyok tudatos vásárló…

Gyere, és csodáld meg Te is, miket alkottak, és ajándékozd meg szeretteidet, vagy önmagadat egy illusztrációval! Én ott leszek! 🙂

 

 

 

Válás kisgyerekkel

A kisgyerekes családokban nagyon stresszesek az első évek. A kialvatlanság, a társadalmi izoláció, a felborult családi munkamegosztás kikészíti a párokat. Sok kapcsolat nem éli túl ezt a konfliktusokkal terhelt időszakot, és válás lesz a vége. Amiről persze semmit nem tudunk, és így nem is tudunk rá felkészülni. A Válás? Újrakezdés? Anyacsavar Klub vendégét, Iványi Klára mediátort kérdeztem az Anyacsavaron a tapasztalatairól, tanácsairól.

 

Karácsony előtt megszaporodnak a konfliktusok, és a szakítással, válással kapcsolatos döntések. Mediátorként miben látod ennek az okát?

A karácsony, a közelgő év vége a legtöbb pár, család életében egy érzékeny időszak. Hatalmas a nyomás, óriási a stressz, rengeteg az irreális elvárás, az idealizált kép, aminek szeretnénk megfelelni, legtöbbször hiába. A karácsony  a család, a szeretet, az együttlét időszaka, legalábbis ezt sugallja gyakorlatilag minden és mindenki körülöttünk. Ha azonban valaki már jó ideje nem érzi magát komfortosan párkapcsolatában, egy újabb közösen eltöltött veszekedésekkel, feszültségekkel és csalódásokkal teli „ünnepi” időszak rémképe meghozhatja azt az elszántságot, ami szükséges ahhoz, hogy kimondjuk: vége.

 

Mire jó a válási mediáció?

A válás a közhiedelemmel ellentétben nem kizárólag egy jogi aktus, hanem elsősorban egy érzelmi folyamat, ami nagyon komoly gyászmunkával jár együtt. A mediáció abban segíti a feleket, hogy ebben az érzékeny időszakban  mindazokról a vitás kérdésekről, amelyek saját és gyermekük jövőjét majd meghatározzák, maguk döntsenek, hogy azt a munkát, ami életük újrakeretezéséről szól, ők maguk végezzék el, és ne egy tárgyalóteremben egy kívülálló idegen személy, a bíró döntsön a sorsukról. A mediáció abban is segít, hogy a válás ellenére megmaradjon az emberi hang, az együttműködő kommunikáció a szülők között, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy gyermekükről felelős, és egyenrangú szülőpárként gondoskodjanak a továbbiakban is.

 

Mik azok a szempontok, amiket még egy válás előtt érdemes végig gondolni, meglépni?

Mindig fel kell tenni a kérdést, hogy vajon megtettünk-e ketten együtt mindent, ami segíthetett volna a kapcsolat megmentésében. Én magam tudok-e még valamin változtatni, valamiben változni, ami elősegítheti a másik, és ezzel együtt a kapcsolat változását. Van-e olyan, amit a másik meg tudna tenni azért, hogy ismét komfortosan érezzem magam a kapcsolatban, és lássam a reményt, hogy még van miért folytatni. Érdemes figyelni arra is, hogy egy akut krízishelyzetben (kiderül pl., hogy a másik megcsalt, stb.) ne hozzunk visszavonhatatlan döntéseket. Egyet hátra lépni, egy kis időt hagyni magunknak és onnan ránézni a helyzetre sokat segíthet abban, merre induljunk tovább. Egy ilyen időszakot arra is érdemes felhasználni, hogy számba vegyük, kik azok, akikre adott esetben mind a válási folyamat során, mind elvált szülőként majd számíthatunk, milyenek az anyagi lehetőségeink, mit tudunk tenni azért, hogy ha elindul a folyamat legyenek olyan emberi és anyagi erőforrásaink, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a változásokat és a válással legtöbbször együtt járó megpróbáltatásokat minden értelemben  menedzselni tudjuk.

 

Mit lehet tenni annak érdekében, hogy az évek óta GYES-en a gyerekekkel otthon lévő kisgyerekes anyákat egy válás ne taszítson teljes anyagi kiszolgáltatottságba?

A válás sajnos szinte minden esetben hosszabb vagy rövidebb ideig tartó egzisztenciális krízissel is együtt jár. Abban az esetben, ha az anya évek óta a munkaerő-piactól távol van a gyerekgondozás miatt, és az apa az, aki a főkereső a családban, a válás rettenetesen nehéz helyzetbe hozhatja a nőt. Ha tehát felmerül a válás gondolata, gondoskodni róla, hogy ha kell, legyen hová visszatérni a munkaerő-piacon, meg legyen oldva megnyugtatóan a gyermek napközbeni felügyelete, stb. Ha a szülők a válás ellenére is képesek együttműködni, a gyermekükért felelősséget vállalni, létre lehet hozni egy olyan megállapodást, ami segít áthidalni azt az időszakot, amíg a nő munkavállalóként is újrapozicionálja magát. A szülők megállapodhatnak egymás között arról, hogy az a fél, aki stabilabb és jobb kereső, átmenetileg, egy meghatározott ideig akár a váltott elhelyezés ellenére is támogatja anyagilag a másikat, míg annak sikerül „ledolgoznia” azt a hátrányt, ami sajnos együtt jár legtöbbször a hosszú otthon töltött gyerekgondozási időszakkal.

 

Mik a legfontosabb szempontok, amiket érdemes megfontolni, hogy a gyerekek a legkevésbé sérüljenek a váláskor?

