Egy coaching folyamat tanulságai 2. rész

kata keze2Sokszor kérdezitek, mi történik a megoldásközpotú coachingon? Erre nem könnyű válaszolni, hiszen mindig más: adott helyzetekre keresünk személyre szabott megoldásokat. Most azonban kivételes lehetőségetek nyílik bepillantást nyerni egy háromalkalmas  coaching folyamat során vezetett naplóba a kezdetektől a mai napig működő eredményekig!

Tavaly a családi nyaraláson hívott fel egy régi ügyfelem kétségbe esve. Sokkolóan nehéz helyzetbe került, mert húsevő baktérium támadta meg a kezét, amíg a harmadik babáját várta, és nem lehetett tudni, tudja-e majd valaha használni a kezét. Arra kért, ajánljak neki pszichológust, hogy fel tudja dolgozni, ami történik vele. Én viszont megoldást ajánlottam neki. Összesen háromszor találkoztunk, ő pedig naplót vezetett a coaching folyamatról. Az első részt itt tudjátok elolvasni.

Coaching napló 2. rész

MEG KELL TANULNI SEGÍTSÉGET KÉRNI ÉS KAPNI

Kata gyerekei5Sikerült megfogalmaznom, hogy utálom, hogy szinte mindenben mástól függők, hogy kell, hogy valaki mindig mellettem legyen, hisz a saját ebédemet képtelen voltam egyedül elkészíteni, de még gyakran megenni is. Pedig introvertáltként néha igazán jól jött volna egy kis magány ahelyett, hogy a nagyszülőkhöz igazodjak folyton. Egyik alkalommal Dóra segített átgondolni egy átlagos napomat, hogy mik is azok a kritikus pontok, amikor tényleg kell, hogy valaki segítsen és mik azok a helyzetek, amiket – másképpen ugyan, mint a baleset előtt, de magam is meg tudok valahogy oldani. Korábbi példáknál maradva ekkor fejlesztettem ki az egykezes melltartó felvételt, illetve tértem át az egy kézzel is fogyasztható „főzelékekre” a felszeletelést igénylő kaják helyett. Jó volt látni Dóra hozzáállását. Azt, hogy elfogadja, látja, megérti, hogy vacak helyzetben vagyok, de nem hagyott ebbe belesüllyedni. És ahelyett, hogy végeláthatatlan elemzésbe kezdtünk volna, inkább azt támogatta a kérdéseivel, hogy magam találják rá azokra a gyakorlati megoldásokra, amik élvezhetőbbé teszik a felépülés mindennapjait. Felszabadító érzés volt vele beszélgetni.

 

Kata családja1A másik nehézség, amivel szembesülnöm kellett, hogy én, aki nagyon nehezen kérek segítséget, most állandó segítségre szorulok. Férjemtől kapott támogatás hihetetlenül jól esett, olyan törődésben volt részem, amiben már nagyon régen nem. Ezt is Dóra világította meg számomra: az elmúlt években elsősorban szülők voltunk és a gyerekeinkre koncentráltunk, a baleset viszont előhozta a férj-feleség szerepeinket is, és a gyerekek helyett egymásra, egymás igényeire kezdtünk figyelni. Egyik beszélgetésünk során Dóra arra kért, hogy gyűjtsem össze, hogy miket profitáltam a balesetből (a konkrét megfogalmazására már nem emlékszem, de az elején nagyon meglepett a kérése, hiszen ez a pozitív szemlélet nagyon távol állt tőlem). A gyűjtés felnyitotta a szemem: nincs az a helyzet, amiben nem lehetne valami jót találni, hiszen élek, megvan a kezem, a csöppség épségben megúszta, hazamehettem a családomhoz, a férjem a tenyerén hordoz…! Ilyen és ehhez hasonló pozitív gondolatok segítettek erőt meríteni egy-egy nehezebb pillanatomban. Örök pesszimistakent kicsit fura volt ez a gondolkodásmód, de elég nagy pofont kaptam az élettől ahhoz, hogy erőt vegyek magamon és változtassak. Hirtelen mindenért hálás tudtam lenni, ami korábban természetes volt. A balesetem lehetséges negatív következményei mellett minden korábbi problémám eltörpült.

