Évközepi újratervezés

Féléves rátekintő, újratervező alkalom június 6-án!

 

félút2

Készítettél idénre terveket?

És a sikerességet hogyan méred? Méred egyáltalán?

Januárban még a fejedben volt, mit is szerettél volna, de azóta elsodort a napi mókuskerék?

Sok minden megvalósult, pár dolgot azonban mindig halogatsz?

Másképpen alakult az év, mint amikor év elején terveztél?

Esetleg váratlan fordulat kíván újratervezést?

Akkor ez a workshop Neked szól!

 

Jelentkezem!

 

célállítás2

Íme egy korábbi Évindító tervező csoporton résztvevő visszatekintése év végén az elért eredményeire, és a visszajelzése arról, mitől csúsztak el az eredeti tervei:

„Nagyon óvatosan fogalmaztam annak idején, de mégis kicsit szomorkás lett a hangulatom. A legnagyobb tervem, hogy a következő év elején szuper munkahelyen kezdek (munkaidő, fizetés, feladat) többé-kevésbé megvalósult, valóban kedden kezdek az új munkahelyemen. Viszont a nyaralás elmaradt, nincsenek meg azok az eszközök, amiket meg akartam venni, nincs kész a ház terve. A munkakeresésre fókuszáltam egész évben, és valamiféle jutalomként kezeltem a többi célomat, alárendelve ennek. Sajnálom, így visszatekintve, hogy lemondtam a nyaralásról, az eszközökről. A tavalyi év folyamán nem fordítottam kellő figyelmet és nem alkalmaztam az utánkövetést a céljaimra, csak amire emlékeztem. Idén jobban szem előtt kell tartanom a terveket, hogy ne csak emlékezetből dolgozzak.”

 

Azt mondják, okos ember a más hibájából tanul. Én azt tanultam meg belőle, hogy hasznos az eredményesség miatt egy-egy utánkövető, újratervező alkalmat betervezni.

 

Idén ez az én meglepetésem Nektek! 🙂

 

Ez az alkalom azonban exkluzív, CSAK korábban már bármely Anyacsavar csoporton részt vett és/vagy az Anyacsavar On-line klubban érvényes tagsággal rendelkező ügyfeleimnek szól!

Mivel több, mint 150-en vagytok így is, ezért azt tanácsolom, ne halogasd a jelentkezést! A workshopon maximum 10 fő vehet részt.

 

Kinek ajánlom?

Mindazoknak, akik idén készítettek évindító tervezést, és szeretnének ránézni

– hol tartanak az eredeti terveikhez képest,tervezés2

– hogyan változtak a prioritásaik év első hónapjaiban,

– mit szeretnének még elérni az év további részében,

– és ehhez mit kell tenniük.

Mert ez a visszatekintés akár lehet a Te tapasztalatod is:

„Nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy vagy nagyon óvatos duhaj voltam, vagy nagyon ügyes, de annak, amit terveztem, a legnagyobb része megvalósult! A legtöbb dolgot tényleg megvalósítottam, el sem hiszem…  Most nagyon boldog vagyok!”

Hol és mikor?

Új, menő helyszínen, a Fabrik Budapest kávézó különtermében (Budapest, XIII. Visegrádi utca 14.), június 6-án, csütörtök délelőtt 9.30-12.00-ig.

 

 

Mennyibe kerül?

A 2,5 órás alkalom ára 4.900.-/fő csak Nektek csak most!

Jelentkezem!

Anyai önbecsülésem hullámvasútján

Zsófia története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, milyen kihívásokkal szembesítette az anyává válás, és ezekre milyen saját megküzdési stratégiákat talált. Egy őszinte történet a szülői önismeret fázisairól, az anyai önbecsülés hullámvasútjáról, a segítségkérés megtanulásától, a hálaadás gyakorlásán át, az anyai intuíciót mások elvárásai elé helyezéséig. Sokunk szívéből szól…

Vágyak, elképzelések és a valóság

Gyerekkoromban semmire nem vágytam jobban, mint kistestvérekre – született is három, a legfiatalabb 15 évvel utánam, így mellette szinte pótanyaként funkcionáltam. Azt tervezgettem, hogy majd csecsemő- és gyermekotthont alapítok, ahol sokat lehetek gyerekekkel. Végül sokat dolgoztam babysitterként 6 éves koromtól kezdve egészen 23 éves koromig. Ha mindez nem lenne elég, pszichológusként nagyon érdekel a gyermeki lélek sok rejtelme, s ez számomra nem ismeretlen csoda-terület. Így azt gondoltam, hogy nekem nem lesz túl sok újdonság az anyaságban (persze a szoptatás meg a felelősség más, de azért nem lesz minden új). Ehhez képest, bár tényleg profitálok korábbi tapasztalataimból, mégis keményen meg kellett (és kell folyamatosan) küzdenem saját anyaságom megszületéséért, formálódásáért és anyai önbecsülésem kialakulásáért, megszilárdulásáért.

Amilyen kihívásokkal szembekerültem és amilyen megoldásokat kialakítottam rájuk:

Bizonytalanság

Alapvetően volt bennem egy bizonytalanság – életemben először szülök és leszek anya, bár vártam, de tartottam az ismeretlentől.

Képes vagyok-e rá? Meg tudom-e szülni? Jól fogom-e gondozni? Túléljük-e mindketten az első időszakot? Nevetségesnek tűnnek, de valóban szorongtam tőle.

A bizonytalanságomra nagyon jó gyógyszer volt egy dúla által tartott szülésfelkészítő és anyaságra hangoló csoport, ahol nagyon sok információt kaptam, ami oldotta az ismeretlentől való félelmem, növelte az anyai kompetencia-érzetem. Elkezdtem elhinni, hogy bízhatok a saját belső anyai megérzéseimben, hisz ezek valamilyen szinten belém vannak kódolva. Továbbá sokat segített, hogy olvastam sokat és beszélgettem más várandós és nemrég szült anyákkal, akik szintén őszintén meséltek félelmeikről, bizonytalanságukról. Önmagában a tény, hogy nem vagyok ezekkel egyedül nagyon sokat segített.

A tények, elvek és a valóság ütközése

Ami nálunk a leginkább előjött, az az alvás – evés.

Hiába olvastam, hogy kb. 3 óránta eszik majd eleinte, s utána mindig alszik kb. 2 órát a csecsemő, az enyém folyamatosan enni akart és max. 20 perceket aludt az elején. Így minden előzetes tervem és időbeosztásom – akár munkára, házimunkára, a szociális életemre nézve teljesen felborult. Az első 5 hétben szerintem mondhatjuk kis túlzással, hogy 0-24ben a szoptatós fotelben ültem, bébivel a karomban, s hol ettünk, hol aludtunk – az agyműködésem pedig korlátozódott néhány komikus sorozatra.

Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a nagy elveim (mellettünk, de a kiságyban alszik majd a gyerek, így esténként marad randi-időnk a férjemmel) alapból borultak, hisz az első hetekben bébikénk nemhogy a kiságyában, de a karomon kívül sehol nem aludt 15 percnél többet. Így már az is eredmény volt, ha mellettünk a nagy ágyba le lehetett tenni anélkül, hogy felébredne.

Az anyai értékrend kialakulása

Talán ez volt az első két hónapban a legnehezebb.

A várandósság alatt sokat olvastam, kértem számomra hiteles emberektől tapasztalatokat, véleményeket, s kialakult bennem néhány számomra fontos alapvető érték. Alapvetően azt hiszem, hogy nincs egy jó recept, minden anya-gyerek páros, minden család más. Azt tartom fontosnak, hogy ahelyett, hogy rá akarnánk anyaként húzni valamit a gyermekünkre, tanuljunk meg rá odafigyelni, és rá reagálni: az ő valódi szükségleteire, igényeire. Bármilyen elvünk lehet, bármilyen gyakorlat/szokás tetszhet, ha arra gyermekünk nem vevő, fontos a rugalmasság, hogy merjünk a gyerek szükségleteinek fényében változtatni. Ezen az alapvető szemléleten túl fontos érték számomra a hordozás, igény szerint szoptatás, altatás. Azon túl, hogy hozzám ez a szemlélet, ezek a gyakorlatok álltak közel, mind alaposan utána olvastam, kérdeztem, s úgy éreztem, hogy kezdődő anyai identitásom alappilléreivé válnak.

A környezet meghekkeli

Nem csoda hát, hogy mennyire nehéz volt az első két hónap, amikor is sokan a környezetemből, akár rokonok, ismerősök, akár szakemberek – többnyire lelkesen és jó szándékból, de ezeket megtorpedózták. Nagyon sokan fújták a kívülről megtanult nótákat – ne tartsd annyit ölben, elkényezteted (hogy lehetne egy pár hetes-hónapos csecsemőt elkényeztetni – azt sem tudja még, hogy ő tőlem különálló lény), csak 3-4 óránként etesd, hagyd sírni, majd megtanul magától elaludni, ne szokja meg, hogy rögtön felveszed, stb.

