Anyai önbecsülésem hullámvasútján

Zsófia története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, milyen kihívásokkal szembesítette az anyává válás, és ezekre milyen saját megküzdési stratégiákat talált. Egy őszinte történet a szülői önismeret fázisairól, az anyai önbecsülés hullámvasútjáról, a segítségkérés megtanulásától, a hálaadás gyakorlásán át, az anyai intuíciót mások elvárásai elé helyezéséig. Sokunk szívéből szól…

Vágyak, elképzelések és a valóság

Gyerekkoromban semmire nem vágytam jobban, mint kistestvérekre – született is három, a legfiatalabb 15 évvel utánam, így mellette szinte pótanyaként funkcionáltam. Azt tervezgettem, hogy majd csecsemő- és gyermekotthont alapítok, ahol sokat lehetek gyerekekkel. Végül sokat dolgoztam babysitterként 6 éves koromtól kezdve egészen 23 éves koromig. Ha mindez nem lenne elég, pszichológusként nagyon érdekel a gyermeki lélek sok rejtelme, s ez számomra nem ismeretlen csoda-terület. Így azt gondoltam, hogy nekem nem lesz túl sok újdonság az anyaságban (persze a szoptatás meg a felelősség más, de azért nem lesz minden új). Ehhez képest, bár tényleg profitálok korábbi tapasztalataimból, mégis keményen meg kellett (és kell folyamatosan) küzdenem saját anyaságom megszületéséért, formálódásáért és anyai önbecsülésem kialakulásáért, megszilárdulásáért.

Amilyen kihívásokkal szembekerültem és amilyen megoldásokat kialakítottam rájuk:

Bizonytalanság

Alapvetően volt bennem egy bizonytalanság – életemben először szülök és leszek anya, bár vártam, de tartottam az ismeretlentől.

Képes vagyok-e rá? Meg tudom-e szülni? Jól fogom-e gondozni? Túléljük-e mindketten az első időszakot? Nevetségesnek tűnnek, de valóban szorongtam tőle.

A bizonytalanságomra nagyon jó gyógyszer volt egy dúla által tartott szülésfelkészítő és anyaságra hangoló csoport, ahol nagyon sok információt kaptam, ami oldotta az ismeretlentől való félelmem, növelte az anyai kompetencia-érzetem. Elkezdtem elhinni, hogy bízhatok a saját belső anyai megérzéseimben, hisz ezek valamilyen szinten belém vannak kódolva. Továbbá sokat segített, hogy olvastam sokat és beszélgettem más várandós és nemrég szült anyákkal, akik szintén őszintén meséltek félelmeikről, bizonytalanságukról. Önmagában a tény, hogy nem vagyok ezekkel egyedül nagyon sokat segített.

A tények, elvek és a valóság ütközése

Ami nálunk a leginkább előjött, az az alvás – evés.

Hiába olvastam, hogy kb. 3 óránta eszik majd eleinte, s utána mindig alszik kb. 2 órát a csecsemő, az enyém folyamatosan enni akart és max. 20 perceket aludt az elején. Így minden előzetes tervem és időbeosztásom – akár munkára, házimunkára, a szociális életemre nézve teljesen felborult. Az első 5 hétben szerintem mondhatjuk kis túlzással, hogy 0-24ben a szoptatós fotelben ültem, bébivel a karomban, s hol ettünk, hol aludtunk – az agyműködésem pedig korlátozódott néhány komikus sorozatra.

Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a nagy elveim (mellettünk, de a kiságyban alszik majd a gyerek, így esténként marad randi-időnk a férjemmel) alapból borultak, hisz az első hetekben bébikénk nemhogy a kiságyában, de a karomon kívül sehol nem aludt 15 percnél többet. Így már az is eredmény volt, ha mellettünk a nagy ágyba le lehetett tenni anélkül, hogy felébredne.

Az anyai értékrend kialakulása

Talán ez volt az első két hónapban a legnehezebb.

A várandósság alatt sokat olvastam, kértem számomra hiteles emberektől tapasztalatokat, véleményeket, s kialakult bennem néhány számomra fontos alapvető érték. Alapvetően azt hiszem, hogy nincs egy jó recept, minden anya-gyerek páros, minden család más. Azt tartom fontosnak, hogy ahelyett, hogy rá akarnánk anyaként húzni valamit a gyermekünkre, tanuljunk meg rá odafigyelni, és rá reagálni: az ő valódi szükségleteire, igényeire. Bármilyen elvünk lehet, bármilyen gyakorlat/szokás tetszhet, ha arra gyermekünk nem vevő, fontos a rugalmasság, hogy merjünk a gyerek szükségleteinek fényében változtatni. Ezen az alapvető szemléleten túl fontos érték számomra a hordozás, igény szerint szoptatás, altatás. Azon túl, hogy hozzám ez a szemlélet, ezek a gyakorlatok álltak közel, mind alaposan utána olvastam, kérdeztem, s úgy éreztem, hogy kezdődő anyai identitásom alappilléreivé válnak.

A környezet meghekkeli

Nem csoda hát, hogy mennyire nehéz volt az első két hónap, amikor is sokan a környezetemből, akár rokonok, ismerősök, akár szakemberek – többnyire lelkesen és jó szándékból, de ezeket megtorpedózták. Nagyon sokan fújták a kívülről megtanult nótákat – ne tartsd annyit ölben, elkényezteted (hogy lehetne egy pár hetes-hónapos csecsemőt elkényeztetni – azt sem tudja még, hogy ő tőlem különálló lény), csak 3-4 óránként etesd, hagyd sírni, majd megtanul magától elaludni, ne szokja meg, hogy rögtön felveszed, stb.

Kéretlen tanácsok okozta inkompetenciaérzés

A sok megjegyzésből azt éreztem, hogy nem bíznak sem abban, hogy képes vagyok az anyaságra, sem abban, hogy nem véletlenül csinálom úgy, ahogy csinálom. Tudom, hogy a többség tényleg őszintén segíteni akart, de ezzel inkább csak az amúgy is túlélő üzemmódban létező testem-lelkem lenyomták még jobban. Azt éreztették ezáltal, hogy valóban képtelen vagyok az anyaságra, nem bízhatok az intuícióimban. Nagyon nehéz volt az elvileg nálam tapasztaltabb anyák, szakemberek ellenében figyelnem a kisfiamra és azokra az értékekre, amiket fontosnak tartottam. Bizony sok sírós – lelkileg összeesős pillanatom volt. De végül kitartottunk és mára a gyümölcsét is látom. A legszebb az, hogy többen jelezték már vissza, hogy „jé, tényleg lehet, hogy igazad volt – ez a gyerek nagyon vidám és látszik, hogy biztonságban van”.

Hogyan, mi segített?

Önelfogadás

Először is „kidobtam” a gondolataimból a megnyomorító „kell-eket”. A fiamra és a köztünk levő kapcsolatra koncentráltam, egyszerűen elkezdtem élvezni, hogy létezünk. Eleinte nagyon gyakran emlékeztettem magam, hogy pont abban hiszek, hogy nincs egy jó recept, hanem mindenki más, így nincs is mihez tartanom magam. Ez nagyon felszabadító volt. Elkezdtem figyelni az érzéseimet, nagyon vázlatosan, de elkezdtem naplót írni – ezzel is tudatosítottam magamban, hogy mi egy saját történetet írunk. Elkezdtem élvezni a tökéletlenségünk szabadságát.

Tabutörés

Másodszor, a szégyenkezés és titkolózás helyett (jaj nehogy megtudja valaki, hogy ilyen gondolataim vannak – nincsenek is), elkezdtem (elsősorban magamnak, aztán másoknak is) kimondani őszintén, ami fáj, ami nyomaszt, ami nehéz. Érdekes, hogy ahogy én szabaddá váltam ezek felvállalására, azok az anyák, akikkel ezt megosztottam, szintén fellélegeztek, hogy milyen jó, hogy nincsenek ezzel egyedül. Ilyen „tabu-anyagondolat” például, hogy kár, hogy nincsen a kisfiamon kikapcsoló gomb, vagy néha azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy milyen lenne, ha ő nem lenne… Miközben nagyon szeretem és olyan örömforrása az életemnek, amit korábban el sem tudtam képzelni. De ezek az érzések elférnek egymás mellett.

Támogatói kör kiépítése

Ami nagyon fontos volt, hogy igyekeztem olyan emberekkel körülvenni magam, akik támogatnak, akik kevésbé akarják megmondani, hogy mit csináljak, hanem szabadságot adnak és bíznak bennem. Hálás lehetek, hogy több ilyen családtagot és barátot is találtam, s tudatosan velük osztottam meg őszintén magamat, a többiek felé pedig próbáltam jobban határokat húzni.

Emellett ami nagyon sokat segített, hogy tudatosan kerestem a tágabb ismerősi körből is hasonló élethelyzetben levő és hasonló szemléletű anyákat, tudatosan kerestem olyan programokat, ahol megismerkedhetek hasonló gondolkodású nőkkel – pl.: kismamatorna, majd babamama torna, szülésfelkészítő. Lettek is innen új baráti kapcsolataim, amikért nagyon hálás vagyok.

Végül, de nem utolsó sorban folyton olvastam széles körben: tudományos cikkeket, hiteles beszámolókat, amik alátámasztották és megerősítették az értékeim, szemléletem.

Fizikai korlátozottság, régi élet felborulása

Hiába tudtam elméletben, hogy a szülés utáni első hetek –inkább hónapok- nem könnyűek fizikailag, mégsem lehet erre eléggé felkészülni. Korábban mindig rengeteget sportoltam, sosem volt hosszabb betegségem vagy műtétem – így egészen meglepett, hogy a wc-ig is nehezen vánszorgok el az első hetekben. Nem volt jó érzés beismerni, hogy mennyire „mozgáskorlátozottá” váltam az előtte megszokotthoz képest.

Továbbá a testem elnehezedése mellett az életterem is nagyban beszűkült – hisz részben a fájdalom, részben az állandóan rajtam szopizó vagy kapaszkodó kismanó miatt nem nagyon tudtam kimozdulni a lakásból. Az én esetemben ráadásul télen nagyon hideg és havas idő volt, így az első sétára is csak 3 hetesen került sor.

Előtte egy folyton pörgős, otthonra csak aludni-járós életstílust éltem, így nem csoda, hogy kissé meghökkentett a hirtelen váltás.

