Kapcsolódó nevelés

Egry ZsuzsiEgry Zsuzsival a HellóAnyuban találkoztam először, amikor egy interaktív előadás formájában mesélt a kapcsolódó nevelésről. Arról, hogy a hagyományos nevelési szemlélet a gyerekeket kis barbárokként kezeli, akiknek meg kell tanítani, mi a jó és a rossz. A nevelés eszközei a jutalmazás és a büntetés, de ezek az eszközök bizalomrombolóak, hosszú távon aláássák a szülő-gyerek kapcsolatot. A kapcsolódó nevelés merőben más eszközökkel dolgozik, amelyek nem csak hatékonyak, de a kapcsolatot is építik. Azonnal tudni akartam mindent a témáról! Most rengeteg gondolatébresztő dolgot mesél Zsuzsi Nektek az Anyacsavaron.

Ideje kapcsolódni

Mi a Te személyes történeted? Hogy kezdtél el a kapcsolódó neveléssel foglalkozni?

Az első gyerekemet, a kisfiamat, egyedül kellett vállaljam, és bár a szüleim nagyon támogattak, így is nagyon nehéz volt. A szívemhez a kötődő nevelés állt a legközelebb, azt akartam, ilyen közel érezzük magunkat egymáshoz, de hiába hordoztam, szoptattam igény szerint, aludtam vele stb., mégsem volt olyan a kapcsolatunk, amilyenre én vágytam. Ritkán volt csak, hogy hosszan a szemembe nézett volna, ha kicsit távol voltunk egymástól, utána inkább elkerült… nem értettem, miért, és főleg nem értettem, miért ébred meg egy éjjel 7-8-szor, és miért képtelen elaludni esténként.

Így aztán én is a google-on próbáltam választ találni, és valahogy rátaláltam az amerikai Hand in Hand Parenting oldalára. Ott aztán elolvastam néhány cikket, és végre összeállt a kép! Elkezdtem alkalmazni az ott tanácsolt nagyon gyakorlati eszközöket, és minden működött! A fiammal a kapcsolatunk elkezdett megváltozni, elkezdtünk valóban jól kötődni. Úgy éreztem, ez annyira forradalmi, hogy erről mindenkinek tudnia kell! Meséltem fűnek-fának, mit fedeztem fel, és persze gyanakodva néztek rám. Akkor eldöntöttem, hogy elvégzem az amerikai szervezet oktatóképzését, hogy úgy tudjam átadni ezeket az információkat más szülőknek, hogy az nekik is annyit tudjon segíteni, mint nekem, nekünk.

Noszogatás nélkül

Mit jelent a kapcsolódó nevelés? Megközelítésében és eszközeiben hogyan más, mint a hagyományos nevelés?

Egry Zsuzsi és RékaEgyik legfontosabb dolog, hogy itt abból indulunk ki, hogy mi szülők is, és a gyerekeink is alapvetően jók vagyunk, a legjobbat akarjuk, és szeretnénk nagyon jóban lenni egymással. A Kapcsolódó nevelés felismerése az – az agykutatás által is igazolt – tény, hogy ez a jó természetünk akkor tud megmutatkozni a viselkedésünkben is, ha érezzük a másokkal való, biztonságot adó kapcsolódást. Egy hancúrozás után a gyerekünk noszogatás nélkül el tud indulni időben az oviba, és ha sikerül egy jót beszélgetnünk egy barátnőnkkel, mi is sokkal türelmesebbek tudunk lenni a gyerekeinkkel.

Ha pedig a viselkedésünkből nem pont ezt a jó természetet olvassuk ki – pl. a gyerekünk piszkálja, megüti a testvérét, vagy mi szülőként kiabálunk a gyerekkel a kiömlött pohár tej miatt – az azért van, mert túl nagy bennünk a feszültség, túl sok nehéz érzést cipelünk, és nem érezzük a biztonságot jelentő, minket támogató és megtartó kapcsolódást másokkal.

Szerencsére, ha ezt tudjuk, akkor nem kell a gyerekünket se büntetnünk, se jutalmaznunk, nem kell magunkat ostoroznunk, amiért egy-egy helyzet megoldása nem úgy sikerült, mint szerettük volna. Elég, ha tudjuk: ideje kapcsolódni. Ha a gyerekünk viselkedése már „vakvágányon fut”, ideje közel menni, játékosságot, vagy egyszerűen az őszinte, együtt érző figyelmünket ajánlani a gyerekünknek. Ha mi már nem azokként a szülőkként működünk, akik lenni szeretnénk (és akik igazából vagyunk) : ideje keresni valakit, akinek kiöntjük a szívünket.

