Alkotóidő gyerekek mellett

Évek óta foglalkoztat, hogy hogyan dolgozik egy művész kisgyerekek mellett? Hogyan hangolja össze a hosszabb egybefüggő időket kívánó alkotómunkát a 0-24 órás kisgyerekes “készenléti” üzemmóddal? Öt Mome, animáció szakon végzett illusztrátor kisgyerekes anyát kérdeztem meg erről az Anyacsavaron, akiknek a gyermekeik mellett lételemük az alkotás. Mindegyikük másképpen csinálja. Ami közös bennük, hogy mindegyikük megkereste a saját egyedi megoldását, amivel ő is, és a családja is boldog…

 

Csibi Boróka:

Anyaságom első évében nagyon keveset alkottam. Minden sejtemmel Violára figyeltem, a körülöttünk kialakult új helyzetre, a családra. Hiányzott az alkotás, de nem állt rá az agyam. Akkoriban Viola nagyon sokszor ébredt éjszaka és nap közben is keveset aludt.

Amikor betöltötte az egy évet, már annyira tetőzött bennem az alkotás hiánya, hogy újra belevágtam. Közben fokozatosan jobb éjszakák, nyugisabb napok következtek és szépen lassan újra alkotni kezdtem.

Nálunk jelenleg 3 olyan időpont van, amikor alkotni tudok. Az egyik az, amikor Viola alszik (nap közben egyszer kb két órát). A másik, amikor hetente 2 alkalommal 4 órát a Mocorgó nevű mini oviba jár. A harmadik időpont hétvégén van. Ilyenkor a férjem elviszi Violát egy fél napra otthonról. Ez idő alatt más kisgyerekes barátokat látogatnak, kirándulnak. Nálunk ez a hétvégi énidő nagyon bevált, mindhármunknak jót tesz. Nyár elején vált rendszeressé,amikor Viola másfél éves volt.

 

Szert-Szabó Dorottya:

Mostanában, hogy anyuka lettem szívem szerint éjjel-nappal csak az ötleteimet valósítanám meg, mert azoknak nincs vége. A valóság azonban az, hogy a legnyugalmasabb időszak, amikor alszik esténként a kisfiam. Még csak egy éves és sokszor felébred, de ahogy ki tudok kommandózni a szobából úgy elkezdek ténykedni, néha az evés és a pihenés rovására. Ilyenkor kéne pakolnom, takarítanom, vagy főznöm, de egyből vázlatolok, rajzolok inkább. Szerencsére rengeteget segít a férjem meg a családom (az 5 nagynéni és a nagyszülők), szóval eme jeles napokon is bele tudok húzni. A legszebb élményem az volt, amikor hordozó kendőben rajtam szundikált Domonkos alig 2 hónaposan, és tudtam vele könyvet illusztrálni. Az anyaság engem még jobban ösztönöz az alkotásra, nem kihívás, vagy munka hanem a lételemem!

 

Wunder Judit:

Amikor megszületett a kisfiam, még fél éven át a diplomafilmemen dolgoztam, így elég hamar belekerültünk a mélyvízbe. Persze az elején minden könnyebb kicsit: ha ébren volt is elnézegette a színes játékait, én pedig nyugodtan dolgozhattam a gép előtt. Aztán következett egy hosszabb időszak, amikor épp csak annyi energiám maradt, hogy az ötleteimet valahova gyorsan feljegyezzem. Még most is előkerül néha egy-egy ötletfoszlány valamelyik elhagyatott sarokból.

Amióta újra elkezdtem bábszínházaknak tervezni, kénytelen voltam hosszabb időre (akár napokra is, ha vidékről volt szó) a nagyszülőkre hagyni Benőt, hiszen a próbákra nem vihettem magammal. Ennek köszönhetően később a bölcsis beszoktatás olyan flottul ment, hogy a délelőttök teljesen felszabadultak. Ezen kívül éjszaka szoktam még dolgozni, a délutánokat meghagyom Benőnek és minden idegszálammal próbálok vele lenni. Néha az az érzésem, hogy termékenyebb alkotó nálam. Már ha csak a kocsigyűjteményét nézem…legalábbis nekem azt mondja, azokat rajzol.

 

Kuizs Lilla:

Azok közé az anyukák közé tartozom, akiket meglepett, hogy valójában mennyi meló is van egy gyerekkel. Azt hittem sokkal több időm lesz majd alkotni, utazgatni, barátnőzni.

Málna lányom egy nagyon eleven tündér. Imádja az embereket, az új helyzeteteket, simán elvan 16 órát egy repülőn, azonnal nyit egy új társaságban. Csak egyedül ne hagyjuk a szobájában. (mert azt nem szereti) Kiskorától kezdve keveset alszik, azt is köztünk. Az első időszakban esténként festettem és rajzoltam. (este 10től éjfélig) 1 éves kora körül, amikor a napi 1 délutáni alvásra álltunk át, onnantól kezdve stabilan alszik másfél órát. Ezt az időt is alkotással töltöttem. Igaz így én nem aludtam, arra hogy ebédet mikor főztem nem is nagyon emlékszem, szegény férjem néha említette is, hogy régen milyen finomakat főztem neki.

Szeptember óta Málna bölcsis heti 3 napban. Semmi gondunk nem volt a beszoktatással a lányom személyiségéből fakadóan. A gyereknevelés megtanított effektíven kihasználni az időmet. Nem gondoltam volna előtte, hogy ennyi mindent meg lehet csinálni pár óra alatt. Így újra aktív alkotó művésznek érzem magam és még ebédet is főzök néha.

 

Orosz Judit:

Eleinte, még a terhesség előtt és alatt azt gondoltam, hogy majd egy kis szünetet fogok tartani az alkotás terén. Aztán idővel kiderült, ez így nem működik, így csak bennem marad és feszít egy csomó minden, miközben folytonos fejlődésre vágyom. És hát fel kell dolgoznom azt a sok újat is, amit Böske és Jakab hoztak az életembe.

Mivel hosszú távon is egészséges kapcsolatra gyúrok velük, számomra az lett a legjobb út, hogy tanuljunk meg egymás mellett is élni, úgy, hogy hagyunk a másiknak teret. Azt kell hogy mondjam, ez elég jól megy eddig. Én hagyom őket egész sokat kíváncsiskodni, amit az egyik legfontosabb dolognak tartok, ők hagynak engem több kevesebb időre egy picit másra koncentrálni. Ez úgy néz ki nálunk a gyakorlatban, hogy ha minden testi-lelki igény ki van elégítve, egyszerűen megvárom, hogy elkezdjenek játszani. Aztán beleviszik egymást újabb és újabb játékba, eközben eljön az a pillanat, amikor én le tudok ülni és megcsinálni, amit elterveztem.

És ez a legnagyobb különbség az előttük lévő élet és a mostani között, hogy most már nincs olyan, hogy leülök és csak halogatom a munkát. Örülök, hogy végre van egy kis időm, és jó előre tudom, hogy ezt mivel akarom kitölteni. Minden napunk elég más, bár a déli alvás és az esti rutin nagyjából ugyanolyan. A többi dologban inkább az egyensúly a lényeg: ha egyik nap sokat dolgoztam, másnap sokat mászkálunk. Ha sűrű és szociálisan is gazdag volt a hétvége, akkor hétfőn csak egymás között vagyunk, stb. Van, hogy az ébrenlétük alatt is tudok rengeteg mindent intézni, de van, hogy alvásidőre marad minden.

A háztartás és a gyereknevelés a férjemmel abszolút közös meló, bár én töltök több időt itthon. Amikor viszont mind együtt vagyunk, nagyon sokszor előtérbe tudom helyezni a saját dolgaimat. Szóval így azért nem olyan bonyolult a dolog. ????

 

Ez az öt kisgyerekes anya, akinek végig olvastad a tapasztalatait, szeretne munkát találni a szakmájában és megmutatni a világnak, hogy a gyereknevelés mellett mivel foglalkozik. Akárcsak mi, kisgyerekes anyák, mindnyájan. Ugye, Neked is ismerős?

Most megismerkedhetsz velük személyesen, és az alkotásaikkal is, mert december 9-én karácsonyi illusztrációs vásáron mutatkoznak be a HellóAnyu családbarát közösségi tér és kávézóban.

Számomra duplán izgalmas az esemény!

Egyrészt azért, mert imádok különleges, egyedi, szemet gyönyörködtető tárgyakat választani ajándékba. (Magamnak is…

Másrészt, amióta magam is kisgyerekes anya vagyok, és próbálom a munka és a család összes teendőjét összehangolni, különösen figyelek arra, hogy a vásárlásaimmal lehetőleg más kisgyerekes vállalkozónőket is támogassak. Én így vagyok tudatos vásárló…

Gyere, és csodáld meg Te is, miket alkottak, és ajándékozd meg szeretteidet, vagy önmagadat egy illusztrációval! Én ott leszek! 🙂

 

 

 

Önismeret a testen keresztül

Az utóbbi években a hétköznapi gondolkodásban is kezd átalakulni a testhez való viszonyunk. A test kezd végre több lenni annál, mint amit táplálni, öltöztetni, fogyasztani, mutogatni (vagy éppen eltakarni) kell.  Érzéseink, vágyaink, szükségleteink, frusztrációink és egyéb állapotaink testélményekben is rögzülnek. Testünk és mozdulataink nemcsak tükrözik pillanatnyi állapotunkat, megtestesült élettörténetünket, hanem lehetőséget is adnak a változtatásra.

A pszichodinamikus mozgás- és táncterápia módszerére alapozva dolgozik több éve a Testbe Nyitva Önismereti- és mozgásműhely. Interjú az Anyacsavaron Nagy Orsolya és Arnóth Eszter mozgásterapeutákkal a testi önismeretről.

 

„Amikor a testemre viszem a figyelmemet, azonnal összekapcsolódom magammal. Belépek a jelen pillanatba. Érzem a szívverésemet, érzem, ahogy beáramlik a levegő a tüdőmbe, érzem hol feszülnek és hol nyúlnak az izmaim. Érzem, ahogy az élet lüktet bennem. Magamra figyelek teljesen. Ebben az állapotban sokkal tisztábban érzem, mi az, amire szükségem van, mi az, amit szeretnék. Képes vagyok meghallani a saját belső hangomat.”