Kéretlen tanácsok okozta inkompetenciaérzés

A sok megjegyzésből azt éreztem, hogy nem bíznak sem abban, hogy képes vagyok az anyaságra, sem abban, hogy nem véletlenül csinálom úgy, ahogy csinálom. Tudom, hogy a többség tényleg őszintén segíteni akart, de ezzel inkább csak az amúgy is túlélő üzemmódban létező testem-lelkem lenyomták még jobban. Azt éreztették ezáltal, hogy valóban képtelen vagyok az anyaságra, nem bízhatok az intuícióimban. Nagyon nehéz volt az elvileg nálam tapasztaltabb anyák, szakemberek ellenében figyelnem a kisfiamra és azokra az értékekre, amiket fontosnak tartottam. Bizony sok sírós – lelkileg összeesős pillanatom volt. De végül kitartottunk és mára a gyümölcsét is látom. A legszebb az, hogy többen jelezték már vissza, hogy „jé, tényleg lehet, hogy igazad volt – ez a gyerek nagyon vidám és látszik, hogy biztonságban van”.

Hogyan, mi segített?

Önelfogadás

Először is „kidobtam” a gondolataimból a megnyomorító „kell-eket”. A fiamra és a köztünk levő kapcsolatra koncentráltam, egyszerűen elkezdtem élvezni, hogy létezünk. Eleinte nagyon gyakran emlékeztettem magam, hogy pont abban hiszek, hogy nincs egy jó recept, hanem mindenki más, így nincs is mihez tartanom magam. Ez nagyon felszabadító volt. Elkezdtem figyelni az érzéseimet, nagyon vázlatosan, de elkezdtem naplót írni – ezzel is tudatosítottam magamban, hogy mi egy saját történetet írunk. Elkezdtem élvezni a tökéletlenségünk szabadságát.

Tabutörés

Másodszor, a szégyenkezés és titkolózás helyett (jaj nehogy megtudja valaki, hogy ilyen gondolataim vannak – nincsenek is), elkezdtem (elsősorban magamnak, aztán másoknak is) kimondani őszintén, ami fáj, ami nyomaszt, ami nehéz. Érdekes, hogy ahogy én szabaddá váltam ezek felvállalására, azok az anyák, akikkel ezt megosztottam, szintén fellélegeztek, hogy milyen jó, hogy nincsenek ezzel egyedül. Ilyen „tabu-anyagondolat” például, hogy kár, hogy nincsen a kisfiamon kikapcsoló gomb, vagy néha azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy milyen lenne, ha ő nem lenne… Miközben nagyon szeretem és olyan örömforrása az életemnek, amit korábban el sem tudtam képzelni. De ezek az érzések elférnek egymás mellett.

Támogatói kör kiépítése

Ami nagyon fontos volt, hogy igyekeztem olyan emberekkel körülvenni magam, akik támogatnak, akik kevésbé akarják megmondani, hogy mit csináljak, hanem szabadságot adnak és bíznak bennem. Hálás lehetek, hogy több ilyen családtagot és barátot is találtam, s tudatosan velük osztottam meg őszintén magamat, a többiek felé pedig próbáltam jobban határokat húzni.

Emellett ami nagyon sokat segített, hogy tudatosan kerestem a tágabb ismerősi körből is hasonló élethelyzetben levő és hasonló szemléletű anyákat, tudatosan kerestem olyan programokat, ahol megismerkedhetek hasonló gondolkodású nőkkel – pl.: kismamatorna, majd babamama torna, szülésfelkészítő. Lettek is innen új baráti kapcsolataim, amikért nagyon hálás vagyok.

Végül, de nem utolsó sorban folyton olvastam széles körben: tudományos cikkeket, hiteles beszámolókat, amik alátámasztották és megerősítették az értékeim, szemléletem.

Fizikai korlátozottság, régi élet felborulása

Hiába tudtam elméletben, hogy a szülés utáni első hetek –inkább hónapok- nem könnyűek fizikailag, mégsem lehet erre eléggé felkészülni. Korábban mindig rengeteget sportoltam, sosem volt hosszabb betegségem vagy műtétem – így egészen meglepett, hogy a wc-ig is nehezen vánszorgok el az első hetekben. Nem volt jó érzés beismerni, hogy mennyire „mozgáskorlátozottá” váltam az előtte megszokotthoz képest.

Továbbá a testem elnehezedése mellett az életterem is nagyban beszűkült – hisz részben a fájdalom, részben az állandóan rajtam szopizó vagy kapaszkodó kismanó miatt nem nagyon tudtam kimozdulni a lakásból. Az én esetemben ráadásul télen nagyon hideg és havas idő volt, így az első sétára is csak 3 hetesen került sor.

Előtte egy folyton pörgős, otthonra csak aludni-járós életstílust éltem, így nem csoda, hogy kissé meghökkentett a hirtelen váltás.

Ami nagyon sokat segített, hogy ne őrüljek meg vagy forduljak be

Amire tudtam, szerveztem segítséget: megkértünk barátokat, hogy az első két hétben főzzenek nekünk, beosztottuk, hogy minden napra jusson egy „komatál”, ami hatalmas segítség volt. Továbbá, átgondoltam, hogy melyek azok a tevékenységek, amikre vagy időm, vagy erőm nem volt, s ezekben is bátran kértem segítséget (pl.. takarítás).

Tudatosan is töltöm magam: elkezdtem megszervezni, hogy a hetembe bekerüljenek olyan programok, amiket szeretek, amik kikapcsolnak: mozgás (eleinte csak a gyógytorna, majd úszás, maminbaba, stb.), vásárlás, valamennyi kreatív munka. Vállalkozóként szerencsére nagyon sokrétű a munkám, s be tudok vállalni heti 1-1 órát, vagy itthoni munkát.

Elkezdtem figyelni magam, hogy mikor mi esik jól. Akár úgy, hogy a kisfiam rajtam alszik vagy mellettem játszik vagy valaki jön velem, aki közben vigyáz rá – ami nekünk jó, elkezdtem figyelni Ábelt, mire hogy reagál, s mivel kifejezetten igényli a változatosságot, így bátran viszem már magammal szinte mindenhova. Közösen élünk egy életet – nem ő az életem egyedüli közepe és értelme, miközben bármikor meghalnék érte, annyira szeretem. Azt gondolom, hogy az az egészséges a gyereknek is, ha biztos a szülei szeretetében, de látja, hogy a szüleit nem csak ő teszi boldoggá és kiegyensúlyozottá, hanem alapból is azok. Boldog anya – boldog feleség – gondtalanabb élet az egész családnak.

Szülési „trauma” elfogadása

Azt hiszem, hogy a szülés egy olyan dolog, amiben az az egy biztos előre, hogy nem fog úgy történni 100%-ban, ahogy gondoltuk/terveztük.

És ez így szép, de azért nem mindig könnyű elfogadni, feldolgozni. Fájdalomcsillapítás módjai, császár/nem császár – ahány anya (és ahány orvos), annyi igény, terv, vágy. Én nagyon szerettem volna minél inkább háborítatlan, teljesen természetes szülést, s sok része meg is valósult, de a végén jogos indokkal császár lett, ami szintén szép élmény lett, csak maradt bennem egy veszteség, egy kudarcérzés.

Ami nekem a legtöbbet segített az a fókuszváltás volt: első este még kisírtam magam, hogy miért nem „voltam képes” természetesen megszülni, természetesen analitikusan belemagyaráztam mindent, aztán meg elkezdtem arra koncentrálni, ami igazán úgy történt, ahogy vágytam, pl.: a kisfiam rögtön rám került, és amíg nem kelhettem fel, 6 órán át ott szopizott, aludt rajtam – csodálatos volt. Rögtön egy hála: egy aranyóra helyett hatot kaptam! Segített az is, hogy utána még az orvosommal még egyszer átbeszéltük a kórházban és a 6 hetes kontrollon is, hogy mi történt. Végül kiírtam magamból az egész szülésem történetét, ez is segített, hogy ne maradjanak bennem elfojtva érzések, legyen tisztán kimondva. Ez az én történetem, az én első szülésem, Ábel fiam születése, nem tökéletesen az, amire előtte vágytam, de így kerek, így a mienk, senki mással nem cserélnék.

Összegzés

Lassan fél éves anyaként azt látom, hogy nem az a lényeg, hogy az anyai önbecsülésemben és kompetencia-érzetemben ne legyenek fentek meg lentek, mint egy hullámvasútnál, hanem az, hogy a saját pályámon biztonsággal mozogjak. A hasonlatnál maradva valószínűleg mindegyikünknek eltérő lejtésszögű sínek jutottak, de ha ezen megtanulok biztonsággal mozogni, a gyermekem is ezt a biztonságot fogja érezni, körülményektől és tényektől függetlenül. Merjem hát felfedezni a saját pályámat, mozgásomat, s ne ijedjek meg a sebességtől – lejtmenetektől, hisz pont ettől válik egyedivé, s hitelessé a történetem.

