Burok

 – szülés a színpadon

 

Szabó Réka rendezőt, a Tünet Együttes művészeti vezetőjét több mint tíz éve ismerem. Ott voltam a társulatának, a Tünet Együttesnek a születésénél az alsóörsi strandon, és barátként végig kísértem Rékát az anyává válása kacskaringós útján. (Erről és sok minden másról egyszer már beszélgettünk az Anyacsavaron is.) Azután ő volt tapintatos külső szemlélője az én anyává válásom időszakának. És az, hogy tizenévnyi barátság van mögöttünk, és mindketten önreflexió-junkiek vagyunk, segített, hogy a szüléssel és az anyává válással kapcsolatban megosszuk egymással azokat a dolgokat is, amikről valahogy nem beszélünk, és amikre nehéz is találni szavakat.

 

A szülés tabu

 

Mondjuk, megvan az az élmény is, amikor megtalálom a hangomat, és elkezdek beszélni egy tabutémáról, a válasz pedig zavart, üres tekintetek, leplezetlen döbbenet, bezárkózás, süket fülek. Mert felrúgtam a társadalmi konszenzust, és beszéltem a szülésemről abban a mélységben, ami már tabu.

 

Megosztáséhség és félelem a tabutöréstől

 

A szülés halálközeli élmény, ami feldolgozásért kiált! Mégis valahogy egyszerre van jelen a társadalomban egy megosztáséhség és egy félelem a tabutöréstől. Az emberek egy részéről elemi igény a feldolgozásra, a másik felének a részéről masszív ellenállás egy ijesztően feldolgozatlan élmény megkapargatására hasonlóan a #metoo kampányhoz, ahol az „Azt akarom, hogy vegyetek végre tudomást róla!” kapott egy csomó szolidaritás megnyilvánulást és egy csomó „Ne told az arcomba!” jellegű visszautasítást.

 

Hogyan lehet erről jól beszélni?

 

Felmerül újra és újra bennem a kérdés, hogy megosztható-e szavakkal egy olyan erős és személyes testi és lelki élmény, mint a szülés? Hogyan lehet erről jól beszélni? Oly módon, hogy azok számára is átélhető legyen, akik még nem szültek, vagy soha nem is fognak? Egyáltalán kell-e erről beszélni? Kit érdekel?

 

Testet-lelket felforgató tapasztalatokról a művészet nyelvén

 

Ez a kérdés igazából felmerül minden fontos, testet-lelket felforgató élettapasztalattal kapcsolatban. De amíg a szerelemről, a megtérésről vagy az elmúlásról rengeteg csodálatos vers, regény, dráma, festmény és zenemű van, ami gyerekkorunktól kezdve végig kísér bennünket ezeknek a tapasztalatoknak a sokféleségében, a megismerésükben, megértésükben, átélésükben, és ezáltal a saját ezekkel kapcsolatos tapasztalataink integrálásában, a szülésről valahogy nem hallunk a művészet nyelvén.

 

Az élménymegosztás kapcsolódási lehetőség

 

Marad helyette gyakran az anyukánk, nagymamánk töredékes, naturális, lelkileg sokszor soha fel nem dolgozott élménymegosztása – ha történetesen lányok vagyunk. Vagy éppen a nagy semmi – ha mondjuk fiúk vagyunk.

Pedig azt hiszem, nagy szükség lenne rá. Mert a tabusított, meg nem osztott tapasztalatok eltávolítanak a másiktól egy kapcsolatban, és sokszor eltávolítanak a saját tapasztalatomhoz kapcsolódástól is. Ahogyan ennek az ellenkezője, a megosztás, meghallgatás, odafordulás, megértés pedig a mély intimitásánál fogva megerősítheti a kapcsolatot, és a saját tapasztalatomhoz való nyitott, elfogadó kapcsolódást.

 

Ki lesz ehhez elég bátor?

 

Nehéz ez, mert kettőn múlik a vásár. Aki átélte, attól bátorságot kér a megnyíláshoz, és mély, őszinte kapcsolódást saját magához, mert az élmény integrálása a megoszthatóság egyik kulcsa. Aki befogadja, meghallgatja az élményt, attól szintén bátorságot kér és megnyílást a másik tapasztalata felé. Bátorságot, mert amit hall, az őt is kibillentheti a biztonságos komfortzónájából, megmozgathat nehéz érzéseket, fel nem dolgozott saját témákat.