Összesen hat gyakorlati eszközt alkalmazunk, amik a lényeggel foglalkoznak: segítik a gyereknek újra érezni, hogy mi ott vagyunk neki, hogy szeretjük őt, és ha kell, segítünk neki abban, hogy kiadhassa magából a felesleges stresszt.

Ám ezt megtenni nem egyszerű. Bennünk is mindenféle érzések dúlnak a gyerekünk viselkedésével kapcsolatban, és ezek az érzések megnehezítik, hogy azt tegyük, ami a leghatékonyabb: kapcsolódjunk hozzájuk. Ezért először nekünk magunknak kell kisöprögetni magunkból ezeket az akadályt jelentő nehéz érzéseket.

A “rossz” viselkedés segélykiáltás

Azt hallottam Tőled, hogy a határszabás ajándék. Mit értesz ez alatt?

Mikor a gyerekek úgy viselkednek, ahogy amúgy már tudják, hogy nem szabad – pl. veszélyes közelségben köveket dobálnak, direkt homokot szórnak a szélben a homokozóban, megütik a tesót, csak azért se mosnak este fogat a nutellás kenyér után stb., – akkor igazából nagyon okosan – azt jelzik nekünk, hogy már nem érzik magukat jól, nem tudnak gondolkodni, nem működnek jól, és ideje, hogy figyeljünk rájuk, kapcsolódjunk hozzájuk, hogy újra jól tudjanak lenni. Rövidebben: minden ilyen viselkedés egy segélykiáltás: „Anya! Apa! Szükségem van rád!”

Legtöbben úgy nőttünk fel, hogy ilyenkor a szüleink reagáltak, de abban nem volt sok köszönet. (Ők is a legjobbat és a legjobb szándékkal tették, de akkoriban hol lettek volna elérhetők ezek az információk?) Így segítség helyett szidást, büntetést kaptunk, kiborult szülőt, még több rossz érzést, amit utána meg kellett próbálnunk egyedül megemészteni. Nehezteltünk a szüleinkre, romlott velük a kapcsolatunk.

Ennek eredményeként ma sokan félünk határt szabni a gyerekek nem kívánt viselkedésének. Jóban akarunk lenni velük, szeretnénk, ha nem sérülnének úgy, mint mi, és ezért nem reagálunk, vagy próbálunk jó fejek lenni, a kedvükben járni, a látszólagos problémát megoldani: jó, akkor fogmosás helyett elég a rágó, jó, akkor dobáld a követ, csak kicsit távolabb. És értetlenül, és tehetetlenül állunk mellettük ezután, amikor a rágóból csak olyat lenne hajlandó a szájába venni, amilyen éppen nincs otthon, vagy amikor a gyerekünk a szemünkbe néz, és aztán a kővel direkt a többi gyerek felé fordul.

Azért van ez, mert ilyenkor jó szándékunkban nem azt adjuk nekik, amire igazából szükségük van. Olyan, mint amikor egy szomjas embernek kalácsot kínálunk. És nem értjük, miért löki el a kezünk.

A gyerekeknek ilyenkor arra van szükségük, hogy figyeljünk rájuk, valóban jelen legyünk nekik. Ha ezt megadjuk, akkor két dolog szokott történni. Az egyik, hogy az odafordulásunk, esetleg játékos közeledésünk, figyelmünk hatására ilyenkor kisimulnak, felhagynak a „rosszalkodással”, mert a velünk való kapcsolódás segített nekik abban, hogy újra jól működjenek. A gyakorlatban ez úgy szokott kinézni, hogy egy pár percig dögönyözzük őket, fogócskázunk velük, és utána megy minden a maga útján.

A másik dolog, ami történni szokott, hogy a mi meleg, játékos közeledésünktől nem hogy megnyugodnak, hanem épp ellenkezőleg: nagy érzelmek kezdenek napvilágra kerülni. Olyan, mintha nem akarnák, hogy ott legyünk, sírni, hisztizni kezdenek, ha közel megyünk, és kapcsolódni akarunk. Ez minket szülőket zavarba hoz, valószínűleg úgy érezzük, valamit rosszul csinálunk, bénák vagyunk, és felhagyunk a próbálkozással.