A két legfontosabb alapelv, hogy a gyerek nem lehet semmilyen formában részese a szülők játszmájának, és a válást követően is joga van mindkét szülőjével amennyire csak megoldható, azonos mértékű és mélységű kapcsolatban maradni. Amikor a gyermek lakóhelyéről, és a szülőkkel való kapcsolattartásról döntünk, kizárólag a gyermek érdekeit, szükségleteit tarthatjuk a fókuszban, és az olyan szempontok, mint az, hogy mi lenne igazságos, ki, miben hibázott, ki mit érdemel, vagy hogy szokott ez lenni általában, nem merülhetnek fel. Természetesen ahhoz, hogy a szülők ezt a munkát el tudják megfelelően végezni, nagyon nagyfokú együttműködési készségre és bizonyos fokú alázatra van szükség részükről, de arra is, hogy képesek legyenek gyermekükre valóban figyelni, annak szükségleteit felismerni. Ha a családban a gyermekre már a válás előtt is kevés, vagy nem elég jó figyelem jutott, nehezebb lesz rátalálni arra, hogy mi is az az út, ami majd leginkább járható lesz vele kapcsolatban a válást követően.

 

Mikor és hogyan mondják el a szülők, hogy válnak?

A gyermekek válás körüli támogatása kapcsán nagy fontos, hogy az életkoruknak megfelelően minél előbb, minél konkrétabban tájékoztassuk őket arról, mi fog történni, lehetőleg a másik szülővel együtt, és ennek során, illetve a későbbiekben is engedjünk teret az érzéseknek, támogassuk őt abban a gyászmunkában, ami természetes velejárója ennek az időszaknak. Fontos az is, hogy a gyermek véleményét, természetesen életkorának megfelelő szinten meghallgassuk azzal kapcsolatban, ő hogyan képzeli el a válást követő időszakot. Az őszinte odafordulás, a különféle előtörő érzésekkel kapcsolatos elfogadó magatartás mellett még kulcsfontosságú a biztonságos és jól kiszámítható keretek minél gyorsabb felállítása, és az ezek megtartásában való nagyon fegyelmezett együttműködés. A válás hosszú folyamat, mire minden elrendeződik, akár egy-két év is eltelhet. A gyereknek ebben az átmeneti időszakban is tudnia kell, melyik szülőjével hol, hogyan, mettől meddig lehet együtt. Ezek a keretek legyenek minél stabilabbak és kiszámíthatóbbak, mert ez megtarthatja a gyereket akkor, amikor az egész addig megszokott világa összeomlani látszik körülötte.

 

 

 

 

Pénzügyi nevelés: Te mire tanítod a gyerekedet?

Október 31-én lesz a Takarékossági Világnap. Ennek alkalmából, a CIB Bank támogatásával egy kétrészes pénzügyi nevelés cikksorozatot indítottam, aminek a célja, hogy kezdjünk el közösen gondolkodni arról, hogyan viszonyulunk a pénzhez önmagunkért felelős felnőtt emberként, és a gyerekeinkért felelős kisgyerekes szülőként. Az első részben arról írtam, milyen mintát hozunk otthonról, mit szeretnénk, vagy mit muszáj másképpen csinálnunk, mint a szüleinknek. Ebben a részben arról szeretnék írni, milyen értékekre, képességekre, gondolkodás- és működésmódokra taníthatjuk a gyerekeinket a pénzen keresztül, és milyen módszerekkel.

 

Nem vagyok pénzügyes, nincsenek kész válaszaim, ezért nem is fogom megmondani a frankót. Egy kisgyerekes szülő vagyok, aki felelős döntéseket szeretne hozni, és önismerettel foglalkozó szakember. Ezért most elgondolkodtató kérdéseket szeretnék feltenni, és ezek megválaszolásával közelebb kerülni a saját legjobb megoldásaimhoz egy számomra kevéssé tudatosan művelt területen. Ha van kedved, tarts velem, és válaszold meg Te is azokat a kérdéseket, amelyeket önmagamnak én is feltettem.

 

 

A takarékosság előszobája: megtanítani késleltetni

 

Ismeritek a pillecukor tesztet? A híres stanfordi kísérletben négyéves gyerekeknek kell dönteniük: vagy megeszik azonnal a felkínált pillecukrot, vagy várnak vele 15 percig, és akkor kettőt kapnak. A kísérletvezető kimegy, a gyerekek pedig magukra vannak hagyva a folyamatos kísértéssel, és csak az önuralmukra támaszkodhatnak. A kísérletben résztvevő gyerekeket 18 éven át nyomon követték a kutatók, és azt a meglepő eredményt kapták, hogy azok, akik ellen tudtak állni a kísértésnek, és késleltetni tudták az azonnali kielégülést, később sikeresebbnek bizonyultak az iskolában, és boldogabbnak a mindennapi életben.

Szülőként mit tehetsz, hogy ezt elősegítsd? Talán elsőre furcsán hangzik, de a kiszámítható családi szokások bevezetésével, a következetes határszabással, és a szabályok betarttatásával ülteted el a magját annak, hogy a gyereked később megtanuljon hosszabb távra előre tervezni (például félretenni a zsebpénzt egy komolyabb dologra), a külső nyomásnak (például azonnali költésre csábító reklámoknak) ellenállni. Ezzel már ovis korban, pénz nélkül is megágyazol a gyereked későbbi pénzhez való viszonyának. A pillecukor tesztet otthon akár te is kipróbálhatod, ha kíváncsi vagy, hogy áll most a gyereked az önfegyelemmel. Bevállalod? 😉

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Nálatok mennyire vannak világos szabályok? És kiszámítható családi szokások? És következetes határszabás?

 

 

A döntés szabadsága és súlya, avagy véges lehetőségből gazdálkodunk

 

Nagycsoportos, kisiskolás kortól simán tudod emelni a tétet, ha felelős pénzügyi döntéshozatalra akarod nevelni a gyereked. Bár én pénzt még nem adok neki, a pénzköltésről való döntések egy részét átruházom az ötévesre. Ha valamilyen turista csapda felé igyekszünk családilag, mint nyáron volt egy teljes nap a Művészetek völgyében, előre elmondtam, hogy a nap folyamán 3 dolgot választhat a millió édességárus, a kilométer hosszú kirakodóvásár és a fizetős pluszprogramok között. Tehát véges mennyiségű lehetőségből, vagy később konkrét összegből ő maga gazdálkodik, hoz döntést, majd mérlegel, és hoz helyette inkább másikat. Választ, és ezzel sok más dologról lemond, és sokkal, de sokkal jobban megbecsüli a választott valamit azáltal, hogy rengeteget dilemmázott, mire végre mellette döntött. És az a frusztráció, ami akkor éri, amikor élt a limitált lehetőségeivel, és nem tud egy negyedik vágyott valamit választani, csak majd legközelebb, megtanítja arra is, hogy a következő döntési helyzetben új mérlegelési szempontokat is használjon. Döbbenten tapasztaltam, hogy egy év elteltével is emlékezett arra, amire tavaly vágyott, és sokkal körültekintőbben választott, mint egy éve (egy finomság, egy élmény, egy kézben elvihető apróság).

