A 2019. év fő célja és mottója számomra ez volt: Vissza önmagamhoz!
Egy küzdelmes első félév után ezt a második félévben úgy érzem, sok szempontból el is értem. Íme, azok a dolgok, amikért a leginkább hálás vagyok. Vigyázat, ez egy hosszú és mély, személyes poszt lesz.
Saját idő szemlélődni, rácsodálkozni
Évről-évre erősödik, és mára spontán mindennapi pillanat, hogy megállok, megállítom az időt is, és csak csodálom a gyerekeimet, és közben azt érzem belül, milyen szerencsés vagyok, hogy ők vannak nekem. Ehhez a szemlélődő, örömteli rácsodálkozó belső állapothoz az kellett, hogy én magam elég jól legyek. Ehhez pedig az kellett, hogy újra legyen mindennapos saját időm, ahol csak úgy szabadon szárnyalhatnak a gondolataim. Ehhez röpke hét év alatt ripsz-ropsz el is érkeztünk.
Családi kirándulások a természetben
Az idei év abban is áttörést hozott, hogy már a kisebbik is négyéves lett, és belenőtt abba az életkorba, amikor örömmel és zokszó nélkül a saját lábán végig kirándul egy 5-6 km-es tanösvényt. Mérföldkő és pezsgőbontás: újabb olyan tevékenység az összebújós meseolvasások mellett, ami egyszerre tölt mindenkit, közös jó élmény a család minden tagjának. A telefonomban úgy jegyzetet nyitottam, ahová a kirándulásötleteket gyűjtöm, és a gyerekek rajongva várják ezeket az alkalmakat… miközben én is! Ez is elérkezett!
Összebújások
És miközben már ilyen nagyok, hogy együtt tudunk kirándulni, még mindig elég kicsik ahhoz, hogy szeressenek hozzánk bújni, és naponta lehessen abból töltekezni, hogy milyen finom az érintésük, puha a bőrük, illatos a babahajuk. Állandóan arra gondolok, hogy már csak pár év, és ez nem lesz, úgyhogy különösen megbecsülöm ezeket az alkalmakat minden áldott nap.
Csodavárás és gyerekszáj
Amit még imádok, az a nem múló gyermeki csodavárás, ami mondjuk, a Mikulást övezi. Mert miközben méltán felmerülnek azok a kérdések, hogy „de hogy jön fel a hatodikra? Feldob egy lasszót a kéményre és felcsörlőzi magát? De hogy jön be a csukott ablakon? A Mikulás valójában egy betörő???”, azon mégsem akadnak fenn, hogy a nagyszakállú idén nem kevesebb, mint kilencszer látogatott el hozzájuk, az óvodának/iskolának, nagyszülőknek, szomszéd néninek…stb. hála. Még a BKV trolin is összetalálkoztunk eggyel a suliba menet. Mindebből csak azt szűrték le, hogy ők nagyon jó gyerekek lehetnek, ha egyszer ilyen sok ajándékot kaptak! 🙂
Álommeló
Azt a munkát csinálom, amit 6 éve, az Anyacsavar alakulásakor megálmodtam magamnak. Azt, amit imádok csinálni, és amiben sikeres vagyok: a coachingban teljes odafordulással és jelenléttel kapcsolódom egy másik emberhez, kísérem az útja egy rövidebb-hosszabb szakaszán. A csoportokban, tapasztalatmegosztó klubokon és elvonulásokon pedig összekapcsolok embereket a közös céljaik, különböző vágyaik és sokféle erőforrásaik mentén, hogy mindenki megtapasztalhassa azt az élményt, amikor egy teljesen egyedi élethelyzet és az ott létrejött önazonos igény, és másokétól eltérő személyes cél megfogalmazása, bevállalása és megvalósítása nem elválaszt másoktól, elmagányosít és kiközösít, hanem egy megtartó közösségben támogatásra lel, másokat inspirál, épít, gyógyít és örömet okoz. Hat év organikus növekedése kellett hozzá, lassan, fokozatosan, ahogyan a gyerekeim születtek és cseperedtek. Megteremtettem azt a munkát, ami családdal összeegyeztethető időbeosztásban, intellektuálisan inspiráló és az anyagi függetlenségemet biztosítja.