Pedig ilyenkor az történik, hogy a gyerekek a mi szerető, figyelmes jelenlétünkben úgy érzik: itt az idő, hogy megszabaduljanak azoktól a rossz érzésektől, amiktől nem tudnak jól működni. Nagyon is szükségük van ránk, és arra, hogy tartsuk a határt, és kedvesen mondjuk azt, hogy „nem drágám, nem lehet követ dobálni”, vagy „kicsim, itt az ideje fogat mosni”.

Mert ez a határ az, aminek ő végre nekimehet, és „kiboríthatja a bilit”, sírhat és hisztizhet, azaz élhet a vele született stresszoldó folyamattal. A határ, aminek a meglétével végre talál egy ürügyet arra, hogy elkeseredhessen, és kizokoghassa-toporzékolhassa magát, hogy utána végre jobban lehessen. A határ, amit szeretettel megszabunk és tartunk, és ő így valóban megérzi: mi ott vagyunk neki, számíthat ránk. A biztonságos keret, amiben ő úgy eshet szét, hogy azért tudja, érzi: vigyáznak rá, nem lesz baj.

Amikor pedig a gyerekek egy ilyen érzelmi epizód után újra összerakják magukat, akkor már a rossz érzések nélkül teszik ezt, és így újra napsugaras önmaguk lesznek. Hát ezért ajándék, ha nemet mondunk: segítünk a gyerekeknek abban, hogy igazán jól tudják érezni magukat a bőrükben. Minden külső körülménytől – tesó jelenlététől, plusz mesétől, drága játéktól, vagy a szívószál színétől – függetlenül.

A másik ok, amiért a szeretettel mondott „nem” ajándék, az az, hogy így segítünk a gyerekeknek a „jó úton” maradni. Nem hagyjuk őket másokat bántani, másoknak direkt szomorúságot, bánatot okozni, dolgokat direkt tönkretenni. Segítünk nekik jónak maradni, és abban, hogy önmagukra így tudjanak gondolni. Hiszen ők sem akarják magukat „rossznak” érezni! Ha látszólag úgy is viselkednek, az mindig csak segélykérés, és arra van szükségük, hogy észrevegyük, és melléjük álljunk. Egy kisgyerek, aki megtehet rossz dolgokat másokkal – pl. bánthatja a testvérét, mert szegény szüleinek már nincs energiájuk kezelni a helyzeteket – az elkerülhetetlenül bűntudatot érez, amitől még jobban elidegenedve, elszigetelve érzi magát, és ettől még rosszabbul fog viselkedni.

Milyen jó lenne, ha mellettünk is lenne mindig valaki, aki átölel minket, és kedvesen azt mondja nekünk, ha kiabálunk „Csendesebben! Te nem ilyen anya akarsz lenni!”, és ezzel megakadályozná, hogy megtörténjenek azok a helyzetek, amik miatt utána sokáig gyötör minket a bűntudat – aminek a terhével pedig sokkal nehezebb kapcsolódni a gyerekeinkhez.

Kisöprögetni magunkból  az akadályt jelentő nehéz érzéseket

Milyen a helyes hisztikezelés?

Egry Zsuzsi, Réka, TimótEz mindig éppen attól függ, mi hogyan vagyunk, mire vagyunk képesek. Ha már öt boltot megjártunk három gyerekkel, és az utolsóban az egyik ledobja magát a földre, remek ötlet lehet neki megvenni a gumicukrot, vagy betömni a száját egy nyalókával. Ilyen is van, néha ez a legjobb, amit tehetünk. Ha éppen ennyi telik tőlünk, legyünk magunkkal megértőek.

Annyit mindenképp érdemes tudni, hogy amikor egy kisgyerek „hisztizik”, akkor nem manipulál minket, nem akar semmit elérni, és nem akarja az idegeinket sem kikészíteni – bár mi gyakran így érezzük. Egyszerűen csak él azzal a veleszületett feszültség és stresszoldó folyamattal – a sírással, hisztivel -, aminek segítségével érzelmi takarítást végez, megszabadul a felesleges rossz érzésektől, és újra működőképesre hangolja magát.

Ha ezt végig tudjuk böjtölni – vagy akár szeretettel tudjuk őt ebben tartani – akkor azt fogjuk találni, hogy a helyzet anélkül megoldódik, hogy mi bármit „csináltunk” volna. Nem kellett őt elterelni, nem kellett kiküldeni, nem kellett megszoptatni aznap huszadszor, nem kellett „beadni a derekunk” és egy ötödik Bogyó és Babócát megnézni. „Egyszerűen” csak meg kellett hallgassuk a sírását, hisztijét, toporzékolását. És ez 5 perctől másfél óráig bármennyi ideig tarthat! Ezért is mondtam idézőjelben azt, hogy „egyszerűen”. Mert ez egyáltalán nem egyszerű.