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Nálatok minek a megvásárlásáról és hány éves kortól dönthet a gyerek? Hogyan segítitek a felelős döntéshozatalban?

 

 

A munka becsülete

 

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy gyerekmunkára buzdítok, de szerintem érdemes lecsapni azokat a magas labdákat, amikor a gyerek maga kezdeményezi, hogy szeretne munkával pénzt keresni. Olyan 9-10 éves lehettem, zsebpénzt még nem kaptam, amikor a húgommal kitaláltuk, hogy a rajzainkból kiállítást rendezünk. Meghívtuk a családot (szülőket, nagyszülőket) a „megnyitóra”, beáraztuk a képeket (5-10-20 forintért), és ők nagyon komolyan vették a dolgot, minden alkotás elkelt, a keresményem meg bekerült a gyereknapi aszfaltrajzoló versenyen nyert páncélszekrény alakú perselyembe. A sulinkban meg volt egy srác, aki hétévesen kiírta egy kartonpapírra a lakótelepen, hogy „kocsimosás 5 forint”, és kis vödörrel, ronggyal szépen le is mosta a jófej, vállalkozó szellemű felnőttek Trabantjait és Skodáit ameddig felért, úgy az ablak közepéig.

 

Az Anyacsavar On-line Klubban is beszélgettünk nem rég erről, és nagyon megérintett Klau példája, akinek deklarált célja, hogy amikortól lehet, a gyerek korának megfelelően arra szoktassák a kisfiukat, hogy munkával keressen pénzt.

„Szüretelni barátnál kiskosárral, szedni ezt-azt és eladni. Sütni sütiket és eladni. Erre a legjobb terep kicsiként a család és a barátok eleinte. A Mihály-napi vásárra sütött meggyes piskótát. Persze, segítettem, de csak kuktaként. Ezt aztán az oviban a társaknak, szülőknek papír tantuszért, petákért adta el. Utána abból “vett” magának másoktól sütit. És utána nagyon boldog volt, mi mindent tudott “venni” abból, ami keresett. Szerintem ezek nagyon jó dolgok. Úgy látom, öröm a gyereknek és az is, hogy a munkájával pénzt keres. Amit leginkább fontosnak tartok, hogy egy védett burokban tanulhassa meg, hogy keresse meg becsületes munkával, kreativitással, tehetséggel a pénzt, hogy használja felelősen.”

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te hány éves kortól és milyen eszközökkel tanítod a gyerekedet a „munka becsületére”?

 

 

A zsebpénz, avagy tapasztalati tanulás élesben

 

A CIB Bank reprezentatív felmérése szerint a magyar szülők jellemzően 11-12 éves kortól kezdenek el zsebpénzt adni a gyerekeknek, átlagosan heti 1100 forintot. Ez nagyjából egybe esik azzal az életkorral, amikor a szülők példája mellett meghatározó lesz, mi a trendi a kortárs csoportban. Ilyenkor lehet rettegni, hogy mikor állít haza a gyermekünk azzal, hogy ő is szeretne okos telefont, márkás cuccokat, szóval nyilván nagy a kísértés az impulzusvásárlásra.

A túlnyomó többség heti, vagy ritkábban havi rendszerességgel ad zsebpénzt, ami a rendszeresen, és kiszámíthatóan érkező jövedelmet modellezi a majdani felnőtt életből, holott éppen abba az irányba haladunk globálisan, hogy a klasszikus, rendszeres havi jövedelmet adó munkahelyek átalakulóban vannak a kiszervezés, projektekre szerződés irányába, amiről az előző cikkben is írtam.

 

A zsebpénzzel a top három leggyakrabban megfogalmazott szülői cél egyike, hogy a gyerekek megtanulják a pénz értékét, azaz hétről hétre saját tapasztalatot szerezzenek arról, hogy 100, vagy 1000 forint mire elég, és mire nem. Erre valóban szuper eszköz, bár erre éppen úgy megfelel az is, ha aktívan bevonjuk őt a napi/heti bevásárlásba.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te milyen eszközzel segíted, hogy a gyereked megtanulja a pénz értékét?

 

 

Célállítás, tervezés, priorizálás, döntés, avagy a pénz beosztása

 

Fontos elérendő cél, hogy tanulják meg már felső tagozatban a pénzt beosztani. Azaz rövid és hosszabb távú saját célokat kitűzni – „szeretnék egy csokit a büféből, amire van is pénzem, és nagyon vágyom az új Star Wars legóra, amihez hónapokat kell spórolnom”. Ehhez legalább fejben költségvetést kell készíteni, és felállítani egy személyes fontossági sorrendet. Majd ennek alapján dönteni az azonnali kielégülés, vagy a pillanatnyi lemondás között. A hosszabb spórolást igénylő célok elérésére nagyobb esélye van azoknak a gyerekeknek, akik már ovis korukban megtanultak türelmesen várni, de még 10-14 évesen sem késő élesben, valódi pénzzel, ugyanakkor komolyabb tét nélkül, a szülői háttér védett burkában, a hibázás, és rossz döntések megtapasztalásának lehetőségével fejleszteni ezt a skillt. De vajon hagyják-e a szülők a gyerekeket hibázni, és a hibáikból tanulni? Ennek egyértelműen ellentmond a kutatás eredménye, amely szerint bár a szülők több mint kétharmada szerint helyes stratégia bevonni a gyerekeket a család pénzügyi dilemmáiba és döntéseibe, túlnyomó többségük csak akkor szabad zsebpénzt adni a gyereknek, ha már felelősen tudja elkölteni.