Záborszky Zsófia

A rossz mintákon túl

Nóra története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan visszük tovább a szüleinktől látott rossz mintákat, és mit tudunk ezzel kezdeni. Egy őszinte történet megfelelni akarásról és bűntudatról, tökéletességre törekvésről és mártírkodásról, szembenézésről és önismereti munkáról, önelfogadásról és elengedésről, segítségkérésről és a mindennapok élvezetének megtanulásáról.

 

Rossz nekünk, rossz a gyerekeknek

 

Néha döbbenetes, hogyan adódik generációról generációra tovább a rosszul berögzült minta. A kört nehéz megszakítani, a zsigerekbe beivódott cselekvési mintákat nagyon nehéz felülírni. Még akkor is, ha már tudjuk, hogy ez rossz nekünk, rossz a gyerekeknek, rossz az egész családnak.

 

Tökéletes anya akartam lenni

 

Az első gyermekem születése után felszínre tört a korán megtanult viselkedési minta. Mivel hamar fel kellett nőnöm, azt tanultam meg, hogy csak magamra számíthatok, egyedül képesnek kell lennem mindenre, ráadásul – a saját anyámmal való, igencsak megromlott viszonyomra gondolva – százhúsz százalékosan jó anya akartam lenni. Ettől persze minden nehezebb lett, de legalább lehetett mártíranyát csinálni magamból, mondani, hogy nekem milyen nehéz, és így kvázi jogosultságot adni az érzésnek. Mint ezt valószínűleg generációk óta csinálták a család nő tagjai mindkét ágon. Több évnyi terápiás önismereti munkának köszönhetően képes voltam ugyan tudatosítani a rosszul rögzült reakciókat, mégis vittem tovább nap, mint nap.

 

 

Segítségkérés

 

A gyerek születésével azonban olyan önismereti utazás kezdődik, ahol nincsenek kibúvok, nem lehet mellébeszélni, elmenni. Eljött egy pont, ahonnan azt éreztem, ezt nem lehet tovább csinálni így, segítséget kell kérnem. És erre a lépésemre nagyon büszke vagyok ma már. Tudom, hogy nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy ki merjek lépni a megszokottból, ki merjem mondani, hogy nem jól csinálom, ártok magamnak és az egész családomnak – mégse büntetni magamat ezért. Régóta gondolkodtam már, hogy elmegyek egy nonverbális terápiára, ezért rákerestem a neten a tánc-és mozgásterápiára és szerencsémre indult egy a városban. Emlékszem, egy éves volt a lányom, amikor kezdtem, még szoptattam elalvás előtt, így az esti órák miatt nagyon izgultam. Talán ez volt az első lépés, hogy kiengedtem valamit az irányításom alól, ráadásul azért, hogy ÉN csináljak valamit, amiben örömemet lelem. Sok érzéssel, élménnyel dolgoztam ott, sokat segített ez a 100 óra abban, hogy elfogadjam magamat. Magabiztosabb lettem, nem akartam már mindent maximálisan jól csinálni, szuperanya lenni minden segítség nélkül, hogy aztán kimerüljek és rosszul érezzem magam az egészben.

 

 

Újra tökéletes anya akartam lenni

 

Aztán a sors próbára tette, vajon mennyire megy ez már nekem. Két évvel ezelőtt ugyanis hármas ikreink születtek. Az első ultrahangot követő sokkos hetek után fel tudtam hozni magamban azt a nyugodt magabiztosságot, amit a táncon megtapasztaltam, bíztam az ösztöneimben, éreztem, hogy minden rendben lesz velük, egy percig nem aggódtam, hogy ne lennének egészségesek.

Kapcsolatanalízisre jártam, beszélgettem velük, felkészítettem őket a császármetszésre, és hogy nem leszek mindig velük az elején. Rendben is volt minden a születésükig. Korán, kis súllyal, de teljesen egészségesen jöttek a világra. A kórházban töltött egy hónap, majd úgy nagyjából az első félév otthon azonban a végkimerülés szélére sodort mind fizikailag, mind idegileg.

Mindent maximálisan jól, és úgy akartam csinálni, mint egy gyerekkel. Igény szerint szoptattam, ringatva altattam, keltem éjjel-nappal hozzájuk, emellett pedig igyekeztem mindent megadni a nagyobbiknak, pótolni a külön, kórházban töltött heteket. Emellett folyamatosan kontrollokra jártunk, gyógytornát végeztünk otthon is, a téli hónapokban pedig szünet nélkül küzdöttünk a betegségekkel.

 

Már nem élveztem az anyaságot

 

Volt szerencsére segítségem hétköznap, és a férjem is száz százalékosan kivette a részét, de még így is rettenetesen nehéz volt. A folyamatos megfelelés, a kialvatlanság és a saját igényeim teljes háttérbe szorulása kimerített. Egy év alatt eljutottam odáig, hogy nem élveztem már egyáltalán az anyaságot, csak a nehézséget láttam benne, kemény munkának fogtam fel, amelyben nincs pihenőnap. Pontosan tudtam, hisz átéltem, milyen érzéseket kelt ez a gyerekekben, mégse tudtam máshogy csinálni. Szinte fuldokoltam, régóta, és erősen éreztem, hogy segítségre van szükségem, a megszokott szerep azonban erősebb volt nálam.

 

Amikor a gyerek a tünethordozó

 

Aztán egyszer félrehívott a nagyobbik lányom óvónője, hogy beszélni szeretne velem. Javasolta, hogy vigyük el a lányunkat nevelési tanácsadóba, mert nagyon változékony a hangulata, rosszul kezeli az indulatait. Ahogy ott álltam és olvastam a szakvéleményt, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Magamról olvastam, nem róla, ő csak önkéntelenül tükrözte, amit lát. Olyan szívbemarkoló érzés volt, hogy ő lesz az áldozata az én problémáimnak, hogy ez volt az a pont, ami kimondatta velem: túlnőtt rajtam a feladat, kell, hogy segítséget kérjek.

 

 

Újra segítséget kértem

 

Kiderült, hogy a korábbi terapeutám egy nevelési tanácsadóban dolgozik a gyerekek szüleivel, így elkezdtem hozzá járni újra, a férjemmel közösen pedig beszéltünk egy gyerekpszichológussal is. Számomra az első beszélgetés mindkettejükkel olyan volt, mintha egy hatalmas, folyton magamat büntető láthatatlan zsákot vettek volna le a vállamról. Sose felejtem el, hogy amikor könnyek között, hosszasan soroltam, miket rontottunk el a picik első félévében, a gyerekpszichológus csak annyit mondott: „Na és? Hibáztak. Ki nem?”. Ja, hogy ez ennyi? Hogy ez normális? Hogy én normális vagyok? Hogy az, hogy itt vagyok, mutatja a legjobban azt, hogy mennyire szeretem őket? És főleg: azzal, hogy ezekkel szembe merek nézni, kimondani, hogy hibáztam, és próbálni minden erőmmel javítani, generációkon átívelő elakadásokat oldok fel? Ez utóbbira valahogy büszke tudtam lenni hirtelen, és ez segít azóta is máshogy látni saját magamat.

 

 

Elég jó anya, elég jó gyerek

 

Azóta is csak beszélgetünk. Nem terápiázunk, csak ventilálok az aktuális örömekről, nehézségekről, arról, én hogyan élem meg, bennem milyen érzések vannak. Nem lett hirtelen minden egyszerű, vannak nehezebb napok, és vannak könnyebbek. Tudatosan nézem azonban az elért apró sikereimet, rendszeresen számba veszem, mit csinálok jól, és már tudom csak úgy élvezni a mindennapokat, azt, hogy ők vannak nekem, és a puszta létükkel, a szeretetükkel tanítanak nap, mint nap.

A nagylányom azóta elkezdett úszni tanulni. Múltkor az oktatója óra végén elmondta, hogy nagyon jól haladnak, mert maximalista. És szerinte ez jó. Nagyon jó!

Nóra

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

 

 

Egy nap

Évekkel ezelőtt egy betelefonálós műsorban volt szerencsém végighallgatni egy középkorú úr fejtegetését az “azonos munkáért azonos bért?” témakörében. Az illető amellett érvelt, hogy a nők azonos munkáért valóban kevesebb fizetést érdemelnek, mint a férfiak, hiszen minden hónapban van pár nap, amikor a menstruáció miatt nem dolgoznak “rendesen”. Tehát a fennálló gazdasági-társadalmi gyakorlat biológiailag indokolt.

 

Láthatatlan munka az év 365 napján

Bár tudnám, ki volt az illető – most melegen ajánlanám neki, hogy nézze meg Szilágyi Zsófia Egy nap című tűpontos és zseniális filmjét. Ha másutt nem sikerült, legalább egy vödör popcorn társaságában megtanulhatna értelmezni olyan egzotikus fogalmakat, mint a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka, amelyeket döntő többségükben nők végeznek. Munka mellett, tanulás mellett, az év 365 napján – és igen, azokon a nehéz napokon is.

