Nóra története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan visszük tovább a szüleinktől látott rossz mintákat, és mit tudunk ezzel kezdeni. Egy őszinte történet megfelelni akarásról és bűntudatról, tökéletességre törekvésről és mártírkodásról, szembenézésről és önismereti munkáról, önelfogadásról és elengedésről, segítségkérésről és a mindennapok élvezetének megtanulásáról.
Rossz nekünk, rossz a gyerekeknek
Néha döbbenetes, hogyan adódik generációról generációra tovább a rosszul berögzült minta. A kört nehéz megszakítani, a zsigerekbe beivódott cselekvési mintákat nagyon nehéz felülírni. Még akkor is, ha már tudjuk, hogy ez rossz nekünk, rossz a gyerekeknek, rossz az egész családnak.
Tökéletes anya akartam lenni
Az első gyermekem születése után felszínre tört a korán megtanult viselkedési minta. Mivel hamar fel kellett nőnöm, azt tanultam meg, hogy csak magamra számíthatok, egyedül képesnek kell lennem mindenre, ráadásul – a saját anyámmal való, igencsak megromlott viszonyomra gondolva – százhúsz százalékosan jó anya akartam lenni. Ettől persze minden nehezebb lett, de legalább lehetett mártíranyát csinálni magamból, mondani, hogy nekem milyen nehéz, és így kvázi jogosultságot adni az érzésnek. Mint ezt valószínűleg generációk óta csinálták a család nő tagjai mindkét ágon. Több évnyi terápiás önismereti munkának köszönhetően képes voltam ugyan tudatosítani a rosszul rögzült reakciókat, mégis vittem tovább nap, mint nap.
Segítségkérés
A gyerek születésével azonban olyan önismereti utazás kezdődik, ahol nincsenek kibúvok, nem lehet mellébeszélni, elmenni. Eljött egy pont, ahonnan azt éreztem, ezt nem lehet tovább csinálni így, segítséget kell kérnem. És erre a lépésemre nagyon büszke vagyok ma már. Tudom, hogy nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy ki merjek lépni a megszokottból, ki merjem mondani, hogy nem jól csinálom, ártok magamnak és az egész családomnak – mégse büntetni magamat ezért. Régóta gondolkodtam már, hogy elmegyek egy nonverbális terápiára, ezért rákerestem a neten a tánc-és mozgásterápiára és szerencsémre indult egy a városban. Emlékszem, egy éves volt a lányom, amikor kezdtem, még szoptattam elalvás előtt, így az esti órák miatt nagyon izgultam. Talán ez volt az első lépés, hogy kiengedtem valamit az irányításom alól, ráadásul azért, hogy ÉN csináljak valamit, amiben örömemet lelem. Sok érzéssel, élménnyel dolgoztam ott, sokat segített ez a 100 óra abban, hogy elfogadjam magamat. Magabiztosabb lettem, nem akartam már mindent maximálisan jól csinálni, szuperanya lenni minden segítség nélkül, hogy aztán kimerüljek és rosszul érezzem magam az egészben.
Újra tökéletes anya akartam lenni
Aztán a sors próbára tette, vajon mennyire megy ez már nekem. Két évvel ezelőtt ugyanis hármas ikreink születtek. Az első ultrahangot követő sokkos hetek után fel tudtam hozni magamban azt a nyugodt magabiztosságot, amit a táncon megtapasztaltam, bíztam az ösztöneimben, éreztem, hogy minden rendben lesz velük, egy percig nem aggódtam, hogy ne lennének egészségesek.
Kapcsolatanalízisre jártam, beszélgettem velük, felkészítettem őket a császármetszésre, és hogy nem leszek mindig velük az elején. Rendben is volt minden a születésükig. Korán, kis súllyal, de teljesen egészségesen jöttek a világra. A kórházban töltött egy hónap, majd úgy nagyjából az első félév otthon azonban a végkimerülés szélére sodort mind fizikailag, mind idegileg.