 

Miben segíthet a táncterápia?

Orsi: Saját bőrünkön is tapasztaljuk, ahogy a mozgás- és táncterápia segít a kiteljesedésben. A testi érzeteinkre, folyamatainkra fordított figyelem azt eredményezi, hogy megtanuljuk rábízni magunkat a testünkre olyan fontos életterületeken és helyzetekben, mint a szexualitás, a szülés és az anyaság. Megérezzük, ha a régi élményekben gyökerező gondolati sémák és kulturális minták nem férnek össze azzal, amik-akik zsigerből igazán lenni szeretnénk. A kezdeti időkben az anyaság például nagyon erős testi-élmény, és ezzel az új szereppel számos olyan élmény költözik az életünkbe, melyek mind konkrétan a testi, és kevésbé kézzelfoghatóan, ám nagyon is jól érzékelhetően lelki-szellemi határainkat feszegetik.

 

Kinga arról számolt be, hogy nehezen megy neki az, hogy figyeljen egyszerre a saját igényeire, miközben másokra is tekintettel van. Úgy érezte, hogy ha a saját elképzeléseit követi az életben, akkor egyedül marad, támasz nélkül. Egy gyakorlatban végre átélte, hogy milyen érzés egyszerre megélni a támogatottságot és a szabadságot.

 

Mik a legfontosabb hasznai a testi önismereti munkának?

Eszter: A táncterápiás folyamat során egyre jobban megtanulunk figyelni a testünk jelzéseire. Könnyebben észrevesszük a szükségleteinket, igényeinket és megtanuljuk kifejezni őket. Egy elfogadóbb, szeretetteli viszony alakul ki a testünkkel, és megtanulunk figyelni, és ráhangolódni a másikra, szeretetteli érintéseket adni és elfogadni. Ez lehetőséget ad, hogy gyógyuljanak az intimitással kapcsolatos félelmeink, sérüléseink. Ezek a tapasztalatok hatással vannak nőiségünkre és az anyaságra is: több nő is beszámolt arról, hogy a táncterápia hatására sokkal felszabadultabb lett a szexuális élete, hogy könnyebben tud kapcsolódni másokhoz, kevésbé, vagy egyáltalán nem fél az intimitástól, jobban elfogadja a testét és önmagát.

 

Nóra sokszor úgy érezte, hogy a férfiak kihasználják és csak azért érintik meg, mert szexelni akarnak vele – ezért a saját testével, nőiségével és az érintésekkel való viszonya nem volt felhőtlen: mindig benne volt az a félelem, hogy csak azért ér hozzá valaki, mert akar tőle valamit. A táncterápia során megtapasztalta, hogy milyen jó érzés figyelmet kapni egy érintésen keresztül. Azt érezte, hogy minden porcikája szeretve van anélkül, hogy ezért bármit kellene tennie. Ez a gyakorlat abban is segített neki, hogy elkezdje szeretni a testét, úgy, ahogy van.

 

Mi történik táncterápiás foglalkozásokon?

Orsi: A táncterápiás foglalkozásainkon, rövid verbális hangolódást követően a mozdulatainkra támaszkodunk: egyszerű, sokszor játékos gyakorlatok segítségével ismerkedünk és kapcsolódunk a térhez, benne önmagunkhoz és egymáshoz. Játszunk a határainkkal, támaszokkal, lendülettel, közelséggel-távolsággal, súllyal és egyensúllyal. Dolgozunk csenddel, zenével- igazodva a csoport élményeihez és dinamikájához. A testünkre irányított figyelem segítségével monitorozzuk érzeteinket, érzéseinket és próbáljuk megtalálni azt a jelenlétet, ami leginkább illeszkedik aktuális állapotunkhoz és szükségleteinkhez. Az is lehet, hogy „csupán” jól érezzük magunkat, élvezzük a saját idő, a szabad mozgás és tánc jótékony hatásait.

Szívesen kipróbálnád a megoldásközpontú coachingot és a táncterápiát együtt?

Május 12-én a Testbe nyitva és az Anyacsavar közös műhelymunkáján erre nyílik lehetőséged!

Várunk Téged is szeretettel a Vissza a belső szabadsághoz workshopon!

 

 

A szülésélmény meghatározó egy életre – interjú Béres Edina bábával

Interjú Béres Edina bábával a szülés természetéről, a női test és lélek ősi tudásáról, mindarról, amit a családoknak az otthonszülés és a szeretettel kísért, háborítatlan szülésélmény adhat.

A második gyerekemet ő kísérte a világra, és szavakba nehezen önthető az a megtartó jelenlét, alázat és profizmus, amit tőle kaptunk. Most már úgy élek, hogy tudom, milyen egy szép szülésélmény, tudom, mekkora erő van bennem, és a gyerekemre pillantva minden nap visszajön a szüléskor átélt öröm és hálaérzés. Az élmény velem van, elkísér továbbra is. Ezt kívánom minden szülő nőnek, születendő gyereknek, a családoknak, és a belőlük formálódó egész társadalmunknak. Mindnyájunkra ránk férne ez a tapasztalat…

Miért választottad a bábai hivatást?

Valahogy már gyermekkorom óta a szülés/születés felé vezetett az út. Azt érzem, ez a hivatás választott, hívott engem. Mindig is úgy gondoltam, hogy létezésünk valódi értelme végső soron az, hogy gyerekeket hozzunk a világra és átörökítsük rájuk az egyetemes tapasztalatot, amit anyáinktól, nagyanyáinktól kaptunk. Minden nő hordozza az ősi tudást, ami összeköt minket. Óriási kiváltság, hogy a női test és lélek képessé tud válni arra, hogy egy új életet hordozzon és nevelgessen addig, amíg az önálló életre képessé válik. A legtöbbet a nőiségről, a várandósságról, az anyaságról, és arról, hogy mi végre vagyunk a világon nem a főiskolai képzésen tanultam, hanem a várandós nőktől tanulom a mai napig. A szülőnők képesek arra, hogy előhívják magukból az összes addigi élettapasztalatuk eszenciáját. A szülés maga egy nagyon intenzív és meghatározó élmény, ebbe az intim történésbe meghívva lenni a legnagyobb megtiszteltetés számomra.

“Edina egy óra előtt ideér, jó érzés itt tudni, jó érzés a jelenléte. Beszélni már nem tudok hozzá. A kanapén ülök, mélyen vagyok már. Kapok forró borogatást a hasamra. Jó! Ez az első alkalom, hogy engedem, valaki hozzám érjen vajúdás közben.” (Györei Katalin)

Mi az oka annak, hogy csak otthonszüléseket kísérsz?

Egy otthonszülésnél a szülőnő a középpont, hozzá és az ő igényeihez alkalmazkodik mindenki. Én ebben a fajta szolgálatban érzem a helyemen magam, az intézeti közeg tőlem távol áll. Ott nem tudom azt nyújtani, amit szeretnék.

Nagyon fontos a szülés biztonságossága szempontjából például az, hogy ugyanaz a személy kísérje végig a folyamatot. Muszáj, hogy legyen egy kölcsönös bizalom és partneri viszony a szülő nő és a kísérője között ahhoz, hogy a szülő nő biztonságban érezze magát, ami elengedhetetlenül fontos a kielégítő mennyiségű természetes oxytocin termeléshez, mert ez a hormon a szülés motorja.

A kórházban a szülő nő rendszerint a legjobb szándék ellenére is alárendelt helyzetben van. Alá van rendelve az ügyeletes kórházi személyzetnek, a műszakváltásnak, az aktuális kórházi protokollnak, és neki kell alkalmazkodnia egy olyan helyzetben, amikor mindenkinek őt kellene szolgálnia. Bármilyen megengedő is egy orvos, a kórházi szabályzat őt is köti. Van olyan intézmény, ahol mindenféleképpen burkot repesztenek beérkezéskor, függetlenül attól, hogy van-e valakinek választott orvosa, vagy nincs. Abban hiszek, hogy a szülések döntő többsége lezajlik bármiféle beavatkozás nélkül, ha a szülő nő elfogadást, támogatást és bizalmat kap az őt körülvevő személyektől.

“Edina az, aki mellett mindig maximálisan biztonságban érzem magam. Nem kell kézben tartanom az eseményeket, hagyhatom, hogy történjen, aminek történnie kell, mert ő figyel és vigyáz ránk.” (Varga-Nádas Eszter)

Milyen különleges, kórházban nem teljesíthető igényekkel fordulnak hozzád a babát várók?

Azt  látom, hogy aki szül éppen, az pontosan tudja, hogy mi és hogy jó neki. Van, akinek arra van igénye, hogy hagyják békén, van, akinek arra van igénye, hogy szorosan körülöleljék, amíg vajúdik. A kórházakból azonban a személyre szabottság hiányzik. Mivel sablonok, és protokollok vannak, a jelenlévők sokszor nem tudnak igazodni a szülő nő és a szülés egyediségéhez.

De olyan is van, hogy valaki teljesen máshonnan közelítve jut ugyanide. Egy nagyon emlékezetes eset volt például az is, amikor egy pár, akik a második gyermeküket várták, nem találtak Magyarországon olyan kórházat (magánkórházat se!), ahol a 2 éves nagyobb gyermek velük maradhatott végig a szülés ideje alatt.

Otthon a legnagyobb természetességgel nyílik lehetőség arra, hogy (akár a kisebb, akár) a  nagyobb lánytestvér is jelen legyen a szülésnél, ahol megtapasztalhatja, magába szívhatja ennek az ősi  képességének, a szülni tudásnak az élményét.

“Edina, mint Gandalf, megérkezett a hajnal első sugaraival, és attól kezdve gazdája volt a folyamatnak – innen már rendben lesz minden. (…) Az újszülött nem látott, csak félhomályt, puha törülközőt, kedves, halk hangokat és ölelő karokat. Az enyémet is, amíg a többiek megfürödtek.” (Farkas János)

Hogyan hat a családokra a békés szülések és születések élménye?