A gyerek hisztije során bennük is elindulhat az érzelmek tűzijátéka: dühöt, tehetetlenséget, kétségbeesést, haragot, reménytelenséget stb. élhetünk meg, és ezek az érzések nem engedik, hogy úgy legyünk vele, ami neki ilyenkor a legtöbbet segít: őt egyszerűen meghallgatva.

Szerencsére a mi érzelmi felindulásunk kezelésének a receptje ugyanaz, mint az övéének: kell legyen, aki minket meghallgat arról, milyen nekünk, mikor a gyerekünk hisztizik. Mondjuk el részletesen, mit érzünk, mi van a testünkben, mit mondanánk, ha nem cezúráznánk magunkat, játsszuk el a gyerekünket stb. Ennek hatására mi is kicsit kiengedünk ezekből a hátráltató érzésekből, és legközelebb jobban, tovább tudunk a hisztikor vele maradni.

Lelki elsősegélyt a szülőknek is!

Mit lehet kezdeni azokkal a helyzetekkel, amikor a szülő is kimerült, az idegösszeomlás határán van, és ebben az állapotban érkezik a gyerekek részéről a hiszti?

A gyerek hisztije során bennük is elindulhat az érzelmek tűzijátéka: dühöt, tehetetlenséget, kétségbeesést, haragot, reménytelenséget stb. élhetünk meg, és ezek az érzések nem engedik, hogy úgy legyünk vele, ami neki ilyenkor a legtöbbet segít: őt egyszerűen meghallgatva.

Szerencsére a mi érzelmi felindulásunk kezelésének a receptje ugyanaz, mint az övének: kell legyen, aki minket meghallgat arról, milyen nekünk, mikor a gyerekünk hisztizik. Mondjuk el részletesen, mit érzünk, mi van a testünkben, mit mondanánk, ha nem cezúráznánk magunkat, játsszuk el a gyerekünket stb. Ennek hatására mi is kicsit kiengedünk ezekből a hátráltató érzésekből, és legközelebb jobban, tovább tudunk a hisztikor vele maradni.

Ha rendszeresen meg vagyunk hallgatva, akkor ez sokkal kevesebbszer fordul elő. És persze van, hogy mégis. Ott és akkor nehéz elkapni magunkat, hogy ne essünk vissza a régi kiabálós-megrázós-otthagyós stb. mintákba. Idő megtanulni észrevenni magunkon, mikor lépjük át a „nincs visszaút” vonalát.

Az egyik, amit ilyenkor tehetünk, hogy felhívunk valakit, lelki elsősegély gyanánt, és ott rögtön elmondjuk, elég, nem bírjuk tovább. Ha ilyen módon távozik valamennyi a saját feszültségünkből, és ami talán még fontosabb, a legnehezebb pillanatban lehetőségünk van érezni valaki törődését, figyelmét, akkor máris sokat segítettünk magunknak és a gyerekünknek is.

Jól érezni magam, és élvezni a gyerekeimet

Mi kell a kapcsolódó nevelés eszközeinek gyakorlati elsajátításához?

Ami leginkább kell – a szándék arra, hogy szeretetteli kapcsolatunk legyen a gyerekeinkkel – mindannyiunkban megvan.

Nekem óriási fordulatot hozott az életemben, amikor beiratkoztam az oktató képzésre, és így elkezdtem élni azokkal az eszközökkel, amik a Kapcsolódó nevelésben a szülő, a felnőtt megsegítésére szolgálnak, azaz lett egy rendszeres meghallgató párom, és részt vettem egy rendszeres támogató csoportban. Megsokszorozódott a képességem arra, hogy az eszközöket a gyakorlatban használjam. Már nem csak túlélési eszközeim voltak a gyerekneveléshez, hanem én is elkezdtem magam jól érezni, és olyan módon élvezni a gyerekeimet, ahogy előtte nem.

Ezt a fajta támogatást leginkább a 6 alkalmas tanfolyamainkon és a műhelymunkáinkon lehet megtapasztalni.

A bejegyzés kategóriája: Gyereknevelés, Mamabarát, Portré, Testi-Lelki
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.