 

Magdi szülei négy gyereket neveltek, és ők úgy ítélték meg, megéri kockáztatni, és a gyerekekre nagyobb összeget és komolyabb felelősséget bízni. Ők egy ingatlan kiadásából befolyó összeget osztottak el a négy gyerek között. „A bérleti díjat megkaptuk azzal, hogy abból kellett bérletet, ruhát, osztálypénzt, szinte mindent finanszíroznunk. Nagyon jó lecke volt a pénz beosztására.”

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Hagyod hibázni, és a hibáiból tanulni a gyerekedet? Hogyan támogatod, ha rossz döntést hozott?

 

 

Gyarapodás, vagy megelégedés?

 

A kutatásból kiderül, hogy a szülők azt is szeretnék elérni a zsebpénzzel, hogy a gyerekek megtanulják megbecsülni a pénzt, ami van. Azaz nem vágyni többre, jobbra, másra, mint amennyi van. Holott ennél szerintem százszor fontosabb lenne arra megtanítani a gyerekeket, hogy hogyan tudnak becsületes módon több pénzt csinálni, hogy jobban, másképp élhessenek, több mindenhez férhessenek hozzá… ha szeretnének. Mondjuk jó befektetéssel, több és minőségibb munkával, lehetőségek megragadásával (pl. pályázati támogatások), másokkal együttműködéssel.

 

Nekem ezért is tetszenek azok a módszerek, ahol a zsebpénz után a szülők „kamatot” is adnak, ha a gyerek meghatározott ideig nem nyúl hozzá, vagy díjazzák, ha a gyerek benyúl olyan feladatokért, amiért a felnőtteknek is pénz járna. „Anyu sokáig varrt otthon mellékállásban, sokat segítettem neki vasalni meg gombot varrni, ezért viszont meghatározott per darab fizut kaptam.” – meséli Magdi.

 

 

Társadalmi felelősségvállalás

 

Szimpatikus és érthető megközelítés számomra a „Ne több legyen, hanem elég!” családi szlogen is, ami mögött az az üzenet, hogy az állandó pénzhajhászás helyett az időnket és a figyelmünket a kapcsolatainkra, és más fontos dolgokra fordítsuk. Én mégis gyarapodás-párti vagyok, mert úgy gondolom, a több pénz nagyobb szabadságot ad nem csak a saját céljaink elérésében, hanem a „világjobbításban” is. Pénzzel tudok támogatni másokat, számomra fontos ügyeket, hatást gyakorolni a környezetemre az értékrendemnek megfelelően.

 

Ezért is kedvenc megoldásom a zsebpénzadásra Judit barátnőmé. Náluk alapszabály, hogy a gyerekek bármennyi pénzhez jutnak is bármilyen forrásból (zsebpénz, jutalom, alkalmi összegek rokonoktól), annak 50%-át költhetik el azonnal, arra, amire éppen szeretnék. 25%-át félre kell tenniük egy általuk választott hosszú távú cél elérésére. 25%-át pedig el kell adományozniuk egy általuk választott szervezetnek, egy általuk kijelölt célra. Így a gyerekek pici koruktól megtanulják a pénzt beosztani, hosszú távra is tervezni, és megtapasztalják a társadalmi felelősségvállalás anyagi lehetőségeit.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te megelégedés- vagy gyarapodáspárti vagy?  Szerinted mennyi idős kortól taníthatunk egy gyereket társadalmi felelősségvállalásra és milyen eszközökkel?

 

Köszönöm, hogy velem tartottál, és ha van kedved, és oszd meg Te is a tapasztalataidat!

 

 

Pénzügyi nevelés: Te milyen mintát hozol otthonról?

Október 31-én lesz a Takarékossági Világnap. Ennek alkalmából, a CIB Bank támogatásával két cikkel jövök nektek egy mostanában engem is sokat foglalkoztató témáról, a pénzügyi nevelésről. A célom az, hogy kezdjünk el közösen gondolkodni arról, hogyan viszonyulunk a pénzhez önmagunkért felelős felnőtt emberként. És a gyerekeinkért felelős kisgyerekes szülőként. Milyen mintát hozunk otthonról, mit szeretnénk, vagy mit muszáj másképpen csinálnunk, mint a szüleink? És hogyan alakíthatunk ki egészséges viszonyulást a pénzügyekhez a gyerekeinkben?

Nem vagyok pénzügyes, nincsenek kész válaszaim, ezért nem is fogom megmondani a frankót. Egy kisgyerekes szülő vagyok, aki felelős döntéseket szeretne hozni, és önismerettel foglalkozó szakember. Ezért most önreflexiókat szeretnék megosztani és elgondolkodtató kérdéseket feltenni, hogy ezek megválaszolásával közelebb kerüljek magam is a saját legjobb megoldásaimhoz egy számomra kevéssé tudatosan művelt területen. Ha van kedved, tarts velem, és válaszold meg Te is azokat a kérdéseket, amelyeket önmagamnak én is feltettem.

 

 

A szülővé válás egyik legnagyobb (nekem pedig – vessetek a mókusok elé – egyértelműen a legnagyobb) kihívása a gyereknevelés. Ennek egyik méltatlanul mellőzött eleme a pénzügyekre nevelés. Pedig egyáltalán nem mindegy, milyen a viszonyunk a pénzhez. A kurrens boldogságkutatások szerint ugyanis a pénz is olyan tényező, amely ha tetszik, ha nem, fontos szerepet játszik a szubjektív boldogságérzetünk alakulásában. És a gyerekeinkében is.