Egy szülésélmény mindenképp meghatározó egy életre, nagyon nem mindegy, hogy milyen az indulás a szülővé-családdá válás útján. Az a nő, akinek lehetősége van beavatkozástól mentesen, megszülnie a gyerekét a saját teste ritmusának engedelmeskedve, annak lesz egy bizonyosság érzése arra nézve, hogy képes az előtte álló új feladatra, kompetens szülője a gyerekének, jól csinálja, amit csinál. Ezzel szemben ma Magyarországon az számít felelősségteljes szülőnek, aki kiadja a kezéből a döntések nagy részét másoknak a saját és a gyereke életével kapcsolatban. Ha szeretne ő maga információn alapuló felelős döntést hozni, illetve felelősséget vállalni önmagáért, akkor felelőtlennek nyilvánítja a rendszer és a környezet is.  De ha már a várandósságnál és a szülésnél is azt kommunikálja a környezet az anya felé, hogy mások jobban tudják, mi lesz jó neki és a gyerekének, hogyan várjuk el tőle, hogy a szülés után egyszeriben kompetens szülőjévé váljon a gyerekének?

“Összebújva, Apa karjaiban élveztük ezt a varázslatos pillanatot. Senki sem sürgetett. A bábák háttérbe vonulva, halkan voltak részesei a csodának, egy új család születésének. Azt hiszem még a szülés napján mondtam, hogy ez így rendben, jöhet a kistesó!” (Mészáros Melinda)

 

Mit ad Neked a szüléskísérések élménye?

A szülés egy olyan öntörvényű, magával ragadó, erőteljes folyamat, ami hatalmas energiákat mozgat meg, nem csak a szülő nőkben, hanem legtöbbször minden jelenlévőben. Amikor egy kisbaba születik, olyankor minden más megszűnik arra az időre. Csak az itt és most van. Ritka ajándék ez a lehetőség a jelenben levésre felnőttként a mindennapokban. A gyerekeknél ez az állapot még természetes.

Bár a fájdalmat, a feladatot átvállalni nem lehet, a szüléskísérő egyik legfőbb feladata, hogy bizalmat, biztatást adjon: meg tudod csinálni”. Az ősi tudás átadásának élménye ez: én is meg tudtam csinálni, te is képes vagy rá.

Ha csak egyetlen tanácsot adhatnál egy várandós nőnek, mi lenne az?

A várandósság és a szülés is egy különlegesen erőteljes, hormonálisan vezérelt állapot, ezért bátran lehet – a szokásostól eltérően is akár – hagyatkozni a saját érzésekre, intuíciókra, gondolatokra. Fontos olyan személyeket, támogatókat találni, akik minderre tekintettel vannak. Az a jó, ha a lehető legkevesebb kompromisszumot kell kötnie az anyának a szülésére vonatkozóan, illetve az előtte és utána lévő időszakkal kapcsolatosan.

Érdekel, milyen volt a szülésem Edinával? Ide kattintva el tudod olvasni!

Mamakör

mamakör2Képzeljétek, létezik egy kezdeményezés, ahol az Anyacsavar csoportokhoz hasonló támogatást kapnak a kisgyerekes nők, de a közvetlenül az anyává válást követően! Ha én ezt tudtam volna! Minden anyának receptre írnám fel! 🙂

A Mamakört hárman, Roszik Linda, Köhler Kata és Takácsy Márta pszichológusok és gyakorló anyák hívták életre. Ez egy frissen szült anyáknak szóló babás támogatócsoport, ahol nem csak az anyaság örömeiről, hanem kétségekről, kihívásokról is szabadon lehet beszélni, anélkül, hogy szégyellni kellene vegyes érzéseinket. A Mamakörön hét héten át hét különböző témát dolgoznak fel elfogadó és támogató közegben szakemberek vezetésével. Most ők mesélnek erről a fantasztikus kezdeményezésről az Anyacsavaron.

Mi hívta életre a Mamakört?

Amikor Linda külföldön várta babáját, különösen intenzíven élte át, amit a gyerekszületés kapcsán sokan átélünk, hogy a korábbi, megszokott kapcsolati hálónk átalakul, eltűnik. Sokan csupán a szülésig készülnek fel, hogy utána milyen buktatók vannak, mi segít és mi nem, arról már nincsenek információik. Ezen szeretnénk változtatni. Azt gondoljuk, az első pár hónap az egyik legérzékenyebb időszak egy újonnan alakuló család életében és nagyon fontos, hogy ekkor minél kevesebb bűntudattal tudjanak együtt lenni, megteremthessék alakuló – változó kapcsolatuk biztonságos alapjait.

 

Miben más ez, mintha az anyukák a játszótéren beszélgetnének az őket foglalkoztató témákról?

mamakör1Egyrészt zárt csoportokat vezetünk, vagyis a mamák végig ugyanazokkal oszthatják meg gondolataikat, érzéseiket. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy sokkal intimebb, őszintébb beszélgetések bontakoznak ki, s a hét alkalom végére igazán összeforrott csoporttá kovácsolódnak a résztvevők, akik még sokáig találkoznak ezután is. Talán még ennél is fontosabb, hogy olyan témákra fókuszálunk, amelyek mindenkiben motoszkálnak ilyenkor, mindenkit érintenek, de nincs idő, lehetőség, motiváció átbeszélni ezeket valakivel. Az egyes alkalmakon a várandósság, szülésélmény, egyéni és társadalmi anyai minták, a párkapcsolat változásai, apai minták, a baba temperamentuma, babasírás, külső és belső elvárások témáit, mindezek belső megélését beszéljük át, hogy ki hogyan éli meg ezeket. Az egyik legfontosabb alapelvünk, hogy nem szavazunk semmi mellett vagy ellen – mi nem mondjuk, hogy hordozz vagy babakocsizz – inkább ahhoz próbáljuk hozzásegíteni csoporttagjainkat, hogy felfedezzék, mi az, ami újdonsült családjuknak igazán jó, működőképes megoldás, mert leginkább ez segít ahhoz, hogy egészséges, mély kötődés alakulhasson ki anya, baba és papa között.

 

Mi az, amit a tapasztalataitok szerint leginkább igényelnek a kisgyerekes anyák?

Ebben az érzékeny időszakban, a változások közepette természetes módon erősödnek a szorongások. Nagyon felszabadító, hogy ezekről szabadon lehet nálunk beszélni, nem kell feltétlenül  átélni a „gondtalan anyaság” kötelező érzéseit.

A másik fontos élmény, hogy a mamák a csoportban megtapasztalják, nem csak nekik vannak nehézségeik. Csoporttagjaink közvetlenül átélik, hogy nincsenek egyedül nehézségeikkel, sőt azt is, hogy van, akinek éppen az okoz nehézséget, ami nekik könnyen megy és fordítva.

Azt is tapasztaljuk, mennyire fontos a szülés – gyakran fájdalmas – élményének megosztása. Sokaknak épp a csoport hitelesíti a szülés alatt átélt érzéseit, ami az eltagadott, elfojtott érzések felszabadulásához, a fájdalmas élmények oldódásához vezet.

 

Mi az eddigi legnagyobb sikeretek?

mamakör3Talán eddigi legnagyobb sikerünknek azt tartjuk, hogy számos csoportunk akár évekkel később is rendszeresen találkozik, és társaságot, olykor támaszt nyújtanak egymásnak. Ahogy azt is, hogy az első csoporttagjaink visszajönnek hozzánk második babájukkal Tesós körbe, egy – egy nehezebben megélt helyzet kapcsán pedig egyéni vagy családi konzultációra.

Az is igazi siker nekünk, amikor a csoporttagok visszajelzik, párjukkal otthon “Mamaköröznek”, átbeszélik az általunk felvetett témákat. Sőt, szívesen járnának ők is Mama-, illetve Papakörbe. És erre már nem is kell sokat várniuk!

 

Mi a hosszú távú célotok?

Azt szeretnénk elérni, hogy a babák születése után ugyanolyan természetes legyen Mamakörbe járni, mint akár pelenkát venni. Mindez együtt jár azzal, hogy idővel más városokban és nemzetközi színtéren is legyenek Mamakörök, hogy minden frissen s(z)ült anyának és babának megkönnyítsük e vegyes érzésekkel teli, kezdeti időszak megélését.

 

Mikor lehet legközelebb csatlakozni Mamakörhöz?

Június 21-én indítunk legközelebb Mamakört, majd rövid nyári szünet után szeptembertől újra indulnak első babás és tesós csoportjaink, egyéni – és páros konzultációink.

(Fotók: Cziglán Tamás és Fema Fotó)

Új közösségi tér Budán: megnyílt az Odú!

Bohm Siska Mariann1Hamarosan új közösségi tér nyílik a kisgyerekes szülők nagy örömére Budán, a Széll Kálmán tér közelében terasszal, kertkapcsolattal. Az Odú megálmodójával és létrehozójával, Bőhm-Siska Mariannal beszélgettem a nonprofit vállalkozás ötletéről és a jövőbeni terveiről az Anyacsavaron. Megcsodálni, inspirálódni, erőt meríteni ér! 🙂

Minden mamabarát megoldásnak nagy híve vagyok. Hogy jött az Odú közösségi tér ötlete?

Sok éve formálódik bennem egy közösségi hely képe…
Szociálpedagógusként végeztem, világ életemben szerettem szervezni, összehozni embereket, alkalmat teremteni együttlétre, ünneplésre, beszélgetésre.
Sokáig működtettünk egy kis művészeti galériát a Várfok utcában, Anyukám és művész barátai voltak az alapítók…non-profitok voltunk ennek minden előnyével és hátrányával. Nagyon szerethető hely volt, sokan jártak hozzánk amiatt mert mások voltunk…valami hasonlóról ábrándozom azóta is azzal a különbséggel, hogy közben született két fiam, úton Odu1a harmadik és azt tapasztalom, hogy nincsenek “helyek”, ahova csak úgy be tudnánk menni, rossz idő esetén mégis kimozdulni itthonról, találkozni másokkal. 5 és fél éve vagyok itthon és azt érzem, ha az ember nem veszi minden nap a nyakába a várost vagy nem szervez állandóan találkozókat ismerősökkel akkor kisgyerekes anyaként kicsit elszigetelődik. A drága játszóházak ebben a élethelyzetben nehezen megfizethetőek, főleg több gyerekkel és nem is adják azt a “közösségi érzést” amire én személy szerint vágyom. Hát valahogy így jött…nincs ilyen hely, de miért nincs?, még mindig nincs, de miért nincs még mindig?…akkor csinálok 🙂

Manapság hála Istennek egyre több közösségi tér van Budapesten. Miben más az Odú, mint a többi hely?

