Otthonszülésem – a kórházi szülésem sebtapasza

IMG_2472_1psIlyet ritkán csinálok – nem szoktam magamról írni a blogban, inkább csak a reflexióimról, megfigyeléseimről -, de ez most egy leplezetlenül saját, és nagyon is intim bejegyzés lesz. Azért osztom meg ezeket a tapasztalatokat, mert fontosnak gondolom, hogy mások, sokan halljanak róla. Hátha van, akit megszólít, megérint, akinek ad egy új inspirációt, megerősítést, lelki simogatást.

Ez az én történetem, így, mint mindenki másé, teljesen szubjektív. Ez az én megélésem, senki máséhoz nem mérhető. Nem akarom a saját tapasztalatomat másokéval szembe állítani, összehasonlítani, bárkinek megmondani a tutit. Csak megosztani, és hagyni, hogy megtalálja azokat, akiknek szól.

Nem írom le a részleteket, hogy hánykor kezdődött, mi történt azután, és hány tolófájásra bújt ki. Ezt elküldtem Geréb Áginak a Minden napra egy mese sorozatba, ott bárki elolvashatja. Most másról szeretnék írni. Arról, ami a legnehezebben megfogható, megfogalmazható, viszont a leglényegesebb. Hogy mitől sebtapasz ez az otthonszülés a csaknem három évvel ezelőtti kórházi szülésemre.

Arról, hogy miért választottam az otthonszülést, már korábban írtam itt. Most arról írok, milyen élmény volt ez számomra, összevetve a kórházi szülésemmel a „baba- és mamabarát” budapesti szülészeten.

A barátnőim sorra kérdezik, milyen volt a szülés. Leginkább arra kíváncsiak, miben volt más, mint az előző, a kórházi, a traumatikus emlékű. Tulajdonképpen apró, bár fontos mozzanatok adják a végső soron oly nagy különbséget, és sokat kell gondolkodnom, mire nyakon csípem ezeket a részleteket. Íme az én gyűjtésem:

  1. Én, mint szülő nő vagyok a középpontban,

    – és ebből sok egyéb dolog következik:

A segítők jönnek hozzám, nem én járulok segítségért másokhoz – köztük ismeretlenekhez, mint pl. a kórházi ügyeletes dolgozók – miközben vajúdok. Ezáltal nem is zökkenek ki a vajúdás folyamatából, tudok befelé figyelni végig, ami – ahogyan azt az első szülésemkor megtanultam – nálam a szülés sikerének a kulcsa.

– Nincsenek „kell”-ek. Lehetőségeket, választásokat, engedélyeket kapok a kísérőimtől. Ezért a szülésemet én irányítom. Én, aki érzem, hogy vagyok, mi esik jól és mi nem, mikor jön az összehúzódásom, milyen testhelyzetben komfortos lenni. A testemre hagyatkozhatok, és az tudja, mi a dolga. Ez pedig egy olyan kompetencia-érzést ad, amit a kórházban állandóan el akarnak venni („nem tágul eléggé”, „nem elég gyors”, „túl sok/kevés a magzatvíz”, „túl nagy a gyerek feje”… mittomén.)

Az igényeim kifejezésére segítség, támogatás a válasz. A kórházban ezekre gyakran jött valamilyen büntetés (zsarolás, nyomasztás, elhanyagolás, megalázás). A bábák és a dúla emberi és szakmai alázattal végzik a munkájukat, a kórházban tekintélyszemélyekként viselkedtek az ott dolgozók. Ha valaki kivételesen kedves volt, vagy hozzáértő módon tett a dolgát, azt nem természetesnek vettük, hanem szívességnek, amiért hálásnak kellett lennünk, és amit igyekeztünk anyagilag is honorálni.

A szülésemet kísérik, és nem akarják irányítani. A vajúdás közepén megérkező bábák odatérdelnek mellém, és mosolyogva kérdezik, hogy vagyok. Nincsenek felesleges beavatkozások, hagynak a saját ritmusomban vajúdni. A kórházban ilyenkor utasítanak, hogy másszak fel egy vizsgálóasztalra, ahol fájás közben megvizsgálhatnak, majd valami megjegyzést tesznek a „teljesítményemre”, lásd „nem elég gyors, tág…stb.). Amikor a medencében elindul a kitolás, a bába ugrik be mellém segíteni, nem engem parancsolnak ki a medencéből és fektetnek hanyatt, hogy az orvosnak kényelmesebb legyen.

– Míg a kórházban rutinszerűen követik a protokollt (szülésindítás a 41.hét+1. napon, burokrepesztés mindenkinek, oxytocin, ha nem elég gyors, császár, ha az oxytocin sem volt elég, még kifutunk az ügyeleti időből! gátmetszés, hadd szóljon!), addig az otthonszülésemnél egyetlen dolog volt rutinszerű: a személyre szabás. Pont, mint az én szakmámban: a jó coach az ügyféllel halad, az ő ritmusában, az ő igényei mentén, a rossz coach csupa jó szándékból az ügyfél helyett akarja jobban tudni, mi a jó neki.

Végig partnerként kezelnek, az történik, amit megbeszélünk. Nem vágnak át, nem hagynak cserben, nem kezelnek tárgyként – mint a kórházban tették. Így meg tudom őrizni az emberi méltóságomat, és nem jön a megerőszakoltság-érzés, az önvád, hogy miért nem voltam én asszertívebb, és a többi poszt-traumás stressz-tünet. Mivel az otthonszülésemnél a bábáim partnerként kezelnek, természetesnek érzem a támogatást, nem szívességnek, és természetesen is tudom fogadni. Én is bizalommal és partnerként viselkedem, vagyok jelen, önmagamért felelősséget vállalva. Mindenki teszi a dolgát: én az enyémet – szülök, és mondom, mivel tudnak ebben támogatni -, ők pedig kívülről figyelik a folyamatot, és támogatnak.