 

Egy napom anyaként

A film adta az ötletet, hogy egy teljesen átlagos hétköznapon felkeléstől lefekvésig jegyezzem föl az összes láthatatlan/érzelmi házimunkát, amit végzek: minden apróbb-nagyobb végiggondolni-, előrelátni-, szervezni- és intéznivalót, ami nélkül nem működne olajozottan a család. (A listára ugyanakkor nem kerültek fel a minden nap rutinszerűen ismétlődő háztartási feladatok – reggeli-vacsora elkészítése, gyerekfürdetés, mosogatógép ki-bepakolása, ágyazás stb. –, sem a gyerekek problémáinak meghallgatása, megbeszélése, amelyet szintén az érzelmi házimunkához szokás sorolni.) A helyzetem annyiban tér el az átlagostól, hogy veszélyeztetett terhesként épp itthonról dolgozom. Azt viszont bizton állíthatom, hogy a napi listáim nem voltak rövidebbek, amíg bejártam dolgozni, csak épp több elintéznivaló maradt az éjszakai órákra. És abban is holtbiztos vagyok, hogy tíz random leszólított anya közül minimum kilencnek kísértetiesen hasonló listája születne a nap végére, ha pontról pontra leírná, amit munka előtt, után, ebédszünetben és éjszaka „láthatatlanul” és „érzelmesen” végez.

 

Tehát íme az én listám.

Előző este összekészítve reggelre:

– iskolába szánt plakátkarton a bejárati ajtó mellé állítva

– lányom tízóraija részben elkészítve

– mosógép hajnalra programozva, hogy reggelre lejárjon

 

Reggel:

– lányom tízóraiját összecsomagolom

– férjem tízóraiját, ebédjét, uzsonnáját összecsomagolom

– a férjem és a lányom iskolába-munkába indulása után a lejárt mosást átrakom a szárítógépbe, berakok egy újabb mosást

– oviba viszem a fiamat, viszem magammal a tiszta tornacuccát és az előző nap letanúztatott hozzájárulást egy ovis oktatási programhoz

– visszafelé két emailt írok magamnak az ovis hirdetőn olvasott elintézendőkről (egyenpóló, nyilatkozat az őszi szünetben kért óvodai ellátásról)

 

Délelőtt és kora délután:

– munka+tanulás itthon, közben:

– a gyerekeknek nagy nehezen időpontot szerzek az éves szemészeti kontrollra (ezt csak a hét egy bizonyos napjának egy bizonyos órájában lehet egyáltalán megkísérelni)

– közben felírom magamnak, hogy délután az iskolás lányom üzenőjébe írjam be a fogszabályozása időpontját

– lejár a mosó- és a szárítógép, berakom az újabb szárítást, összehajtogatom a száraz ruhákat

– közben felírom magamnak, hogy a gyerekeknek bugyit és pizsamát kell venni, mert mindet kinőtték (pizsama egyben ajándékötlet is)

– egyúttal felírok két másik ajándék-ötletet is

– felírom, hogy a frissen kimosott néptáncos kötényt kivasalva be kell adni a lányom régi iskolájába (ezt este egyeztetni kell a férjemmel)

– felírom, hogy a frissen kimosott ovis váltópólókat délután be kell vinnem az oviba (ezt a cetlit a cipőmbe dugom, hogy induláskor majd emlékeztessen)

– a felnőttruhákat helyrerakom, a gyerekruhákat a gyerekek ágyára teszem, hogy délután pakolják el őket (írok melléjük egy-egy szívecskés cetlit is)

– a lányom szobájában meglátom az angol leckét, amiről eszembe jut a másnapi angoldolgozat: felírom, hogy keressek egy számokat és színeket gyakoroltató appot

– online befizetem a fiam ovis étkeztetését, egyúttal lemondok 3 napot az ünnepek miatt

– anyósommal és anyukámmal folytatom a levelezést a férjem születésnapi és karácsonyi ajándékáról és az ebéd helyszínéről

– egy másik rokon megrendelt ajándékával kapcsolatban levelet írok a férjemnek: megkérem, hogy munka után ugorjon be érte az üzletbe

– egy harmadik ajándék árát elutalom, egyúttal befizetek egy csekket is

 

Délután:

– elmegyek az oviba a fiamért

– tiszta váltóruhát teszek az ovis zsákjába

– kitöltöm az őszi szünetes nyilatkozatot

– megjegyzem, hogy másnapra faleveleket kell gyűjteni, ezt hazafelé elintézzük, a levélcsokrot a bejárati ajtó elé készítem, hogy ne maradjon itthon

– végiggondolom a másnapi ebédet, kiveszem a fagyasztóból, ami kell

– gyakorlófeladatokat írok a lányomnak egy dolgozathoz, ezeket később közösen csináljuk meg

– az iskolai üzenőfüzet bejegyzésének olvastán felírom, hogy pénteken fehér blúzba kell iskolába mennie (addig szereznem kell egy hosszú ujjú példányt)

 

Este, fektetés után:

– a férjem kérésére felírom, hogy másnap le kell mondanom az autószerelőt

– utánanézek, hogy a gyerekek karácsonyi ajándékaként tervezett színházjegyet meg lehet-e már venni online (nem)

– messengeren időpontot egyeztetek egy baráti házaspárral (vendégség), ehhez előtte a férjemmel megbeszélem a lehetséges dátumokat

– sms-ben időpontot kérek a lányom logopédusától

– és a záróakkord: megnézem az e-naplót.

 

Jónás Anna vendégposztja

 

Te mekkora részét töltöd az idődnek fizetetlen, mások számára láthatatlan, sokszor meg nem becsült, de pótolhatatlan apró-cseprő feladatokkal anyaként?

És mennyi időd marad a számodra legfontosabb dolgokra? Az osztatlan figyelemmel kapcsolódásra önmagadhoz, a gyerekeidhez, a párodhoz? A hivatásodra? A saját céljaidra?

Mi élvez prioritást, és honnan veszed el rá az időt?

Ha a válaszoddal nem vagy elégedett, várunk Téged is az Évindító tervező Anyacsavar csoporton!

 

A gyerekvállalással hoztam egyensúlyba a karrieremet és a magánéletemet

Gál Judit, az Auchan kommunikációs igazgatói székéből ment el szülni, majd tért vissza a pozíciójába, jelenleg a második babájával van otthon GYED-en. Arról mesél, ő hogyan hangolja össze a családot, a párkapcsolatot, a saját magas teljesítménymotivációját és a karrierjét. A Karrierépítés Anyacsavar Klub vendégeként még több részletet tudhatunk meg arról, ő hogyan tartja egyensúlyban a számára fontos életterületeket.

 

 

Szerinted mi a titka a karrier és az anyaság összehangolásának?

 

Amikor az iskola elvégzése után hivatást és párt választottunk, barátokat és hobbit, senki nem kérdezte meg, mi a titka a munka és a magánélet összehangolásának. Ment a 12 órázás, munka mellett a suli (nekem az egyetem után a szóvivő képzés, majd az MBA), a magánélet egyre jobban háttérbe szorult. Akkor is ugyanolyan fontos lett volna magunkkal törődni, de nem tettük, nem tettem. Én sem és a munkatársaim sem, így ment ez a húszas éveimben, és a harmincas éveim első felében, egészen első gyermekem megszületéséig.

Akkor nem tehettem többé, hogy fittyet hányok a magánéletemre, innentől a gyerekért menni, a családdal időt együtt tölteni szent és sérthetetlen lett. Ezért minden szakmai megbeszélést, konferenciát és nyilatkozatot úgy szerveztem, hogy a férjemmel és fiammal töltött idő a lehető legkevésbé sérüljön.

Cserébe persze a munkahelyemen már sok éve bizonyítottam, hogy a hatékonyságommal és maximalizmusommal továbbra is minden feladat meg lesz oldva. A munkaidőben pedig még hatékonyabban dolgoztam, mint valaha, minden perc ki lett számolva, nem hagyhattam elúszni egyetlen “kávészünetnyi időt” sem.

A férjem akkoriban, amikor újra munkába álltam, egyik este meg is jegyezte: kár, hogy ahhoz, hogy egyensúlyba hozzam a karrieremet és a magánéletemet, meg kellett várnia a gyermekünk születését. Hogy magamért és érte nem tettem meg korábban. Milyen igaza van!

 

Te hogyan tértél vissza a gyermeked mellől a kommunikációs igazgatói pozíciódba?

 

Szülési szabadságra is úgy mentem, hogy jeleztem, nagyjából mikor érzem úgy, hogy vissza tudok majd térni. A helyettesem kiválasztását még magam oldottam meg, így nyugodt szívvel maradtam otthon. Ő azonban egy év után távozott a vállalattól, így kicsit előbb, mint terveztem, visszatértem a korábbi székembe.