Itt a mi környékünkön eddig nem találtam ilyen helyet, messzebbre ritkán megyünk (nincs autónk) így nincs sok naprakész infóm a most futó közösségi helyekről…ha egy játszóházhoz kéne hasonlítanom, akkor nagyjából mindenben más.
Arra törekszem, hogy más jellegű tevékenység várja itt a gyerekeket mint ami otthon is van, hiszen az otthon is van 🙂
Krétafal, hatalmas babzsákok, elég tér a szaladgáláshoz, állandó festési- gyurmázási lehetőség…nem lesz gond a koszolás, olyat is csinálhatnak amire otthon mi anyukák esetleg nehezebben vesszük rá magunkat napi szinten. Kevés tárgyi játék, az is fa. Önkiszolgáló teakonyha becsületkasszával. A programok, nyitvatartás, stb. igények szerinti alakítása…remélem nem nagyképűség azt mondani, hogy életszerű lesz.

Mi a célod ezzel a hellyel?

odu2Próbáltam már megfogalmazni, mit jelent számomra, hogy valami “családbarát”, az ODU tekintetében leginkább azt, hogy becsületkasszával fogunk működni. Ez egy kicsit waldorfos szemlélet, hogy aki éppen tud többet tesz be, aki nem tud az kevesebbet vagy épp semmit, de mindenki be tud jönni akinek szüksége van rá…akár egy fél órára amíg a gyerek elfoglalja magát és ő meg tud írni egy-két e-mailt, akár arra hogy megihasson egy kávét más anyukákkal és beszélgethessen kicsit, akár arra hogy szoptathasson és pelenkázhasson(persze ezt ésszerű keretek között, ez nem szociális ellátás, hanem magánkezdeményezés, a fenntartás egyedül engem terhel anyagilag, nem kapok és nem is kérek hozzá semmilyen önkormányzati vagy pályázati támogatást).
Nem szeretném órára, gyerek darabszámra, kilóra mérni a “szolgáltatást”, inkább úgy határoznám meg, hogy ez egy klub, amibe mindenki beletesz és mindenki kivesz, mikor mennyit. Persze ez akkor működik ha a kettő arányban van, de én a szülői kompetenciában és annak támogatásában hiszek…ezt nagyon nehéz megélni ha állandóan anyagi vonzatai vannak és az ember úton-útfélen anyagi korlátokba ütközik. Mindenkinek vannak jobb és rosszabb időszakai, amit esetleg nem akar mindenkivel megbeszélni viszont sokat számít  hogy van egy hely ahova mindezektől függetlenül betérhet.

Mi mindent lehet (majd) Nálatok csinálni? 

odu3Nyáron főleg táborokat szervezünk, a nyári szünet miatt nem lesz állandó nyitvatartásunk. Ezeken kívül lesznek szervezett programok kicsiknek és nagyoknak is.
Szerves részünk lesz a babahordozással való foglalkozás, így lesznek ilyen témájú találkozók ill. lehetőség készítőkkel találkozni, eszközöket próbálni, hordozási tanácsadóval konzultálni.
Mivel a családomban nagyon erős a művészeti vonal, sok képző-és iparművészeti tevékenység, kézműves dolog is lesz, alkalmi és tanfolyam jelleggel is, valamint lesznek mozgásos dolgok.Ami biztos, hogy gyermek capoeira és jóga (gyerek és felnőtt) indul már a nyáron táborként, de ősztől biztosan lesznek heti rendszerességű foglalkozások.
Ősztől tervezem a coworking funció beindítását is, azaz lesznek idősávok amikor be tudnak jönni az anyukák dolgozni vagy akár ügyfélell, tanítvánnyal találkozni úgy hogy addig a gyerkőc/ök játszanak. Ezek mellett…megpihenni, inni egy limonádét, pelenkázni, szoptatni, játszani, beszélgetni, együtt lenni vagy épp egy kicsit külön 🙂

Legmerészebb vágyaid szerint hová fejlődik az Odú?

odu4Azt hiszem a vágyaim a mai világ elvárásaihoz képest egyáltalán nem merészek.
Szeretnék egy kedves, otthonos helyet, ami olyan mintha a saját nappalim kiterjesztése lenne, ahol szívesen látok vendégül másokat, akik szívesen jönnek hozzám.
Mi otthontanulók vagyunk/leszünk, így ez egy otthontanulós kis központ is lesz, ahol a saját gyerekeim is közösségben tudnak lenni. Augusztusban szülni fogok, majd ugye babázni. A létező legmerészebb vágyam, hogy a 3 gyerek és háztartás mellett képes leszek működtetni ezt a helyet, ami nekünk és másoknak is sokat ad majd, ahol egymásnak is tudunk adni, segíteni és ami hosszabb távon nekem munkahelyet jelent és lehetővé teszi hogy a választott utunkon járhassunk. 🙂

Egyedülálló szülők könyve

egyedülálló szülők könyveMa Magyarországon több százezer szülő neveli egyedül a gyerekét, és még többen vannak azok, akik papíron ugyan házasságban élnek, valójában azonban egyedül húzzák a szekeret a hétköznapokban. Nekik szól az Egyedülálló szülők könyve, amelynek a mottója az, hogy ha már az élet citromot adott, nézzük meg, hogyan csinálhatunk belőle limonádét. A szerző, Nagy Anna mesélt magáról és a könyv születéséről az Anyacsavaron.

Hogy jött az ötlet, hogy összegyűjtsd egyedülálló szülők történeteit?

Az ember általában akkor kezd intenzíven foglalkozni valamivel, amikor maga is érintett és úgy gondolja, hogy közösségből épít magának fészket a világban. A könyvben szerepel néhány mondat, amiben benne van a saját történetem: “Én olyan társat választottam, akiről tudtam, hogy nem egy otthonülő apatípus. Mégis őt választottam. Amikor a kisfiam a várthoz képest tíz nappal korábban megszületett, ő éppen Peruban volt. Mikor felhívtam, hogy ma meg fog születni a baba, az volt az első kérdése, hogy „jaj, meg tudsz várni?”. Ha az ember ilyen apukát választ, akkor nem lepődhet meg azon, hogy éppen most Gázában van, múlt héten Ománban volt és úgy néz ki, hogy hamarosan Indiába költözik három évre.” Hát így maradtam én egyedül.

Neked mi segített kezdetben, amikor egyedülálló szülővé váltál?

Nagy Anna fotóA legfontosabb az a szeretetháló volt, ami körülvett már korábban is: a szüleim, akikre mindig és minden körülmények között támaszkodhattam és a barátaim, akik olyan szorosan fogtak közre, hogy nem tudtam elesni. Viszont a könyv is és az alapítvány is azért született, mert úgy éreztem, hogy egy támogató közösség, ami nagyon jólesett volna, teljesen hiányzik. Tehát akinek nincsenek vagy nincsenek a közelben a szülei és a barátságai esetleg leépültek egy hosszabb házasság alatt – ez sajnos elég gyakori -, az könnyen találja magát segítség és támasz nélkül. Pedig egy válás/elválás utáni traumában ez rendkívül fontos lenne.

Hozol valamilyen megküzdési mintát a saját családodból?

A szüleim nagyon nehéz körülmények közül indultak, a nulláról kellett felépíteniük az életüket és az a küzdeni tudás, ahogy ők élték az életüket úgy, hogy közben védték, óvták, szerették egymást és engem is, meghatározta azt, ahogy én látom a világot. Sok dologgal kellett szembenézniük, amitől én biztosan megijednék. Ők nem ezt tették, hanem megoldották és közben egy percig sem érezték – vagy ha igen, abból semmi nem látszott kifelé -, hogy mártírok lennének vagy panaszkodniuk kellene, hanem csinálták, mert az életet élni kell, nem végigpanaszkodni. Csodálatos szüleim vannak – bár anyukám már nincs velünk, de valójában még mindig itt van velem.

Kik támogattak, vagy támogatnak Téged a hétköznapokban?

Eleinte a szüleimtől és a barátaimtól kaptam a legtöbb segítséget, aztán ahogy halad az idő, egyre többet megtanultam, egyre inkább belerázódtam az “új” életébe, és egyre önállóbban tudtam élni az életemet. Kialakult az élet ritmusa, amiben persze továbbra is van szükségem volt segítségre, de talán kevesebbre. Meg ahogy nőtt a gyerekem, a mindennapok is könnyebbek lettek: már nem kellett rohanni érte az iskolába, hogy átvigyem edzésre, mert átsétált egyedül, és én nyugodtan dolgozhattam 6-ig, nem kellett attól félnem, hogy megint a portás fog rá vigyázni, amíg megérkezem.

Ki a példaképed és miért?

Sok ember van, akire felnézek, és akiről azt gondolom, hogy sosem leszek olyan, mint ők. Mert nagyon türelmesek és megértőek, vagy erősek és talpraesettek, vagy mindig megtalálják a jó választ – ami nekem sokszor nem sikerül. Nem tudom, hogy ezt példaképnek lehet-e nevezni. Akik viszont mindig mérceként állnak előttem, azok a szüleim.

Szól-e férfiakhoz is a könyved?

apa és gyerekMindenképpen! Részben azokhoz, akik különélő szülőként kapcsolódnak egy egyszülős családhoz, hiszen az ő szerepük alapvetően meghatározza a család működését. Fontos, hogy az a szülő, aki nem él mindennap a gyerekkel, jobban megértse, hogyan is működik annak a családnak az újfajta dinamikája, amelyhez korábban ő is tartozott. Kevesebb lenne a nehéz, gyűlölködő válás, ha az emberek nem vesznének el teljesen a saját nézőpontjukban és néha ki tudnának kukucskálni a lövészárokból. Ehhez persze az is kellene, hogy a gyerekkel élő szülő is jobban lássa annak a szülőnek a helyzetét, akinek el kellett szakadnia a gyerekétől. Talán valaki majd megírja azoknak a szülőknek a könyvét is – hátha könnyebben tudnának közeledni az álláspontok.
De nemcsak különélő apukáknak szól a könyv: egy teljes fejezet szól azokról az apukákról és azoknak az apukáknak, akik egyedül nevelnek gyereket. Több tízezer van belőlük az országban.

Ha egyetlen útravaló mondatod lehetne egy frissen egyedülállóvá vált szülőhöz, mi lenne az?