 

Támogató Burok

 

És itt jön a képbe a művészet, ami mindkét félnek segíthet a saját bátor lépésnek a megtételében. Egy műalkotás hidat építhet a befogadói között bárhol álljanak is a feldolgozás folyamatában. Olyan, mint egy jó mediátor egy terhelt kapcsolatban.

 

A Tünet Együttes új darabja, a Burok ezért hiánypótló alkotás: a szülés élményének megosztására mutat egy csodálatosan megérintő példát. Három táncművész mesél mozdulattal és szóval a saját szüléstörténetéről. Humorral, gyönyörű képekkel, bevállalósan, őszintén.

 

Van egy erő,ami szüléskor eljön a nőkhöz. Nem kérik, egyszerűen csak elárasztja őket. … ” írja Ina May Gaskin dúla az Útmutató a szüléshez című könyvében. Ezek leírva és olvasva is pátoszos, üres szavak. Egészen addig azok, amíg valakivel meg nem történik, de ezt a tapasztalatot olyan rettenetesen nehéz szavakkal átadni. És a Buroknak talán mégis sikerül ez. Ott megtörténik a szemünk előtt az a folyamat, ami belül lezajlik egy szülő nőben, és az is, amit a külső szemlélő tapasztal belőle. Kapcsolgatunk a bent és kint között, és észrevétlenül közelítjük magunkban a kettőt egymáshoz.

 

Igen, megosztható!

 

Aki már szült, azt megerősíti abban, hogy igen, ez megosztható! Aki nem szült, ahhoz közel viszi ezt az élményt, és segít megérteni, megérezni, mit élhetett át a párja, barátnője, anyukája, akkor is, ha erről valami miatt ők soha nem tudtak egymással beszélni. És ez nagyon fontos ajándék.

A Burok egy csodálatos lehetőség a szülés élményének megismerésére, megértésére, a róla való biztonságos és megtartó, bár határtágító párbeszéd elkezdésére. Önmagaddal, és a másikkal.

 

A Burokról készült fotók Mészáros Csaba felvételei.

Hol szüljek?

terhesenMásodszorra is babát várok. Hirtelen jött, nem számítottam rá. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer szeretnék még egyet, de majd akkor, ha sikerült érzelmileg feldolgozni az első szülésélményt. Nem így alakult. Most kénytelen vagyok a várandósággal párhuzamosan végezni a feldolgozást, és közben közben azon gondolkozom, hol szüljek? Nem akarom ismételni a traumát. És szeretnék egyszer úgy meghalni, hogy megtapasztaltam, milyen a szép szülés élménye és a mély kötődésérzés a csecsemőmhöz. Ez eddig nem adatott meg, és fájó a hiánya.

Mit tehetek?

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, azt hittem, hogy már a traumafeldolgozás nehezén már túl vagyok. Nem törnek elő minden áldott nap a traumatikus pillanatok, az őket kísérő parttalan dühvel, csalódottsággal, kiszolgáltatottsággal, megalázottság-érzéssel. Most mégis nehéz dolgom van. Mert nem szeretném újraélni a szülés traumáját, vagy ami még rosszabb, mélyíteni azt. De mit tehetek? Kissé eszköztelennek érzem magam, mert az első szülésre is nagyon tudatosan készültem (háromféle szülésfelkészítés, folyamatos meditáció, intimtorna, kismama pilates, szakirodalom olvasás, fogadott dúla, orvos- és intézményváltás félidőben, hogy az egyetlen budapesti csecsemőbarát kórházban szülhessek, és felesleges beavatkozásoktól mentesen, ahogyan azt a szülési tervünkbe is leírtuk, de minek…)

A kórházi protokoll spanyol csizmájába nem fértem bele

sad woman sitting alone in a empty room - black and whiteA szülés után akárhányszor újra gondoltam, mit tehettem volna másképp, hogy elkerüljem a borzalmas szülésélményt, – ami leginkább a következményei miatt volt borzasztó: a hónapokig meghatározó testi-lelki összetörtség, a pánikrohamok, a depresszió, a gyerekemmel csak nagyon-nagyon hosszú idő után kialakuló kötődés miatt – nem jutottam sehová. Úgy éreztem, a kutya ott van elásva, hogy vajon azok az emberek, akik azért vannak jelen, hogy engem ebben a határtágító tapasztalatban kísérjenek és támogassanak, azok tényleg engem kísérnek, támogatnak és képviselnek, vagy csak a kórházi protokollt, aminek a „spanyol csizmájába” én sajnálatos módon nem fértem bele.