Visszatérve a segítségkérésre: Hihetetlen jó érzés volt a párom hozzáállása a helyzetünkhöz. De Dóra óvatosságra intett: ne hagyjam, hogy minden teher az ő nyakába szakadjon, mert idővel nem fogja bírni. Ezért arra ösztönzött, hogy gondoljam végig, miben tudok én az újonnan kialakult életmódunkban az ő segítségére lenni. Ezek megint gyakorlatias dolgokról szóltak, pl: korábban ő intézte a bevásárlást, ezután pedig én rendeltem minden létező dolgot házhoz, hiszen vezetni, cipekedni nem tudtam, de egy kézzel online rendelni igen.

Kata gyerekei2Aztán eljött az idő, amikor már megpróbáltam volna egy-két dolgot magam is elintézni otthon, de amit meglátta valaki, hogy valamivel bénáskodom, rögtön kivette a kezemből és megcsinálta helyettem. Én meg hihetetlen dühös lettem, majd lelkiismeret furdalás öntött el, hogy hogy lehetek minden segítségemre ilyen ideges, hiszen mindenki az én kívánságomat lesi. Ezt is Dóra segített megfejteni: Egyértelművé kellett a környezetem számára tennem, hogy ki miben tud segíteni. Támogatásával a következő kulcsmondatot tudtam megfogalmazni a segítőim felé: “Arra kérlek, hogy várd ki türelmesen, míg én megcsinálom, mert ettől érzem magam hasznosnak, ettől érzem, hogy képes vagyok megcsinálni valamit, és gyakorolni szeretném, hogy minél jobban menjen.”

Hát igen, szörnyen haszontalannak éreztem magam ebben a helyzetben. Úgy éreztem, velem is csak többen vagyunk itthon, de semmi hasznomat nem veszik. A Dórával folytatott beszélgetések elején csak annyit tudtam megfogalmazni, hogy frusztrált vagyok, fáradt, dühös… Aztán ő segített megtalálni, hogy mik is rejlenek ezen érzések mögött valójában. Pl: haszontalannak éreztem magam. Aztán miután rátaláltunk a probléma valódi okára, ezekre segített gyakorlati megoldásokat találni. Ilyen volt ez a fent említett kulcsmondat megfogalmazása is a segítőim felé.

Egy markáns példa: Reggeli készülődés, gyerekek öltöztetése ovi-bölcsibe indulás előtt. Mivel az öltöztetéshez kevés a rendelkezésemre álló egy kéz, abban tudok csak részt venni, hogy kikészítem a gyerekek ruháit, illetve mindent összepakolok, amiket vinniük kell. Gondos anyaként megnézem az időjárás előrejelzést, és annak megfelelően készítek ki mindent, immár lassan 6 éve… Gyerekeket férjem és anyósom öltözteti. Majd elhangzik a kérdés: „Tényleg kell bodyt adni a gyerekre a póló alá?”Igen, – válaszolom, – mert szoktunk, illetve megnéztem, kicsit hűvös lesz az idő.” „Oh, dehogy, biztos, ma is szép idő lesz, mint tegnap!” És a gyerekre nem került fel a body. Mindenki útjára indult, én pedig összeroskadok. Most miért? Mi bajom? Egy hülye öltözködési kérdés miatt zuhantam meg ennyire? Aztán Dórától tanult módszerrel szép lassan rájöttem, hogy mi is a probléma forrása: Az elmúlt években az én feladatom volt a háztartás vezetése, a gyerekek gondozása, ápolása, nevelése. Ezekben a kérdésekben elsősorban én döntöttem. Most pedig meg kell élnem, hogy ezekkel kapcsolatos gyakorlati teendőket nem tudom ellátni. De mindez nem elég, még a döntés sem lehet az enyém! Úgy éreztem anyai Kata gyerekei 7kompetenciáimat kérdőjelezik meg, vagyis inkább veszik a semmibe. Nem az volt a fontos, hogy aznap milyen is lesz az idő, kap-e bodyt a gyerek a póló alá vagy sem. Hanem, hogy ki vagyok én a családban. Mihez van jogom, lehetőségem, mint családanya. Így máris egyszerűbb volt a Férjemmel megbeszélni, hogy mi volt számomra bántó, és hogy legközelebb mivel tudjuk a hasonló helyzeteket elkerülni. Ha ezt nem tisztázom előbb magammal, akkor tudom, hogy egy véget nem érő vita indult volna időjárás-előrejelzésről, öltözködési szokásokról, bodykról, pólókról. Azóta minden alkalommal, amikor felhúzom magam valami apró-cseprő dolgon magam, megkérdezem magamtól: most mi is van a haragom/dühöm/tehetetlenségem stb. mögött?