Amikor az ember egyedül marad, hajlamos a másik, társas állapotot amolyan mindent megoldó, felhőtlen álomállapotnak látni. Néha úgy gondoljuk, hogy ha párban élnénk, akkor minden bajunk meggyógyulna – vagy legalábbis majdnem mind. De ez nem így van. Az egyszülős lét az elején általában elég nehéz, néha meg nagyon nehéz. De aztán ennek az életformának is meg lehet találni az egyensúlyát, az értelmét és a szépségét. Nem minden rossz napunkért az egyszülős létünk a felelős.

Ne több legyen, hanem elég! – háztartás-menedzselés felső fokon

Mikusi EszterMelyik kisgyerekes nő ne ismerné a 24 órás gyerekgondozós-háztartásvezetős szolgálat alatt neki szegezett kérdést: “És mikor mész vissza dolgozni?” Tisztelettel jelentem, a gyerekgondozás, és a háztartásvezetés is munka, csak fizetetlen, és ameddig minden jól megy, láthatatlan is. Jónás Anna értelmiségi anyaként dolgozott ki egy saját tapasztalatokon alapuló módszertant arra, hogyan lehet az agysejtölő házi munkákat – kedvenc pszichológusom szerint “az élet hordaléka” – racionalizálva saját időhöz jutni, és gyerekek mellől otthonról dolgozni. Tanulságos!

– Te civilben szellemi foglalkozást űzöl. Hogyan született a könyved, ami a kisgyerekes lét napi praktikumairól szól?

– A Kicsivel könnyebben alapvetően abból az élményből táplálkozott, hogy az első gyerekünk születésével gyökeresen megváltozott a korábbi életformám. Harminc iszonyatosan pörgős, szaladgálós-barátkozós-sokattanulós-mégtöbbetdolgozós év után, a doktoriskolából katapultáltam a kismamák táborába, ahol aztán a nap 24 órájából – a séták időjárás-engedte hosszától függően – kb. 20-at töltöttem ugyanazon négy fal között. Elég nehezen találtam meg ennek az új életformának a ritmusát; mindenesetre a családon kívül ebben az is sokat segített, hogy a kislányom fél éves korában – távmunkában – újra elkezdtem dolgozni. Számomra nagyon sokat jelentett, hogy volt egy kicsi, saját, teljes mértékben felnőtt világom, amelyben másfajta kihívásokkal szembesültem, másfajta felelősséget viseltem, másfajta szókinccsel és más témákról kommunikáltam, mint anyaként. Ugyanakkor – mivel a kislányom napközbeni alvásai, illetve az éjszakai órák egy része a munkáé lett, ráadásul a korábbinál kétszer nagyobb lakásba költöztünk –, konkrétan a fejemre omlott a háztartás (s aki most azt gondolja magában, hogy „de hát csak annyi az egész, hogy a gyereket is be kell vonni a házimunkába”, annak hadd ajánljam figyelmébe a könyv 13. fejezetét). A férjem már akkor is rengeteget dolgozott, így néhány neki kiszervezett feladaton kívül alig valamit tudott vállalni az otthoni intéznivalókból – igaz viszont, hogy a gyerekgondozási és -szórakoztatási teendők közül az első perctől kezdve mindig, mindent megcsinált (és ez ma sincs másként).

Kicsivel könnyebbenEgyik délben ültem a konyhában, és azon agyaltam: hogy létezik, hogy szereztem két diplomát (nem az Ecserin), a munkahelyeimen is megálltam a helyem, most meg itthon vagyok egész nap, és mégsem tudom úgy beosztani az időt, hogy mindenre jusson, amire szeretném? Mi változott? Hát az, hogy a tüneményes kislányunkkal és a tartozékként hozzácsomagolt végtelen sok örömmel és új élménnyel együtt a kiszámíthatatlanság, a folyamatos újratervezés kihívása is beköltözött az életünkbe. Hiszen ha például egy szirénázó jármű 20 perc után felkeltette a gyereket az amúgy két és fél órás ebéd utáni alvásából, akkor a déli munkaidőm nagy részét már vitte is magával a tűzoltóautó. (Nem, a lányom soha nem aludt vissza – szülnöm kellett még egyet, hogy megtapasztalhassam: van olyan gyerek, akinek egy efféle kis közjáték meg se kottyan). Arra jutottam, hogy úgy kell „automatizálni” a mindennapok gyakorlati rétegét, hogy az állandóan ismétlődő teendők szinte maguktól elketyegjenek – így több idő és energia marad a kiszámíthatatlan és/vagy élvezetes elemekre. Ennek lett aztán a gyümölcse a „ne több legyen, hanem elég”-szemlélet meghonosítása, az Amerikából importált, háztartás-menedzselő FlyLady-program leegyszerűsítése „FlyAnnára”, a gyereknek szánt képes reggeli „menetrend” kialakítása, és még hosszan sorolhatnám. Ezeket az immár hat éve gyűlő gyakorlati tapasztalatokat és módszereket közvetíti a könyv minden egyes betűje.

– Mi adta a konkrét ösztönzést?

– Egy anyákat tömörítő, zárt Facebook csoport tagjai. A csoportban gyakran szóltam hozzá a kisgyerekes mindennapok praktikus oldaláról szóló eszmecserékhez, és sok pozitív visszajelzést kaptam. Többen biztatni kezdtek (on- és offline is), hogy írjak cikket, blogot, könyvet… Végül egy közösségi blogon kezdtem közzétenni a posztjaimat, melyek nyomán később összeállt a kötet.

– Manapság szinte ciki arról beszélni, hogy egy értelmiségi nő is háztartást vezet napi szinten. Te erről mit gondolsz?

– Általában kétféle hozzáállást tapasztalok ezzel kapcsolatban (sarkítva fogok fogalmazni, ennél nyilván árnyaltabb a kép). Az egyiket csak „vekerdys”-nek hívom: „én minden időmet a gyerekeknek szentelem, nem foglalkozom a háztartással”. A másik a kesergős: „zavar a káosz, de nem tudok úrrá lenni rajta”. Valamennyire mindkettőt meg tudom dolgozó anya 2érteni, de részemről az arany középút híve vagyok: a nagyjából tiszta és rendezett környezeté, amelynek eléréséért némi erőfeszítést szerintem érdemes tenni. Már ha valóban zavarónak tartjuk a koszt és a rumlit – hiszen típus és neveltetés kérdése, hogy ezek kit mennyire idegesítenek (ha pedig sikerült olyan párt találni, akivel ezen a téren is egyeznek az igényeink, az maga a főnyeremény). Az sem mindegy, hogy éber óráink nagy részét egy mások által rendben és tisztán tartott, kávéautomatával és étkezdével felszerelt munkahelyen töltjük, miközben gyerekeinkről egy (remélhetőleg) szintén tiszta és rendezett, menzával ellátott intézményben gondoskodnak; vagy kisgyerekek mellől otthonról dolgozva próbálunk tisztességes munkát kiadni a kezünkből, ahol mi látjuk el a takarítónő, a recepciós, az anyagbeszerző, a titkárnő, az animátor és a szakács szerepkörét is. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy távdolgozni nehezebb lenne, mint „normális” munkahelyen dolgozni (hogy csak egyetlen példát hozzak, egy távdolgozó ritkán szembesül a „nincs kire hagynom a beteg/nyáriszünetes gyereket” őrjítő problémájával). Csak azt, hogy a két életforma másfajta kihívásokkal szembesít, és másfajta tapasztalatokkal gazdagít. Ha viszont valaki valóban változtatni szeretne az otthoni kaotikus állapotokon, annak csak azt tudom javasolni, hogy ne csak „túlélni” akarja a háztartás menedzselését: inkább egyszer az életben fektessen bele a mindennapi teendők praktikus megtervezésébe annyi időt és energiát, mint egy átlagos munkahelyi projektbe. Ettől még nem lesz sem antifeminista, sem fodros köténykés, émelyítő mosolyú házitündér az ötvenes évek Amerikájából. Ez csupán ésszerűség: erős idegzetűeknek érdemes egyszer számba venniük, hány órát töltenek egy héten főzéssel, mosással, takarítással, bevásárlással, banki ügyek intézésével… Évekre átszámolva – horribilis mennyiségű idő. Miért ne csinálnánk mindezt hatékonyabban, ha ez néhány órányi, egyszer befektetett munkával (és időnkénti update-eléssel) lehetséges?

– A könyvben a férjed is hozzászól minden fejezethez. Mit szólt ő a könyvírás ötletéhez?

Megható lelkesedéssel támogatta (kevésbé poétikusan: folyton nyaggatott, hogy írjak). Sőt kilenc hónapra magára vállalta a pénzkeresést annak érdekében, hogy én nyugodtan dolgozhassam a posztokon, illetve később a könyvön – ebben az időszakban alig vállaltam más munkát. A megjelenés óta is ő az, aki folyamatosan figyeli a különféle ismertetőket, kritikákat, és jelenti, ha valamelyik cikk mellett emelkedett a lájkok száma… Egyszer megkérdeztem tőle, miért teszi ennyire boldoggá, hogy megjelent a könyv. „Mert hasznos és humoros, és ezek után már te sem tagadhatod le, hogy nagyon tehetséges vagy.” És akkor én ne sírjam el magam?

– Lesz-e folytatás?

Egyelőre nem tervezem – a megjelenés óta visszavedlettem zenetörténésszé, nyakig ülök a határidős munkákban. Közben viszont természetesen éljük tovább a mindennapi életünket, és ha a felcseperedő gyerekek mellett másfajta tapasztalataim is összegyűlnek, egyszer talán azokat is összefoglalom majd. Vagy – legrosszabb esetben – nyugdíjas koromban megírom a folytatást: „Még egy kicsivel könnyebben – mindennapi praktikák az elfekvőből”. Írsz majd arról is? 🙂

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

Anyasebek – Császármetszés az édesanyák szemével

császárBerencsi-Eke Csilla, maga is érintettként, hazánkban elsőként gyűjtötte össze és adja közre „császáros” anyák történeteit, elsősorban azzal a szándékkal, hogy segítse a sorstársak és hozzátartozóik lelki felépülését. A személyes hangú beszámolók mellett az olvasó megtalálja a kötetben a szüléssel, születéssel foglalkozó pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek írásait is, amelyek további támpontokat adnak a várandósság és a szülés során átéltek sikeres feldolgozásához. Interjú Berencsi-Eke Csillával, az Anyasebek szerzőjével.