Ami nagyon sokat segített, hogy ne őrüljek meg vagy forduljak be

Amire tudtam, szerveztem segítséget: megkértünk barátokat, hogy az első két hétben főzzenek nekünk, beosztottuk, hogy minden napra jusson egy „komatál”, ami hatalmas segítség volt. Továbbá, átgondoltam, hogy melyek azok a tevékenységek, amikre vagy időm, vagy erőm nem volt, s ezekben is bátran kértem segítséget (pl.. takarítás).

Tudatosan is töltöm magam: elkezdtem megszervezni, hogy a hetembe bekerüljenek olyan programok, amiket szeretek, amik kikapcsolnak: mozgás (eleinte csak a gyógytorna, majd úszás, maminbaba, stb.), vásárlás, valamennyi kreatív munka. Vállalkozóként szerencsére nagyon sokrétű a munkám, s be tudok vállalni heti 1-1 órát, vagy itthoni munkát.

Elkezdtem figyelni magam, hogy mikor mi esik jól. Akár úgy, hogy a kisfiam rajtam alszik vagy mellettem játszik vagy valaki jön velem, aki közben vigyáz rá – ami nekünk jó, elkezdtem figyelni Ábelt, mire hogy reagál, s mivel kifejezetten igényli a változatosságot, így bátran viszem már magammal szinte mindenhova. Közösen élünk egy életet – nem ő az életem egyedüli közepe és értelme, miközben bármikor meghalnék érte, annyira szeretem. Azt gondolom, hogy az az egészséges a gyereknek is, ha biztos a szülei szeretetében, de látja, hogy a szüleit nem csak ő teszi boldoggá és kiegyensúlyozottá, hanem alapból is azok. Boldog anya – boldog feleség – gondtalanabb élet az egész családnak.

Szülési „trauma” elfogadása

Azt hiszem, hogy a szülés egy olyan dolog, amiben az az egy biztos előre, hogy nem fog úgy történni 100%-ban, ahogy gondoltuk/terveztük.

És ez így szép, de azért nem mindig könnyű elfogadni, feldolgozni. Fájdalomcsillapítás módjai, császár/nem császár – ahány anya (és ahány orvos), annyi igény, terv, vágy. Én nagyon szerettem volna minél inkább háborítatlan, teljesen természetes szülést, s sok része meg is valósult, de a végén jogos indokkal császár lett, ami szintén szép élmény lett, csak maradt bennem egy veszteség, egy kudarcérzés.

Ami nekem a legtöbbet segített az a fókuszváltás volt: első este még kisírtam magam, hogy miért nem „voltam képes” természetesen megszülni, természetesen analitikusan belemagyaráztam mindent, aztán meg elkezdtem arra koncentrálni, ami igazán úgy történt, ahogy vágytam, pl.: a kisfiam rögtön rám került, és amíg nem kelhettem fel, 6 órán át ott szopizott, aludt rajtam – csodálatos volt. Rögtön egy hála: egy aranyóra helyett hatot kaptam! Segített az is, hogy utána még az orvosommal még egyszer átbeszéltük a kórházban és a 6 hetes kontrollon is, hogy mi történt. Végül kiírtam magamból az egész szülésem történetét, ez is segített, hogy ne maradjanak bennem elfojtva érzések, legyen tisztán kimondva. Ez az én történetem, az én első szülésem, Ábel fiam születése, nem tökéletesen az, amire előtte vágytam, de így kerek, így a mienk, senki mással nem cserélnék.

Összegzés

Lassan fél éves anyaként azt látom, hogy nem az a lényeg, hogy az anyai önbecsülésemben és kompetencia-érzetemben ne legyenek fentek meg lentek, mint egy hullámvasútnál, hanem az, hogy a saját pályámon biztonsággal mozogjak. A hasonlatnál maradva valószínűleg mindegyikünknek eltérő lejtésszögű sínek jutottak, de ha ezen megtanulok biztonsággal mozogni, a gyermekem is ezt a biztonságot fogja érezni, körülményektől és tényektől függetlenül. Merjem hát felfedezni a saját pályámat, mozgásomat, s ne ijedjek meg a sebességtől – lejtmenetektől, hisz pont ettől válik egyedivé, s hitelessé a történetem.

Záborszky Zsófia

A rossz mintákon túl

Nóra története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan visszük tovább a szüleinktől látott rossz mintákat, és mit tudunk ezzel kezdeni. Egy őszinte történet megfelelni akarásról és bűntudatról, tökéletességre törekvésről és mártírkodásról, szembenézésről és önismereti munkáról, önelfogadásról és elengedésről, segítségkérésről és a mindennapok élvezetének megtanulásáról.

 

Rossz nekünk, rossz a gyerekeknek

 

Néha döbbenetes, hogyan adódik generációról generációra tovább a rosszul berögzült minta. A kört nehéz megszakítani, a zsigerekbe beivódott cselekvési mintákat nagyon nehéz felülírni. Még akkor is, ha már tudjuk, hogy ez rossz nekünk, rossz a gyerekeknek, rossz az egész családnak.

 

Tökéletes anya akartam lenni

 

Az első gyermekem születése után felszínre tört a korán megtanult viselkedési minta. Mivel hamar fel kellett nőnöm, azt tanultam meg, hogy csak magamra számíthatok, egyedül képesnek kell lennem mindenre, ráadásul – a saját anyámmal való, igencsak megromlott viszonyomra gondolva – százhúsz százalékosan jó anya akartam lenni. Ettől persze minden nehezebb lett, de legalább lehetett mártíranyát csinálni magamból, mondani, hogy nekem milyen nehéz, és így kvázi jogosultságot adni az érzésnek. Mint ezt valószínűleg generációk óta csinálták a család nő tagjai mindkét ágon. Több évnyi terápiás önismereti munkának köszönhetően képes voltam ugyan tudatosítani a rosszul rögzült reakciókat, mégis vittem tovább nap, mint nap.

 

 

Segítségkérés

 

A gyerek születésével azonban olyan önismereti utazás kezdődik, ahol nincsenek kibúvok, nem lehet mellébeszélni, elmenni. Eljött egy pont, ahonnan azt éreztem, ezt nem lehet tovább csinálni így, segítséget kell kérnem. És erre a lépésemre nagyon büszke vagyok ma már. Tudom, hogy nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy ki merjek lépni a megszokottból, ki merjem mondani, hogy nem jól csinálom, ártok magamnak és az egész családomnak – mégse büntetni magamat ezért. Régóta gondolkodtam már, hogy elmegyek egy nonverbális terápiára, ezért rákerestem a neten a tánc-és mozgásterápiára és szerencsémre indult egy a városban. Emlékszem, egy éves volt a lányom, amikor kezdtem, még szoptattam elalvás előtt, így az esti órák miatt nagyon izgultam. Talán ez volt az első lépés, hogy kiengedtem valamit az irányításom alól, ráadásul azért, hogy ÉN csináljak valamit, amiben örömemet lelem. Sok érzéssel, élménnyel dolgoztam ott, sokat segített ez a 100 óra abban, hogy elfogadjam magamat. Magabiztosabb lettem, nem akartam már mindent maximálisan jól csinálni, szuperanya lenni minden segítség nélkül, hogy aztán kimerüljek és rosszul érezzem magam az egészben.

 

 

Újra tökéletes anya akartam lenni

 

Aztán a sors próbára tette, vajon mennyire megy ez már nekem. Két évvel ezelőtt ugyanis hármas ikreink születtek. Az első ultrahangot követő sokkos hetek után fel tudtam hozni magamban azt a nyugodt magabiztosságot, amit a táncon megtapasztaltam, bíztam az ösztöneimben, éreztem, hogy minden rendben lesz velük, egy percig nem aggódtam, hogy ne lennének egészségesek.

Kapcsolatanalízisre jártam, beszélgettem velük, felkészítettem őket a császármetszésre, és hogy nem leszek mindig velük az elején. Rendben is volt minden a születésükig. Korán, kis súllyal, de teljesen egészségesen jöttek a világra. A kórházban töltött egy hónap, majd úgy nagyjából az első félév otthon azonban a végkimerülés szélére sodort mind fizikailag, mind idegileg.

Mindent maximálisan jól, és úgy akartam csinálni, mint egy gyerekkel. Igény szerint szoptattam, ringatva altattam, keltem éjjel-nappal hozzájuk, emellett pedig igyekeztem mindent megadni a nagyobbiknak, pótolni a külön, kórházban töltött heteket. Emellett folyamatosan kontrollokra jártunk, gyógytornát végeztünk otthon is, a téli hónapokban pedig szünet nélkül küzdöttünk a betegségekkel.

 

Már nem élveztem az anyaságot

 

Volt szerencsére segítségem hétköznap, és a férjem is száz százalékosan kivette a részét, de még így is rettenetesen nehéz volt. A folyamatos megfelelés, a kialvatlanság és a saját igényeim teljes háttérbe szorulása kimerített. Egy év alatt eljutottam odáig, hogy nem élveztem már egyáltalán az anyaságot, csak a nehézséget láttam benne, kemény munkának fogtam fel, amelyben nincs pihenőnap. Pontosan tudtam, hisz átéltem, milyen érzéseket kelt ez a gyerekekben, mégse tudtam máshogy csinálni. Szinte fuldokoltam, régóta, és erősen éreztem, hogy segítségre van szükségem, a megszokott szerep azonban erősebb volt nálam.

 

Amikor a gyerek a tünethordozó

 

Aztán egyszer félrehívott a nagyobbik lányom óvónője, hogy beszélni szeretne velem. Javasolta, hogy vigyük el a lányunkat nevelési tanácsadóba, mert nagyon változékony a hangulata, rosszul kezeli az indulatait. Ahogy ott álltam és olvastam a szakvéleményt, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Magamról olvastam, nem róla, ő csak önkéntelenül tükrözte, amit lát. Olyan szívbemarkoló érzés volt, hogy ő lesz az áldozata az én problémáimnak, hogy ez volt az a pont, ami kimondatta velem: túlnőtt rajtam a feladat, kell, hogy segítséget kérjek.