Nem bánom, mert nem hagytam ki túl sok időt és a fiunk is nagyon szociális, nyitott gyermek, élvezte a családi napköziben a többi, vele egykorú gyerek társaságát, nagyon könnyen beszokott a közösségbe. Kiváló helyet választottunk neki, máig hálás vagyok azért a sok odafigyelésért, szakmai hozzáértésért, amit ott kapott, és amit én nem tudtam volna neki megadni otthon.

A munkában kihagyott időt illetően pedig két hét után úgy éreztem, mintha nem is lett volna, olyan gyorsan elröppent az az egy év és olyan távolinak is tűnt hirtelen. Könnyen ment a visszailleszkedés, sok feladat meg is várt. Az otthon töltött órák pedig még tartalmasabbak lettek.

 

Szerinted mitől cool apa valaki manapság?

 

Attól, hogy nem csak látványosan tölti be az apa szerepet, hanem a láthatatlan terheket (házimunkát, éjszakai kelést, beteg gyerek ellátását, munkából gyermekért rohanást) ő éppúgy viseli, mint a párja. Ha ezeket a feladatokat csak az egyik fél látja el, akkor annak több munkahelyi konfliktusa, kevesebb munka- és magánéleti öröme lesz.

A gyereket (jellemzően) két szülő vállalta, és ha hozzánk hasonlóan mindkét félnek fontos a saját szakmai élete is, akkor a családi, láthatatlan munkából éppúgy ki kell vennie az apának is a részét. Enélkül az apai támogatás nélkül én sem tudtam volna visszatérni a fiam mellől dolgozni, majd nem mertem volna egy második gyermeket vállalni.

 

Volt, ami jó ötletnek tűnt a munka és a család összehangolásában, de nektek nem vált be?

 

Igen, például szuper megoldás lehet a részmunkaidős foglalkoztatás és a távmunka, de egyiket sem tudjuk a saját, kommunikációs vezetői feladatkörünkben alkalmazni. (Férjem jelenleg hasonló pozícióban dolgozik a KPMG-nél). Nincs olyan, hogy félig elérhető kommunikációs vezető, vagy félig megoldott feladat, esetleg félig vállalt felelősség.

Bár eljátszottam a gondolattal, hogy részmunkaidőben dolgozzak (szerintem egy bölcsődébe/óvodába járó gyermek kb. 20%-át igényli a munkaidőnek, két gyermek kb. 40%-át), be kellett látnom, hogy ebben a feladatkörben ez nem működőképes modell. A rugalmas, bárhol és bármikor végezhető munka sokkal inkább. Egyébként is sok külső megbeszélés, konferencia és esemény van az életünkben, a gyerekvállalástól függetlenül is az állandó összeegyeztetésről szóltak a mindennapok.

 

Gyere, és oszd meg Te is a tapasztalataidat, vagy inspirálódj más, hozzád hasonló kisgyerekes nők egyedi megoldásaiból november 22-én a Karrierépítés Anyacsavar Klubon!

 

Szeret(t)em a rendet

Imager története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan forgatja ki a négy sarkából a gyerek születése a jól felépített világunkat, a párkapcsolati dinamikát, a társas kapcsolatainkat, az időhöz való viszonyainkat, a céljaink és vágyaink közötti fontossági sorrendet. És arról, hogyan lehet új rendet teremteni ebben az új világban a saját értékrendünket követve. Jó gyakorlatok az újratervezésről egy gyakorló anyától…

 

 

Megbillent rend

 

Szeretem a két gyermekemet, rengeteg örömet okoznak nap mint nap. Szeretem a rendet is. Amikor az első kislányom megszületett, akkor azt éreztem, hogy az életem minden területén megbillent a rend és egy új rendet kell kialakítanom. Úgy éreztem, hogy többnyire jó példákat hoztam otthonról, de mégis más a korszellem, a mentális környezet a család, a dolgozó anya és a gyereknevelés terén, mint gyerekkoromban. Szeretek olvasni. Kezdő anyaként rengeteget olvastam az interneten mások jó gyakorlatairól a gyereknevelés terén.

Emlékszem, hogy milyen nagy segítség volt nekem néhány hetes, néhány hónapos kezdő anyaként, amikor mások történeteiből erőt meríthettem. Vagy azért, mert éreztem, hogy más is volt ilyen helyzetben, vagy még inkább azért, mert sikerült jó megoldásokat találnia, amiből tanulhattam. Ezért én is írok az én kihívásaimról és a számomra segítséget jelentő megoldásokról.

 

 

Egyenlőség

 

A gyerekek születése előtt a férjemmel közel azonos volt a napirendünk. Mindketten 9-re jártunk dolgozni és este 8 körül estünk haza. Mindketten hasonló pozícióban voltunk és hasonlóan kerestünk. Egyenlők voltunk.

Amikor megszületett a nagyobbik lányom mindez megváltozott. És nagyrészt így is maradt 6 évig. A médiában évről évre egyre több szó esik az apa és anya egyenlőségéről. A környezetünkben elviekben ezt mindenki el is fogadja. A gyakorlatban mégis a legtöbbször az Anya aki logisztikázik, viseli minden szervezés mentális terhét, ő az aki beszoktat, aki beszerzi az oviba/iskolába szükséges kellékeket, ruhákat, marad otthon a beteg gyermekkel. (Biztosan van ellenpélda is, de ritka.) És ahogy egy korábbi Anyacsavar pályázatban szerepelt: munkakörnyezetben ideális  esetben a szervezés és a megvalósítás két külön munkakör. Anyaszerepben viszont mindkettő egy kézben összpontosul (és másik kézben a gyermek).

Én sokat lázadtam ez ellen és rengeteg módszert kipróbáltam, hogy a férjem kibillentsem a klasszikus szerepből. Egyetlen menedzsment módszer sem használt, amíg ő maga nem akart változtatni. De egy idő után magától változott, mert sorra estek szét a családok körülöttünk a nem működő modellek miatt és érezte, hogy neki is változnia kell, ha működő családot szeretne.

 

 

Heti takarítás

 

Szeretem a rendet. Ezért az anyaproblémáim is kezdetben nagyrészt e körül forogtak. Már a gyerekek születése előtt azzal a helyzettel találtuk magunkat szembe a párommal, hogy Budapesten élünk, a hétvégét pedig legtöbbször utazással töltjük, mert a szüleink vidéken élnek. Rendszeresen vasárnap este, hazaérve a pihentető hétvégéről, várt minket a lakás, ami takarításra szorult. Hét közben reggeltől estig dolgoztunk, nem fért bele egy alapos takarítás.

Így már a gyerekek születése előtt felkértünk egy hölgyet, hogy végezze el a heti takarítást. Ő nagy segítségünkre volt később is, amikor megszülettek a gyerekek, mert kiderült, hogy nagyon jól ért a gyerekekhez és vigyáz is rájuk, amíg gyerekek nélkül expressz sebességgel elintézem az intézni valót. A gyerekek 1-2 éves kora körül már azt is meg tudtuk csinálni, hogy a munkámhoz tartozó helyszíni megbeszéléseket a takarítás idejére ütemeztem. Így amíg én munka miatt távol voltam néhány órát a gyerekek otthoni környezetben jól elvoltak egy ismerős személlyel, aki végre új dalokat és mondókákat mondott nekik, új játékokat talált ki és közben a lakás is újra elnyerte az alap tisztaságot.

 

 

Takarítónő

 

Azt vettem észre, hogy ha kimondom, hogy takarítónő segít nálunk, akkor az emberek itthon két dologra asszociálnak. Az első, hogy biztosan sok pénzed van, hogy megteheted. Itt idézném a takarítónőnket:

„Nem járok gazdag emberekhez. Tudatos fiatal nőkhöz járok takarítani, akik az életben a gyerekeken és háztartáson túl is el szeretnének érni valamit. És ezt jól teszik.”

A vállalkozásomat az első gyermekem születése után kezdtem el építgetni, mert láttam, hogy én 8 órában nem szeretnék visszamenni alkalmazotti munkakörbe az én tündéri gyermekem mellől. A részmunkaidős állás pedig többnyire kompromisszumokkal teli. Ezért legjobbnak láttam, ha a magam ura leszek. Tanultam, vizsgáztam, utánajártam az adózásnak, honlapkészítésnek. Két év után már egy délelőttnyi munkával bőven megkerestem a havi 4 alkalom gyerekfelügyelet és takarítás díját.

A második dolog, amire az emberek gondolnak, ha meghallják hogy takarítónőd van: akkor neked már nem is kell semmit csinálni! Jelentem, hogy attól, hogy valaki heti egyszer alaposan áttöröl mindent, kitakarítja a fürdőt és alkalomadtán áttörli a konyhaszekrényt és lemossa az ablakokat, bőven van mit takarítani egy négyfős családban. Attól, hogy takarítónő jár hozzánk hetente egyszer, még minden nap mosok, teregetek, főzök, tálalok, feltörlöm a kiömlött kakaót, felseprem a lepotyogó morzsákat és segítek a gyerekeknek elpakolni a játékaikat.