Mi a Te történeted? Mi indított arra, hogy megírd ezt a könyvet?

A császáros szülés számomra óriási kudarcélmény volt. A szülés, ezen formája nagy törést okozott az életemben. Éreztem, hogy a belső űrt meg kell töltenem, és nekiláttam a keresésnek: hogyan, mi módon, ki tudna nekem ebben segíteni. Sajnos egy kézzel fogható, a témát érintő és ötleteket adó könyvet sem találtam. Ugyan van külföldi irodalom, de közel se az, amit keresetem. Majd különböző fórumokon más édesanyákkal is felvettem a kapcsolatot. A személyes és egyéb beszélgetésekből kiderült számomra, hogy sajnos nem vagyok egyedül: a császáros szülés sokakban hagyott, mély, fájdalmas nyomot, egyedül érzik magukat az édesanyák a problémájukkal, és nem tudják, hogyan induljanak el gyógyulás felé vezető úton. Ekkor döntöttem úgy, hogy szeretnék másoknak és önmagamnak is segíteni. Így született meg az Anyasebek c. könyvem.

Van, akinek a császármetszés traumatikus élmény, van, akinek nem az, sőt, van, aki tudatosan választja a szülésnek ezt a formáját…

Szerintem a különböző emberi sorsoknak köszönhető. Én hiszem, hogy tapasztalni jöttünk erre a földre, és mindenkinek meg van a saját sorsfeladata. Legyen szó az édesanyáról, az édesapáról, és a babáról is. A szülés, születés egy nagyon összetett és bonyolult dolog, ha nézzük a fizikai, és a lelki tényezőket is. Ebben az összetett folyamatban mindenkinek meg van a saját szerepe, és a saját döntése is. Én csak a saját példámat tudom felhozni. Sokáig nem értettem, hogy velünk miért történt mindez a szülés körül. Egyfelől szomorú voltam, mert nagyon szerettem volna természetes úton szülni, másfelől nagyon rányomta a gyermekágyas időszakra a szülés traumatikus élménye a bélyegét, és a régóta várt babánkkal sokáig nem sikerült szoros kapcsolatot kialakítanom. De ma lassan 4 év távlatából már látom, miért történt mindez. Hogy hol van az én feladatom, és hogy a fiam döntése mennyire meghatározó volt. Ha nem császármetszéssel jön világra, akkor ez a könyv nem születik meg.

Megfigyeltél-e visszatérő traumaelemeket az interjú-alanyaidnál?

csaszarmetszesÁltalánosítani nem mernék, de az tény, hogy sok hasonlóság figyelhető meg. Többen számoltak be arról, hogy éjszakánként filmszerűen pergett le előttük a szülés élménye. Folyamatosan azon agyaltak, hogy hogyan lehetett volna másképp? Mit kellett volna tenniük, hogy ne császármetszés legyen. A depresszió szinte mindenkinél előjön. A szülés kudarcként való megélése is megfigyelhető. A babával való nehézkes kapcsolatteremtés, és a későbbiekben a gondozás során felmerülő újabb és újabb helyzetekben az édesanya kevésbé magabiztos. Hiányzik az ösztönös anyai működés elfogadása és alkalmazás.

Mások történetei hogyan segíthetik a lelki sebek gyógyulását?

Szerintem, a „nem vagyok egyedül” érzés nagyon meghatározó és segítő hatású tud lenni. A közösség és az összetartozás erejét nem szabad lebecsülni. Amikor rájön az ember, hogy az érzései nem “isten ellen” valók, és hogy más is érez hasonlóan, az felszabadító tud lenni. Ráadásul, ha el is tudja mondani, és megértő fülekre talál akár egy anyatársban, akár egy családtagban, az még többet tud segíteni. Véleményem szerint ugyanezt a hatást lehet elérni mások történeteinek olvasása közben. Hiszen sajnos nem mindig van lehetőségünk nyíltan és őszintén beszélni másokkal, így a történetek olvasása közben mégis találhatunk sorstársakat magunknak.

Te milyen önismereti felismerésekkel gazdagodtál, amíg a kötet készült?

A legfontosabb dolog, ami ezen a területen velem történt, hogy végre elkezdtem szeretni önmagam. Az életünk egyik mozgatórugója az, hogy mennyire vagyunk képesek elfogadni önmagunkat. Rájöttem, hogy az önelfogadás csodája felszabadít. És, hogy bármilyen nehézség is jön az életünkbe, azzal meg tudunk küzdeni

Kapcsolódó nevelés

Egry ZsuzsiEgry Zsuzsival a HellóAnyuban találkoztam először, amikor egy interaktív előadás formájában mesélt a kapcsolódó nevelésről. Arról, hogy a hagyományos nevelési szemlélet a gyerekeket kis barbárokként kezeli, akiknek meg kell tanítani, mi a jó és a rossz. A nevelés eszközei a jutalmazás és a büntetés, de ezek az eszközök bizalomrombolóak, hosszú távon aláássák a szülő-gyerek kapcsolatot. A kapcsolódó nevelés merőben más eszközökkel dolgozik, amelyek nem csak hatékonyak, de a kapcsolatot is építik. Azonnal tudni akartam mindent a témáról! Most rengeteg gondolatébresztő dolgot mesél Zsuzsi Nektek az Anyacsavaron.

Ideje kapcsolódni

Mi a Te személyes történeted? Hogy kezdtél el a kapcsolódó neveléssel foglalkozni?

Az első gyerekemet, a kisfiamat, egyedül kellett vállaljam, és bár a szüleim nagyon támogattak, így is nagyon nehéz volt. A szívemhez a kötődő nevelés állt a legközelebb, azt akartam, ilyen közel érezzük magunkat egymáshoz, de hiába hordoztam, szoptattam igény szerint, aludtam vele stb., mégsem volt olyan a kapcsolatunk, amilyenre én vágytam. Ritkán volt csak, hogy hosszan a szemembe nézett volna, ha kicsit távol voltunk egymástól, utána inkább elkerült… nem értettem, miért, és főleg nem értettem, miért ébred meg egy éjjel 7-8-szor, és miért képtelen elaludni esténként.

Így aztán én is a google-on próbáltam választ találni, és valahogy rátaláltam az amerikai Hand in Hand Parenting oldalára. Ott aztán elolvastam néhány cikket, és végre összeállt a kép! Elkezdtem alkalmazni az ott tanácsolt nagyon gyakorlati eszközöket, és minden működött! A fiammal a kapcsolatunk elkezdett megváltozni, elkezdtünk valóban jól kötődni. Úgy éreztem, ez annyira forradalmi, hogy erről mindenkinek tudnia kell! Meséltem fűnek-fának, mit fedeztem fel, és persze gyanakodva néztek rám. Akkor eldöntöttem, hogy elvégzem az amerikai szervezet oktatóképzését, hogy úgy tudjam átadni ezeket az információkat más szülőknek, hogy az nekik is annyit tudjon segíteni, mint nekem, nekünk.

Noszogatás nélkül

Mit jelent a kapcsolódó nevelés? Megközelítésében és eszközeiben hogyan más, mint a hagyományos nevelés?

Egry Zsuzsi és RékaEgyik legfontosabb dolog, hogy itt abból indulunk ki, hogy mi szülők is, és a gyerekeink is alapvetően jók vagyunk, a legjobbat akarjuk, és szeretnénk nagyon jóban lenni egymással. A Kapcsolódó nevelés felismerése az – az agykutatás által is igazolt – tény, hogy ez a jó természetünk akkor tud megmutatkozni a viselkedésünkben is, ha érezzük a másokkal való, biztonságot adó kapcsolódást. Egy hancúrozás után a gyerekünk noszogatás nélkül el tud indulni időben az oviba, és ha sikerül egy jót beszélgetnünk egy barátnőnkkel, mi is sokkal türelmesebbek tudunk lenni a gyerekeinkkel.

Ha pedig a viselkedésünkből nem pont ezt a jó természetet olvassuk ki – pl. a gyerekünk piszkálja, megüti a testvérét, vagy mi szülőként kiabálunk a gyerekkel a kiömlött pohár tej miatt – az azért van, mert túl nagy bennünk a feszültség, túl sok nehéz érzést cipelünk, és nem érezzük a biztonságot jelentő, minket támogató és megtartó kapcsolódást másokkal.

Szerencsére, ha ezt tudjuk, akkor nem kell a gyerekünket se büntetnünk, se jutalmaznunk, nem kell magunkat ostoroznunk, amiért egy-egy helyzet megoldása nem úgy sikerült, mint szerettük volna. Elég, ha tudjuk: ideje kapcsolódni. Ha a gyerekünk viselkedése már „vakvágányon fut”, ideje közel menni, játékosságot, vagy egyszerűen az őszinte, együtt érző figyelmünket ajánlani a gyerekünknek. Ha mi már nem azokként a szülőkként működünk, akik lenni szeretnénk (és akik igazából vagyunk) : ideje keresni valakit, akinek kiöntjük a szívünket.

Összesen hat gyakorlati eszközt alkalmazunk, amik a lényeggel foglalkoznak: segítik a gyereknek újra érezni, hogy mi ott vagyunk neki, hogy szeretjük őt, és ha kell, segítünk neki abban, hogy kiadhassa magából a felesleges stresszt.

Ám ezt megtenni nem egyszerű. Bennünk is mindenféle érzések dúlnak a gyerekünk viselkedésével kapcsolatban, és ezek az érzések megnehezítik, hogy azt tegyük, ami a leghatékonyabb: kapcsolódjunk hozzájuk. Ezért először nekünk magunknak kell kisöprögetni magunkból ezeket az akadályt jelentő nehéz érzéseket.

A “rossz” viselkedés segélykiáltás

Azt hallottam Tőled, hogy a határszabás ajándék. Mit értesz ez alatt?

