A „nem csinálás” művészete

sad woman sitting alone in a empty room - black and whiteEgy szívemnek kedves valaki most nagyon nehéz helyzetben van. A férje egy életmentő műtét után élet és halál között lebeg. Mi, a barátai és ismerősei tűkön ülünk, mindenki lélegzet visszafojtva várja a híreket, és szeretne segíteni valahogy.

A szorongást csökkenti a „csinálás”, mert azt az illúziót kelti, hogy közelebb visz a vágyott, megkönnyebbülést hozó megoldáshoz. Mármint én, a segíteni vágyó szorongását csökkenti. Azt, akin segíteni szeretnék, talán éppen zavarja is. Így akármennyire nehéz is, most semmi többet nem tehetünk, mint hogy gondolatban vele vagyunk (imádkozunk érte), jelen vagyunk, és készen arra, hogy majd akkor, amikor ő kéri, támogathassuk abban, amiben ő szeretné.

Nagyon nehéz ezeknek a határoknak a tiszteletben tartása. Nehéz nem jobban tudni nála, mi a jó neki. Nehéz türelmesen várni, ebben az élethelyzetben egyszerű mellékszereplőként csupán kísérni őt.

Pedig ha belegondolok, ugyanezért utáljuk, ha az anyós csupa jó szándékból rendet rak a konyhánkban, a védőnő kéretlen tanácsokat ad, az orvos pedig a határozott kérésünk ellenére burkot repeszt. Mert noha úgy van a dolog tálalva, hogy mindez a mi érdekünkben történik, valójában ő nem bírja nézni, hogy valami másképp történik, mint ahogyan azt ő ideálisnak gondolja.

Eszembe jut a kórházi szülésem, ahol az orvos és a szülésznők árasztották magunkból a szorongást, amit csak a „csinálás” csökkentett – burokrepesztés, hogy lássuk, tiszta-e a víz (tiszta), CTG, hogy lássuk a szívhangot (rendben), vezényelés a kitolási szakban, hogy hallják a hangjukat („Kint van! Mennyi haja van! Nekem is kölcsönözhetne belőle!”), jó sok varrás, hogy minden biztosan rendben legyen (nem lett).

És eszembe jut az otthonszülésem, ahol a bábák látszólag semmit nem csináltak, mert nem volt burokrepesztés, CTG, vezényelés, fontoskodás. Közben mégis azt éreztem, hogy hatalmas segítséget kapok. Ugyanis szülni senki más nem tud helyettem. Azt nekem kell végig csinálnom. Az ő belül pattanásig feszülő figyelmük, hogy valóban be kell-e avatkozni a természetes folyamatba, a közben felém áradó bizalom és türelem nekem mégis valódi támogatás volt. Rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta jelenlét, türelmes és bízó kísérés, a szakmai tudás nem feltétlenül használása, az aktív „nem csinálás” tulajdonképpen egy különleges kompetencia, ami a bábámnak megvolt, a kórházi személyzetnek azonban hiányzott.

Nem vitatom, hogy nagyon nehéz és lelkileg fárasztó a „nem csinálás”, hiszen nem adja meg a segítségnyújtónak az aktív problémamegoldás flow-élményét, a passzív várakozás pedig akár frusztráló is lehet („mi végre is vagyok én itt, ha semmi szükség nincs rám?”), ha nincs meg az a felismerés, hogy a puszta beleérző jelenlét is segít. A figyelem arra, hogy mikor van szükség segítségre, a segítség pontos időzítése és módjának kiválasztása, a szaktudás adta önbizalom („ha valóban baj lesz, meg tudom oldani”) és nyugalom kisugárzása a kiszolgáltatott másik felé: ez a „nem csinálás” igazi művészete.

Ezt teszi egy jó segítő szakember: egy orvos, egy bába, egy pszichológus, egy pedagógus, egy coach. Ezt teszi egy elég jó szülő is, amikor kíséri a gyerekeit a cseperedés és a felnőtté válás útján. Minden tiszteletem az övék. Én még tanulom ezt a művészetet, és vállon veregetem magam mind ahányszor sikerül.

Most van alkalmam gyakorolni a férjéért küzdő szívemnek kedves mellett, a testvérféltékenységgel küzdő nagy fiam mellett, a legjobb barátnőjét gyászoló anyukám mellett. És ha egyszer én küzdök majd egy szerettemért, én gyászolok, és én haldoklom, ilyen kísérőket szeretnék magam mellé.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112