Másodszorra is babát várok. Hirtelen jött, nem számítottam rá. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer szeretnék még egyet, de majd akkor, ha sikerült érzelmileg feldolgozni az első szülésélményt. Nem így alakult. Most kénytelen vagyok a várandósággal párhuzamosan végezni a feldolgozást, és közben közben azon gondolkozom, hol szüljek? Nem akarom ismételni a traumát. És szeretnék egyszer úgy meghalni, hogy megtapasztaltam, milyen a szép szülés élménye és a mély kötődésérzés a csecsemőmhöz. Ez eddig nem adatott meg, és fájó a hiánya.
Mit tehetek?
Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, azt hittem, hogy már a traumafeldolgozás nehezén már túl vagyok. Nem törnek elő minden áldott nap a traumatikus pillanatok, az őket kísérő parttalan dühvel, csalódottsággal, kiszolgáltatottsággal, megalázottság-érzéssel. Most mégis nehéz dolgom van. Mert nem szeretném újraélni a szülés traumáját, vagy ami még rosszabb, mélyíteni azt. De mit tehetek? Kissé eszköztelennek érzem magam, mert az első szülésre is nagyon tudatosan készültem (háromféle szülésfelkészítés, folyamatos meditáció, intimtorna, kismama pilates, szakirodalom olvasás, fogadott dúla, orvos- és intézményváltás félidőben, hogy az egyetlen budapesti csecsemőbarát kórházban szülhessek, és felesleges beavatkozásoktól mentesen, ahogyan azt a szülési tervünkbe is leírtuk, de minek…)
A kórházi protokoll spanyol csizmájába nem fértem bele
A szülés után akárhányszor újra gondoltam, mit tehettem volna másképp, hogy elkerüljem a borzalmas szülésélményt, – ami leginkább a következményei miatt volt borzasztó: a hónapokig meghatározó testi-lelki összetörtség, a pánikrohamok, a depresszió, a gyerekemmel csak nagyon-nagyon hosszú idő után kialakuló kötődés miatt – nem jutottam sehová. Úgy éreztem, a kutya ott van elásva, hogy vajon azok az emberek, akik azért vannak jelen, hogy engem ebben a határtágító tapasztalatban kísérjenek és támogassanak, azok tényleg engem kísérnek, támogatnak és képviselnek, vagy csak a kórházi protokollt, aminek a „spanyol csizmájába” én sajnálatos módon nem fértem bele.
Félek a “magyaregészségügyes” mókuskeréktől
Szóval ismét babát várok, és jön a rémület: vajon egészséges-e? És vajon hol és hogyan tudom majd megszülni? Az első szülés előtt nem féltem, biztos voltam benne, hogy meg tudom szülni a gyerekemet, és abban is biztos voltam, ami persze csak egy erős női megérzés volt, hogy a gyerekem egészségesen fog megszületni. Most viszont félek. Menekülési pánik vesz rajtam erőt, amikor arra gondolok, újra bekerülök a „magyaregészségügyes” mókuskerékbe emberi méltóságomtól megfosztva, az elgyötört, és részben számomra idegen, de mindenképpen autoriter módon viselkedő kórházi személyzet hangulatára és jóindulatára hagyatva.
A kórházi személyzet tárgyként kezel
Na, ez az, amit nem tudok megszokni: hogy bármennyit fizetek is, bárki vagyok is a civil életben, a kórházban csak egy sokad-rangú személy. Tárgy. Akit aszerint ítélnek meg a tekintélyszemélyek (értsd: az összes kórházi dolgozó az orvosoktól, az ápolókon át a takarítónőkig), hogy eléggé észrevétlen vagyok-e, a lehető legkevesebb problémát okozom-e, vagy esetleg problémás „beteg” vagyok-e, aki kérdez, kér, él a jogaival, vagy legalábbis megpróbálva azt, állandóan okvetetlenkedik, figyelni kell rá. Na, ezt a tűrhetetlen viselkedést a csírájában el kell fojtani, és erre meg is van az eszközük: elhanyagolás, lelki zsarolás, ledorongolás, nem informálás, váratás, jogfosztás, tovább is van, mondjam még?
Tudom, mire van szükségem
A helyes viselkedés betegként az alázatos szervilitás, de nekem ez nem megy. És nem is akarom. Nem szeretnék vajúdás és szülés közben mások rezdüléseire, hangulataira figyelni, félni tőlük pláne nem szeretnék. Megtanultam – és ez is egy önismereti előrelépés volt – hogy nekem nem az segít, ha egy hozzáértő szakember helyettem vállalja a felelősséget, és jobban tudja, mi jobb nekem, mint saját magam, és végig instrukciókkal igyekszik segíteni, mit csináljak, és mit ne. Mindez engem kivesz abból a mély befelé koncentrálásból, ami segíti a tágulást, a fájdalomkezelést, a magamra és a gyerekemre hangolódást.
Háborítatlan szülés kórházban?
De akkor mit tehetek? A magyar kórházakban, a mégoly liberális szemléletűekben sincsen szülés kísérés. Értem ez alatt a háborítatlan szülést, amikor az anya ritmusára hangolódik a támogató közeg, és a szakértők kizárólag akkor avatkoznak be, ha ezt az adott helyzet – és nem a kórházi protokoll, vagy az orvos operabérlete, a szülésznő műszakjának közeledte…stb. – indokolja. A magyar kórházakban szigorú protokollok vannak, amelyek közül néhányat egy-egy „alternatív” szemléletű orvos, vagy szülésznő megpróbál kijátszani. De a leosztás ugyanaz marad: ő a tekintély személy, aki jó fej módon engedélyez dolgokat – más dolgokat azonban ő sem.
Miért otthon?
Szóval mit tehetek, ha szeretnék háborítatlanul vajúdni, szülni? Ha szeretném, hogy ne nekem kelljen a személyzetre figyelni, hanem az figyeljen rám, és a gyerekemre? Ha nem akarok 72 órán át feleslegesen egy koszos, lelketlen és elhanyagoló környezetben lenni, ahol nem tudok aludni, rossz esetben beszólogatnak a csecsemősök, és a férjem csak üvegen keresztül láthatja a gyerekét, kézbe nem foghatja? Az egyetlen megoldás mindezek kombinációjára ma Magyarországon az otthonszülés. Így hát otthon fogok szülni. Nem azért, mert ez lenne a mániám – eszembe se jutott ez az első várandósságom alatt -, hanem azért, hogy ne kelljen a kórházi gépezet közelébe se mennem, ha nem muszáj.