 

 

Napi takarítás

 

Szeretem a rendet. A heti takarítás ellenére is úgy éreztem, hogy néha összecsapnak a hullámok a lakásban. Egyre több a ruha, a játék és az irat. Nem tudok egyszerre mindenhol rendet rakni. Kész para, ha jön egy vendég. Valami megoldást kellett találnom.

Sok rendrakós és lean oldalt átolvastam, de nem állt össze egy rendszerré a fejemben. Ekkor egy barátnőm javasolta, hogy olvassam át urban:eve flylady (Farkas Lívia) programját. Nagy terhet vett le a vállamról, hogy felmentést adott az alól, hogy minden nap mindenhol rend legyen.

A zónázással kialakult egy rendszer, amiben hétfőn a konyhát teszem rendbe, kedden a nappalit és így tovább. Minden zug sorra kerül és akkor teljes figyelmet kap. Sokat segített az 5 perc rendrakás ötlete is. Nem lett vele rend egyik napról a másikra, de 365 nap alatt 365 kis lomkupac felszámolásra került. A lakásomban persze még mindig nincs olyan rend mint egy lakberendezési magazinban, de nagyrészt olyan tárgyak vesznek minket körül, amit napi szinten használunk és szeretünk.

 

 

Minibölcsi

 

Mindkét gyermekem 1 és 2 éves kora között hetente 1-2 délelőttöt, azaz 9-től 12-ig magánbölcsibe járt. Azaz együtt megreggeliztünk, utána ő kis létszámú gyerektársaságban játszott, mondókázott, alkotott és délben már mentem is érte.

A környezetem néha kérdően nézett rám és a szemükben az volt, hogy talán nem szeretsz állandóan a gyerekeddel lenni?! Nem. Nem szeretem őt unalmas bankba, hivatalba hurcibálni. Volt, hogy megpróbáltam, mert gondoltam, hogy az önkormányzatnál úgyis van gyereksarok, ami majd segít elütni a gyerek számára unalmas perceket. A gyereksarokban ment a TV, kikapcsolva ezzel a gyerekeket. Ráadásul 6 éven felülieknek való robotos száguldozós mese volt a műsor, ami egy pici kislánynak félelmetes volt. Ehelyett neki való gyerekbarát közegben volt, én pedig sokszor 7-8 koncentrációt igénylő teendőt húztam ki a listáról. Utána önfeledten tölthettük együtt a napot.

 

 

Felnőtt társaság

 

Első lányom születésekor egy évig csak vele foglalkoztam. Élveztem, hogy kiszakadtam az irodai mókuskerékből és újra látom a napot és az évszakokat. Régi barátok kerültek elő, akik szintén épp babáztak. Jártunk babaúszásra, ringatóra, baba-mama tornára. Jól éreztük magunkat. Egy év után azonban hiányozni kezdett a mentális kihívás, a munka flow élménye. Bár a postás és a bolti eladó nagyon kedves, de egyre jobban hiányzott a saját szakmai közegem.

Édesanyám biztatott, hogy tanuljak, így a második évben minden második péntek és szombat az iskolában telt, ahol nagyon élveztem, hogy kikapcsolok a mosás-főzés-etetés körből, fehér nadrágot vagy fehér blúzt veszek fel és naprakész szakmai tudást szerzek. Erre a friss tudásra alapozva elkezdhettem abban gondolkodni, hogy önálló vállalkozásba kezdek, ahol magam oszthatom be az időmet.

 

 

Akarat

 

Visszanézve úgy érzem, hogy Anyaként mindent sokkal jobban kell AKARNI. Nem elég az, hogy „szeretném”. Gyerek mellett bármi személyeset foggal-körömmel akarni kell, hogy legyen belőle valami. Gyerek mellett tanulni – nagyon kell akarni, hogy végzettség legyen belőle. Gyerek mellett dolgozni – nagyon kell akarni, hogy határidőre készen legyen. Gyerek mellett sportolni – nagyon kell akarni, ha az ember csak 5 órát aludt, azt sem egyhuzamban. Gyerek mellett töltődni – ezt is nagyon akarni kell.

Egy január elsején határoztam el, hogy minden héten tudatosítom a céljaimat, hogy egyáltalán legyenek céljaim. Minden héten felírtam a naptárba, hogy Anya-szakértő-futó. Ez a három dolog volt a számomra a legfontosabb. Abban az évben büszke anya voltam, szakértői vizsgát tettem és életemben először lefutottam a félmaratont.

Úgy éreztem, hogy ez a három terület egymást erősíti az életemben és egyik sem működne igazán a másik kettő nélkül. Ahhoz, hogy nyugodt anya legyek, szükségem volt arra, hogy szakmai közegben is mozogjak és némi sikerem is legyen benne. Futás közben rendezhetem a családi és szakmai gondolataimat. A három fő célom tudatosítása segített abban, hogy a környezetem felé hatékonyan kommunikáljam, hogy mire van szükségem a feltöltődéshez.

 

Összegzésként az jut eszembe, hogy amikor az első gyermekemet vártam, akkor úgy gondoltam, hogy a prioritások már kialakultak az életemben. Nem számítottam arra, hogy a szüléskor új anya születik. Hogy egy 3 kilós csöppség minden rokoni kapcsolatot átalakít a családunkban. Hogy újra kell építenem magam, a prioritásaim és céljaim. Talán még nem vagyok kész, de büszke vagyok arra, amit eddig sikerült megformálni a családunkban. És a változás folytatódik, napról napra. Köszönöm, hogy az Anyacsavar közössége segít ebben!

Imager

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

 

 

 

Családi nyaralás 3 és 6 évessel – ami nekünk bevált

Minden évben be kell látnom, hogy az előző év tapasztalataiból nem sokat tudok hasznosítani a családi nyaraláson. A gyerekek nőnek, az igényeik változnak. Ami tavaly a tuti befutó volt, arra idén rá sem bagóznak. Ami tavaly még csak vágyálom volt, idén már természetes. Íme a legfontosabb tanulságaink és az idei legjobb megoldásaink a három- és a hatévessel a családi nyaraláson.

 

 

Egymásból és másból töltekezés

Ami a legfontosabb tanulság, és minden évben elfelejtem, hogy a családi nyaralás a gyerekek számára arról szól első sorban, hogy belőlünk töltekeznek. Abból, hogy négyesben vagyunk, és állandóan elérhetően, napokon keresztül. És minden évben elfelejtem azt is, hogy ez eleinte rettenetesen fárasztó, hiszen nekünk, szülőknek is ez a nyaralásunk, és mi is szeretnénk feltöltődni, csak másképpen, mint ők. Sok is a feszültség mindenki között az első napokban. Idén kb. 10 nap (!) egymásból töltekezés után kezdett érezhető lenni a változás: ennyi idő kellett, hogy a gyerekek már elhiggyék, hogy tényleg sok-sok „hancúrnapot” töltünk együtt, és ne kérjenek megállás nélkül, és néha kétségbeesetten destruktív módon a figyelmet. Ennyi kellett, hogy megtöltsük a feneketlennek látszó figyelem-tankot, és átlépjünk egy élhető arányra a figyelem elosztásban, ahol vannak olyan pillanatok is, amikor a gyerekek egyedül játszanak, mi pedig egymással beszélgetünk, vagy szépirodalmat olvasunk. Nagyon örülök neki, hogy idén három hetet töltöttünk együtt egybefüggően, ezért megtapasztalhattuk ezt a váltást.

 

 

A természet elég, nem kell extra

Semmilyen mesekönyv nem olyan izgalmas, mint lepkehálóval megpróbálni halat fogni a Balatonban. A kert, a homokozó, a víz, a növények, és állatok megfigyelése, a pókok hálószövésének áhítatos figyelése egy órán keresztül, az esőbe kiállás fürdőruhában mindent visz. Tavaly még egy DM-es zacskónyi könyvvel, foglalkoztató füzettel és új játékkal érkeztem a nyaralásra, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű impulzust tudjam adagolni a fiúknak, idén hazavittem a zacskónyi cuccot.

 

 

Napirend szőr mentén

Mi vagyunk este az utolsók a Balaton parton, és reggel elsők a játszótéren. Pár nap alatt beleérkezünk a vakációs “napirendbe”, amibe sok minden belefér a reggel 9-kor fagyizás, és az éjszakai csillaghullás-nézés is, ami máskor soha nincs. Pár sarokkő marad az egyébként teljesen spontán, úszós létben: a meleg kaja ebédre, a kicsinek az ebéd utáni alvás, az én „dolgozós” kimenőm 3-4 naponta pár órára, és hogy az esti fektetés a férjemé, a reggeleket viszont én viszem, amíg ő tovább alhat.