Alkotó idő – reflexiós idő – kapcsolódó idő egyensúlyban
Ráadásul idén ez a munkamennyiség éppen akkorára nőtt, hogy elértem a hétköznapokban a számomra legideálisabb arányt a munka-saját idő-családdal töltött idő hármasa között. Ami az első gyerekem születésekor kibillent és sokáig számomra fullasztóan sok, illetve kevés volt, az mostanra elérte az éppen ideális arányt. Ezért idén sokszor éltem át, hogy amikor megkérdezték tőlem, hogy vagyok, az összes probléma és nehézség ellenére őszintén tudtam azt válaszolni, hogy jól, mert volt lelki energiám megküzdeni a napi szarral anélkül, hogy maga alá gyűrt volna. Felemelő érzés, komolyan!
Ami fontos lépés volt ehhez, hogy elhatároztam január 1-én az éves célkitűzéseim között, hogy nem vállalok médiaszerepléseket és nagyon komolyan visszaszorítottam a közösségi médiával eltöltött időmet is. Őszintén szólva, már ennek a posztnak a megírása is nehezemre esik. Nem vagyok jelen a nagyközönségnek, cserébe jelen vagyok a gyerekeimnek és azoknak az embereknek, akik személyesen hozzám fordulnak.
Remény a pillangóhatásban
Idén egyre több vezetővel, vezetői teammel dolgoztam, akik azért jöttek hozzám, hogy a munkájukban, a munkakapcsolataikban jobb emberekké és jobb vezetőkké váljanak az önismereti munkájuk által. A velük való munka az én hitemet is duzzasztja, és napi szinten ad újra bizakodásra okot, hogy miközben a világban történő fontos és erőteljes folyamatokat figyelve a jeges rémület költözik be tompa szorongás formájában az éjszakai virrasztásaimba, reménykedhetek abban, hogy sok olyan ember van (lesz), aki ember tud lenni mindég, minden körülményben. Mivel általuk nyomon követhetem a pillangóhatást, amikor az ő szemléletváltásuk hónapok alatt céges kultúraváltássá növi ki magát, és közvetve rengeteg ember hétköznapi jóllétéhez járul hozzá. Nagyon jó érzés és a lelki öngondoskodásomnak is része, hogy elmondhatom önmagamnak a tükörbe nézve, hogy értelmes munkát végzek, ami segít olyan világot teremteni, amiben a gyerekeimmel élni szeretnék.
Külföldi képzés – kilépés a komfortzónámból testben, lélekben, mentálisan, mindenhogyan
Amióta gyerekeim vannak, több alkalommal kaptam már meghívást izgalmasabbnál izgalmasabb külföldi képzésekre, amikre éveken át nemet mondtam, mert úgy éreztem, a gyerekeim még nem vennék jól a soknapi távollétemet. Idén fordult a kocka, és sok tépelődés után végül be mertem vállalni a Szelíd Szavakkal Alapítvány bátorítására egy Erasmus+-os képzést Angliában, aminek lelki tapasztalatairól itt írtam.
Új téma, amiben elmerültem: kivándorlás, akkulturáció
Ennek a képzésnek az is egy mellékesnek tűnő, de számomra nagyon fontos hozadéka is volt, hogy két napot eltöltöttem egy Magyarországról kivándorolt kisgyerekes családnál, akikkel sokat beszélgettem a kivándorlás és az akkulturáció személyes tapasztalatairól. Készítettem egy interjúfonalat, és elkezdtem a baráti-ismerősi körömben sajnos egyre szaporodó számú kisgyerekekkel kivándorló családdal interjúkat készíteni az egyedi megküzdési stratégiáikról, jó gyakorlataikról. Mivel tavaly tavasz óta nagyon sok egyéni ügyfelemnél téma a kivándorlás, és az ő gyászfolyamatuk az enyém is, idén kiemelten sokat foglalkoztatott ez a téma, és novemberben egy tapasztalatmegosztó klubalkamat is szenteltem ennek az atipikus változásnak és kezelési módjainak.