 

 

Példával nevelünk

 

Mint a gyereknevelés minden területén, a pénzügyekre nevelésnél is a legfontosabb eszköz a példamutatás. Bár sok családban vannak tipikus szülői intelmek, mint „tanuld meg a pénz értékét”, meg „kölcsön nem kérünk és nem adunk”, ezeket a hétköznapi gyakorlat hitelesíti. Még akkor is, ha esetleg nincsenek is önmagunknak megfogalmazott nevelési elveink, tudatos pénzügyi nevelési céljaink, a mindennapi viselkedésünkkel példát mutatunk, értékeket közvetítünk. Büfében veszed a szendvicset, vagy otthon készíted? Az időd drágább, a kényelem fontosabb számodra, vagy a pénz? Megelégszel az alacsonyabb fizuval, csak minél több időt tölthess a családdal? Inkább túlórázol, de a színházba járáshoz ragaszkodsz? A te pozíciódban nem öltözködhetsz akárhogy? Az apádnak sem volt millió játéka, mégis felnőtt valahogy? A fontossági sorrend szavak nélkül is átjön.

 

Mire költünk?

 

Emlékszel, hogy gyerekkorodban mire költöttek a szüleid, és mire nem? Mi élvezett prioritást akár más dolgok kárára is, és mire sajnálták a pénzt? Aminek persze van egy értékrend-közvetítő üzenete is: mi az, ami szerintük az életben igazán fontos, és mi az, ami kevésbé.

Nyilván nem véletlen, hogy simán járok lyukas bugyiban, miközben a gyerekeim fizetős intézménybe járnak, hiszen ezt láttam otthon is, és ez a minta jött át a családi narratívából is. Az apai nagyszüleim kétkezi munkásként dolgoztak nagyon keményen, és roppant szerény körülmények között éltek társbérletben, majd életük végéig albérletben, de az apám a családjából elsőként főiskolát végezhetett, versenysportolt, zongorázni tanult. Amikor a ’80-as években disszidáltak közeli családtagok, az összes családi ékszert pénzzé tették, hogy a gyerekük a legjobb magániskolába járhasson. Bár a legzűrösebb negyedben laktak, és csak pottyantós budi volt a kert végében, ennek ellenére takarítónő járt hozzájuk, ami felesleges luxusköltésnek tűnhet. Az oka az volt, hogy gőzerővel készültek a szakvizsgájukra, hogy a választott új hazájukban is a saját szakmájukban dolgozhassanak. A tanulás, az élethosszig tartó önfejlesztés nálunk olyan érték, amiért nagyon sok – mások által elképzelhetetlen, vagy érthetetlen – kényelmetlenséget bevállaltak a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim… és én is.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Neked mik a fontossági sorrended a pénzköltésben? És mit üzen ez vajon a gyerekeidnek?

 

 

Honnan jön a pénz?

 

A szüleink generációja számos dologban mutathatott nekünk jó, vagy rossz példát a pénzügyek kezelésével kapcsolatban, azonban van jó pár dolog, ami az elmúlt harminc évben globálisan megváltozott a világban, ezért nekünk most minták híján, önerőből kell ezekre adaptív megoldásokat találnunk. Mondok pár példát:

 

Amikor kisiskolás voltam, a ’80-as évek szocializmusában például mindenkinek volt munkája, és havi rendszeres, kiszámítható jövedelme függetlenül attól, mennyit és milyen minőségben dolgozott. Nem voltak nagy bérkülönbségek, és sokan az első munkahelyükről mentek nyugdíjba. Sokszor hallottam a szüleimtől, nagyszüleimtől, hogy „ez egy nyugdíjas állás”. Nekünk, mai kisgyerekes szülőknek szinte biztos, hogy már nem lesz állami nyugdíjunk, és megkockáztatom, hogy államilag támogatott egészségügyi ellátásunk sem, mivel sajnos a jólléti állam bedőlőben van az egész világon. Komoly tartalékokat, passzív jövedelemforrásokat kell kiépítenünk, ha fenn akarjuk tartani az anyagi biztonságunkat.

 

Amikor gimis voltam, az egyik tanárunk azt mondta, hogy aki közülünk ért a számítógéphez (értsd a word és excel kezeléséhez) és tud angolul, annak arany élete lesz. Ehhez képest mára ez alapelvárás a legtöbb munkához, a sikert, megbecsülést, jó jövedelmet messze nem garantálja. Sőt, nem csak az változott meg, hogy milyen szaktudásra van fizetőképes kereslet, hanem úgy fest, hogy tíz-tizenöt éven belül klasszikus, havi fizus munkahelyünk sem nagyon lesz. Abba az irányba haladunk, hogy rövidtávú, konkrét projekteken, több munkáltatónak fogunk dolgozni, így több forrásból érkezik majd a bevételünk is, akárcsak egy kisvállalkozónak. Ez azt jelenti, hogy be kell rendezkednünk a megrendelések és a jövedelmek kiszámíthatatlanságára. Ha pedig öregek vagy betegek leszünk, a saját megtakarításainkra számíthatunk állami segítség helyett. Amit tehát a jövedelemszerzéssel kapcsolatban a szüleimnél láttam, manapság egyre kevésbé használható, és arról végképp gőzöm sincs, mi lesz a helyzet húsz év múlva, amikor az én gyerekeim lépnek ki a munkaerőpiacra. Valami olyasmire kellene tehát felkészítenem őket, amiről annyit lehet csak sejteni, hogy teljesen másmilyen lesz, mint most.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te hogyan készülsz a jövőre? Honnan lesz nyugdíjad? Mit teszel a jövőbeni anyagi biztonságodért ma?

 

 

Amire az élet tanított

 

És jöhetnek meghatározó minták a családon kívülről is. Egyetemista koromban nyelvtanításból egészítettem ki a kevéske ösztöndíjamat. Az egyik tanítványom jól menő vállalkozó volt, aki egyszer azt mondta nekem, hogy „Ha kevés a pénzed, nem kevesebbet kell költeni, hanem többet kell keresni.” Emlékszem, mennyire leesett az állam ezen a megközelítésen. A szüleim arra tanítottak, hogy addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér. Fantasztikusan megtanítottak takarékoskodni, a pénzt jól beosztani, de azt nem tanultam meg, hogyan tudok az értékteremtő munkámért több pénzt kérni, és a bevételeimet a személyes céljaimhoz igazítani. Merészet léptem, és a piaci ár fölé elemeltem az óradíjamat. Tudjátok mi történt? Kevesebb tanítványom lett DE többet kerestem kevesebb idő alatt. Nőtt az önértékelésem, és a következő helyzetben, amikor önmagamért kellett kiállnom, kevésbé izgultam, jobban mertem kockáztatni.