Mikor a gyerekek úgy viselkednek, ahogy amúgy már tudják, hogy nem szabad – pl. veszélyes közelségben köveket dobálnak, direkt homokot szórnak a szélben a homokozóban, megütik a tesót, csak azért se mosnak este fogat a nutellás kenyér után stb., – akkor igazából nagyon okosan – azt jelzik nekünk, hogy már nem érzik magukat jól, nem tudnak gondolkodni, nem működnek jól, és ideje, hogy figyeljünk rájuk, kapcsolódjunk hozzájuk, hogy újra jól tudjanak lenni. Rövidebben: minden ilyen viselkedés egy segélykiáltás: „Anya! Apa! Szükségem van rád!”

Legtöbben úgy nőttünk fel, hogy ilyenkor a szüleink reagáltak, de abban nem volt sok köszönet. (Ők is a legjobbat és a legjobb szándékkal tették, de akkoriban hol lettek volna elérhetők ezek az információk?) Így segítség helyett szidást, büntetést kaptunk, kiborult szülőt, még több rossz érzést, amit utána meg kellett próbálnunk egyedül megemészteni. Nehezteltünk a szüleinkre, romlott velük a kapcsolatunk.

Ennek eredményeként ma sokan félünk határt szabni a gyerekek nem kívánt viselkedésének. Jóban akarunk lenni velük, szeretnénk, ha nem sérülnének úgy, mint mi, és ezért nem reagálunk, vagy próbálunk jó fejek lenni, a kedvükben járni, a látszólagos problémát megoldani: jó, akkor fogmosás helyett elég a rágó, jó, akkor dobáld a követ, csak kicsit távolabb. És értetlenül, és tehetetlenül állunk mellettük ezután, amikor a rágóból csak olyat lenne hajlandó a szájába venni, amilyen éppen nincs otthon, vagy amikor a gyerekünk a szemünkbe néz, és aztán a kővel direkt a többi gyerek felé fordul.

Azért van ez, mert ilyenkor jó szándékunkban nem azt adjuk nekik, amire igazából szükségük van. Olyan, mint amikor egy szomjas embernek kalácsot kínálunk. És nem értjük, miért löki el a kezünk.

A gyerekeknek ilyenkor arra van szükségük, hogy figyeljünk rájuk, valóban jelen legyünk nekik. Ha ezt megadjuk, akkor két dolog szokott történni. Az egyik, hogy az odafordulásunk, esetleg játékos közeledésünk, figyelmünk hatására ilyenkor kisimulnak, felhagynak a „rosszalkodással”, mert a velünk való kapcsolódás segített nekik abban, hogy újra jól működjenek. A gyakorlatban ez úgy szokott kinézni, hogy egy pár percig dögönyözzük őket, fogócskázunk velük, és utána megy minden a maga útján.

A másik dolog, ami történni szokott, hogy a mi meleg, játékos közeledésünktől nem hogy megnyugodnak, hanem épp ellenkezőleg: nagy érzelmek kezdenek napvilágra kerülni. Olyan, mintha nem akarnák, hogy ott legyünk, sírni, hisztizni kezdenek, ha közel megyünk, és kapcsolódni akarunk. Ez minket szülőket zavarba hoz, valószínűleg úgy érezzük, valamit rosszul csinálunk, bénák vagyunk, és felhagyunk a próbálkozással.

Pedig ilyenkor az történik, hogy a gyerekek a mi szerető, figyelmes jelenlétünkben úgy érzik: itt az idő, hogy megszabaduljanak azoktól a rossz érzésektől, amiktől nem tudnak jól működni. Nagyon is szükségük van ránk, és arra, hogy tartsuk a határt, és kedvesen mondjuk azt, hogy „nem drágám, nem lehet követ dobálni”, vagy „kicsim, itt az ideje fogat mosni”.

Mert ez a határ az, aminek ő végre nekimehet, és „kiboríthatja a bilit”, sírhat és hisztizhet, azaz élhet a vele született stresszoldó folyamattal. A határ, aminek a meglétével végre talál egy ürügyet arra, hogy elkeseredhessen, és kizokoghassa-toporzékolhassa magát, hogy utána végre jobban lehessen. A határ, amit szeretettel megszabunk és tartunk, és ő így valóban megérzi: mi ott vagyunk neki, számíthat ránk. A biztonságos keret, amiben ő úgy eshet szét, hogy azért tudja, érzi: vigyáznak rá, nem lesz baj.

Amikor pedig a gyerekek egy ilyen érzelmi epizód után újra összerakják magukat, akkor már a rossz érzések nélkül teszik ezt, és így újra napsugaras önmaguk lesznek. Hát ezért ajándék, ha nemet mondunk: segítünk a gyerekeknek abban, hogy igazán jól tudják érezni magukat a bőrükben. Minden külső körülménytől – tesó jelenlététől, plusz mesétől, drága játéktól, vagy a szívószál színétől – függetlenül.

A másik ok, amiért a szeretettel mondott „nem” ajándék, az az, hogy így segítünk a gyerekeknek a „jó úton” maradni. Nem hagyjuk őket másokat bántani, másoknak direkt szomorúságot, bánatot okozni, dolgokat direkt tönkretenni. Segítünk nekik jónak maradni, és abban, hogy önmagukra így tudjanak gondolni. Hiszen ők sem akarják magukat „rossznak” érezni! Ha látszólag úgy is viselkednek, az mindig csak segélykérés, és arra van szükségük, hogy észrevegyük, és melléjük álljunk. Egy kisgyerek, aki megtehet rossz dolgokat másokkal – pl. bánthatja a testvérét, mert szegény szüleinek már nincs energiájuk kezelni a helyzeteket – az elkerülhetetlenül bűntudatot érez, amitől még jobban elidegenedve, elszigetelve érzi magát, és ettől még rosszabbul fog viselkedni.

Milyen jó lenne, ha mellettünk is lenne mindig valaki, aki átölel minket, és kedvesen azt mondja nekünk, ha kiabálunk „Csendesebben! Te nem ilyen anya akarsz lenni!”, és ezzel megakadályozná, hogy megtörténjenek azok a helyzetek, amik miatt utána sokáig gyötör minket a bűntudat – aminek a terhével pedig sokkal nehezebb kapcsolódni a gyerekeinkhez.

Kisöprögetni magunkból  az akadályt jelentő nehéz érzéseket

Milyen a helyes hisztikezelés?

Egry Zsuzsi, Réka, TimótEz mindig éppen attól függ, mi hogyan vagyunk, mire vagyunk képesek. Ha már öt boltot megjártunk három gyerekkel, és az utolsóban az egyik ledobja magát a földre, remek ötlet lehet neki megvenni a gumicukrot, vagy betömni a száját egy nyalókával. Ilyen is van, néha ez a legjobb, amit tehetünk. Ha éppen ennyi telik tőlünk, legyünk magunkkal megértőek.

Annyit mindenképp érdemes tudni, hogy amikor egy kisgyerek „hisztizik”, akkor nem manipulál minket, nem akar semmit elérni, és nem akarja az idegeinket sem kikészíteni – bár mi gyakran így érezzük. Egyszerűen csak él azzal a veleszületett feszültség és stresszoldó folyamattal – a sírással, hisztivel -, aminek segítségével érzelmi takarítást végez, megszabadul a felesleges rossz érzésektől, és újra működőképesre hangolja magát.

Ha ezt végig tudjuk böjtölni – vagy akár szeretettel tudjuk őt ebben tartani – akkor azt fogjuk találni, hogy a helyzet anélkül megoldódik, hogy mi bármit „csináltunk” volna. Nem kellett őt elterelni, nem kellett kiküldeni, nem kellett megszoptatni aznap huszadszor, nem kellett „beadni a derekunk” és egy ötödik Bogyó és Babócát megnézni. „Egyszerűen” csak meg kellett hallgassuk a sírását, hisztijét, toporzékolását. És ez 5 perctől másfél óráig bármennyi ideig tarthat! Ezért is mondtam idézőjelben azt, hogy „egyszerűen”. Mert ez egyáltalán nem egyszerű.

A gyerek hisztije során bennük is elindulhat az érzelmek tűzijátéka: dühöt, tehetetlenséget, kétségbeesést, haragot, reménytelenséget stb. élhetünk meg, és ezek az érzések nem engedik, hogy úgy legyünk vele, ami neki ilyenkor a legtöbbet segít: őt egyszerűen meghallgatva.

Szerencsére a mi érzelmi felindulásunk kezelésének a receptje ugyanaz, mint az övéének: kell legyen, aki minket meghallgat arról, milyen nekünk, mikor a gyerekünk hisztizik. Mondjuk el részletesen, mit érzünk, mi van a testünkben, mit mondanánk, ha nem cezúráznánk magunkat, játsszuk el a gyerekünket stb. Ennek hatására mi is kicsit kiengedünk ezekből a hátráltató érzésekből, és legközelebb jobban, tovább tudunk a hisztikor vele maradni.

Lelki elsősegélyt a szülőknek is!

Mit lehet kezdeni azokkal a helyzetekkel, amikor a szülő is kimerült, az idegösszeomlás határán van, és ebben az állapotban érkezik a gyerekek részéről a hiszti?

A gyerek hisztije során bennük is elindulhat az érzelmek tűzijátéka: dühöt, tehetetlenséget, kétségbeesést, haragot, reménytelenséget stb. élhetünk meg, és ezek az érzések nem engedik, hogy úgy legyünk vele, ami neki ilyenkor a legtöbbet segít: őt egyszerűen meghallgatva.

Szerencsére a mi érzelmi felindulásunk kezelésének a receptje ugyanaz, mint az övének: kell legyen, aki minket meghallgat arról, milyen nekünk, mikor a gyerekünk hisztizik. Mondjuk el részletesen, mit érzünk, mi van a testünkben, mit mondanánk, ha nem cezúráznánk magunkat, játsszuk el a gyerekünket stb. Ennek hatására mi is kicsit kiengedünk ezekből a hátráltató érzésekből, és legközelebb jobban, tovább tudunk a hisztikor vele maradni.

Ha rendszeresen meg vagyunk hallgatva, akkor ez sokkal kevesebbszer fordul elő. És persze van, hogy mégis. Ott és akkor nehéz elkapni magunkat, hogy ne essünk vissza a régi kiabálós-megrázós-otthagyós stb. mintákba. Idő megtanulni észrevenni magunkon, mikor lépjük át a „nincs visszaút” vonalát.

