Nekem ez nem jár!

bűntudat
Nincs jogom kérni!

Ismerős az érzés: nekem ez nem jár!? Lehet, hogy senki sem mondja ezt Neked, belül mégis ezt érzed. Nem jár a pihenés, nem jár a külön program – főleg nem akkor, ha pénzbe kerül. Nem jár a segítség, a támogatás, a könnyebb megoldás. Mások is kibírják, én is kibírom! Az anyámék idejében még sokkal nehezebb volt, nincs jogom panaszkodni! Nincs jogom kérni!

…örökös bűntudat figyelmeztet az „anyai kötelességekre”…

Sokszor elgondolkozom azon, miért van az, hogy önálló, értelmes, a szakmájukban elismert, széles baráti hálóval rendelkező, kiegyensúlyozott személyiségű, független nők amint anyává válnak, szépen lassan elveszítik a belső engedélyüket arra, hogy teljes életet éljenek. Alattomosan, napról napra mélyül el bennük az a meggyőződés, hogy anyaként csak kötelezettségeik vannak, és ameddig azokat nem végezték el tökéletesen (!), addig nincsen joguk pihenni.

Hogy mik az „anyai kötelességek”? Mindenek előtt a gyerekek és a férj ellátása, gondoskodás mások testi-lelki jóllétéről, és a háztartásról, esetleg hozzájárulás a családi kasszához valamilyen pénzkeresettel, természetesen szigorúan nem elhanyagolva a többi kötelességet. Mit is jelent ez a gyakorlatban? Gyakorlatilag azt, hogy onnantól, hogy valaki anya lett, többet a büdös életben nem szabadul a feladattengerből, és örökös bűntudat figyelmeztet az „anyai kötelességekre”már csak a puszta gondolatra is, hogy az illető kisgyerekes nő másképpen szeretne élni.

…csak ha már nagyon padlón vagyok, akkor szabad segítséget kérnem…

csak, ha már padlón vagyok...
csak, ha már padlón vagyok…

Az Anyacsavar csoportokon visszatérő eset, amikor valaki lelkendezve osztja meg a többiekkel, milyen jól sikerült feltöltődnie a hétvégén, amikor néhány órára valaki segített a gyerekvigyázásban, és ő egyedül, vagy férjjel, barátokkal valamilyen felszabadító, valódi felnőtt programot csinált. Amikor megkérdezem, hogyan sikerült erre engedélyt adnia magának, rendre kiderül, hogy az ilyen alkalmakat megelőzte valamilyen testi-lelki összeomlás, rettenetesen fárasztó időszak, idegőrlő családi krízis. Vagyis egy olyasfajta dinamika zajlik le belül, hogy csak ha már nagyon padlón vagyok, akkor szabad segítséget kérnem. Előbb valami komoly áldozatot kell hozni, csak akkor van jogom arra, hogy feltöltődjek. Csak akkor van jogom az igényeimet kielégíteni, vagy magamról gondoskodni, ha ezért valami hatalmas árat fizetek, vagy ezzel is másokat szolgálok.

Például felöltözhetek szépen, a lehányt melegítőalsó helyett húzhatok csinos szoknyát és kisminkelhetem magam, de ezt persze csak azért teszem, mert elvárják a munkahelyen (nem magam miatt), csak ez az egy dolog indokolhatja, hogy az öltözködésre és sminkelése mertem időt fordítani a gyerekgondozási és háztartási feladataim helyett. Egészségesen étkezhetek, de csak azért, mert cukorbeteg, rákos…stb. lettem. Ez már feljogosít arra, hogy önmagamról gondoskodjam.

A női fórumokon átsüt a bűntudat, kihallatszik a mentegetődés valahányszor valaki segítséghez folyamodik. De miért? És sokszor tapasztalom, hogy az áldozathozatalba belefásult anyák húzzák le a másra vágyókat talán irigységből, lelkifurdalást generálva, ítélkezve. Néha ez a nyomasztó közeg a családtagoktól jön, ami még borzasztóbb, és a szememben felér egyfajta lelki bántalmazással, ami személyiség deformáló.