 

Inkább cél, vagy inkább eszköz?

 

Mára már rengeteg tapasztalatom van arról, hogy nagyon sokféle tevékenységgel lehet pénzt keresni. Kiléptem abból a paradigmából, hogy a munka egy fárasztó és stresszes kényszer kell hogy legyen, amiért jutalmul pénzt kapok, és ami pihentet, vagy örömet okoz, azért én fizetek. Ma már abból indulok ki, hogy mi az, amit szenvedélyesen és örömmel csinálok, és amiben szívesen fejlődöm, tanulok újat. És ha ez megvan, kitalálom, hogyan lehet ezzel pénzt keresni. A gyerekem is tudja, hogy imádok dolgozni, és nekem a munka olyan, mint neki a játék. A pénz első sorban nem egy vágyott, elérendő cél, amiért bármit megteszek, hanem egy eszköz, amit használok. Nem csak arról döntök, mire költöm, hanem arról is, honnan folyjék be.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Neked milyen (jó, vagy rossz) tapasztalatok változtatták meg felnőttként a pénzhez való viszonyodat?

 

 

A következő részben többek között arról olvashatsz, mik a pénzügyi nevelés lehetséges céljai, és milyen – méltán népszerű, vagy egészen különleges – módszereket használnak ezek elérésére más szülők. Olvass, inspirálódj, és oszd meg Te is a tapasztalataidat!

 

 

Anyaság és szex Anyacsavar Klub

  • Megváltozott a viszonyod a testedhez a szülés után?
  • Más a viszonyod a szexualitáshoz anyaként?
  • Mi az, ami meglepetésként ért, amiről senki nem beszélt?
  • Mi segít visszatalálni a jó szexhez?
  • Hogyan teremted meg a helyét és idejét?
  • Mik a legfeszítőbb elakadások, és vajon van-e ezekre is megoldás?
  • Másoknak is nehéz, vagy csak én vagyok ufó?
  • Mások hogy csinálják?
  • Én hogy csináljam?

Beszéljünk tabumentes bizalomteli légkörben arról, kinek hogyan változott a szexualitáshoz való viszonya a szüléssel, anyává válással. Beszéljünk a kihívásokról, a választás szabadságáról, a bejárt utakról, megküzdési stratégiákról, felszabadító belső engedélyekről. A bevált jó gyakorlatokról, a követendő példákról!

Mondd el Te is, hogy csinálod!

Érdekel, mások hogy csinálják? Hallgasd meg más kisgyerekes nők tapasztalatait!

Hozd el a barátnődet, gyerekedet, gondolataidat, érzéseidet, tapasztalataidat! Várunk szeretettel!

Moderátor: Paizs Dóra megoldásközpontú coach, az Anyacsavar alapítója

Meghívott vendég: Mester Dóra Djamila szexuális nevelő, coach, tréner, aktivista , a Nő, anya, szerető című könyv szerzője, a csakatestemenát bloggere, az Ars Erotica Alapítvány létrehozója

 

Mikor?                        november 17. 16.30-18.30

Hol?                            HellóAnyu

Mennyibe kerül?         A beszélgetés ingyenes, és érvényes Anyacsavar On-line klubtagsággal látogatható.

Regisztráció: A beszélgetésen maximum 20 fő vehet részt, ezért a részvétel regisztrációhoz kötött: a klub Facebook eseményénél kell bejelölnöd, ha biztosan jössz, így tudjuk követni, hány főnél tartunk.

Várunk Téged is szeretettel!

Itt tudsz csatlakozni Te is az Anyacsavar On-line Klubhoz!

 

Az idei nyár tanulságai

Már-már fekete öves családi nyaralástervezőnek érzem magam az elmúlt öt év kisgyerekes nyaralásainak tapasztalataival, mégis minden nyár hoz meglepetéseket, új tanulságokat. Íme az idei nyár tanulságai a kétévessel és az ötévessel.

“És tényleg évről-évre könnyebb…”

 

Az első, és legfontosabb tanulság, hogy:

A bevált gyakorlatokat évről-évre újra kell tesztelni.

 

Ami tavaly bevált, és amiről úgy gondoltam, nyilván idén is működik majd – sőt, egyre jobban működik – annak a feléről kiderült, hogy idén nem, vagy teljesen másképpen működik. Cserébe egy csomó minden, ami tavaly még gázos volt, idén zökkenőmentesen alakult.

 

Amik korábban – és idén is – jól működtek:

 

  • Én-idő a felnőtteknek

 

Azaz lehetőleg minden áldott nap 2 óra egyedül, és saját ritmusban eltöltött idő bármivel, ami éppen jól esik. Mivel idén mindkét fiam ödipális fázisban van, és gyakorlatilag non-stop csak velem szeretne lenni, a zavartalan én-időhöz nekem muszáj elmennem otthonról. Hogy mire volt elég két óra? Ilyenkor tudtam kedvenc zenéket hallgatni a kocsiban, hosszan (!) beszélgetni telefonon, ülve meginni egy kávét, naplót írni, valamilyen kreatív, önjutalmazó munkát végezni, sőt egyszer még szétnéztem egy ruha-árleszállításon is. A férjemnek én-idő gyanánt idén a rendszeres délutáni szunyókálás és az esti futás jött be.

 

  • Nekünk a Balaton a riviéra

 

Amikor nem Budapesten voltunk, akkor szinte kizárólag abban a balatoni nyaralóban voltunk, amit még a nagyszüleim építettek, és most már mi gondozunk és élvezünk évről-évre. Nem utaztunk ezen kívül sehová, mint a gyerekek előtt mindig. A gyerekek odavoltak a kertért, a vadon termő saját szőlőért, a tavaly csináltatott óriási homokozóért, a tóért, és a kétgyerekes életünk impulzusáradata mellett ennél többre mi sem vágytunk. Annak pedig külön örültem, hogy a kánikulában kocsiban aszalódást feleslegesen nem erőltettük.

 

Ami tavaly bejött, idén sajnos nem

 

  • Nyaralás nagyszülőkkel

 

Tavaly az anyukámmal és a gyerekekkel közösen eltöltött hét nekem is adott igazi pihenős pillanatokat, amikor megéltem, hogy valaki végre rólam gondoskodik. Mennyei volt! Ehhez idén is nagy reményeket fűztem, de az említett ödipális ragaszkodás miatt az egyébként imádott nagyszülőkkel sokszor szóba sem akartak állni a gyerekek, ha én is ott voltam. A közös nyaraláson hajnaltól késő estig mindenhez csak én voltam jó, amitől én kikészültem, a nagymama megbántódott. Igazi vesztes-vesztes helyzet 🙁

Ami tavaly még nem ment, de idén már igen

 

  • Nyári ovis tábor

 

Ami elképzelhetetlen lett volna a négyévessel, nevezetesen, hogy számára új helyszíneken egy csomó vadidegen gyerekkel – hétről-hétre változó összetételben jól érezze magát, idén kisebb zökkenőkkel már jól tudott működni. A kulcs sikerfaktorok között tartom számon, hogy:

  • ügyeltem arra, hogy mindegyik táborban legyen ismerős felnőtt és ismerős gyerekek,
  • hogy úgy intéztem, hogy minden reggel én vihessem a kisfiamat a táborba, és ezek ráérős, beszélgetős közös idők voltak,
  • és szinte minden héten ellógtunk 1-1 napot, amiket ajándékként élt meg, és nagyon is számon tartott.

 

  • Nyaralás kettesben

 

Mármint a férjemmel! 4 teljes napon át csak azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt hála a szupertámogató nagyszülőknek, első sorban is anyukámnak, akik addig otthon kényeztették a kicsiket. Úsztunk a Balatonban, belegyalogoltunk az aranyhídba, stégen olvastunk, vendégül láttuk a barátainkat, okos sorozatokat néztünk, és akkor beszélgettünk, amikor akartunk, nem akkor, amikor végre lehetett. Nagyon jól esett, és gyorsan elrepült…

 

Amire odafigyeltünk:

  • A kettesben nyaralást a gyerekek 30 napos nyári vakációjának a közepére tettük, hogy a gyerekek előtte és utána is töltekezhessenek belőlünk.
  • Nem zsúfoltuk tele ezt a 4 napot programmal, élveztük, hogy csak úgy történnek a dolgok.

 

  • Egyedül a gyerekekkel

 

Idén is két napot egyedül voltam a gyerekekkel, mint tavaly. De amíg a tavalyit két hétig hevertem ki, idén teljesen simán ment az egész. Hogy mi kellett ehhez? Például az, hogy a kétéves és az ötéves már örömmel játszik együtt, és képes az igényeit és ritmusát olyan dolgokban összehangolni, mint egy közös fürdés a Balatonban, egy közös séta kismotorral és biciklivel, vagy a közös meseolvasás élvezete. Micsoda könnyebbség!

 

  • Gyerekek közös szobába szoktatása

 

Sok fáradtságot és stresszt spóroltunk meg azzal is, hogy az évindító terveinknek megfelelően a nyaralás első napján vettünk egy nagy levegőt, meg az ikeában egy új gyerekágyat, és elkezdtük a gyerekeket közös szobába szoktatni, amivel visszanyertük a közös felnőtt estéinket, az oldalba rúgás-mentes alvásokat, és bónusznak egy olyan napról-napra erősödő testvérkapcsolatot a két gyerekünk között, amiért minden nap hálás vagyok. Nagyon megható, amikor éjjel felriadok arra, hogy a kicsi felsír álmában, majd azonnal azt hallom, hogy a nagyobbik nyugtatgatja „Nincsen semmi baj”, majd mindketten álomba szenderülnek. Ide is eljutottunk, el sem hiszem!

 

  • Nulla program

 

Tavaly a nem rég járni megtanult 15 hónapos sarkában szaladgálva úgy próbáltunk a négyéves kedvében járni, hogy minden áldott napra változatos programokkal készültünk. Állandó vendégjárás és egy strandtáskányi új játék és mesekönyv kellett ahhoz, hogy a kényes családi dinamikát egyensúlyban tudjuk tartani, és minden gyerek azt érezze, kap elegendő figyelmet. Idén egyszerűen jó volt együtt. Nem hiányzott senki és semmi ahhoz, hogy jól érezzük magunkat mindnyájan. Töltekeztünk a laza, tervezetlen napokból, a közös fürdésekből, sétákból és nagy olvasásokból. Mindenkinek mindenkivel voltak nagyon jó közös pillanatai, és elérkeztünk egy mérföldkőhöz: idén először megfordult az arány, és több volt a feltöltő és örömteli, mint a stresszes, vagy fárasztó közösen töltött idő.

 

Vajon mit hoz a következő év?

 

A tavalyi nyári tervekről, a legfontosabb tanulságokról, és a legnagyobb flashekről is olvashatsz a blogon.

Ha a közösség és a programok is érdekelnek, hírlevélre itt tudsz feliratkozni.

 

Nem harap a spenót – gyermeknevelés francia módra

A Nem harap a spenót – gyereknevelés francia módra a top 5 gyereknevelési könyv egyike, amit személy szerint ajánlok, és úgy gondolom, bárcsak hamarabb olvastam volna. Arról ír, hogyan nevelik a franciák a gyerekeiket kicsit lazábban, kevesebb bűntudattal, több odafigyeléssel önmagukra, és több bizalommal a gyerekekben.