Elszenvedett változások és ajándék sorsközösségek
Idén azzal is extra sokat kellett sajnos szembesülnöm, hogy milyen gyakran vallok kudarcot abban, hogy a gyerekeimnek a biztos és kiszámítható kapcsolódásokat biztosítsam. A kisebbiknek egy év leforgása alatt öt óvónője volt, és ez a tendencia éppen most is folytatódik. A nagyobbiknak pedig az új köznevelési törvény miatt nyáron megszűnt az alapítványi tanulócsoportja, ahol minőségi differenciált oktatást, valódi pedagógusi odafordulást és nyugodt környezetet biztosítottunk neki a saját pénzünkön. Bár a szabadságjogaim lábbal tiprása miatt pokoli dühös vagyok, mégis sok öröm van ebben az ürömben, amiért őszintén hálás vagyok. Az egyik, hogy rengeteg csodálatos pedagógust, fejlesztő szakembert ismertünk meg, sok új és mély barátságra tett szert a gyerekem, és a küzdelmek a szülőtársakat olyan sorsközösséggé kovácsolták, amikből nekem is lettek értékes, új ismeretségeim, potenciális barátok 40+-osan. A másik, hogy a gyerekem, akármennyire szomorú és dühös az őt ért veszteség miatt, végre nem rám, vagy a tanáraira haragszik, a tanulócsoportja megszűnése miatt, hanem a felelőtlen döntéshozókra. Konkrétan tudni akarta, ki nyújtotta be a törvényt, és mivel már folyékonyan olvas, elolvasta a netről letöltött törvényértelmezést, amit részletesen át kellett vele beszélnem több körben.
Kikényszerített rugalmasság
Az egyre gyorsuló ritmus, a folyamatos változások, amik állandóan megingatnak a biztonságérzetemben, értelem szerűen a gyerekeimre is hatnak. Sőt, ők ebbe a rengeteg változásba már beleszülető, belenövő generáció. Nekem három évig ugyanaz a két óvó nénim volt annak idején, a középsősömnek másfél év alatt öt óvó nénije volt, az alkalmi helyettesítéseket nem számolva. És el kell magyaráznom, hogy a rajongva szeretett barátok, gondozó nénik miért tűnnek el gyakorlatilag hónapról-hónapra. Miközben ez rettenetesen frusztráló, mert a gyerekeim veszteségeket gyászolnak folyamatosan, én pedig ebben a gyászmunkában kísérem őket, ez a helyzet arra kényszerít mindnyájunkat, hogy megkeressük a saját megküzdési stratégiáinkat erre az állandó változásra. Én azon dolgozom ezerrel, hogyan tartsam meg a gyerekeim szeretetkapcsolatait, és nem kevés időt és energiát szánok a távolba szakadt barátságaik ápolására. Velük meg rengeteget beszélgetek arról, mi volt jó korábban és mi jót hozott a változás, egy kicsit a megoldásközpontú coaching eszköztárából merítek, és a haszondetektálást tanítom nekik (= bármilyen nehéz most, nézd meg, hogy ez a nehéz helyzet milyen ajándékot hozott magával). Nekik már alapképesség kell, hogy legyen az, hogy bárhol jól tudjanak lenni, gyorsan adaptálódjanak, ehhez persze erős önértékelés és önismeret is szükséges, hogy tudják, nekik mi segít.
Új családi szokások
Az év első felében a nagyobbik egy szuper tanulócsoportba járt a világ végére, de nekem ez azt jelentette, hogy napi 2-3 órát töltöttem kocsiban. Miközben ez tiszta szívásnak tűnhet, egy gyors haszondetektálásnak és átkeretezésnek hála az autóban töltött idő talált idő lett a barátaimmal való kapcsolattartásra. A férjemtől kapott hadsetnek köszönhetően – legjobb ajándék egy kisgyerekes nőnek ever – olyan sokat és hosszan dumáltam telefonon a barátaimmal, mint utoljára egyetemista koromban.