 

Aztán miután a szüleim hetekig nálunk laktak, előkerült anyukámmal is egy régi játszma helyzetünk. Na, ennek elemzése valóban messzire vitt volna, de nem éreztem magamban lelki erőt, hogy ezt most gyökereinél fogva oldjuk meg. Örök mártír anyukám játszmái elől igyekeztem kitérni nap, mint nap. De így is rengetegszer képes volt hihetetlen lelkiismeret-furdalást okozni nekem. Többször úgy megbántódott, hogy nekem kellett őt vigasztalni… Aztán egy Dórával folytatott beszélgetést követően erőt vettem magamon és egyik kiborulása közben nem vettem fel az ilyenkor szokásos gyerek szerepemet, hanem felnőtt-felnőtt kommunikációt igyekeztem megtartani. Az elején nagyon rosszul éreztem magam, de aztán felszabadítóan hatott rám, hogy meg tudtam neki fogalmazni, amit valójában éreztem: Hálás vagyok nagyon a segítségéért, de nehéz tőle úgy segítséget kérnem, hogy közben azt látom rajta, hogy nehezére esik megtenni, amit kérek, vagy felülírja a kéréseimet, csak mert ő másképpen csinálná. Ezért arra kértem, hogy inkább mielőtt jobban elmérgesedik közöttünk a helyzet, menjen haza. Furcsa mód, nem lett belőle nagy dráma, pedig arra számítottam. Lehiggadt, úgy tűnt érti, amit mondok, maradtak még egy kicsit…

Kata családja2Dóra felhívta a figyelmemet egy olyan dologra is, ami nekem sajnos eszembe sem jutott: Tudom-e kit hogy lehet motiváltá tenni a segítésben? Ez megint egy kulcsmozzanat volt abban, hogy rájöjjek miért olyan feszült mindenki körülöttem. Mindig mindenkinek elmondtam ugyan, hogy mennyire hálás vagyok és hogy köszönöm a segítséget, de ennél többre nem gondoltam. Dóra által sikerült a segítőim helyzetet is kicsit jobban megértenem. Végig gondoltam, hogy nekik mi lehet komfortosabb ebben a helyzetben. Van, akinek kell az azonnali visszacsatolás, van, aki szereti előre tudni, hogy mikor miben tud segíteni stb. stb…

Egyik meghatározó emlékem pl, amikor első nap ment bölcsibe a kisebbik lányom. Az apja szoktatta be (én nem tudtam emelni, öltöztetni…meg el is utasított magától). Szóval reggeli készülődés során szerettem volna a legnagyobb szeretetben elindítani az én pici lányomat az első bölcsis napjára, amikor is a buzgó apósom felkapta a gyereket, beültette a kocsiba és annyit mondott neki, hogy integessél anyának. Na, neeeem! Meg akarom szeretgetni, legalább az autóhoz had én kísérjem már el! Ez had legyen csak a mi kettőnk pillanata, nem kell mások jelenléte! De mindezeket csak utólag tudtam megfogalmazni magamban miután az egész napom el volt cseszve emiatt a reggel miatt. Pedig az apósom csak segíteni próbált… 🙁

Érdekel a folytatás? Kövesd az Anyacsavart a Facebookon!

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112