 

 

Kívánt viselkedés pozitív megerősítése

Miközben mindnyájan egyetértünk abban, hogy a nyár a szabadság, az időtlenség és a kapcsolódások elmélyülésére, a közös élmények megélésére van, mindnyájunk életét megkönnyíti, ha a gyerekek viselkedése nem esik szét, és nem folyamatos fegyelmezésből és veszekedésekből áll a családi nyaralás. Végig gondoltam, melyik gyerekemnek milyen viselkedés okoz kihívást, aminek a megugrása nekünk, szülőknek is sokat jelentene, és megbeszéltem a fiúkkal, hogy ki mivel tud matricákat gyűjteni. Idén nyáron nálunk lehetett matricát kapni azért, ha reggel, miután felébredtek, halkan játszanak, és hagynak bennünket, szülőket aludni.  Lehetett még matricát kapni többek között a hangos köszönésért, a rendrakásért, a kicsinek pedig a wc-be pisilésért, kakilásért. A gyerekek imádták, hogy egy kis tudatos odafigyeléssel olyasmit csinálhatnak, amivel nekünk is örömet okozhatnak, és imádták a matricagyűjtést is, mert 10 matricát be lehetett váltani valami vágyott élményre, mint a dodzsemezés, vagy vízi biciklizés. Fontos volt, hogy megtapasztalhatták, mit tehetnek ők maguk a nyári programok alakításáért. Mellesleg pedig nyertünk még egy szobatiszta gyereket, sok plusz átaludt órát…stb.

 

 

Testvérkapcsolat

A nyaraláskor eltöltött extra sok idő olyan váratlan ajándékokat is hozott, mint a folyamatosan a szülői figyelemért versengő tesók közötti kapocs megerősödése. Napról-napra érezhető volt az elmélyült közös játékok és az egymással törődés arányának növekedése. Egyre több az elfelezett kakaós csiga, az együtt elolvasott mesekönyv, a közös bunkerezés, amit nagyon jó volt látni…

 

 

Barátok nekik, felnőtt társaság nekünk

Idén valahogy úgy alakult, hogy szinte minden nap voltak látogatóink a nyaraláson, és volt, aki ott is aludt. Volt a gyerekeknek új és új gyerektársaság, akivel lehetett bandázni, és idén már ez azt jelentette, hogy mi, felnőttek is tudtunk közben beszélgetni a teraszon egy fröccs mellett. Túl vagyunk azon a szakaszon, amikor a kicsi sarkában kell állni, mert önveszélyes, és a nagyokat állandóan fegyelmezni kell, mert közveszélyesek. Fantáziavilágot építenek maguk köré, és órákon át építenek várat, rohangálnak a kertben lovagként, konspirálnak egy sátorban, vagy rajzolnak együtt. Én meg a távolból figyelem őket, és gyönyörködöm bennük.

 

 

Én-idő

Azaz teljesen egyedül töltött idő, ami introvertált szülőként nekem és a férjemnek is napi szükséglet. Ehhez azonban el kell mennünk otthonról, mert a gyerekek ahhoz még kicsik, hogy kibírják, hogy ne újságoljanak el valami izgalmas felfedezést öt percenként. Ezért nálunk azt szokták meg a gyerekek, hogy néha apa fut, anya kávézik (és persze dolgozik), de fektetési idő után már van esti olvasás is, és felnőtt társaság is nyomokban.

 

 

Kirándulás

Beleérkeztünk abba az életkorba, hogy a gyerekek maguk állnak elő egy olyan kéréssel, hogy kirándulni szeretnének, és azt is megmondják, hová, például egy vulkánhoz. És nem öt percig tart a lelkesedés, hanem napokig, sőt, az sem szegi a kedvüket, hogy végül valóban fel kell mászni egy tetejére, és vissza is mindenki a saját lábán megy. Menő!

 

 

 

Felnőtt házibuli

Először vittük magunkkal a gyerekeket egy olyan buliba, ahová minket, felnőtteket hívtak meg a saját barátaink, de voltak ott mások is gyerekekkel. Volt kert, gyerektársaság, közös zenélés, ami a fiúknak nagy élmény volt, és nekünk is jutott mindenből egy kicsi: társaságból, közös zenélésből, kerti ücsörgésből is. Win-win. Talán, mert nem is vártunk tőle sokat, és minden jó pillanat kellemes meglepetés volt.

 

 

Ami nem jött be: fesztiválozás

Idén valahogy átfordultak az arányok abban, mekkora szívás tömegben, kánikulában két gyerekkel mászkálni valahol, ahol nap közben sokszor még a fű sem nő, az érdekes programok meg altatási időben vannak, és/vagy irtó hangosak, mindezt csilliókért cserébe azért a lehetőségért, hogy egy-egy jó programot, vagy pár régi barátot elcsípjünk. Valahogy idén nem érte meg. Ezer más programmal sokkal jobban jártunk.

 

 

És a ráadás: a saját nyaralás

Amikor a három szuper nagyszülő együtt és váltásban 4 napon át bevállalta a fiúkat, és mi kimenőt kaptunk. Életmentő, kapcsolatregeneráló saját ritmusban eltöltött időt. Amikor alapvetően csend van, és csak a madárcsicsergést, lombsusogást, esőkopogást, hullámverést hallgatom. Amikor napokon át a saját tempómban eszem, iszom, alszom és csinálom azt, amihez éppen kedvem van. Amikor zavartalanul és szabadon áramolhatnak a gondolataim és a hozzájuk kapcsolódó érzéseim, ami hozzásegít, hogy hónapok óta bennem kavargó, feldolgozásra váró tapasztalatok hirtelen a helyükre kerülnek.

 

Érdekel, hogyan terveztem a korábbi években, amikor 1 és 4 évesek voltak a gyerekek, és abból mi vált be? Vagy amikor 2 és 5 évesek voltak? 🙂

 

Mert ÉN vagyok a legjobb anya a gyermekem számára

Edit története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan bontakozik ki egy frissen szülővé vált nőben az anyai önismeret, ami a másoknak megfelelés és örökös bűntudat csapdájából elvisz a saját, egyedi, másokéhoz nem hasonlítható, önazonos útra. Kívánom minden nőnek, hogy ugyanúgy megtalálja a saját útját anyaként, ahogyan Edit!

 

A hozott program: fekete és fehér

Olyan környezetben nőttem fel, ahol a dolgok általában feketék és fehérek voltak, jók és rosszak. Nem volt átmenet, szivárvány meg pláne.

Engem mindentől féltettek, a gyerekkoromból kimaradtak az élmények, a nagy esések, de így a nagy nevetések is. Elhatároztam, én máshogy csinálom majd. Lesz egy hordozókendőnk és eljárunk társaságba, kirándulni, élményeket gyűjtünk. Ez már a várandósságom alatt meghiúsult.

 

Nehézségek és bezárkózás

Az első pár hétben nagyon sokat fájt a hasam. Sétálni csak keveset tudtam. A munkámat sem tudtam végezni, mert az sok utazással, gyaloglással járt volna. Így otthon maradtam. Elkezdtem bezárkózni.

Aztán megszületett a fiam. Az első időszakban nehezen aludt és nappal aludt hosszabban, éjjel rövideket. Így nehéz volt bárhová elmenni. Aztán ez változni kezdett, de én addigra már bezárkóztam. Nem szerettem kimozdulni, valahogy semmi sem volt jó. És ezen az sem segített, hogy a hordozókendő miatt sokszor megkaptam a magamét. Mert ugye evidens, hogy a gyerekem megfullad, sohase tudom letenni, nem tanul meg járni… Vagy jött a másik véglet, aki csak áradozott róla, milyen nagyszerű dolog. De természetesnek senki nem vélte, átlagos anya nem lettem.

 

A fekete-fehér csapda

Így észrevétlenül beleestem a fekete – fehér csapdájába. Olvastam a kötődő neveléssel kapcsolatos könyveket, cikkeket. Olvastam rengeteg pszichológiai témájú könyvet. Onnan akartam megtanulni, hogyan legyek jó anya.

 

Mesét csak olvasni szabad, nem nézni. Mert egy jó anya nem ülteti gép elé a gyerekét. Így amikor mégis néztünk, bűntudatom volt. Bébiételt nem veszünk, csak egyszerű, természetes ételeket eszünk. Mert egy jó anya megfőz mindent a gyermekének. Így kevesebb időm maradt a fiamra, a férjemre és magamra.

Fejlesztésekre nem jártunk, én sem fejlesztettem. Gyógypedagógusként úgy gondoltam, fejlődik az egészséges fiam magától is úgy, ahogyan kell. Csak egyszerűen játszottunk. Ezt nem bántam meg.

 

De nem lettem jó anya. És jó feleség sem. És önmagamnak sem voltam jó, hiszen boldog sem voltam, jól sem éreztem magam a bőrömben.