– Emberi viszonyok. Na, ez önmagában megér egy misét. Az otthonszülésemnél a bábáim szolgálatot végeznek a szó legnemesebb értelmében. Azt kapom tőlük, amit nekem csak az anyám tud adni: szólás, kérés nélkül is ott van, amikor szükségem van rá, és azt teszi, amire a legnagyobb szükségem van. Amikor a tolófájásnál halálra rémültem, és kétségbeesve esdekeltem segítségért biztató tekinteteket, mosolyt, kézszorítást és megerősítő szavakat kaptam az egyiktől, profi gátvédelmet a másiktól. A kórházban a saját rémületemet láttam tükröződni az engem körben álló 4 ember tekintetében, majd inkompetens instrukciók jöttek, hanyatt fekve, csukott szemmel, levegő visszatartással nyomás, a szülésznő „cicának” szólított végig, iszonyatos sérüléseket szereztem be, amikben majdnem elvéreztem – milyen szerencse ugye, hogy épp a kórházban voltam! – a zárójelentésben pedig feltüntették, hogy gátvédelemmel szültem. Köszönöm szépen!

Azok vannak jelen az otthonszülésemnél, akik képesek rám hangolódni, rám figyelni, és én így tudok szabadon befelé figyelni. Olyanok nincsenek jelen, akikre nekem kell figyelni és kizökkentenek a befelé figyelés kulcsfontosságú folyamatából.

Háborítatlan a szülésem. És mivel nincsenek felesleges beavatkozások, megtapasztalom, milyen egy természetes szülés. Bevallom, egy élmény junkie vagyok, és szerettem volna, ha egyszer úgy halok meg, hogy átélem, milyen ez. Most átélhettem, milyen az, amikor az átmeneti szakban reped meg a magzatburok közvetlenül a kitolás előtt, amikor eljön az ideje, és átélhettem igazi tolófájásokat – a kórházi szülésemnél nem voltak ilyenek, most már tudom. Sajnos nem volt türelmük kivárni, helyette erőltetett kitolás volt a maga borzalmas következményeivel.

  1. Otthon vagyunk, tehát otthonosak a körülmények.

    mi vagyunk most a boldogságEz olyan egyszerűen hangzik, és az is, de bármilyen apró részlet is, a lélektani hatása elsöprő.

– Vajúdás és szülés közben a saját WC-mben tudok pisilni, ahol van WC papír, szappan és törölköző, ha értitek, mire gondolok. Ráadásul hiányos öltözékben is ki tudok oda tántorogni akármikor.

– A saját tiszta és komfortos zuhanyfülkémben tudok zuhanyozni a szülés előtt és utána, kihagyva a zánkai úttörőtábor feelinget, amire a kórházban számíthatok.

Tudom a fényt szabályozni, a lámpákat fel és lekapcsolni, a redőnyöket fel- és lehúzni. Nekem a félhomály esett jól végig a vajúdás és szülés alatt, és ezt lehetett így. A vajúdás közben minden felesleges inger szinte fizikai fájdalmat okoz (ha valaki beszél hozzám, ha elmegy a perifériás látómezőmben, ha hozzám ér, ha a fény a szemembe világít), most ezeket a felesleges zavaró tényezőket könnyen ki lehetett iktatni.

Vízben vajúdhatok és szülhetek, mert béreltem egy szülőmedencét, és nem a szerencsén múlik, hogy a szülészet egyetlen sarokkádja vajon éppen foglalt-e, amikor megérkezünk. Elmondhatatlan könnyebbség vízben szülni.

– Vajúdás és szülés közben a fehér csempe és az almazöld olajfesték, a fehér köpenyek, és a fémszínű műszerek helyett az otthonos, ismerős tárgyak vesznek körül. Én a medencéből azt a festményünket nézhettem, ahol hat önfeledt fiatal nő fürdik a tengerben és fölöttük a felirat: Mi vagyunk most a boldogság

– Szülés után a kényelmetlen kórházi ágy, a műszálas ágynemű és az ismeretlen szobatársak helyett a saját kényelmes ágyam, puha vánkosom, a gyerekkori kedvenc takaróm és társként a férjem és az újszülött gyerekem várt.

Házibuli és almaszüret hangulat, amikor a kemény munka után jöhet a késői közös vacsora, a még ki sem hűlt frissen készült házi koszt – májkrém konzerv és száraz vizes zsömle helyett.

– Szülés után pár órával a kanapénkon ülve – fájdalomnak nyoma sincs – bámulni a város éjszakai fényeit, csak úgy, mert ez esik éppen jól, és beszélgetni a dúlámmal, mert most annyi minden kikívánkozik belőlem. Otthon vagyok – lélekben is!

A gyerekemet senki nem viszi el sehová – a szülés után közvetlenül a bábák, majd másnap a neonatológus, később pedig a gyerekorvos itthon vizsgálják meg, látják el, amíg én a karjaimban tarthatom őt. A gyerekem nyugodt és szemlélődő volt a születése után, és azóta is az, talán nem véletlenül.

Jönnek a gratuláló üzenetek, és sokan írják, mennyire örülnek, hogy minden úgy alakult, ahogyan terveztem. Pedig én úgy érzem, egyáltalán semmi nem olyan, ahogyan én terveztem, sokkal inkább olyan, amilyennek lennie kell – a Jóisten, vagy a sors, a szerencse – hívjuk, ahogyan akarjuk – kegyelméből. És ezért elmondhatatlanul hálás is vagyok.

paizsdora_anyacsavar_alairas

 

 

EMAIL
FACEBOOK0
FACEBOOK

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.