 

 

Újra segítséget kértem

 

Kiderült, hogy a korábbi terapeutám egy nevelési tanácsadóban dolgozik a gyerekek szüleivel, így elkezdtem hozzá járni újra, a férjemmel közösen pedig beszéltünk egy gyerekpszichológussal is. Számomra az első beszélgetés mindkettejükkel olyan volt, mintha egy hatalmas, folyton magamat büntető láthatatlan zsákot vettek volna le a vállamról. Sose felejtem el, hogy amikor könnyek között, hosszasan soroltam, miket rontottunk el a picik első félévében, a gyerekpszichológus csak annyit mondott: „Na és? Hibáztak. Ki nem?”. Ja, hogy ez ennyi? Hogy ez normális? Hogy én normális vagyok? Hogy az, hogy itt vagyok, mutatja a legjobban azt, hogy mennyire szeretem őket? És főleg: azzal, hogy ezekkel szembe merek nézni, kimondani, hogy hibáztam, és próbálni minden erőmmel javítani, generációkon átívelő elakadásokat oldok fel? Ez utóbbira valahogy büszke tudtam lenni hirtelen, és ez segít azóta is máshogy látni saját magamat.

 

 

Elég jó anya, elég jó gyerek

 

Azóta is csak beszélgetünk. Nem terápiázunk, csak ventilálok az aktuális örömekről, nehézségekről, arról, én hogyan élem meg, bennem milyen érzések vannak. Nem lett hirtelen minden egyszerű, vannak nehezebb napok, és vannak könnyebbek. Tudatosan nézem azonban az elért apró sikereimet, rendszeresen számba veszem, mit csinálok jól, és már tudom csak úgy élvezni a mindennapokat, azt, hogy ők vannak nekem, és a puszta létükkel, a szeretetükkel tanítanak nap, mint nap.

A nagylányom azóta elkezdett úszni tanulni. Múltkor az oktatója óra végén elmondta, hogy nagyon jól haladnak, mert maximalista. És szerinte ez jó. Nagyon jó!

Nóra

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

 

 

Családi nyaralás 3 és 6 évessel – ami nekünk bevált

Minden évben be kell látnom, hogy az előző év tapasztalataiból nem sokat tudok hasznosítani a családi nyaraláson. A gyerekek nőnek, az igényeik változnak. Ami tavaly a tuti befutó volt, arra idén rá sem bagóznak. Ami tavaly még csak vágyálom volt, idén már természetes. Íme a legfontosabb tanulságaink és az idei legjobb megoldásaink a három- és a hatévessel a családi nyaraláson.

 

 

Egymásból és másból töltekezés

Ami a legfontosabb tanulság, és minden évben elfelejtem, hogy a családi nyaralás a gyerekek számára arról szól első sorban, hogy belőlünk töltekeznek. Abból, hogy négyesben vagyunk, és állandóan elérhetően, napokon keresztül. És minden évben elfelejtem azt is, hogy ez eleinte rettenetesen fárasztó, hiszen nekünk, szülőknek is ez a nyaralásunk, és mi is szeretnénk feltöltődni, csak másképpen, mint ők. Sok is a feszültség mindenki között az első napokban. Idén kb. 10 nap (!) egymásból töltekezés után kezdett érezhető lenni a változás: ennyi idő kellett, hogy a gyerekek már elhiggyék, hogy tényleg sok-sok „hancúrnapot” töltünk együtt, és ne kérjenek megállás nélkül, és néha kétségbeesetten destruktív módon a figyelmet. Ennyi kellett, hogy megtöltsük a feneketlennek látszó figyelem-tankot, és átlépjünk egy élhető arányra a figyelem elosztásban, ahol vannak olyan pillanatok is, amikor a gyerekek egyedül játszanak, mi pedig egymással beszélgetünk, vagy szépirodalmat olvasunk. Nagyon örülök neki, hogy idén három hetet töltöttünk együtt egybefüggően, ezért megtapasztalhattuk ezt a váltást.

 

 

A természet elég, nem kell extra

Semmilyen mesekönyv nem olyan izgalmas, mint lepkehálóval megpróbálni halat fogni a Balatonban. A kert, a homokozó, a víz, a növények, és állatok megfigyelése, a pókok hálószövésének áhítatos figyelése egy órán keresztül, az esőbe kiállás fürdőruhában mindent visz. Tavaly még egy DM-es zacskónyi könyvvel, foglalkoztató füzettel és új játékkal érkeztem a nyaralásra, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű impulzust tudjam adagolni a fiúknak, idén hazavittem a zacskónyi cuccot.

 

 

Napirend szőr mentén

Mi vagyunk este az utolsók a Balaton parton, és reggel elsők a játszótéren. Pár nap alatt beleérkezünk a vakációs “napirendbe”, amibe sok minden belefér a reggel 9-kor fagyizás, és az éjszakai csillaghullás-nézés is, ami máskor soha nincs. Pár sarokkő marad az egyébként teljesen spontán, úszós létben: a meleg kaja ebédre, a kicsinek az ebéd utáni alvás, az én „dolgozós” kimenőm 3-4 naponta pár órára, és hogy az esti fektetés a férjemé, a reggeleket viszont én viszem, amíg ő tovább alhat.

 

 

Kívánt viselkedés pozitív megerősítése

Miközben mindnyájan egyetértünk abban, hogy a nyár a szabadság, az időtlenség és a kapcsolódások elmélyülésére, a közös élmények megélésére van, mindnyájunk életét megkönnyíti, ha a gyerekek viselkedése nem esik szét, és nem folyamatos fegyelmezésből és veszekedésekből áll a családi nyaralás. Végig gondoltam, melyik gyerekemnek milyen viselkedés okoz kihívást, aminek a megugrása nekünk, szülőknek is sokat jelentene, és megbeszéltem a fiúkkal, hogy ki mivel tud matricákat gyűjteni. Idén nyáron nálunk lehetett matricát kapni azért, ha reggel, miután felébredtek, halkan játszanak, és hagynak bennünket, szülőket aludni.  Lehetett még matricát kapni többek között a hangos köszönésért, a rendrakásért, a kicsinek pedig a wc-be pisilésért, kakilásért. A gyerekek imádták, hogy egy kis tudatos odafigyeléssel olyasmit csinálhatnak, amivel nekünk is örömet okozhatnak, és imádták a matricagyűjtést is, mert 10 matricát be lehetett váltani valami vágyott élményre, mint a dodzsemezés, vagy vízi biciklizés. Fontos volt, hogy megtapasztalhatták, mit tehetnek ők maguk a nyári programok alakításáért. Mellesleg pedig nyertünk még egy szobatiszta gyereket, sok plusz átaludt órát…stb.

 

 

Testvérkapcsolat

A nyaraláskor eltöltött extra sok idő olyan váratlan ajándékokat is hozott, mint a folyamatosan a szülői figyelemért versengő tesók közötti kapocs megerősödése. Napról-napra érezhető volt az elmélyült közös játékok és az egymással törődés arányának növekedése. Egyre több az elfelezett kakaós csiga, az együtt elolvasott mesekönyv, a közös bunkerezés, amit nagyon jó volt látni…

 

 

Barátok nekik, felnőtt társaság nekünk

Idén valahogy úgy alakult, hogy szinte minden nap voltak látogatóink a nyaraláson, és volt, aki ott is aludt. Volt a gyerekeknek új és új gyerektársaság, akivel lehetett bandázni, és idén már ez azt jelentette, hogy mi, felnőttek is tudtunk közben beszélgetni a teraszon egy fröccs mellett. Túl vagyunk azon a szakaszon, amikor a kicsi sarkában kell állni, mert önveszélyes, és a nagyokat állandóan fegyelmezni kell, mert közveszélyesek. Fantáziavilágot építenek maguk köré, és órákon át építenek várat, rohangálnak a kertben lovagként, konspirálnak egy sátorban, vagy rajzolnak együtt. Én meg a távolból figyelem őket, és gyönyörködöm bennük.

 

 

Én-idő

Azaz teljesen egyedül töltött idő, ami introvertált szülőként nekem és a férjemnek is napi szükséglet. Ehhez azonban el kell mennünk otthonról, mert a gyerekek ahhoz még kicsik, hogy kibírják, hogy ne újságoljanak el valami izgalmas felfedezést öt percenként. Ezért nálunk azt szokták meg a gyerekek, hogy néha apa fut, anya kávézik (és persze dolgozik), de fektetési idő után már van esti olvasás is, és felnőtt társaság is nyomokban.

 

 

Kirándulás

Beleérkeztünk abba az életkorba, hogy a gyerekek maguk állnak elő egy olyan kéréssel, hogy kirándulni szeretnének, és azt is megmondják, hová, például egy vulkánhoz. És nem öt percig tart a lelkesedés, hanem napokig, sőt, az sem szegi a kedvüket, hogy végül valóban fel kell mászni egy tetejére, és vissza is mindenki a saját lábán megy. Menő!

 

 

 

Felnőtt házibuli

Először vittük magunkkal a gyerekeket egy olyan buliba, ahová minket, felnőtteket hívtak meg a saját barátaink, de voltak ott mások is gyerekekkel. Volt kert, gyerektársaság, közös zenélés, ami a fiúknak nagy élmény volt, és nekünk is jutott mindenből egy kicsi: társaságból, közös zenélésből, kerti ücsörgésből is. Win-win. Talán, mert nem is vártunk tőle sokat, és minden jó pillanat kellemes meglepetés volt.

 

 

Ami nem jött be: fesztiválozás

Idén valahogy átfordultak az arányok abban, mekkora szívás tömegben, kánikulában két gyerekkel mászkálni valahol, ahol nap közben sokszor még a fű sem nő, az érdekes programok meg altatási időben vannak, és/vagy irtó hangosak, mindezt csilliókért cserébe azért a lehetőségért, hogy egy-egy jó programot, vagy pár régi barátot elcsípjünk. Valahogy idén nem érte meg. Ezer más programmal sokkal jobban jártunk.

 

 

És a ráadás: a saját nyaralás

Amikor a három szuper nagyszülő együtt és váltásban 4 napon át bevállalta a fiúkat, és mi kimenőt kaptunk. Életmentő, kapcsolatregeneráló saját ritmusban eltöltött időt. Amikor alapvetően csend van, és csak a madárcsicsergést, lombsusogást, esőkopogást, hullámverést hallgatom. Amikor napokon át a saját tempómban eszem, iszom, alszom és csinálom azt, amihez éppen kedvem van. Amikor zavartalanul és szabadon áramolhatnak a gondolataim és a hozzájuk kapcsolódó érzéseim, ami hozzásegít, hogy hónapok óta bennem kavargó, feldolgozásra váró tapasztalatok hirtelen a helyükre kerülnek.

 

Érdekel, hogyan terveztem a korábbi években, amikor 1 és 4 évesek voltak a gyerekek, és abból mi vált be? Vagy amikor 2 és 5 évesek voltak? 🙂

 

Mert ÉN vagyok a legjobb anya a gyermekem számára

Edit története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan bontakozik ki egy frissen szülővé vált nőben az anyai önismeret, ami a másoknak megfelelés és örökös bűntudat csapdájából elvisz a saját, egyedi, másokéhoz nem hasonlítható, önazonos útra. Kívánom minden nőnek, hogy ugyanúgy megtalálja a saját útját anyaként, ahogyan Edit!