 

Nekem kell megváltoznom

Aztán egy barátnőm azt mondta, ha azt akarom, hogy megváltozzon a környezetem, nekem kell megváltoznom. Először dühös lettem. Én úgy gondoltam, éppen eleget dolgozok és adok magamból, nehogy már én fordítsak még időt és energiát az önfejlesztésre is. Menjen pszichológushoz a férjem. De nem ment. Így maradt minden, ahogy volt.

 

De barátnőm mondata azért mindig ott motoszkált a fejemben.

 

Nővérem megvarrt egy ruhát és megkért, hímezzek rá mintát. Ez nagyon sok munkát jelentett. Hetekig hímeztem éjjelente 1-2 órát és közben Louise L. Hay megerősítéseit minden éjjel végighallgattam.

 

Ennek és barátnőm mondatának köszönhetően úgy döntöttem, valóban felállok, teszek valamit a boldogságomért.

 

Az első lépések

Elkezdtem egy pszichológussal együtt dolgozni és egy online metaforaíró tanfolyamon (mindennapinlp.hu) is részt vettem. És az életem megváltozott. Mert megváltoztam én.

 

Elkezdtem kimozdulni. Baba-mama klubba járni. Kezdtem önmagamra találni.

 

Aztán az életünk hatalmas fordulatot vett. Eladtuk a házunkat és kikerültem a régi közegből. Új életet kezdtem. Egy lakóautóval fél éven át jártuk Európát, hogy aztán visszatérjünk Magyarországra és megalapítsuk a saját otthonunkat ott, ahol látom a szivárvány összes színét.

 

Mélységek és magasságok

Közben nagyon hullámzott a lelkem. Voltak mélységek, magasságok. Közben elvesztettem valakit, aki nagyon közel állt hozzám és nagyon fiatal volt. Ez megadta a végső pofont ahhoz, hogy tudjam, senki más nem számít, csak én, a fiam és a férjem. És most hallom néhány ember szavát, hogy “én szamár előre”, de igen. ÉN előre. Mert ha én nem vagyok jól, a fiam sem lesz jól. Azt szeretném, hogy boldog legyen. Ezt pedig csak úgy tudom hitelesen megtanítani neki, ha én boldog leszek.

 

 

Elhatároztam, hogy boldog leszek

Úgyhogy elhatároztam, boldog leszek. Járjuk az erdőt, ugrálunk sáros pocsolyákban, kerestem egy ovit, ahol szeretik, figyelnek rá, biztonságban tudom. Fordítok magamra időt. Igyekszem elkerülni a panaszkodást és másokat is leállítani, amikor elkezdik. A munkában is megkerestem a saját utamat, építem a saját vállalkozásomat. Igyekszem minden területen adni Önmagamnak, hogy aztán mikor a fiammal vagyok, igazán tudjak vele lenni.

 

 

Már nem olvasok könyveket a gyereknevelésről

A fiam már négy éves. Már nem olvasok könyveket arról, hogyan kellene őt nevelni. Egyszerűen szeretem és igyekszem csak a belső hangomra hallgatni. Az anyai ösztönök működnek, ha figyelünk rájuk. És bár nem vagyok “tökéletes”, a lakásunk időnként rendetlen, eszünk gyors ételeket, de nagyon sokat nevetünk, kirándulunk. Időnként veszekszünk, de mindig szeretünk.

 

Számomra ez okozta eddig a legnagyobb nehézséget. Meghallani a szívem szavát, megbízni a saját ösztöneimben. De szerencsére hamar rájöttem, akkor vagyok jó anya, ha önmagam vagyok.

 

Nyúlné Terpó Edit

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

 

Több a belső engedélyem saját célokat megvalósítani!

“Nekem az Önmegvalósítás csoport kiszabadulást jelentett a bezártságból. Nagyon jó volt hozzám hasonló kisgyerekes vállalkozónőkkel közösen ötletelni, tőlük visszajelzést kapni. Nagyon sok szuper javaslatot kaptam a többiektől, és mindig volt 2 hetem az alkalmak között előrelépni.

Ez a csoport a férjemtől is vállalkozástámogatást kér, ami egy új családi szokás kialakítását is jelentette. Már az év elején lefoglaltam az időpontokat, a kicsiket fokozatosan a nagymamához szoktattam, hogy tavasszal el tudjak jönni ide. Ezt a kialakult jó szokást megtartom a nyárra is!

Egyre több a belső engedélyem saját célokat megvalósítani, ami nagyon felszabadító!”

Hortobágyi Mónika, kétgyerekes, vállalkozást indító anya

Tizennégy heti jegeskávé

Zsuzsanna története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogy akármennyire tudatosan is készül valaki az anyává válásra, biztos, hogy sok tapasztalat készületlenül éri. Kisgyerekes anya tervez, kisgyerek végez. Ekkor jön a jól ismert újratervezés. Kérdés, van-e elegendő lelki muníció és külső támogatás ahhoz, hogy a kezdeti kanyarokat jól vegye az anya. Ez a történet egy szívmelengető pozitív példa erre.

 

Erre nem készültem

Minden téren nagyon tudatosan készültem a kisfiam érkezésére. Nemcsak a várandósságról, a szülésről, de a gyermekágyról is sokat olvastam, beszélgettem anyákkal, készültem a szoptatásra, hordozásra, mosható pelenkázásra.

Amikor hazaérkeztem 14 héttel ezelőtt a kórházból, kezemben Barnabással, aki éppen torkaszakadtából ordított, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele, rám tört az érzés, ami azóta sokszor: erre nem készültem fel.

 

Képes vagyok rá

Mindig én támogattam másokat az anyaságukban, bátorítva őket arra, hogy hallgassanak az ösztöneikre, megerősítve, hogy jól csinálják, képesek rá, elég jó anyák. A szülésem csodálatos, katartikus élmény volt. A szoptatás pedig a kínok kínja az első pár hétben, amikor sírtam a fájdalomtól, és a férjem tehetetlenségében többször ajánlotta, hogy akkor legyen inkább tápszer, mert ez kinek jó…tudtam, hogy jó a technika, nincs lenőve Barni nyelve, egyszerűen ennyi kellett, míg hozzászoktam ehhez az igénybevételhez. Visszanézve hálás vagyok, hogy kitartottunk.

 

Végre azt csinálhatom, amit szeretnék?

Úgy gondoltam, a babával itthon töltött időszak lesz, amikor végre azt csinálom, amit szeretnék, tanulhatok, főzhetek, lesznek hétvégék, amikor mehetünk ide-oda, lesz újra nyár és ünnepek. Az első hat hétben a tenyerükön hordoztak, a férjem, a család, a barátaink és a gyülekezet, más dolgom nem volt, mint a baba ellátása. Akkor még sokat aludt, volt időnk filmeket nézni, nekem szüléstörténetet írni, ruhákat hajtogatni, kakaós csigát sütni…aztán ráeszmélt a világra, és azóta a második gyermekágyat éljük.

Szerettem volna mindennap menni valahová, mozogni, közösségbe, zenebölcsibe, gyülekezetbe. A kisfiam azt mondta, nem. Ő még erre nem érett, megijesztik más kisgyerekek, nem mindig (általában nem) tűri végig a tornát, sem a hátamon, sem a matracon. Ha nincs este fürdés, altatás viszonylag fix időben, kiborul. Ha nappal alszik, inkább elnyúlok mellette, minthogy nekiálljak főzni. Ha máshol töltjük az éjszakát, sír. Az altatás kétemberes munka, kell hozzá porszívóhang, labda, amin ringatózunk és egy férj, aki átveszi, amíg zuhanyzom vagy már nem bírja a derekam.

 

Amit elengedtem, és amihez ragaszkodtam

Nagyon nehezen engedtem el a saját elvárásaimat, a házimunkát, a főzést, a sok programot. Sorban húztam ki a képzeletbeli listámról a balatoni esküvőt, a dédmama meglátogatását, az istentiszteletet, a hosszú sétákat, a gyakori vendégfogadást. A végén két dolog maradt, amihez ragaszkodtam a túlélésem és jóllétem érdekében: a jegeskávé és a mozgás. Amikor van 10 percem kávézni vagy 30-40 percem tornázni, amíg a férjemmel elvan a baba, akkor töltődöm fel a maradék 23 órájára a napnak. Egyelőre ennyi megy, a bűntudathullámok ritkulnak, az pedig, hogy a kisfiam ébren töltött idejében (amikor nem fáradt) végig mosolyog, megerősít abban: jól van ez most így, nem lehet mindent egyszerre. Majd lesz tanulás, szabad este, teljes edzés, részidős munka, sütés-főzés a maga idejében. Ahogy érik rá a kisfiam. Addig pedig neki hiszek és nem mindenki másnak, aki megállapítja, hogy „hozzászokik, ha mindig felveszed, soha nem fogod tudni letenni”. Majd leteszem. Ha megérett rá.

R.Zsuzsanna

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!