Mármint az első gyerekük esetében is. Mert a második gyerekemnél már én is szinte mindent úgy csináltam a legelejétől kezdve, ahogyan a könyv írja – azaz a saját mércém szerint tökéletlenül, viszont lelkileg belelazulva – egész egyszerűen azért, mert nem volt más lehetőségem a majd’ hároméves nagyobbik mellett.

 

Mondom pontokba gyűjtve, mik a kedvenceim a könyv aranyat érő tanácsai közül:

 

 

  • Valódi munka-magánélet egyensúly.

A munka-magánélet egyensúly a mi kultúránkban csupán zsonglőrködést jelent a munka, a gyerekek, a háztartás, a mindenki (más) jólléte és legjobb esetben a saját jóllétünk között. Beleszakadunk, hogy minden beleférjen, és bűntudatunk van, ha nem MINDEN tökéletes. Mintha mindenkiért és mindenért mi, anyánk lennénk felelősök. A franciáknál az egyensúly azt jelenti, hogy nem engedik, hogy az életük bármely területe – beleértve az anyaságot is – elborítsa a többit.

 

  • Egyensúly a kapcsolatokban.

A francia kultúra nem támogatja, pláne nem jutalmazza a mártír anyákat. Sőt nagyon is egészségtelennek és túlzónak tartják, ha valaki feláldozza a házasságát és a szexuális életét a gyerekeiért.

Fordítom magyarra: a heti 1-2 (vagy több) kimenő a pároddal, vagy ha egyedül neveled a gyereked, akkor a leendő párod keresésével töltött idő kb. kötelező. Természetes, magától értetődő. Neked is, aki betervezed a hetedbe. És a gyerekeidnek is, akik kicsi koruktól ezt látják, és ezt tartják természetesnek.

 

 

  • Családi optimumra törekvés.

A családba beleszülető gyerekek alkalmazkodnak a családhoz, és nem az egész család ugrálja körül az újszülöttet.

Megtanulják a családi szokásokat, a napi ritmust, a többi családtag igényeit. Megkóstolják a családi ebédet és vacsorát, így nagyon hamar megismerkednek sok és sokféle ízzel és étellel. Ugyanazt eszik, mint a többiek, ami azt is jelenti, hogy az anya (vagy apa) egyfélét főz. Nincs cirkusz, hogy Pistike kizárólag háromféle ipari szemetet hajlandó enni, amit neki külön el kell készíteni minden áldott alkalommal. És a sort még hosszan folytathatnánk…

 

  • Határszabás

Vannak szabályok, amikre nagy türelemmel, és következetességgel pici koruktól kezdve megtanítják a gyerekeket. Ezek a családi zökkenőmentes együttélést szolgálják, és ezeknek hála nem kell percenként fegyelmezni a gyerekeket, és nincs ezekből állandó, napi szintű feszkó. (A határszabás egyébként hatékony eszköze a Kapcsolódó nevelés módszertanának is. Erről bővebben itt olvashatsz!)

Például a gyerekeket fektetését szigorúan veszik, mert a napi 1-2 óra „felnőttidőt” alapvető emberi szükségletnek tekintik. Ez az önmagukkal, saját ritmusban töltött napi pár óra a lelki integritás egyben tartásának alapja. Ők ösztönösen tudják és a napi gyakorlatban művelik azt, amivel mi a saját tökéletlenségünk miatti bűntudatunkat szoktuk csillapítani, hogy „ha anya jól van, mindenki jól van.”

 

  • Megtanítják a gyerekeket késleltetni.

Azaz várni. Már egészen pici koruktól. Konkrétan NEM ugranak az első felsírásra, várnak 20-30 másodpercet, és csak akkor sietnek a babák segítségére, ha a sírás nem csillapodik, azaz a felnőtt közbeavatkozására valóban szükség van. Az esetek egy részében azonban kiderül, hogy nincs másokra szükség, a probléma magától megoldódott – kijött a büfi, megtalálta a kis takaróját, elaludt…stb. A gyerekeknek pedig szép lassan kialakul egy tudása arról, hogy a kényelmetlen helyzeteket ki lehet bírni és meg fognak oldódni. Ha pedig ezt megtanulja, elkezd bízni ebben, és már nem is sír ilyenkor ellentétben azokkal a babákkal, akik azt tanulják meg, hogy ha bármi bajuk van, egy másik ember kell a megoldáshoz. Akit aztán dühösen követelnek később is, 2-3-4-5 évesen is, minden új, nehéz, kényelmetlen helyzetben.

 

  • A gyereket békén kell hagyni.

Mármint nyilván biztonságos környezetben, de hagyni kell őt a saját ritmusában, önállóan felfedezni a világot, szöszmötölni, kipróbálni a különböző mozgásokat, anyagokat, ízeket egészen pici korától. Felesleges elárasztani őket ingerekkel, előemészteni számukra a világ megtapasztalását. Nekik ugyanúgy örömet és a kompetenciaérzésük növekedését adja, ha egyedül elsajátítják hogyan kell fogni a kanalat, ha megtapasztalja a saját ritmusában, hogyan boldogul egyedül a cipőfelhúzással, még ha ez számunkra esetleg őrjítően lassú tíz percig tart is. Ez szintén növeli a gyerekek kompetencia-érzését, önbizalmát, azt a tapasztalatát, hogy bármilyen problémát meg tudnak oldani egyedül. És milyen jól jön ez később is az összes új helyzetben, közösségekben, munkahelyeken.

 

Még sok apró trükk van a könyvben, amik közül lehet és érdemes is szemezgetni. De ami a legfontosabb a könyvben, az azt hiszem, az a szemléletmód, ami a kultúrák közötti különbségből fakadóan annyi engedélyt ad az anyáknak egy örömtelibb, bűntudat-mentesebb anyaszerepre, amennyit a legtöbb magyar anya a büdös életben nem kap meg a környezete legtámogatóbb tagjaitól sem.

 

Meríts erőt belőle Te is!  🙂