Az egyik, amit ilyenkor tehetünk, hogy felhívunk valakit, lelki elsősegély gyanánt, és ott rögtön elmondjuk, elég, nem bírjuk tovább. Ha ilyen módon távozik valamennyi a saját feszültségünkből, és ami talán még fontosabb, a legnehezebb pillanatban lehetőségünk van érezni valaki törődését, figyelmét, akkor máris sokat segítettünk magunknak és a gyerekünknek is.

Jól érezni magam, és élvezni a gyerekeimet

Mi kell a kapcsolódó nevelés eszközeinek gyakorlati elsajátításához?

Ami leginkább kell – a szándék arra, hogy szeretetteli kapcsolatunk legyen a gyerekeinkkel – mindannyiunkban megvan.

Nekem óriási fordulatot hozott az életemben, amikor beiratkoztam az oktató képzésre, és így elkezdtem élni azokkal az eszközökkel, amik a Kapcsolódó nevelésben a szülő, a felnőtt megsegítésére szolgálnak, azaz lett egy rendszeres meghallgató párom, és részt vettem egy rendszeres támogató csoportban. Megsokszorozódott a képességem arra, hogy az eszközöket a gyakorlatban használjam. Már nem csak túlélési eszközeim voltak a gyerekneveléshez, hanem én is elkezdtem magam jól érezni, és olyan módon élvezni a gyerekeimet, ahogy előtte nem.

Ezt a fajta támogatást leginkább a 6 alkalmas tanfolyamainkon és a műhelymunkáinkon lehet megtapasztalni.

A gyermek az anyához tartozik

Csomóné Lindmayer Katalin dúlát személyesen az általa tartott szülésfeldolgozó csoporton ismertem meg. 10 éve dolgozik szülés körüli segítőként, 2010 óta a szülélindmayer Katis utáni időszak élettani folyamatait kutatja, tanulmányozza és tanulja napi szinten. Mind a személye, mind a módszertana nagy hatással volt rám, ezért szeretném bemutatni Nektek őt, és egy kis ízelítőt mutatni abból, hogyan gondolkodik néhány fontos, mindnyájunkat érintő témáról.

Sokunknak nem adatott meg

Miért kezdtél el szülésélmény-feldolgozó csoportokat tartani?

Több helyre hívtak, hogy dúlaként meséljek a szülés-születés természetes, egészséges folyamatairól, támogatásáról, és arról, hogy ebben hogy tud jól részt venni a család. Ezeken az alkalmakon, az előadások, műhelymunkák folyamán a szülés után lévő nők, és az őket támogató férfiak rendszerint beszámoltak a saját szüléshez kapcsolódó tapasztalataikról, fájdalmaikról, hiányérzetükről, és többen kérték, hogy tartsunk olyan alkalmat is, ahol ezekben a kérdésekben lehetne továbblépni. Én pedig kerestem a módját annak, hogyan lehetne a születő kisbabát is felhangosítani, elmondani, hogy vele mi történik, mire van szüksége, mire számít, mire vágyik.

Pontosan mire gondolsz?

Nagy tanítómesteremtől, Michaela Mrowetz cseh pszichoterapeutától és törvényszéki szakértőtől tanultam a szeparáció következményeiről: a szülés-születés élettani folyamata nem áll le akkor, amikor a kisbaba kibújik. Az anya szervezete tökéletesen dolgozik tovább, hogy neki biztonságos helyet adjon, amikor erre a világra érkezik, és minden annak van alárendelve, hogy az újszülött gyermek megérkezhessen, és a legtökéletesebben kezdhesse meg az életét az anyaméhen kívül. A kisbaba tökéletesen fel van készülve arra, hogy az édesanyja testét, a benne zajló élettani folyamatokat használja továbbra is, és ebből merítkezve erőre kapjon, és elinduljanak benne is azok a folyamatok, amik a világhoz való alkalmazkodását elősegítik. Képes megtalálni saját erejéből az élelem forrását, az anyamellet, megmelegedni, észlelni a külvilágot és finoman megérkezni. Ha ezt a folyamatot jól ismerjük, támogatjuk és tiszteletben tartjuk, akkor mérhetetlen erőtgyengéd születés találunk benne, ami képes erőt adni mind az anyának, mind a babának a túléléshez. Ez sokunknak nem adatott meg, hiányzik az életünkből, mivel el voltunk választva az édesanyánktól vagy gyermekeinktől, és ezt az erőt, ami ebben az időszakban hiányzott nekünk, keressük, kutatjuk az életünk folyamán, igyekszünk pótolni, pótlékokat találni, de semmi mással nem fogjuk tudni kitölteni az űrt, csak azzal, ha ide visszaérkezünk és megtöltjük. Erről szólnak a szülésfeldolgozó alkalmak.

…akár egészséges, akár beteg, akár élő, akár halott…

Hogyan alakult ki a csoport tematikája?

A tematika alapját Michaela Mrowetz traumafeldolgozó lépései határozzák meg, valamint az elmúlt évtized tanulmányai a szülés körüli időszak természetes folyamatairól, és rengeteg olyan elem van beleépítve, amit különböző csoportdinamikai módszerekből válogattam, tanultam az évek során. Hogy ezek közül intuitívan mit veszek elő, azt az adott csoport összetétele, dinamikája határozza meg. A feldolgozás alapja az a kiindulási pont, hogy a gyermek az anyához tartozik – akár egészséges, akár beteg, akár élő, akár halott. A gyermek a szüleihez tartozik. Minden körülmények között.

Mik az eddigi tapasztalatok: hogyan segít a csoport?

Nagyon izgalmasan alakultak a csoportok. Kiderült, hogy ezek az alkalmak mi minden mást is képesek gyógyítani. Van, aki a szülését hozta be többször, majd egy következő alkalommal a saját születését. Volt, aki a veszteségét tudta így feldolgozni, és volt, akinél meddőségi problémák oldódtak meg. A legfontosabb, hogy megerősíti az anyákban az anyaságot, a szülői kompetenciákat, megerősödnek nőként, és ami a legfontosabb számomra, a gyermekükkel való kapcsolat átíródik. Sokan számolnak be arról, hogy végre szívből jövően tudják megölelni a gyermeküket, a gyerekei szagát finomnak, illatosnak érzi, és amit eddig kötelességtudatból tettek, az immár valahonnan mélyről, belülről jön, és valódi örömet lelnek az anyaságukban. Van, akinek megváltozott a kapcsolata a saját édesanyjával, férjével. Sok nő éli azt meg a csoportban egy új babával várandósan, hogy képes lesz megszülni a kisbabáját. Nagy erőt érez, ami képessé teszi arra, hogy szüléséhez megtalálja a magában rejlő Utat, és ehhez a megfelelő támogatókat találja meg. Majd képes lesz arra, hogy kisbabáját az egészséges, élettani folyamatokban segítse, és megérezhetik azt a gyönyörű összjátékot, amit a szülés utáni időszak ajándékoz nekik.

A traumából fel lehet gyógyulni

A csoporton beszéltél a transzgenerációs traumaátadásról. Mit jelent ez?

sir_csecsemo1A szülés-születés utáni szeparáció – a kisbaba és édesanyja elválasztása – széles körben bevett kórházi gyakorlat sajnos a mai napig, és mély nyomokat hagy mindkettőjükben. Ezen a fájdalmas és egyben félelmetes tapasztalaton majdnem mindenki átesett a ma élő társadalomban, és nagyjából a harmadik, negyedik generáció születik így. Mivel elértük azt a tömeget, ami már a többséget érinti, ezért kollektív traumáról beszélünk. Bár norma, attól még patológia. Mivel immár teljes generációkat érint, ezért transzgenerációsnak mondható. Ezt a folyamatot a szülésfeldolgozással meg lehet állítani, a traumából fel lehet gyógyulni. Meg nem történtté soha nem fogjuk tenni, de ha a sebeket elkezdjük gyógyítani és a heg már erős lesz és emlékeztetni fog, hogy soha, semmilyen módon nem szabad egy újszülöttet az édesanyjától eltávolítani.

Mi az oka annak, hogy a szüléskor a nőket körülvevő sok segítő gyakran a legjobb szándékkal is kárt okoz?

Ez a szeparációs trauma az orvosokat, szülésznőket, segítő szakembereket is érinti, ők maguk is többnyire így születtek. Amíg valaki ebben nem kap számára gyógyító támogatást, nem tudja ezeket a nagyon mélyen lévő fájdalmait letenni, addig ezt adja tovább. Nem képes másra, mert ez a társadalmi norma, ezért fel sem merül benne, hogy lehetne másképp, vagy ha felmerül, akkor is hamar hatnak a tudatos énjére, ami kibillenti a természetes, egészséges folyamatok támogatásából. Ezért nagyon fontos, hogy minden szülés körüli támogató, segítő megismerje a természetes, élettani folyamatokat, saját traumáit feldolgozza és így támogassa az édesanyákat és a kisbabákat.

Az apák kudarcként élik meg

A traumatikus szülésekkor az apák is sérülnek. Mi ennek az oka, és mi hozhat számukra gyógyulást?

A férfiak úgy vannak kitalálva, hogy védelmezzék a szeretett nőt, gyermeket, családot. Apás szülésSokszor azt látják egy-egy szülésnél, hogy olyan dolgok történnek, aminek, ha a tizedét csinálná valaki a falakon kívül, már előtörne belőlük a vadász. Itt ezt nem tehetik meg, ezt sokan kudarcként élik meg, úgy érzik, mintha cserben hagyták volna a szeretteiket. Sok férfi ebből a helyzetből csak úgy talál megoldást, ha kimenekül belőle. Ezért is nagyon fontos a család egységként kezelése, és a szülésnél a családdá, anyává, apává válás transzformációjának támogatása.

Mit tehetünk azért, hogy kevesebb traumatikus szülésélmény legyen?

Első sorban a családok egységének támogatását tartom fontosnak, az édesanya különösen sok figyelmet, törődést kapjon, érezhesse, hogy ő egy új élet hordozója, egy kegyelmi állapot, egy megszentelt pillanat részese, amiben ő és a kisbaba főszereplő az édesapa közreműködésével. Ez mindannyiukra kihat, a testvérekre is. Ha az édesanyát és édesapát jól támogatjuk, saját traumánkon túllépve, akkor a bennük lévő erő képes lesz megnyilvánulni és gyógyítani. Őket és a körülöttük lévőket.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112