Félek a “magyaregészségügyes” mókuskeréktől

Szóval ismét babát várok, és jön a rémület: vajon egészséges-e? És vajon hol és hogyan tudom majd megszülni? Az első szülés előtt nem féltem, biztos voltam benne, hogy meg tudom szülni a gyerekemet, és abban is biztos voltam, ami persze csak egy erős női megérzés volt, hogy a gyerekem egészségesen fog megszületni. Most viszont félek. Menekülési pánik vesz rajtam erőt, amikor arra gondolok, újra bekerülök a „magyaregészségügyes” mókuskerékbe emberi méltóságomtól megfosztva, az elgyötört, és részben számomra idegen, de mindenképpen autoriter módon viselkedő kórházi személyzet hangulatára és jóindulatára hagyatva.

A kórházi személyzet tárgyként kezel

Na, ez az, amit nem tudok megszokni: hogy bármennyit fizetek is, bárki vagyok is a civil életben, a kórházban csak egy sokad-rangú személy. Tárgy. Akit aszerint ítélnek meg a tekintélyszemélyek (értsd: az összes kórházi dolgozó az orvosoktól, az ápolókon át a takarítónőkig), hogy eléggé észrevétlen vagyok-e, a lehető legkevesebb problémát okozom-e, vagy esetleg problémás „beteg” vagyok-e, aki kérdez, kér, él a jogaival, vagy legalábbis megpróbálva azt, állandóan okvetetlenkedik, figyelni kell rá. Na, ezt a tűrhetetlen viselkedést a csírájában el kell fojtani, és erre meg is van az eszközük: elhanyagolás, lelki zsarolás, ledorongolás, nem informálás, váratás, jogfosztás, tovább is van, mondjam még?

Tudom, mire van szükségem

A helyes viselkedés betegként az alázatos szervilitás, de nekem ez nem megy. És nem is akarom. Nem szeretnék vajúdás és szülés közben mások rezdüléseire, hangulataira figyelni, félni tőlük pláne nem szeretnék. Megtanultam – és ez is egy önismereti előrelépés volt – hogy nekem nem az segít, ha egy hozzáértő szakember helyettem vállalja a felelősséget, és jobban tudja, mi jobb nekem, mint saját magam, és végig instrukciókkal igyekszik segíteni, mit csináljak, és mit ne. Mindez engem kivesz abból a mély befelé koncentrálásból, ami segíti a tágulást, a fájdalomkezelést, a magamra és a gyerekemre hangolódást.

Háborítatlan szülés kórházban?

De akkor mit tehetek? A magyar kórházakban, a mégoly liberális szemléletűekben sincsen szülés kísérés. Értem ez alatt a háborítatlan szülést, amikor az anya ritmusára hangolódik a támogató közeg, és a szakértők kizárólag akkor avatkoznak be, ha ezt az adott helyzet – és nem a kórházi protokoll, vagy az orvos operabérlete, a szülésznő műszakjának közeledte…stb. – indokolja. A magyar kórházakban szigorú protokollok vannak, amelyek közül néhányat egy-egy „alternatív” szemléletű orvos, vagy szülésznő megpróbál kijátszani. De a leosztás ugyanaz marad: ő a tekintély személy, aki jó fej módon engedélyez dolgokat – más dolgokat azonban ő sem.

Miért otthon?

szülés dúlávalSzóval mit tehetek, ha szeretnék háborítatlanul vajúdni, szülni? Ha szeretném, hogy ne nekem kelljen a személyzetre figyelni, hanem az figyeljen rám, és a gyerekemre? Ha nem akarok 72 órán át feleslegesen egy koszos, lelketlen és elhanyagoló környezetben lenni, ahol nem tudok aludni, rossz esetben beszólogatnak a csecsemősök, és a férjem csak üvegen keresztül láthatja a gyerekét, kézbe nem foghatja? Az egyetlen megoldás mindezek kombinációjára ma Magyarországon az otthonszülés. Így hát otthon fogok szülni. Nem azért, mert ez lenne a mániám – eszembe se jutott ez az első várandósságom alatt -, hanem azért, hogy ne kelljen a kórházi gépezet közelébe se mennem, ha nem muszáj.