A második félévben már mindkét gyerekem közeli intézménybe járt, így egy gyors haszondetektálásnak és újratervezésnek köszönhetően megengedtem magunknak azt a luxust, hogy ráérős, reggeli kettesben reggelizéseket és kézen fogva bandukolós, beszélgetős időket teremtsünk. Igen, minden reggel, és mind a két gyerekemmel külön-külön! Először az iskolással, aztán az ovissal.
Mivel nagyjából szeptember első hetére világos lett, hogy az állami iskolában a 28 elsős egy teremben az állatkerti madárház zajszintjét jelenti, úgy döntöttem, ebből kimenekítem a nagyobbikat, és egy újabb újratervezést követően megoldottam, hogy minden nap 2-fél 3 között érte tudjak menni, és csak kettesben egy kicsit csendben lenni. Összebújósan olvasgatni, beszélgetni, házi feladatot csinálni.
Mivel sok időt töltök a gyerekekkel reggelente és délutánonként, ezért az estéket a férjem viszi, és újra lettek kimenőidőim. El sem tudom mondani, mennyire jól esik újra olvasni, filmeket nézni, barátokkal találkozni annyit, amennyit szeretnék!
Cserébe a férjem fut. Újra. És sokat. Kapott hozzá okosórát, ami egy szuper külső motivátor, mint egy élő lelkiismeret, úgy tudja sarkallni a napi rendszeres mozgásra. Ahogyan szemmel láthatóan hat a testsúlyára, úgy hat párhuzamosan a lelki egyensúlyára a mozgás.
Vissza önmagamhoz
Az év első fele annyi megpróbáltatást hozott, hogy mint az első szülésemet követő poszttraumás szindróma uralta időszakban, most is minden energiámat felemésztette a „túlélés” és a lelkem (és családom) egyben tartása. Amint túlestünk a nehéz és fájdalmas hónapokon és újra lett életünk, a lelki fellélegzéssel egy időben végre újra teret kaphatott a sport. Beiratkoztam a Suhanj! fitness klubba, és ráálltam a napindító mozgásra, aminél csodálatosabb energiafröccsöt keveset tudnék mondani.
Gyászmunka és lelki nagytakarítás
A nehézségek, és az azzal együtt járó gyászmunka sok-sok régi, kiüresedett kapcsolat elengedését vagy megújulását és szintugrását és teljesen új kapcsolódásokat, gazdagító közösségeket is hozott. Olyan volt, mint egy nagytakarítás, amikor a rutinból őrzött, már semmi haszna, csúnya vagy zavaró tárgyakat végre van erőm kidobni és a szó legszorosabb értelmében teret adni valami vágyott és választott újnak. Rég óta nem tanultam ennyit önmagamról, az emberi kapcsolatok dinamikájáról. Kerestem és találtam megfelelő gyászcsoportot, ahol megtapasztalhattam a sorsközösség erejét miközben a saját tempómban élhettem meg a veszteségeimet.
Kedvenc eszközeim
A természet és mozgás erején túl idén is sokat köszönhettem két rendszeresen használt eszköznek abban, hogy a lelki integritásomat nehéz helyzetekben is meg tudtam őrizni: az egyik eszköz a páros meghallgatás, ami segített megcsapolni az elviselhetetlenségig feszítő rossz érzéseket, a másik az autogén tréning volt, amit tavaly sajátítottam el Erdélyi-Ékes Klaudiától, és segített elengedni a stresszt és újra kapcsolódni önmagamhoz és a szeretteimhez lélekben.
Most belül jó úton vagyok, és alig várom, hogy a következő évben tovább mélyítsem.
Ugye, ti is készítetek éves terveket?