Mindent maximálisan jól, és úgy akartam csinálni, mint egy gyerekkel. Igény szerint szoptattam, ringatva altattam, keltem éjjel-nappal hozzájuk, emellett pedig igyekeztem mindent megadni a nagyobbiknak, pótolni a külön, kórházban töltött heteket. Emellett folyamatosan kontrollokra jártunk, gyógytornát végeztünk otthon is, a téli hónapokban pedig szünet nélkül küzdöttünk a betegségekkel.
Már nem élveztem az anyaságot
Volt szerencsére segítségem hétköznap, és a férjem is száz százalékosan kivette a részét, de még így is rettenetesen nehéz volt. A folyamatos megfelelés, a kialvatlanság és a saját igényeim teljes háttérbe szorulása kimerített. Egy év alatt eljutottam odáig, hogy nem élveztem már egyáltalán az anyaságot, csak a nehézséget láttam benne, kemény munkának fogtam fel, amelyben nincs pihenőnap. Pontosan tudtam, hisz átéltem, milyen érzéseket kelt ez a gyerekekben, mégse tudtam máshogy csinálni. Szinte fuldokoltam, régóta, és erősen éreztem, hogy segítségre van szükségem, a megszokott szerep azonban erősebb volt nálam.
Amikor a gyerek a tünethordozó
Aztán egyszer félrehívott a nagyobbik lányom óvónője, hogy beszélni szeretne velem. Javasolta, hogy vigyük el a lányunkat nevelési tanácsadóba, mert nagyon változékony a hangulata, rosszul kezeli az indulatait. Ahogy ott álltam és olvastam a szakvéleményt, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Magamról olvastam, nem róla, ő csak önkéntelenül tükrözte, amit lát. Olyan szívbemarkoló érzés volt, hogy ő lesz az áldozata az én problémáimnak, hogy ez volt az a pont, ami kimondatta velem: túlnőtt rajtam a feladat, kell, hogy segítséget kérjek.
Újra segítséget kértem
Kiderült, hogy a korábbi terapeutám egy nevelési tanácsadóban dolgozik a gyerekek szüleivel, így elkezdtem hozzá járni újra, a férjemmel közösen pedig beszéltünk egy gyerekpszichológussal is. Számomra az első beszélgetés mindkettejükkel olyan volt, mintha egy hatalmas, folyton magamat büntető láthatatlan zsákot vettek volna le a vállamról. Sose felejtem el, hogy amikor könnyek között, hosszasan soroltam, miket rontottunk el a picik első félévében, a gyerekpszichológus csak annyit mondott: „Na és? Hibáztak. Ki nem?”. Ja, hogy ez ennyi? Hogy ez normális? Hogy én normális vagyok? Hogy az, hogy itt vagyok, mutatja a legjobban azt, hogy mennyire szeretem őket? És főleg: azzal, hogy ezekkel szembe merek nézni, kimondani, hogy hibáztam, és próbálni minden erőmmel javítani, generációkon átívelő elakadásokat oldok fel? Ez utóbbira valahogy büszke tudtam lenni hirtelen, és ez segít azóta is máshogy látni saját magamat.
Elég jó anya, elég jó gyerek
Azóta is csak beszélgetünk. Nem terápiázunk, csak ventilálok az aktuális örömekről, nehézségekről, arról, én hogyan élem meg, bennem milyen érzések vannak. Nem lett hirtelen minden egyszerű, vannak nehezebb napok, és vannak könnyebbek. Tudatosan nézem azonban az elért apró sikereimet, rendszeresen számba veszem, mit csinálok jól, és már tudom csak úgy élvezni a mindennapokat, azt, hogy ők vannak nekem, és a puszta létükkel, a szeretetükkel tanítanak nap, mint nap.
A nagylányom azóta elkezdett úszni tanulni. Múltkor az oktatója óra végén elmondta, hogy nagyon jól haladnak, mert maximalista. És szerinte ez jó. Nagyon jó!
Nóra
Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!