 

A hozott program: fekete és fehér

Olyan környezetben nőttem fel, ahol a dolgok általában feketék és fehérek voltak, jók és rosszak. Nem volt átmenet, szivárvány meg pláne.

Engem mindentől féltettek, a gyerekkoromból kimaradtak az élmények, a nagy esések, de így a nagy nevetések is. Elhatároztam, én máshogy csinálom majd. Lesz egy hordozókendőnk és eljárunk társaságba, kirándulni, élményeket gyűjtünk. Ez már a várandósságom alatt meghiúsult.

 

Nehézségek és bezárkózás

Az első pár hétben nagyon sokat fájt a hasam. Sétálni csak keveset tudtam. A munkámat sem tudtam végezni, mert az sok utazással, gyaloglással járt volna. Így otthon maradtam. Elkezdtem bezárkózni.

Aztán megszületett a fiam. Az első időszakban nehezen aludt és nappal aludt hosszabban, éjjel rövideket. Így nehéz volt bárhová elmenni. Aztán ez változni kezdett, de én addigra már bezárkóztam. Nem szerettem kimozdulni, valahogy semmi sem volt jó. És ezen az sem segített, hogy a hordozókendő miatt sokszor megkaptam a magamét. Mert ugye evidens, hogy a gyerekem megfullad, sohase tudom letenni, nem tanul meg járni… Vagy jött a másik véglet, aki csak áradozott róla, milyen nagyszerű dolog. De természetesnek senki nem vélte, átlagos anya nem lettem.

 

A fekete-fehér csapda

Így észrevétlenül beleestem a fekete – fehér csapdájába. Olvastam a kötődő neveléssel kapcsolatos könyveket, cikkeket. Olvastam rengeteg pszichológiai témájú könyvet. Onnan akartam megtanulni, hogyan legyek jó anya.

 

Mesét csak olvasni szabad, nem nézni. Mert egy jó anya nem ülteti gép elé a gyerekét. Így amikor mégis néztünk, bűntudatom volt. Bébiételt nem veszünk, csak egyszerű, természetes ételeket eszünk. Mert egy jó anya megfőz mindent a gyermekének. Így kevesebb időm maradt a fiamra, a férjemre és magamra.

Fejlesztésekre nem jártunk, én sem fejlesztettem. Gyógypedagógusként úgy gondoltam, fejlődik az egészséges fiam magától is úgy, ahogyan kell. Csak egyszerűen játszottunk. Ezt nem bántam meg.

 

De nem lettem jó anya. És jó feleség sem. És önmagamnak sem voltam jó, hiszen boldog sem voltam, jól sem éreztem magam a bőrömben.

 

Nekem kell megváltoznom

Aztán egy barátnőm azt mondta, ha azt akarom, hogy megváltozzon a környezetem, nekem kell megváltoznom. Először dühös lettem. Én úgy gondoltam, éppen eleget dolgozok és adok magamból, nehogy már én fordítsak még időt és energiát az önfejlesztésre is. Menjen pszichológushoz a férjem. De nem ment. Így maradt minden, ahogy volt.

 

De barátnőm mondata azért mindig ott motoszkált a fejemben.

 

Nővérem megvarrt egy ruhát és megkért, hímezzek rá mintát. Ez nagyon sok munkát jelentett. Hetekig hímeztem éjjelente 1-2 órát és közben Louise L. Hay megerősítéseit minden éjjel végighallgattam.

 

Ennek és barátnőm mondatának köszönhetően úgy döntöttem, valóban felállok, teszek valamit a boldogságomért.

 

Az első lépések

Elkezdtem egy pszichológussal együtt dolgozni és egy online metaforaíró tanfolyamon (mindennapinlp.hu) is részt vettem. És az életem megváltozott. Mert megváltoztam én.

 

Elkezdtem kimozdulni. Baba-mama klubba járni. Kezdtem önmagamra találni.

 

Aztán az életünk hatalmas fordulatot vett. Eladtuk a házunkat és kikerültem a régi közegből. Új életet kezdtem. Egy lakóautóval fél éven át jártuk Európát, hogy aztán visszatérjünk Magyarországra és megalapítsuk a saját otthonunkat ott, ahol látom a szivárvány összes színét.

 

Mélységek és magasságok

Közben nagyon hullámzott a lelkem. Voltak mélységek, magasságok. Közben elvesztettem valakit, aki nagyon közel állt hozzám és nagyon fiatal volt. Ez megadta a végső pofont ahhoz, hogy tudjam, senki más nem számít, csak én, a fiam és a férjem. És most hallom néhány ember szavát, hogy “én szamár előre”, de igen. ÉN előre. Mert ha én nem vagyok jól, a fiam sem lesz jól. Azt szeretném, hogy boldog legyen. Ezt pedig csak úgy tudom hitelesen megtanítani neki, ha én boldog leszek.

 

 

Elhatároztam, hogy boldog leszek

Úgyhogy elhatároztam, boldog leszek. Járjuk az erdőt, ugrálunk sáros pocsolyákban, kerestem egy ovit, ahol szeretik, figyelnek rá, biztonságban tudom. Fordítok magamra időt. Igyekszem elkerülni a panaszkodást és másokat is leállítani, amikor elkezdik. A munkában is megkerestem a saját utamat, építem a saját vállalkozásomat. Igyekszem minden területen adni Önmagamnak, hogy aztán mikor a fiammal vagyok, igazán tudjak vele lenni.

 

 

Már nem olvasok könyveket a gyereknevelésről

A fiam már négy éves. Már nem olvasok könyveket arról, hogyan kellene őt nevelni. Egyszerűen szeretem és igyekszem csak a belső hangomra hallgatni. Az anyai ösztönök működnek, ha figyelünk rájuk. És bár nem vagyok “tökéletes”, a lakásunk időnként rendetlen, eszünk gyors ételeket, de nagyon sokat nevetünk, kirándulunk. Időnként veszekszünk, de mindig szeretünk.

 

Számomra ez okozta eddig a legnagyobb nehézséget. Meghallani a szívem szavát, megbízni a saját ösztöneimben. De szerencsére hamar rájöttem, akkor vagyok jó anya, ha önmagam vagyok.

 

Nyúlné Terpó Edit

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

 

Anya-csecsemő terápia szülés utáni érzelmi-hangulati zavarokra

Idén 25 éves a Vadaskert gyermekpszichiátriai kórház.
Ennek alkalmából beszélgettem Frigyes Júlia gyermek- és ifjúságpszichiáterrel az anya-csecsemő terápia lehetőségeiről a szüléshez kapcsolódó érzelmi-hangulati zavarok esetén. Mi áll az elakadások hátterében? Mi a családtagok, szakemberek szerepe?

 

 

Honnan tudhatjuk, hogy ha egy anya lelkileg nincs jól a szülés után, akkor vajon szüléshez kapcsolódó érzelmi-hangulati zavarokról van-e szó?

 

Ha tünet van, annak az oka trauma. Gyakran a gyerekkortól egymásra fűződő traumasorozat utolsó fázisa a szülés. A szülés elementáris ereje újranyitja az összes korábbi szenvedést, fájdalmas élményt, de éppen ezért ez egyben egy lehetőség is a gyógyulásra. Ha azonban ebben az érzékeny állapotban nem támogató a környezet, nem lehet megélni szabadon az érzéseket, akkor hangulati zavar alakulhat ki.

 

Milyen érzésekre gondolsz?

 

A szülés után gyakori, hogy egy anya azzal szembesül, hogy nem azt érzi, amit szeretne. Mondjuk, azt várja önmagától, hogy boldognak, elégedettnek, kiteljesedettnek érezni majd magát a szülés után, ehelyett teljesen oda nem való érzések kavarognak benne, mint félelem, düh, megfosztottság. Vagy éppenséggel azon döbben meg, hogy nem érez az égvilágon semmit. Pedig ezek is legitim érzések.

 

Hogyan tudja segíteni az ambivalens érzésekkel küzdő anyát a környezete?

 

Ilyenkor az segíti leginkább az anyát, ha van lehetősége az érzéseivel együtt lenni, ezeket önmagának megengedni. Ehhez kulcsfontosságú a társa és az anyja megengedő hozzáállása. A segítők sokszor a saját rossz érzéseik elől menekülnek, ezért nem tudnak valóban jelen lenni a segítésben. A jó segítés az, amikor nem követelem, hogy legyél már jól, legyen már vége a te rossz érzéseidnek. Ha a szülő nő anyja felül tud kerekedni azon, hogy a lánya tünete az ő „rossz anyaságának” oka, akkor ez az ő bűntudatát is gyógyíthatja a saját korábbi elégtelenségei miatt.

 

Gyakran mondják, hogy ha az anya jól van, a baba is jól van. És ha az anya nincs jól?

 

Talán meglepő, de sokszor találkozom azzal, hogy bár az anya tele van rossz érzésekkel, a baba mégis jól van. Ennek az az oka, hogy a gyerek a saját énje kialakulásáig, azaz körülbelül hároméves koráig kapcsolódik az anya tudattalanjához. Így ha a tudatosított rossz érzések mellett az anyában ott van a gyereke tudattalan akarása, a baba ehhez kapcsolódva biztonságban érzi magát.

 

Hogyan zajlik az anya-csecsemő terápia?

 

A gyerekek hároméves koráig nincs terápia az anya nélkül, legyen bár szó étkezési, alvási, szobatisztasági, vagy elszakadási problémáról. Amíg az anyával beszélgetünk, jelen van a csecsemő is. Amint az anya közel tud kerülni a saját érzéseihez és azokat szabadon megélheti, lépésről-lépésre megtörténik a változás az anya-csecsemő kapcsolatban is.

 

Könyvet ajándékba! – 6 éveseknek

Totál szubjektív ajánló tőlem és az Anyacsavar On-line Klub tagjaitól könyvfüggő gyerekeknek és szülőknek, és leendő könyvmolyoknak a kedvenc könyveinkből hatéveseknek (+/- 1-2 év).

 

 

Ez az ajánló azért készült, hogy amikor a különféle családi ünnepek és szülinapok előtt a rokonság és a barátok neked szegezik a kérdést, hogy milyen ajándéknak örülnétek, legyen pár ötlet a tarsolyodban, és ne szirénázó kisautót, Disney szemetet és csörgődobot kapjatok ismét (ha érted, mire gondolok…) Mi akkor vettük a legnagyobb hasznát, amikor a túlmozgásos hatéves fiam három hétre fekvőgipszbe került…

 

A válogatás legfontosabb szempontja nem titkoltan az, hogy olyan könyvekkel gyarapítsuk az otthoni könyvtárat, amit a gyerekek ÉS a felnőttek egyaránt élveznek. A kedvenc böngészőinkről a válogatást itt olvashatod.

 

Kedvenc könyveink hatéveseknek

 

  1. Sen és a száguldó szán. Csodálatos mese egy árva kisfiú és egy imádott, haldokló nagypapájáért aggódó kislány között szövődött barátságról, amibe belefér árulás, nemes és nemtelen versengés, hazatalálás és jetik, Mikulás, valamint 66 mopsz. Nem fogtok unatkozni!

 

2. A boszorkánycica. Harcos Bálintnak a Szofi sorozat óta elkötelezett hívei vagyunk. A boszorkánycicát pedig egyenesen imádjuk, mert egy fordulatos és fantáziadús történetet fantasztikus humorral és ráadásul versbe szedve mesél el. A magyar Julia Donaldson!

 

3. Matyi és Sári az iskolában. Két jó barát egy varázs-telefonkagyló segítségével bárhová el tud utazni térben és időben. Ezek a kalandok abban az életkorban, amikor a gyerek amúgy is örök életet és varázserőt szeretne lehetőleg a Mikulástól is, kész főnyeremény.

 

4. Rumini. Kaland kaland hátán a méltán népszerű magyar meseírótól, Berg Judittól. A sorozat már annyira népszerű, hogy Budapesten tematikus játszótér, szabadulószoba és gyerektábor is van a történethez kapcsolódóan, így a közös olvasást más közös élményekkel is ki tudjátok egészíteni.

 

5. Pate focikönyve. Fociőrülteknek kötelező. Mindenki másnak melegen ajánlott. Az iskolai focibajnokságra készülődés kerettörténete mentén számos érzékeny témát érint elképesztő humorral a kisregény, mint az öregedés, a hajléktalanság, a kóbor állatok, diszfunkcionális családi kapcsolatok. Rákényszerít, hogy elgondolkodjunk, kérdéseket tegyünk fel, együtt érezzünk és állást foglaljunk. Nyomokban Lionel Messit tartalmaz.

 

6. A macskakirály születésnapja Folytatásos regény Moser fantasztikus világában. Minden szereplő állat, akik mind nagyon emberien gyarlóak, és természetesen különleges járművet is készítenek a történetben, ahogyan azt a szerzőtől már megszokhattuk. Vigyázat, addiktív! Én is úgy vártam a következő fejezetet, mint az esti sorozatot.

 

7. Viplala.  Szupervicces mesekönyv egy szerethető, de teljesen zsazsa családról, aminek az amúgy is rendhagyó hétköznapjait dönti káoszba egy kis manó, aki olyan, mint egy dackorszakos, viszont varázserővel bír. Nem is ragozom tovább, el tudjátok képzelni…

 

8. Lengemesék. Kortárs Tüskevár, ami nem uncsi, sőt, felnőttként is izgalmas a szereplők közötti dinamikák miatt. Kalandsorozat gyerekekre szabva, nagyon sokféle helyzettel, kihívással, erkölcsi kérdésekkel, nem banális megoldásokkal, és klasszikus jók/rosszak leosztásokkal. Van róla mit beszélgetni a gyerekekkel. Foglalkoztatófüzet és film is van már hozzá.

 

10. Kisrigók. Megérintő mese három testvérről, akiket három különböző helyről örökbe fogadnak, és végül sok valódi kaland és belső izgalmak után így végre egymásra és szerető új családra találhatnak.

 

12. Mantyusok – Bátorság, Tomi! Bosnyák Viktória könyveire a gyerekkönyvtárnak köszönhetően leltünk rá, és nagy rajongók lettünk rögtön. Úgy izgalmas, hogy kedves és érzékeny, és mindig valami nagyon fontos témát dolgoz fel gyerekeknek is könnyen fogyasztható formában. Jelen esetben a főszereplő egy olyan kisfiú, aki idegenek előtt nem akar megszólalni, amit a társadalmunk épp úgy nehezen tolerál, ahogyan bármilyen másságot.

 

Jó összebújós közös meseolvasásokat kívánok Nektek is! 🙂

 

 

 

 

 

Konfliktusok és szeretetnyelvek a családban

Mik azok a szeretetnyelvek?

 

A szeretetnyelvek fogalmát a hozzá tartozó rengeteg gyakorlati tapasztalatával Gary Chapman amerikai pszichiáter és családterapeuta osztotta meg a világgal. A könyvei már magyarul is megjelentek, és mindegyik tartalmazza azt a tesztet, aminek segítségével bárki megállapíthatja, mi a saját legfontosabb szeretetnyelve, azaz milyen formában szereti kapni, és adni is a szeretetet, elismerést, odafordulást és pozitív visszajelzést.

Chapman öt szeretetnyelvet különböztetett meg: testi érintés, elismerő szavak, szívességek, minőségi idő és ajándékozás.

Különbözőképpen mutatjuk ki egymás felé a szeretetünket, és különbözőképpen szeretünk szeretet-megnyilvánulásokat kapni attól függően, melyik a domináns, azaz elsődleges szeretetnyelvünk.

 

Konfliktusok és szeretetnyelvek

 

Sok kapcsolatban okoz neheztelést, vagy egyenesen konfliktusokat az, hogy 1) nem kapunk szeretet-megnyilvánulást azon a szeretetnyelven, amit preferálunk, ezért állandó szeretethiányunk van, 2) vakok vagyunk a másik szeretet-megnyilvánulásaira pusztán azért, mert az nem a mi preferált szeretetnyelvünkön érkezik felénk, 3) a szeretteink nem értékelik a mi szeretet-megnyilvánulásainkat, mert azokat nem rájuk szabva, az ő szeretetnyelvükön adjuk nekik, hanem a számunkra elsődleges szeretetnyelven. Ez azért is nagyon szomorú, mert mindenki a legjobbat akarja a másiknak, mégis kudarccal végződnek ezek a jó szándékú egymáshoz közeledések.

 

Hétköznapi sérelmek

 

Lassan, napról-napra növekvő feszültséget okoznak a párkapcsolatokban és családokban, amikor eltérőek a szeretetnyelvek, és nincsen közösen használt elismerés-csatorna, amit használva mindkét fél meggyőződik napi szinten arról, hogy a másik igenis szereti, figyel rá, a javát akarja. Tipikus példa a szívességek szeretetnyelvét használó fél, aki frusztráltan hányja a másik szemére, hogy „Mosok, főzök, takarítok, és senki nem értékeli!”, azaz nem vesz részt, nem nyúl be hasonlóképpen a közös feladatokért, sőt, észre sem veszi a másik erőfeszítéseit, azokat természetesnek, magától értetődőnek veszi. Esetleg lelkesen megköszöni, szavakkal megdicséri, de ha az elismerő szavak éppen nem szeretetnyelve a másiknak, akkor az úgy érzi, ki akarják szúrni a szemét üres szavakkal, pedig valójában a tettek beszélnek. Ismerős?

 

 

Előjáték? Azt majd utána!

 

Másik népi megfigyelésem is klasszikus konfliktusforrás. A pár egyik tagjának a szeretetnyelve a testi érintés, a másiké a minőségi idő. Akinek a szeretetnyelve a testi érintés, az rendre a szex kezdeményezőjének szerepében találja magát, és sokszor kap a másiktól visszautasítást, aki tolakodónak érzi a párját, „szex, csak úgy, érzelmek nélkül?”, mivel az ő szeretetnyelve szerint a testi érintést minőségi együtt töltött időnek kellene megelőznie, mondjuk egy odaforduló, mély beszélgetésnek. Csakhogy a másiknak ez egy fárasztó kötelesség, amit persze szívesen ad a másiknak… a szex után! Hiszen számára (is) a fontossági sorrend úgy néz ki, hogy első helyen áll a szeretet kifejezése, és csak ezután jön az összes többi dolog. A kommunikáció pedig ott csúszik el, hogy a legfontosabb a sorban mindkét félnek más, mivel az elsődleges szeretetnyelvük más. Ismerős?

 

 

Ünnepi neurózis

 

Az ünnepek alkalmával különösen kiéleződik a szeretetnyelvek különbségeiből fakadó konfliktus minden kapcsolatban. Ilyenkor még inkább szeretnénk kifejezni a másik felé a szeretetünket, odafigyelésünket… a magunk módján. Ezzel pedig a másik sincs másképpen. Ilyenkor jönnek rendre azok a kiborulások, amik abból fakadnak, hogy amíg a családanya arról próbálja meggyőzni a nagyszülőket, hogy a gyerekeknek nincs is jobb ajándék, mint egy bábszínházjegy (minőségi idő), addig az anyós egy koffernyi szirénázó kisautóval kedveskedik az unokáknak (ajándékozás), akik persze odavannak ezért. Vagy az intorvertált családapa nem érti, miért nem értékelik a gyerekek, hogy ő meglepetésből egyedül megvette, kifaragta és feldíszítette a fenyőfát (szívesség szeretetnyelv), akik pedig szerettek volna mindebben részt venni, és együtt csinálni az előkészületeket (minőségi idő), és most megfosztva érzik magukat valami fontostól. Vagy a nagymama, aki hetekig készült a csodálatos karácsonyi dekorációval, a családi receptek alapján megsütött ötféle süteménnyel, és megszervezte, hogy a nagycsalád minden tagjának lehető legjobb időpontban legyen a családi ebéd (szívességek), és senki, de senki nem dicséri meg őt ezért (elismerő szavak). Nem hát, mert a gyerekek az örömüket és elismerésüket rengeteg puszival, öleléssel, ölbe kéredzkedéssel (testi érintés) fejezik ki, ami a nagymama agyára megy, aki egy vagyont hagyott a fodrásznál, és most úgy néz ki a haja, mint a szénaboglya. Ismerős?

 

 

Rácsodálkozások, felismerések

 

Garry Chapman könyvei zseniálisak, a teszten túl rengeteg konkrét gyakorlati tapasztalatot oszt meg az olvasókkal a saját praxisából, sok felismeréssel gazdagíthatnak bárkit. A saját dilemmák, tapasztalatok sorsközösségben megosztása azonban pótolhatatlan hozzáadott értéket nyújt, ezért készítettem a konfliktusok és szeretetnyelvek tematikájára építve Anyacsavar workshopot is.

 

 

“Az elmúlt időszakban – utána számolva több mint egy évtizedben – begyűjtöttem egy csomó „papírt”: van papírom arról, hogy egyetemre jártam, van egy papírom arról, hogy házasságban élek és nem utolsó sorban papírom van arról, hogy anya lettem. De a papír megszerzése még nem minden. Azt érzem, hogy a tanulás igazán csak a papír megszerzése után kezdődik/kezdődött. És ebben a tanulásban – elsősorban önmagamról – segítettek az Anyacsavar foglalkozások. Rácsodálkozások, felismerések, segítség ahhoz, hogy a gyerekeim felé nagyobb megértéssel, elfogadással forduljak.

A szeretetnyelvek csoport hozadéka volt számomra, hogy megerősített abban, hogy a három gyerekem más-más szeretetformát igényel, és nekem kell azon dolgoznom, hogy rájöjjek arra, hogy ki igényli a sok-sok ölelést, melyikük szomjazik az elismerésre, és ki szeretne velem értékes közös időt tölteni, és segítséget kaptam abban, hogy ezt a tudást apró pénzre tudjam váltani.” (Deák Heni)

 

 

Csoportos coaching támogatás

 

A tapasztalat azt mutatja, hogy egy hasonló élethelyzetben lévőkből álló kiscsoportban a saját felismerések mellett azt is megtapasztalhatja mindenki, hogy a napi nehézséget, szorongást okozó helyzetekkel nincs egyedül, hogy az elcsúszott kommunikációért, az elmaradó várt reakciókért nem ő a hibás, másokkal is nagyon hasonlóképpen történnek meg ugyanazok a szituációk. Ez rengeteg felesleges bűntudattól, lelkifurdalástól és nehezteléstől tud megszabadítani. A csoportos tapasztalatszerzés másik pótolhatatlanul fontos hozadéka, hogy találkozhatunk olyanokkal, akik a másik oldalt képviselik, és elmesélik, hogyan élik meg a mi viselkedésünket, napi működésünket, reakcióinkat, és mit élnek át ők egy másik szeretetnyelv képviselőjeként. Amit az anyukánktól, apósunktól, kamasz gyerekünktől talán nem tudnánk elfogadni a terhelt, vagy már elmérgesedett viszony miatt, azt most egy másik kisgyerekes anya szájából hallva talán könnyebb megérteni, és segíthet a nehéz esetként számon tartott családtagjaink helyébe képzelnünk magunkat, és velük tiszta lapot indítani, új hozzáállással és módszerekkel kísérletezni.

 

 

Konfliktusok és szeretetnyelvek műhelymunka kisgyerekes anyáknak

 

Készítettem egy workshopot kimondottan kisgyerekes nőknek, ahol kiscsoportban, megoldásközpontú coaching támogatással dolgozhatsz a saját elakadásaid számodra legjobb megoldásainak megtalálásán. Kitölthetsz egy tesztet, amelyből megtudhatod, mi az elsődleges és másodlagos szeretetnyelved. Feltérképezheted, hogy a családtagjaidnak mi a szeretetnyelve. Megtudhatod, mik a tipikus konfliktusaitok okai, és a szeretetnyelvek segítségével mit tudsz ezekkel kezdeni. Megtanulhatod, hogyan töltsd fel a gyerekeid szeretettankját, hogy megelőzd a hisztiket, és hogyan fegyelmezd őket, amikor határszabásra van szükség. Hallhatsz arról, milyen különbségekben nyilvánul meg a szeretetnyelvek használata, ha valaki introvertált, vagy extrovertált. Felkészülhetsz a hosszú nyári szünetre és az ünnepekre ismerve a családtagjaid szeretetnyelvét. A workshophoz saját munkafüzetet kapsz, amiben dolgozhatsz, jegyzetelhetsz, és később is elővehetsz.

 

Részletek és jelentkezés a Konfliktusok és szeretetnyelvek workshopra

 

Könyvet ajándékba! – A kedvenc böngészőink

Totál szubjektív ajánló tőlem és az Anyacsavar On-line Klub tagjaitól könyvfüggő gyerekeknek és szülőknek, és leendő könyvmolyoknak a kedvenc böngészőinkről.

 

 

Ez az ajánló azért készült, hogy amikor a különféle családi ünnepek és szülinapok előtt a rokonság és a barátok neked szegezik a kérdést, hogy milyen ajándéknak örülnétek, legyen pár ötlet a tarsolyodban, és ne sípoló zsiráfot, szirénázó kisautót és csörgődobot kapjatok ismét (ha érted, mire gondolok…)

 

A válogatás legfontosabb szempontja nem titkoltan az, hogy olyan könyvekkel gyarapítsuk az otthoni könyvtárat, amit a gyerekek ÉS a felnőttek egyaránt élveznek.

 

Böngészők – avagy könyvek több korosztálynak

 

Kezdjük rögtön azzal a klasszikus helyzettel, amikor többféle korosztálynak olvasnál egyszerre. Gyakori probléma, amikor a kicsiknek kevés a kép, a nagyoknak kevés a szöveg. Erre remek megoldás a böngésző!

Ahogyan Kata remekül megfogalmazta: “Nálunk jelenleg 3 korosztály (2, 4, 7 évesek) igényét próbálom kielégíteni egyszerre a böngésző könyveket használva. Nehéz ugyanis egyszerre mesélnem nekik bármit, hogy mindhármójukat le tudjam kötni, de a böngészők ilyenek: a képek alapján szabad szavasan mesélek én, vagy ők azonosulhatnak egy-egy szereplővel és elmesélhetik, hogy éppen mit csinálnak, a legnagyobbnak eldugott, apró dolgokat kell megkeresni, vagy a friss olvasástudását felhasználva olvasgathatja a feliratokat, amíg a középső megszámolja az állatokat a képen, a kicsi meg azonos színű ruhában lévő embereket/autókat keres…stb.  Én nagyon boldog vagyok tőle, hogy könyvvel a kezünkben is tudunk négyesben közösen együtt lenni!!!” (Soós-Lakos Kati)

 

Kedvenc böngészőink

 

1. Óriásböngésző

Azt tudja, hogy izgalmas és mozgalmas képeken kell sok és sokféle dolgot megtalálni. Központi elem a mindenféle jármű, ami azt hiszem mindkét nemet izgalomba hozza. És természetesen bármennyit lehet róla fejből mesélni, kérdezni. Évekig jó barátunk lesz.

 

 

2. Keress, találj, mesélj sorozat

Ez a böngésző sorozat a Scolartól az örök kedvenc jármű tematika mellett beemeli a fontosabb ünnepeket is, ami lehetőséget ad a gyerekek életkorához illeszkedő szinten mesélni, beszélgetni szokásokról, hagyományokról. Az ünnepek előtti hónapot én már szívesen használom a lélekben ráhangolódásra, amihez a böngésző remek társ.

 

 

3. Balatoni böngésző

Fantasztikus ötlet, és hiánypótló a Balatoni böngésző a klasszikus balatoni nyaralásokra hangolódás, és az ott tapasztalt élmények közös feldolgozására. Akár kedvcsinálónak is jó egyes programokhoz, ha a gyermek éppen a “nem akarok elindulni sehová” korszakában lenne…

 

 

4. Évszakos böngészők

Egy kisváros lakóit kíséri négy évszakon keresztül ez a böngésző sorozat. Minden egyes szereplővel számos kaland történik egy-egy köteten belül is, de a történetek folytatódnak évszakról-évszakra is, így nyomon követhetjük, hogy az üres telken felépül a városka új óvodája, hogy a macskamamának kiscicái születnek, hogy az elkóborolt papagáj megkerül, az éjszakai betörő csuklóján pedig kattan a bilincs. A négy évszakhoz egy extra éjszakai kötet is tartozik zseblámpával olvasós kalandokkal.

 

 

5. Hol van a vuki?

Star Wars rajongó felnőttek nagy kedvence, akik szeretnék bevezetni az új generációt a Csillagok háborúja történetbe anélkül, hogy mondjuk az óvodással nézeték meg a nem ovisoknak való filmeket.

 

 

6. Utazz Bálnabusszal!

Ki mondta, hogy a böngészőben csak a valóság szerepelhet? Mi van izgalmasabb, mint a gyermeki fantázia? Máray Mariann fantasztikus képeinek mindegyikén egy különleges járművet/gépezetet népesítenek be ennek a világnak a lakói, az egerek. Bár a könyvhöz Dániel András a méltán népszerű kuflisorozat szerzője írt szöveget, a kötet böngészőként is megállja a helyét, saját kútfőből kerekített történettel.

 

 

7. Az otthon szavai!

Vigyázat, támad a genderlobbi! Ebben a hétköznapi életet bemutató böngészőben számos olyan képpel mossák a bölcsisek és ovisok agyát, ahol az apuka is részt vesz a háztartási feladatokban. Meleg szívvel ajánlom fiús anyáknak, akik fontosnak tartják, hogy olyan leendő férjeket és apákat neveljenek, akik szerint a háztartás és a gyereknevelés közös vállalás, és nem ciki, ha egy férfi gondoskodó, vagy egy nő karriert épít.

 

 

8. Hová tűnt a torta?

Szemet gyönyörködtető, csodaszép illusztrációk! Az indonéz dzsungelben zajló történetben egy eltűnt torta utáni hajszát követhetünk végig újra és újra, más-más részleteket kidomborítva a történetmesélés közben. Számos lehetőséget ad szülőként a tettek mögött meghúzódó okok, szándékok, gondolatok és érzelmek tolmácsolására, megbeszélésére a “miért?” korszakban lévő csemetéinkkel.

 

Érdekel, mik a kedvenc szülinapi könyvajándékaink korosztályonként? 🙂

Iratkozz fel a hírlevélre, és nem maradsz le az új cikkekről sem! Most ajándék Így töltődj fel a hétvégén! e-bookot is kapsz a feliratkozás mellé!

 

 

Válás kisgyerekkel

A kisgyerekes családokban nagyon stresszesek az első évek. A kialvatlanság, a társadalmi izoláció, a felborult családi munkamegosztás kikészíti a párokat. Sok kapcsolat nem éli túl ezt a konfliktusokkal terhelt időszakot, és válás lesz a vége. Amiről persze semmit nem tudunk, és így nem is tudunk rá felkészülni. A Válás? Újrakezdés? Anyacsavar Klub vendégét, Iványi Klára mediátort kérdeztem az Anyacsavaron a tapasztalatairól, tanácsairól.

 

Karácsony előtt megszaporodnak a konfliktusok, és a szakítással, válással kapcsolatos döntések. Mediátorként miben látod ennek az okát?

A karácsony, a közelgő év vége a legtöbb pár, család életében egy érzékeny időszak. Hatalmas a nyomás, óriási a stressz, rengeteg az irreális elvárás, az idealizált kép, aminek szeretnénk megfelelni, legtöbbször hiába. A karácsony  a család, a szeretet, az együttlét időszaka, legalábbis ezt sugallja gyakorlatilag minden és mindenki körülöttünk. Ha azonban valaki már jó ideje nem érzi magát komfortosan párkapcsolatában, egy újabb közösen eltöltött veszekedésekkel, feszültségekkel és csalódásokkal teli „ünnepi” időszak rémképe meghozhatja azt az elszántságot, ami szükséges ahhoz, hogy kimondjuk: vége.

 

Mire jó a válási mediáció?

A válás a közhiedelemmel ellentétben nem kizárólag egy jogi aktus, hanem elsősorban egy érzelmi folyamat, ami nagyon komoly gyászmunkával jár együtt. A mediáció abban segíti a feleket, hogy ebben az érzékeny időszakban  mindazokról a vitás kérdésekről, amelyek saját és gyermekük jövőjét majd meghatározzák, maguk döntsenek, hogy azt a munkát, ami életük újrakeretezéséről szól, ők maguk végezzék el, és ne egy tárgyalóteremben egy kívülálló idegen személy, a bíró döntsön a sorsukról. A mediáció abban is segít, hogy a válás ellenére megmaradjon az emberi hang, az együttműködő kommunikáció a szülők között, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy gyermekükről felelős, és egyenrangú szülőpárként gondoskodjanak a továbbiakban is.

 

Mik azok a szempontok, amiket még egy válás előtt érdemes végig gondolni, meglépni?

Mindig fel kell tenni a kérdést, hogy vajon megtettünk-e ketten együtt mindent, ami segíthetett volna a kapcsolat megmentésében. Én magam tudok-e még valamin változtatni, valamiben változni, ami elősegítheti a másik, és ezzel együtt a kapcsolat változását. Van-e olyan, amit a másik meg tudna tenni azért, hogy ismét komfortosan érezzem magam a kapcsolatban, és lássam a reményt, hogy még van miért folytatni. Érdemes figyelni arra is, hogy egy akut krízishelyzetben (kiderül pl., hogy a másik megcsalt, stb.) ne hozzunk visszavonhatatlan döntéseket. Egyet hátra lépni, egy kis időt hagyni magunknak és onnan ránézni a helyzetre sokat segíthet abban, merre induljunk tovább. Egy ilyen időszakot arra is érdemes felhasználni, hogy számba vegyük, kik azok, akikre adott esetben mind a válási folyamat során, mind elvált szülőként majd számíthatunk, milyenek az anyagi lehetőségeink, mit tudunk tenni azért, hogy ha elindul a folyamat legyenek olyan emberi és anyagi erőforrásaink, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a változásokat és a válással legtöbbször együtt járó megpróbáltatásokat minden értelemben  menedzselni tudjuk.

 

Mit lehet tenni annak érdekében, hogy az évek óta GYES-en a gyerekekkel otthon lévő kisgyerekes anyákat egy válás ne taszítson teljes anyagi kiszolgáltatottságba?

A válás sajnos szinte minden esetben hosszabb vagy rövidebb ideig tartó egzisztenciális krízissel is együtt jár. Abban az esetben, ha az anya évek óta a munkaerő-piactól távol van a gyerekgondozás miatt, és az apa az, aki a főkereső a családban, a válás rettenetesen nehéz helyzetbe hozhatja a nőt. Ha tehát felmerül a válás gondolata, gondoskodni róla, hogy ha kell, legyen hová visszatérni a munkaerő-piacon, meg legyen oldva megnyugtatóan a gyermek napközbeni felügyelete, stb. Ha a szülők a válás ellenére is képesek együttműködni, a gyermekükért felelősséget vállalni, létre lehet hozni egy olyan megállapodást, ami segít áthidalni azt az időszakot, amíg a nő munkavállalóként is újrapozicionálja magát. A szülők megállapodhatnak egymás között arról, hogy az a fél, aki stabilabb és jobb kereső, átmenetileg, egy meghatározott ideig akár a váltott elhelyezés ellenére is támogatja anyagilag a másikat, míg annak sikerül „ledolgoznia” azt a hátrányt, ami sajnos együtt jár legtöbbször a hosszú otthon töltött gyerekgondozási időszakkal.

 

Mik a legfontosabb szempontok, amiket érdemes megfontolni, hogy a gyerekek a legkevésbé sérüljenek a váláskor?

A két legfontosabb alapelv, hogy a gyerek nem lehet semmilyen formában részese a szülők játszmájának, és a válást követően is joga van mindkét szülőjével amennyire csak megoldható, azonos mértékű és mélységű kapcsolatban maradni. Amikor a gyermek lakóhelyéről, és a szülőkkel való kapcsolattartásról döntünk, kizárólag a gyermek érdekeit, szükségleteit tarthatjuk a fókuszban, és az olyan szempontok, mint az, hogy mi lenne igazságos, ki, miben hibázott, ki mit érdemel, vagy hogy szokott ez lenni általában, nem merülhetnek fel. Természetesen ahhoz, hogy a szülők ezt a munkát el tudják megfelelően végezni, nagyon nagyfokú együttműködési készségre és bizonyos fokú alázatra van szükség részükről, de arra is, hogy képesek legyenek gyermekükre valóban figyelni, annak szükségleteit felismerni. Ha a családban a gyermekre már a válás előtt is kevés, vagy nem elég jó figyelem jutott, nehezebb lesz rátalálni arra, hogy mi is az az út, ami majd leginkább járható lesz vele kapcsolatban a válást követően.

 

Mikor és hogyan mondják el a szülők, hogy válnak?

A gyermekek válás körüli támogatása kapcsán nagy fontos, hogy az életkoruknak megfelelően minél előbb, minél konkrétabban tájékoztassuk őket arról, mi fog történni, lehetőleg a másik szülővel együtt, és ennek során, illetve a későbbiekben is engedjünk teret az érzéseknek, támogassuk őt abban a gyászmunkában, ami természetes velejárója ennek az időszaknak. Fontos az is, hogy a gyermek véleményét, természetesen életkorának megfelelő szinten meghallgassuk azzal kapcsolatban, ő hogyan képzeli el a válást követő időszakot. Az őszinte odafordulás, a különféle előtörő érzésekkel kapcsolatos elfogadó magatartás mellett még kulcsfontosságú a biztonságos és jól kiszámítható keretek minél gyorsabb felállítása, és az ezek megtartásában való nagyon fegyelmezett együttműködés. A válás hosszú folyamat, mire minden elrendeződik, akár egy-két év is eltelhet. A gyereknek ebben az átmeneti időszakban is tudnia kell, melyik szülőjével hol, hogyan, mettől meddig lehet együtt. Ezek a keretek legyenek minél stabilabbak és kiszámíthatóbbak, mert ez megtarthatja a gyereket akkor, amikor az egész addig megszokott világa összeomlani látszik körülötte.

 

 

 

 

Pénzügyi nevelés: Te mire tanítod a gyerekedet?

Október 31-én lesz a Takarékossági Világnap. Ennek alkalmából, a CIB Bank támogatásával egy kétrészes pénzügyi nevelés cikksorozatot indítottam, aminek a célja, hogy kezdjünk el közösen gondolkodni arról, hogyan viszonyulunk a pénzhez önmagunkért felelős felnőtt emberként, és a gyerekeinkért felelős kisgyerekes szülőként. Az első részben arról írtam, milyen mintát hozunk otthonról, mit szeretnénk, vagy mit muszáj másképpen csinálnunk, mint a szüleinknek. Ebben a részben arról szeretnék írni, milyen értékekre, képességekre, gondolkodás- és működésmódokra taníthatjuk a gyerekeinket a pénzen keresztül, és milyen módszerekkel.

 

Nem vagyok pénzügyes, nincsenek kész válaszaim, ezért nem is fogom megmondani a frankót. Egy kisgyerekes szülő vagyok, aki felelős döntéseket szeretne hozni, és önismerettel foglalkozó szakember. Ezért most elgondolkodtató kérdéseket szeretnék feltenni, és ezek megválaszolásával közelebb kerülni a saját legjobb megoldásaimhoz egy számomra kevéssé tudatosan művelt területen. Ha van kedved, tarts velem, és válaszold meg Te is azokat a kérdéseket, amelyeket önmagamnak én is feltettem.

 

 

A takarékosság előszobája: megtanítani késleltetni

 

Ismeritek a pillecukor tesztet? A híres stanfordi kísérletben négyéves gyerekeknek kell dönteniük: vagy megeszik azonnal a felkínált pillecukrot, vagy várnak vele 15 percig, és akkor kettőt kapnak. A kísérletvezető kimegy, a gyerekek pedig magukra vannak hagyva a folyamatos kísértéssel, és csak az önuralmukra támaszkodhatnak. A kísérletben résztvevő gyerekeket 18 éven át nyomon követték a kutatók, és azt a meglepő eredményt kapták, hogy azok, akik ellen tudtak állni a kísértésnek, és késleltetni tudták az azonnali kielégülést, később sikeresebbnek bizonyultak az iskolában, és boldogabbnak a mindennapi életben.

Szülőként mit tehetsz, hogy ezt elősegítsd? Talán elsőre furcsán hangzik, de a kiszámítható családi szokások bevezetésével, a következetes határszabással, és a szabályok betarttatásával ülteted el a magját annak, hogy a gyereked később megtanuljon hosszabb távra előre tervezni (például félretenni a zsebpénzt egy komolyabb dologra), a külső nyomásnak (például azonnali költésre csábító reklámoknak) ellenállni. Ezzel már ovis korban, pénz nélkül is megágyazol a gyereked későbbi pénzhez való viszonyának. A pillecukor tesztet otthon akár te is kipróbálhatod, ha kíváncsi vagy, hogy áll most a gyereked az önfegyelemmel. Bevállalod? 😉

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Nálatok mennyire vannak világos szabályok? És kiszámítható családi szokások? És következetes határszabás?

 

 

A döntés szabadsága és súlya, avagy véges lehetőségből gazdálkodunk

 

Nagycsoportos, kisiskolás kortól simán tudod emelni a tétet, ha felelős pénzügyi döntéshozatalra akarod nevelni a gyereked. Bár én pénzt még nem adok neki, a pénzköltésről való döntések egy részét átruházom az ötévesre. Ha valamilyen turista csapda felé igyekszünk családilag, mint nyáron volt egy teljes nap a Művészetek völgyében, előre elmondtam, hogy a nap folyamán 3 dolgot választhat a millió édességárus, a kilométer hosszú kirakodóvásár és a fizetős pluszprogramok között. Tehát véges mennyiségű lehetőségből, vagy később konkrét összegből ő maga gazdálkodik, hoz döntést, majd mérlegel, és hoz helyette inkább másikat. Választ, és ezzel sok más dologról lemond, és sokkal, de sokkal jobban megbecsüli a választott valamit azáltal, hogy rengeteget dilemmázott, mire végre mellette döntött. És az a frusztráció, ami akkor éri, amikor élt a limitált lehetőségeivel, és nem tud egy negyedik vágyott valamit választani, csak majd legközelebb, megtanítja arra is, hogy a következő döntési helyzetben új mérlegelési szempontokat is használjon. Döbbenten tapasztaltam, hogy egy év elteltével is emlékezett arra, amire tavaly vágyott, és sokkal körültekintőbben választott, mint egy éve (egy finomság, egy élmény, egy kézben elvihető apróság).

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Nálatok minek a megvásárlásáról és hány éves kortól dönthet a gyerek? Hogyan segítitek a felelős döntéshozatalban?

 

 

A munka becsülete

 

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy gyerekmunkára buzdítok, de szerintem érdemes lecsapni azokat a magas labdákat, amikor a gyerek maga kezdeményezi, hogy szeretne munkával pénzt keresni. Olyan 9-10 éves lehettem, zsebpénzt még nem kaptam, amikor a húgommal kitaláltuk, hogy a rajzainkból kiállítást rendezünk. Meghívtuk a családot (szülőket, nagyszülőket) a „megnyitóra”, beáraztuk a képeket (5-10-20 forintért), és ők nagyon komolyan vették a dolgot, minden alkotás elkelt, a keresményem meg bekerült a gyereknapi aszfaltrajzoló versenyen nyert páncélszekrény alakú perselyembe. A sulinkban meg volt egy srác, aki hétévesen kiírta egy kartonpapírra a lakótelepen, hogy „kocsimosás 5 forint”, és kis vödörrel, ronggyal szépen le is mosta a jófej, vállalkozó szellemű felnőttek Trabantjait és Skodáit ameddig felért, úgy az ablak közepéig.

 

Az Anyacsavar On-line Klubban is beszélgettünk nem rég erről, és nagyon megérintett Klau példája, akinek deklarált célja, hogy amikortól lehet, a gyerek korának megfelelően arra szoktassák a kisfiukat, hogy munkával keressen pénzt.

„Szüretelni barátnál kiskosárral, szedni ezt-azt és eladni. Sütni sütiket és eladni. Erre a legjobb terep kicsiként a család és a barátok eleinte. A Mihály-napi vásárra sütött meggyes piskótát. Persze, segítettem, de csak kuktaként. Ezt aztán az oviban a társaknak, szülőknek papír tantuszért, petákért adta el. Utána abból “vett” magának másoktól sütit. És utána nagyon boldog volt, mi mindent tudott “venni” abból, ami keresett. Szerintem ezek nagyon jó dolgok. Úgy látom, öröm a gyereknek és az is, hogy a munkájával pénzt keres. Amit leginkább fontosnak tartok, hogy egy védett burokban tanulhassa meg, hogy keresse meg becsületes munkával, kreativitással, tehetséggel a pénzt, hogy használja felelősen.”

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te hány éves kortól és milyen eszközökkel tanítod a gyerekedet a „munka becsületére”?

 

 

A zsebpénz, avagy tapasztalati tanulás élesben

 

A CIB Bank reprezentatív felmérése szerint a magyar szülők jellemzően 11-12 éves kortól kezdenek el zsebpénzt adni a gyerekeknek, átlagosan heti 1100 forintot. Ez nagyjából egybe esik azzal az életkorral, amikor a szülők példája mellett meghatározó lesz, mi a trendi a kortárs csoportban. Ilyenkor lehet rettegni, hogy mikor állít haza a gyermekünk azzal, hogy ő is szeretne okos telefont, márkás cuccokat, szóval nyilván nagy a kísértés az impulzusvásárlásra.

A túlnyomó többség heti, vagy ritkábban havi rendszerességgel ad zsebpénzt, ami a rendszeresen, és kiszámíthatóan érkező jövedelmet modellezi a majdani felnőtt életből, holott éppen abba az irányba haladunk globálisan, hogy a klasszikus, rendszeres havi jövedelmet adó munkahelyek átalakulóban vannak a kiszervezés, projektekre szerződés irányába, amiről az előző cikkben is írtam.

 

A zsebpénzzel a top három leggyakrabban megfogalmazott szülői cél egyike, hogy a gyerekek megtanulják a pénz értékét, azaz hétről hétre saját tapasztalatot szerezzenek arról, hogy 100, vagy 1000 forint mire elég, és mire nem. Erre valóban szuper eszköz, bár erre éppen úgy megfelel az is, ha aktívan bevonjuk őt a napi/heti bevásárlásba.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te milyen eszközzel segíted, hogy a gyereked megtanulja a pénz értékét?

 

 

Célállítás, tervezés, priorizálás, döntés, avagy a pénz beosztása

 

Fontos elérendő cél, hogy tanulják meg már felső tagozatban a pénzt beosztani. Azaz rövid és hosszabb távú saját célokat kitűzni – „szeretnék egy csokit a büféből, amire van is pénzem, és nagyon vágyom az új Star Wars legóra, amihez hónapokat kell spórolnom”. Ehhez legalább fejben költségvetést kell készíteni, és felállítani egy személyes fontossági sorrendet. Majd ennek alapján dönteni az azonnali kielégülés, vagy a pillanatnyi lemondás között. A hosszabb spórolást igénylő célok elérésére nagyobb esélye van azoknak a gyerekeknek, akik már ovis korukban megtanultak türelmesen várni, de még 10-14 évesen sem késő élesben, valódi pénzzel, ugyanakkor komolyabb tét nélkül, a szülői háttér védett burkában, a hibázás, és rossz döntések megtapasztalásának lehetőségével fejleszteni ezt a skillt. De vajon hagyják-e a szülők a gyerekeket hibázni, és a hibáikból tanulni? Ennek egyértelműen ellentmond a kutatás eredménye, amely szerint bár a szülők több mint kétharmada szerint helyes stratégia bevonni a gyerekeket a család pénzügyi dilemmáiba és döntéseibe, túlnyomó többségük csak akkor szabad zsebpénzt adni a gyereknek, ha már felelősen tudja elkölteni.

 

Magdi szülei négy gyereket neveltek, és ők úgy ítélték meg, megéri kockáztatni, és a gyerekekre nagyobb összeget és komolyabb felelősséget bízni. Ők egy ingatlan kiadásából befolyó összeget osztottak el a négy gyerek között. „A bérleti díjat megkaptuk azzal, hogy abból kellett bérletet, ruhát, osztálypénzt, szinte mindent finanszíroznunk. Nagyon jó lecke volt a pénz beosztására.”

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Hagyod hibázni, és a hibáiból tanulni a gyerekedet? Hogyan támogatod, ha rossz döntést hozott?

 

 

Gyarapodás, vagy megelégedés?

 

A kutatásból kiderül, hogy a szülők azt is szeretnék elérni a zsebpénzzel, hogy a gyerekek megtanulják megbecsülni a pénzt, ami van. Azaz nem vágyni többre, jobbra, másra, mint amennyi van. Holott ennél szerintem százszor fontosabb lenne arra megtanítani a gyerekeket, hogy hogyan tudnak becsületes módon több pénzt csinálni, hogy jobban, másképp élhessenek, több mindenhez férhessenek hozzá… ha szeretnének. Mondjuk jó befektetéssel, több és minőségibb munkával, lehetőségek megragadásával (pl. pályázati támogatások), másokkal együttműködéssel.

 

Nekem ezért is tetszenek azok a módszerek, ahol a zsebpénz után a szülők „kamatot” is adnak, ha a gyerek meghatározott ideig nem nyúl hozzá, vagy díjazzák, ha a gyerek benyúl olyan feladatokért, amiért a felnőtteknek is pénz járna. „Anyu sokáig varrt otthon mellékállásban, sokat segítettem neki vasalni meg gombot varrni, ezért viszont meghatározott per darab fizut kaptam.” – meséli Magdi.

 

 

Társadalmi felelősségvállalás

 

Szimpatikus és érthető megközelítés számomra a „Ne több legyen, hanem elég!” családi szlogen is, ami mögött az az üzenet, hogy az állandó pénzhajhászás helyett az időnket és a figyelmünket a kapcsolatainkra, és más fontos dolgokra fordítsuk. Én mégis gyarapodás-párti vagyok, mert úgy gondolom, a több pénz nagyobb szabadságot ad nem csak a saját céljaink elérésében, hanem a „világjobbításban” is. Pénzzel tudok támogatni másokat, számomra fontos ügyeket, hatást gyakorolni a környezetemre az értékrendemnek megfelelően.

 

Ezért is kedvenc megoldásom a zsebpénzadásra Judit barátnőmé. Náluk alapszabály, hogy a gyerekek bármennyi pénzhez jutnak is bármilyen forrásból (zsebpénz, jutalom, alkalmi összegek rokonoktól), annak 50%-át költhetik el azonnal, arra, amire éppen szeretnék. 25%-át félre kell tenniük egy általuk választott hosszú távú cél elérésére. 25%-át pedig el kell adományozniuk egy általuk választott szervezetnek, egy általuk kijelölt célra. Így a gyerekek pici koruktól megtanulják a pénzt beosztani, hosszú távra is tervezni, és megtapasztalják a társadalmi felelősségvállalás anyagi lehetőségeit.

 

Szerintem a kérdések, amiket ezzel kapcsolatban érdemes feltenned magadnak:

Te megelégedés- vagy gyarapodáspárti vagy?  Szerinted mennyi idős kortól taníthatunk egy gyereket társadalmi felelősségvállalásra és milyen eszközökkel?

 

Köszönöm, hogy velem tartottál, és ha van kedved, és oszd meg Te is a tapasztalataidat!