Berencsi-Eke Csilla, maga is érintettként, hazánkban elsőként gyűjtötte össze és adja közre „császáros” anyák történeteit, elsősorban azzal a szándékkal, hogy segítse a sorstársak és hozzátartozóik lelki felépülését. A személyes hangú beszámolók mellett az olvasó megtalálja a kötetben a szüléssel, születéssel foglalkozó pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek írásait is, amelyek további támpontokat adnak a várandósság és a szülés során átéltek sikeres feldolgozásához. Interjú Berencsi-Eke Csillával, az Anyasebek szerzőjével.
Mi a Te történeted? Mi indított arra, hogy megírd ezt a könyvet?
A császáros szülés számomra óriási kudarcélmény volt. A szülés, ezen formája nagy törést okozott az életemben. Éreztem, hogy a belső űrt meg kell töltenem, és nekiláttam a keresésnek: hogyan, mi módon, ki tudna nekem ebben segíteni. Sajnos egy kézzel fogható, a témát érintő és ötleteket adó könyvet sem találtam. Ugyan van külföldi irodalom, de közel se az, amit keresetem. Majd különböző fórumokon más édesanyákkal is felvettem a kapcsolatot. A személyes és egyéb beszélgetésekből kiderült számomra, hogy sajnos nem vagyok egyedül: a császáros szülés sokakban hagyott, mély, fájdalmas nyomot, egyedül érzik magukat az édesanyák a problémájukkal, és nem tudják, hogyan induljanak el gyógyulás felé vezető úton. Ekkor döntöttem úgy, hogy szeretnék másoknak és önmagamnak is segíteni. Így született meg az Anyasebek c. könyvem.
Van, akinek a császármetszés traumatikus élmény, van, akinek nem az, sőt, van, aki tudatosan választja a szülésnek ezt a formáját…
Szerintem a különböző emberi sorsoknak köszönhető. Én hiszem, hogy tapasztalni jöttünk erre a földre, és mindenkinek meg van a saját sorsfeladata. Legyen szó az édesanyáról, az édesapáról, és a babáról is. A szülés, születés egy nagyon összetett és bonyolult dolog, ha nézzük a fizikai, és a lelki tényezőket is. Ebben az összetett folyamatban mindenkinek meg van a saját szerepe, és a saját döntése is. Én csak a saját példámat tudom felhozni. Sokáig nem értettem, hogy velünk miért történt mindez a szülés körül. Egyfelől szomorú voltam, mert nagyon szerettem volna természetes úton szülni, másfelől nagyon rányomta a gyermekágyas időszakra a szülés traumatikus élménye a bélyegét, és a régóta várt babánkkal sokáig nem sikerült szoros kapcsolatot kialakítanom. De ma lassan 4 év távlatából már látom, miért történt mindez. Hogy hol van az én feladatom, és hogy a fiam döntése mennyire meghatározó volt. Ha nem császármetszéssel jön világra, akkor ez a könyv nem születik meg.
Megfigyeltél-e visszatérő traumaelemeket az interjú-alanyaidnál?
Általánosítani nem mernék, de az tény, hogy sok hasonlóság figyelhető meg. Többen számoltak be arról, hogy éjszakánként filmszerűen pergett le előttük a szülés élménye. Folyamatosan azon agyaltak, hogy hogyan lehetett volna másképp? Mit kellett volna tenniük, hogy ne császármetszés legyen. A depresszió szinte mindenkinél előjön. A szülés kudarcként való megélése is megfigyelhető. A babával való nehézkes kapcsolatteremtés, és a későbbiekben a gondozás során felmerülő újabb és újabb helyzetekben az édesanya kevésbé magabiztos. Hiányzik az ösztönös anyai működés elfogadása és alkalmazás.
Mások történetei hogyan segíthetik a lelki sebek gyógyulását?
Szerintem, a „nem vagyok egyedül” érzés nagyon meghatározó és segítő hatású tud lenni. A közösség és az összetartozás erejét nem szabad lebecsülni. Amikor rájön az ember, hogy az érzései nem “isten ellen” valók, és hogy más is érez hasonlóan, az felszabadító tud lenni. Ráadásul, ha el is tudja mondani, és megértő fülekre talál akár egy anyatársban, akár egy családtagban, az még többet tud segíteni. Véleményem szerint ugyanezt a hatást lehet elérni mások történeteinek olvasása közben. Hiszen sajnos nem mindig van lehetőségünk nyíltan és őszintén beszélni másokkal, így a történetek olvasása közben mégis találhatunk sorstársakat magunknak.
Te milyen önismereti felismerésekkel gazdagodtál, amíg a kötet készült?
A legfontosabb dolog, ami ezen a területen velem történt, hogy végre elkezdtem szeretni önmagam. Az életünk egyik mozgatórugója az, hogy mennyire vagyunk képesek elfogadni önmagunkat. Rájöttem, hogy az önelfogadás csodája felszabadít. És, hogy bármilyen nehézség is jön az életünkbe, azzal meg tudunk küzdeni