…Kinek akarunk bizonyítani?…

Milyen modellt mutatunk a gyerekeinknek? Forrás: arcanum.ca
Milyen modellt mutatunk a gyerekeinknek?
Forrás: arcanum.ca

Tényleg ki kell várni a testi-lelki szétesést? A depressziót? A férjünk elidegenedését? A baráti kapcsolataink leépülését? Az anyagi függést? A lehetőségeink beszűkülését? Kinek a kedvéért csináljuk ezt? Kinek akarunk bizonyítani? Nem hiszem, hogy ez a sok áldozat valóban annyira jót tenne a gyerekeinknek. Sőt, éppen az ellenkezőjét gondolom. Az pedig egyenesen elrémít, hogy ezt a modellt látják otthon a gyerekeink. Vajon milyen nő válik abból a kislányból, aki ezt látja otthon? És azok a fiúk, akik ilyennek látják az anyukájukat, milyen partnerek és apák lesznek majd?

…az első lépés a belső engedély megadása…

Hogy lehet leállítani ezt a mókuskereket, ezt a beszippantó, és lefelé húzó örvényt, amit az áldozat-szerep jelent? Azt tapasztalom, hogy az első lépés az engedély megadása arra, hogy valaki jól érezhesse magát. Csak úgy. Mindenféle kompenzáció nélkül. Ezeknek a legelső önmagunknak adott engedélyeknek a forrása és segítője lehet egy olyan támogató női csoport, ahol mindenki hasonlóképpen gondolkodik, tehát lehet ezekről az igényekről tabuk nélkül beszélni, és nyomon lehet kísérni mások szívmelengető, erőt adó példáit. Nagy segítség, ha a családban, vagy a baráti körben van pozitív női példa az öngondoskodásra. És rengeteget számít egy támogató férj, aki nem csak szóban, hanem tettekkel is segíti a párját – és önmagát is – kilépni abból a torz családmodellből, ahol a férfié a pénzkeresés feladata és felelőssége, a nőé pedig a „családi tűzhely” és a háztartás menedzselése.

Ma kaptam ezt a visszajelzést az egyik Anyacsavar csoport résztvevőjétől, egy fiatal kétgyerekes anyától:

Gondoskodom magamról
Gondoskodom magamról

„Nekem nagyon sokat jelentett ezen a héten arra visszaemlékezni, ami múlt kedden zajlott le bennem. Belső engedély: lehet, szabad, sőt a túlélésemhez elengedhetetlen. Élvezem, hogy engedélyeket adok magamnak és talán kezd múlni a bűntudat, lelkiismeret-furdalás is, ha egy picit én is jól érzem magam. Próbálok egyre többet figyelni magamra és résen lenni, amikor a görcsösség kezd eluralkodni rajtam, hogy jó anya legyek, de leginkább tökéletes, és a gyermekeim, családom igényeit maximálisan betöltsem, egészen eltiporva a saját igényeimet. Energiát adnak azok a céljaim, amit meg tudtam fogalmazni az elmúlt két alkalommal magamnak. Valahogy egyre inkább kezd összeállni a kép, hogy akkor vagyok felelősségteljes anya, ha felelősséget vállalok magamért és a saját jólétemért. Ennek egyik első konkrét lépése, hogy a hétvégén elutazom két napra EGYEDÜL és olyan dolgokkal tervezem feltölteni magam, amire már 4 éve nem igazán kerülhetett sor. Alvás, csend, láblógatás. Jelenleg tele vagyok reményekkel és kezdem látni az alagút végét.”

Ahány ember, annyi tapasztalat. Minden jó példa inspirációt adhat másoknak, hogy elinduljanak a saját útjukon. Örömmel vesszük, ha megosztod, Neked mi segít megadni a belső engedélyt az öngondoskodásra?

paizsdora_anyacsavar_alairas

EMAIL
FACEBOOK0
FACEBOOK

Egy hozzászólás “Nekem ez nem jár!” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük