– mézeshetek, vagy megtudtuk, mi a magyarok istene
6 hét esszenciája arról, amit terveztünk, amire nem számítottunk, és kénytelenek voltunk újratervezni, és arról, ami bevált, és egyfajta tanulság saját magam számára is. Meg talán Nektek… Előre szólok, ez hosszú lesz!
Amit terveztünk
Jól emlékszem, milyen mellbevágó volt az, ahogyan az első gyerekünk születése után fenekestül felfordult az életünk. Mint egy súlyos baleset után: testi és lelki tartalékaink az utolsókat rúgták, az anyagi terhek miatt az életszínvonalunk egy szintet visszaesett, a társas életünk egy része teljesen megszűnt, egy másik része gyökeresen átalakult: azok a barátaink maradtak meg, akik hajlandóak voltak velünk délután 4-8 között találkozni, és tolerálni, hogy 3-4 mondatonként megszakítja a beszélgetést egy pelenkacsere, egy etetés, egy újraaltatás. Ők – nagyon kevés kivételtől eltekintve – azok voltak, akiknek már szintén volt gyerekük. Úsztunk az árral, és nem tudtuk magunkat utolérni hónapokig. A nyaralás egy alvásmegvonásos munkatáborra hajazott, a hétköznapok stressz-szintje elérte a tűréshatárt.
Hiába mondta mindenki, hogy a gyerekgondozás 24 órás szolgálat, ez teljesen értelmezhetetlen, ha valakinek nincsen még gyereke. Készültünk a szülésre, de a gyermekágyas időszakra nem – nem is gondoltuk, hogy kellene, erről senki nem beszélt, a frankómegmondás széles körben elterjedt kultúrája ellenére erre nem igazán kaptunk jó tanácsokat a környezetünkből.
Amikor a 2. gyerekemmel lettem várandós, öröm helyett először páni rettegés uralkodott el rajtunk, és el sem tudtuk képzelni, hogy fogjuk még egyszer kibírni az első hónapokat. Közben irigységgel vegyes csodálattal figyeltem a környezetemben azokat, akik ezt az időszakot örömtelien, zökkenőmentesen, lazán tudták megélni. Vajon hogy csinálják?
Elhatároztuk, hogy most már a korábbi tapasztalatainkkal felvértezve alaposan felkészülünk az első időkre. Készítünk gyermekágyi tervet, és nem bízzuk a véletlenre, hogy fogunk-e enni, aludni, zuhanyozni, töltekezni, egymással minőségi időt együtt tölteni. Szemrebbenés nélkül fogunk segítséget kérni, lelkifurdalás nélkül fogjuk a felajánlott támogatást elfogadni, nem hagyjuk szétesni önmagunkat és a kapcsolatunkat.
Egy vasárnap délután leültünk a férjemmel, és külön-külön összeírtuk, mi az, amitől tartunk, vagy amire megoldást keresünk.
A következők kerültek a listánkra, majd mellé lehetséges megoldások gyanánt:
Hogyan fogunk tudni aludni? Ki, mikor kel fel majd éjjelente a kicsi(k)hez? A férjem alszik többet éjjel, én próbálok nappal.
Ki fog főzni? Összeállítunk egy top 10 menüt, és anyukámat kérjük meg, hogy főzzön, hiszen rá minden nap számítunk majd a kezdetekkor.
És bevásárolni ki fog? Apukámat kérjük meg, hogy bevásároljon gondosan megírt és e-mailben átküldött lista alapján.
Hogy fogjuk megoldani 2 gyerekkel az esti fürdetés+fektetés rutint? A kicsit nap közben fürdetjük – hiszen neki tök mindegy, mikor fürdik, nem lett piszkos a játszótéren -, így nem kell két gyereket fürdetni egyszerre.
Hol alszik majd a kicsi? (A mi szobánkban? A nagyobbikkal egy szobában? A mi ágyunkban? Saját ágyban, Bölcsőben?) A kicsi a szomszédság körében vándorló kölcsön bölcsőben alszik majd a mi szobánkban, és kb. félévesen átköltözik a nagyobbik szobájába.
Ki viszi a nagyobbikat a bölcsibe és hozza onnan haza az első napokban? Reggelente a férjem viszi a nagyobbikat bölcsibe, és ez egyben nekik egy minőségi kettesben töltött idő tud lenni. A három nagyszülő felváltva hozza haza őt, amíg én nem erősödöm meg annyira, hogy én hozzam el – és onnantól pedig ez a mi közös minőségi időnk lesz a nagyobbikkal.
Mit tehetünk, hogy a nagyobbik jól vegye a kanyart a kistesó érkezésekor? Sokat mesélünk a nagyobbiknak a kistesó érkezéséről mesekönyvekből, illetve válaszolunk a kérdéseire. A kicsi már a pocakból „küld neki ajándékokat”. Amikor megszületik a kicsi, családilag megünnepeljük, hogy a nagyobbik nagy testvér lett, ajándékkal, tortával, és a nagyszülőket is betréningezzük, hogy a nagyot ugrálják körbe a kicsi születése alkalmából, csökkentendő a féltékenységet.
Tudok-e majd rendesen szoptatni? Szoptatási tanácsadókból listát készítünk arra az esetre, ha szükség lenne rájuk, és anyatej-lelőhelyeket kutatunk fel, arra az esetre, ha nem lenne tejem.
Hogyan fogunk napi szinten töltekezni? Mindketten írtunk egy rövid listát azokról a dolgokról, amik gyorsan és könnyen feltöltenek bennünket, és betervezhetőek a hétbe (olvasás, masszázs, barátok, futás, zenehallgatás…stb.) a testi-lelki szétesést megelőzendő.
Hogy jut majd minőségi időnk egymásra a férjemmel, és a nagyobbikkal? A férjemmel közös időt úgy képzeltük el, hogy a nagyobbikat kiszervezzük pl. a nagymamához, és a kicsit magunkra kötve elmegyünk valahová.
Ki intézi majd a szokásos kafkai hivatali ügyeket? A hivatali ügyintézést a férjem intézi majd, és fogjuk fel kimenőként, amikor zenét hallgathat a villamoson és kedvére nézhet ki a fejéből, amíg nem szólítják.
Mit csinálunk, ha fertőző betegek vagyunk, hogy a csecsemő ne kapja el? Először is NEM leszünk betegek, de ha a nagyobbik hazahoz valami mutáns vírust a bölcsiből, akkor fájó szívvel a nagymamához költöztetjük, amíg fel nem épül, és nem kockáztatunk egy kórházas kört a kicsivel – amire sajnos rengeteg példát láttam az elmúlt hónapokban a közvetlen környezetemben.
Kinek a segítségére számíthatunk, és miben? A három lelkes és ráérő nagyszülőn kívül a korábbi bébiszitterünket elhívjuk hetente 2 alkalommal, és természetesen számítunk a barátainkra is bármiben, amit felajánlanak.
Szuperül hangzik, igaz?
Ehhez képest a valóság egy kissé felülírta a terveket. Volt, ami könnyebben ment, volt, ami zűrösebben alakult a vártnál.
Amit újra kellett tervezni
Külső támogatás. Amikor 10 nappal a kiírt dátum után végre kibújt a kicsi, akkor apukám külföldön volt éppen és csak egy hét múlva jött haza, anyukám beteg volt, és pár nap múlva egy műtét várt rá, az apósom pedig nyugdíjas vállalkozóként végre kapott pár sürgős megrendelést több hónapnyi szünet után. A lényeg az, hogy éppen, amikor a leginkább szükség lett volna rájuk – az első 2 hétben – szinte alig tudtak segíteni.
A bevált szuper bébiszitterünk, akinek hetekkel a szülés előtt jeleztük, hogy számítunk rá, bemondta az unalmast – mikor, ha nem most – és egy teljesen új jelölttel kellett elkezdenünk az összeszokást gyakorlatilag a szülés után, ami nem lett egy sikertörténet a megbillent lelkű nagyobbik kezelését illetően.
A barátaink tapintatból az első napokban nem kerestek bennünket.
Mi eléggé kipurcantunk a testi-lelki tehertől. Elszoktunk már a nem alvástól, és nem számítottunk a nagyobbik extrém reakciójára, amivel szemben teljesen eszköztelennek éreztük magunkat.
Testvérféltékenység. A kicsi éjjel született, addig a nagyobbik anyukámnál volt, és onnan aznap délután érkezett haza. Nagyon készültünk arra, hogy a találkozás a kistesóval pozitív élmény legyen neki. De hiába „hozott” neki a kicsi kisvasutat ajándékba, és hiába ünnepeltük csokitortával, hogy immár nagytesó lett, ő mégis nagyon kiakadt, amint meglátta a kicsit mellettem az ágyban. Szívfájdító volt látni a szomorú, csalódott, szemrehányó tekintetét. És hiába volt 10 napig otthon velünk, hogy összeszokjunk, idilli együttlétek helyett hatalmas dührohamok jöttek a semmiből minden nap. Rá sem ismertem a gyerekemre: fejhangon üvöltött, ököllel ütött minket – a kicsit szerencsére nem – és szándékosan tört-zúzott maga körül. Kétségbeejtő volt a helyzet, és roppant mód fárasztó.
A gyermekágy ki(nem)pihenése. A terveinkben szerepelt, hogy a segítőink pár órára majd lekötik alkalmanként a nagyobbikat, elviszik játszótérre, állatkertbe, ahol ő majd nagyon jól érzi magát, hiszen személyes törődést, csak neki szóló figyelmet kap. Hát, ez nem jött be: ő csak velünk szeretett volna lenni, kivéve, amikor csak velem, és az imádott nagyszülőkkel sem volt hajlandó szóba állni hosszú ideig. Eddig sosem látott szomorúságot, dührohamokat és végeláthatatlan hisztiket hozott az első pár hét, ami mindenkinek a türelmét próbára tette. Bármivel próbálkoztunk, nem volt jó: a nagyobbik pokolian haragudott ránk, és a frusztrációját le is vezette rajtunk. Noha a bábáim a lelkemre kötötték, hogy 2 hétig szigorúan feküdnöm kell, ebből szinte semmi nem valósult meg. Hamar rájöttünk, hogy a család összességében vett lelki nyugalma érdekében akkor járunk a legjobban, ha a nagyobbik a lehető legtöbb időt töltheti el csak velem. A harmadik héttől minden reggel én vittem már a bölcsibe és délután 2,5 órát töltöttünk el együtt a játszótéren, amíg a kicsire otthon valaki vigyázott.
Szorongás- és pánikrohamok. Arra sem számítottam, hogy a szülés után 2-3 nappal szorongás- és pánikrohamaim lesznek, akár az első szülés után. Annak idején ezt a traumatikus szülésélmény számlájára írtam, és nem értettem, most miért bukkant fel újra. A legdurvább tünet az volt, hogy amint becsuktam a szemem és lefeküdtem, elkezdtem fulladni. Hiába voltam hulla fáradt, hiába aludtak a kicsik, nem tudtam pihenni. Amint elszenderedtem, arra riadtam fel, hogy elfelejtettem levegőt venni, és megfulladok. Egy idő után elkezdtem az estéktől félni, már vártam a halálfélelmet és a pánikot. 5 nap alatt összesen 8 órát aludtam, és éreztem, ezt nem bírom ki sokáig.
A szorongások sokfélék voltak, és nagyon erősen jelentkeztek: hogy a kisfiam, akit most szültem, egyszer meg fog halni, és én semmit nem tehetek ez ellen; hogy én is meghalok egyszer; hogy a szülés fontos tapasztalatát nem tudom megosztani a férjemmel, mert nincsenek rá szavaim, és a megoszthatatlanság távolságot teremt közöttünk; hogy hogyan fogjuk bírni fizikailag és lelki energiákkal két gyerekkel, amikor néha eggyel is alig birkózunk meg?
Végül mindkét problémára a barátnőm prána-kezelése hozta meg az azonnali gyógyírt. El sem tudom mondani, mennyire jó volt végre aludni, és végre szorongások nélkül egyszerűen csak örülni a családomnak.
Váratlan meglepetés volt a teljesen problémamentes terhességet követően, hogy a szülés után szinte azonnal összeomlott az immunrendszerem. Taknyos voltam, köhögtem és kijött a számon egy herpesz, gyógyszert a szoptatás miatt persze nem vehettem be, maradt a pemetefű cukorka és a népi kuruzslás. A két hét kötelező fekvés helyett folyamatos pörgés következett minimális alvással. Mindennek tetejébe elestem, és összezúztam az alsó csigolyáimat, ami miatt alig tudtam ülni, és nagyon fájt a mozgás. A túlerőltetéstől achilles ínhüvely gyulladásom lett – mintha a Jóisten kicsit didaktikusan üzenne, hogy maradjak már veszteg, hiszen pihennem kell!
Ami bevált
Háborítatlan első napok. Hogy mire gondolok? A szülés után másnap a saját otthonomban, a saját ágyamban ébredni az újszülött gyerekemmel és a férjemmel. Tudom, könnyű ezt mondani, amikor a magyar kórházi gyakorlatban csak papíron létezik ambuláns szülés, de fontosnak tartom megosztani ismét, hogy számomra mennyire meghatározó volt, és mennyire rányomta a bélyegét a gyermekágyas időszakra a háborítatlanság. Nem csak a szülésé, hanem az első napoké is, ami egy kórházban semmilyen szempontból nem ideális. Ezeket a saját tempóban, intimitásban megélt első napokat is az otthonszülésnek köszönhetem. A gyerekem eszik, alszik, szemlélődik, és nyugodt, amilyen az én lelkem volt a terhesség és a szülés alatt.
Szülésfeldolgozás. Mert bármilyen jó élmény volt is, a szülés egy hatalmas testi sokk, és a kétgyerekes szülővé válás egy nagy változás az életemben, amit mindenféle lelki hullámhegy és –völgy kísér – lásd a nem várt szorongásokat és az endorfin-fröccsöt. És ez a feldolgozás most kétféle módon történik meg. Négy szorongásokkal teli álmatlan éjszakán át a férjemmel órákon át beszélgetünk a szabad levegőn, kint az erkélyen csizmában és pokrócokba csavarva. Ha beszélek és beszélnek hozzám, érzem, hogy élek, csökken a halálfélelem, a pánik. Megtudom, ő hogyan élte meg a szülést, mennyire aggódott, hogy nem lesz-e valamilyen komplikáció, de soha nem beszélt erről a félelméről, hogy ne terheljen ezzel. Ő így támogatott a döntésemben, hogy otthon akarok szülni. Ezen az introvertált módon fejezte ki a szeretetét. És elkezdem lejegyezni magamnak a hirtelen tudatosuló, megfogalmazódó, de illékony tapasztalatokat, amikből megszületik végül a szülésélmény posztom.
Amire nem számítottam, azok a bennem munkáló örömhormonok voltak – ez az első szülés után nekem teljesen kimaradt. Minden nap többször elöntött a mélységes öröm és hála, hacsak ránéztem a gyerekeimre, vagy a férjemre. Mint amikor az ember szerelmes. És ez a sok öröm és hála erőt adott és felemészthetetlen energiát a napi terhek viselésére. Meglepett, mennyire jól bírom a napi 3-4 óra alvást, a fizikai megerőltetést, az állandó türelmet és figyelmet igénylő gyerekeimmel törődést, és bármi nehézséget, változást.
Lazaság, rugalmasság. Magamra szabom a divatos gyerekgondozási elméleteket, mások tapasztalatait, és egyáltalán nem érdekel, hogy ehhez ki mit szól. Amikor az első két napban nem volt tejem, és a kicsi vérhólyagot szopott a mellemre, eldöntöttem, hogy nem leszek hős mártír, nem kockáztatok egy mellgyulladást, és szoptatás helyett fejtem a tejet pár napig, ha pedig nincs elég tejem, tápot adok neki. Mire a seb begyógyult, lett tejem is, és szépen beállt az igény szerinti szoptatás – noha ezzel tuti szembementem a kórházi csecsemős nővérek és a La Leche Liga ajánlásaival.
Új dolgokkal kísérletezünk. Noha a nagyobbik sosem tűrte magán a hordozókendőt, a kisebbikkel ismét nekifutottunk, és vele bevált. Öröm a hordozás neki és nekem is. Az újrapróbálkozás pedig megerősít valahogy az anyai kompetenciáimban – ez is sikerült – és segít nyitottnak maradni más új dolgok felé. Például befizetünk egy hosszú hétvégére barátokkal, és bizakodunk benne, hogy jó lesz, menni fog.
A nagyé az elsőbbség. Mindig. Mindenben. A napi csak vele töltött idő, csak rászánt figyelem megtérül: a gyermekágy végére a napi átlag nyolc hiszti kettőre redukálódik. A jó idő kedvez a napi kettesben játszóterezésnek, és az óvodai nyílt napokra is kettesben megyünk, amit nagyon élvez. Ő is akar szopizni, hát megengedem neki. Éjszakánként magához hív „Mamamadár! Mamamadár! Én egy kis fióka vagyok.”, és jön velem aludni. A nagy szófán összebújások után nyugodtabb reggelek jönnek. Az eleinte feneketlen kútnak tűnő szeretettankját a sok együtt töltött idővel sikerül szép lassan újratölteni.
Komatál. Kajarendelés. Mindenképpen szuper ötletnek bizonyul a rendszere főzés elengedése ezekben az első hetekben. Hét közben a Nemsütiből rendelek ebédet, hétvégén egy közeli étteremből. Igen, kétszer annyiba kerül, mintha én készíteném el otthon, de erre most tényleg nincsen időnk, és olyan jól esik ezzel most kényeztetni magunkat. A barátaink közül többen felajánlják, hogy hoznak ennivalót. Mindenkitől elfogadjuk – egyszer. Ilyenkor ez a legjobb ajándék, hálásak vagyunk mindenkinek érte. Esküszöm, akkora izgalom, mint gyerekkoromban a Mikulás-csomag bontogatás: „vajon mit hozott?”
Családi fotózás. Azt hiszem a legkialvatlanabbak azon a délelőttön voltunk, a felnőttek rémesen néznek ki szinte az összes képen, de nem bántam meg, hogy készültek az ötnaposról minden családtaggal profi fotók hála a közelben lakó kedves kisgyerekes anyának, aki eljött hozzánk, és belefotózott a hétköznapjainkba.
Vásárlás kiszervezése apukámnak, aki lelkiismeretesen és körültekintően szállította nekünk a túlélő csomagokat hétről hétre. Ehhez készítettem a telefonomba egy alap listát (pelenka, popsitörlő, kenyér, tej…stb.) és ezt szerkesztettem újra hétről-hétre.
Barátnőm segítsége reggelente. Felbecsülhetetlen egy nyugis napindítás. Akinek kisgyereke van, az pontosan tudja, mekkora stressz bír lenni egy reggeli elindulás, és mennyit számít, ha sikerült beleszuszakolni a reggeli készülődésbe egy ülve megivott teát, egy zuhanyozást, és a nagyobbikkal egy kis meseolvasást, indulás előtti játékot. A barátnőm szinte minden reggel eljött hozzánk heteken át – hétvégén is! – 7-9 között, és derűs mosollyal átvette valamelyikünktől a kicsit, és etette, ringatta, amíg mi összeszedtük magunkat. Ezzel azt hiszem sok családi egymásnak feszülést megspóroltunk magunknak.
Napközben, a kicsi alvásidejében töltekezem. A két gyerekes lét egyik legelső felismerése az, hogy egy gyerekkel szinte wellness… Amíg a kicsi alszik, én szépirodalmat olvasok és naplót, posztokat írok, ami egyben reflexiós idő is számomra: az élmény áradatot segít egy kicsit feldolgozni. Ez nekem még az alvásnál is fontosabb, az én Maslow-i piramisom legalja, a lelki integritásom kulcsa.
Minőségi intim idő a férjemmel. Na, attól valóban féltem, hogy egymásra semmi időnk nem jut majd, és szép lassan elszigetelődünk egymástól. Kellemes meglepetés volt, hogy az első hetekben az éjszakai közös ébredések a kicsihez közös talált idők voltak. Együtt örültünk az újszülöttnek, és tudtunk semmi másra, csak egymásra figyelve pár szót váltani.
Látogatók hétről-hétre. A baráti látogatások alkalmával mindig meg tudtam osztani az éppen aktuális élményeket. Ezek a megosztások reflexiós idők is voltak, és segítettek a történtek feldolgozásban is. Ezen kívül „felnőtt” idők, ahol ki tudtam szakadni a gyermekgondozás nem éppen intellektuálisan kihívó feladataiból. Azokkal a barátaimmal, akik meglátogattak ezekben az első hetekben, a kapcsolatunk is erősödött, talán mert valami igazán fontos életeseményben a lelki kísérőimnek szegődtek. Sokakat én magam hívtam, most tudatosan tettem az elszigetelődés ellen.
Masszőr házhoz. Na, ez életmentő volt a szülés után 2-3 nappal, amikor még testileg összetörtnek éreztem magam, viszont „szobafogságon” voltam. Tulajdonképpen csak tettem egy próbát: felhívtam azt a lányt, akihez járni szoktam masszázsra, hogy belefér-e neki, hogy felugrik valamikor hozzánk. És belefért. Büszke vagyok magamra, hogy eljutottam oda, hogy egy ilyen igényt meg tudok magamnak fogalmazni, és utána ahelyett, hogy lebeszélném magamat róla („Miért is jönne ki hozzám?” = nekem ez nem jár), azt keresem, vajon van-e megoldás erre az igényre.
