Egy coaching folyamat tanulságai 3. rész

Kata keze3Sokszor kérdezitek, mi történik a megoldásközpotú coachingon? És mi történik egy jóvátehetetlen veszteségnél? Erre nem könnyű válaszolni, hiszen mindig más: adott helyzetekre keresünk személyre szabott megoldásokat. Most azonban kivételes lehetőségetek nyílik bepillantást nyerni egy háromalkalmas  coaching folyamat során vezetett naplóba a kezdetektől a mai napig működő eredményekig!

Tavaly a családi nyaraláson hívott fel egy régi ügyfelem kétségbe esve. Sokkolóan nehéz helyzetbe került, mert húsevő baktérium támadta meg a kezét, amíg a harmadik babáját várta, és nem lehetett tudni, tudja-e majd valaha használni a kezét. Arra kért, ajánljak neki pszichológust, hogy fel tudja dolgozni, ami történik vele. Én viszont megoldást ajánlottam neki. Összesen háromszor találkoztunk, ő pedig naplót vezetett a coaching folyamatról. Az első részt itt tudjátok elolvasni a másodikat pedig itt.

Coaching napló 3. rész

SZÜLÉSRE VALÓ FELKÉSZÜLÉS

Szép lassan (hetek-hónapok) gyógyulásnak indult a kezem, de így is örökké orvoshoz, gyógytornára kellett járnom. Terhességi cukrom is volt, így a diéta mellett, belgyógyász kontrollra is jártam minden héten. Így minden napra jutott legalább egy orvosi kezelés, vagy kontroll, kötözés… Közeledett a kitűzött szülés napja, amit legszívesebben a végtelenségig toltam volna magam előtt: Szerettem volna, ha minél jobb állapotba kerül a kezem, amire megérkezik a pici, hogy el tudjam rendesen látni. Féltem a szüléstől, hiszen tudtam a korábbi program császárokból, hogy kb mire számíthatok. Kezem miatti műtéti élmények még nagyon frissek voltak, nem akartam újra műtő közelébe se menni. Rettegtem, hogy kisebbik lányom a szülést követően még jobban elutasít majd. Nem éreztem magamban erőt se fizikait se lelkit, hogy világra hozzak, majd gondozzak egy újszülöttet. Közben ettől iszonyú lelkiismeret-furdalásom is volt. Emellett csak remélni tudtam, hogy a 3 gyerek ellátását már megoldjuk a férjemmel és a nagyszülők nem lesznek a mindennapjaink része. Szóval, ha rajtam múlott volna, még biztos halogatom a szülést, de közeledett a 40. hét.

 

SEGÍTSÉGET KÉRNI

Kata gyerekei 6Kértem Dórát, hogy segítsen, mert úgy érzem, nem vagyok rá kész. Hihetetlen “kutatómunkába ” kezdett, hogy megtalálja a rengeteg aggályom mellett azt, ami a segítségemre lehet. Végig beszéltük, hogy mire számíthatok, mi tenné könnyebbé számomra a kórházi napokat, a gyermekágyas időszakot. Segített megfogalmazni az igényeimet, átgondolni, hogy mitől is tartok, felkészülni a szülésre. Azt hiszem, a beszélgetései nélkül egy lelki roncs feküdt volna a szülő/műtő ágyon. A szülésre való készülődés idejében is alkalmazni tudtam, amit a korábbi időszakában megtaláltam a segítségkéréssel kapcsolatban. Azaz előre végig gondoltam, mikor kitől milyen segítséget várok. Majd igyekeztem ezt mindenkinek idejében a tudomására hozni.

 

HOSSZÚ TÁVÚ HASZNOK

Sajnos korán sem voltak ideálisak a szülés körülményei, és a felépülésbe is sok “hiba csúszott”. Nagyon vacakul voltam jó pár napig. Nem is értettem, hogy korábbi szülések után hogy tudtam bárkit is jó szívvel látni a kórházban látogatóként. Ekkor már nem tudtam Dórával rendszeresen találkozni, de egy-egy elgondolkodtató kérdését, gyakorlatát mindig felelevenítek, amikor valamilyen elakadás van az életemben. Mivel utóbbi években elsősorban anyai szerepem a legerősebb, illetve egyébként is önfeláldozó típus vagyok, nekem nagy kihívást jelent, hogy a saját érdekeimet képviselni tudjam. Már-már annyira, hogy saját vágyaimat teljesen szőnyeg alá söpröm. Ezért nagyon hasznos számomra Dóra azon gyakorlata, ami azt kéri, hogy időnként állják meg, és gondoljam végig, hogy éppen akkor mi esne, jól, mi tenne boldoggá. Bármi apróság… És ha tehetem, tegyem is meg azonnal. Felszabadító érzés és hihetetlen energiákat mozgósított számomra ez a gyakorlat: meg tudtam fogalmazni, hogy mit szeretnék, sőt tenni is tudtam érte. Ez már önmagában dicséretes, ráadásul valami olyat is megteszek, ami önmagában boldoggá tesz! A nehéz gyermekágyas időszakban ezt próbáltam alkalmazni. (Volt olyan, amikor a nap közepén beültem egy kád meleg vízbe kiengedni a fáradt gőzt! Az elmúlt 6 évben, amióta családanya vagyok, erre még nem igazán volt példa, főleg nem lelkiismeret-furdalás nélkül!)

 

HÁLÁS VAGYOK

Lassan 1 év telt el a balesetem óta, legkisebb gyermekünk elmúlt fél éves, középső lányunk újra anyás (is) lett :-). Ugyan még mindig gyógytornára járok a kezemmel, de szinte már fel sem tűnik, hogy korlátozottan tudom csak mozgatni az egyik ujjamat, illetve kézfejem érzéketlensége sem zavaró már. Felmerült a plasztikai műtét lehetősége, hogy az egész kezemet borító seKata gyerekei8bhelyet eltüntessék. Én azonban nem szeretném. Hiszen minden alkalommal, amikor rápillantok a kezemre, eszembe jut, hogy milyen hálás lehetek azért, hogy egy ilyen komoly dolgot, mint a húsevő baktérium, ilyen könnyen megúsztam! És még egy csomó más gondolat is eszembe jut a kezemre nézve: Megtanultam pozitívan – na, jó pozitívabban – szemlélni a világot. Megtanultam hálásnak lenni olyan dolgokért, amiket korábban teljesen természetesnek vettem. Megtanultam segítséget kérni, ha szükséges. Megtanultam segítséget elfogadni, ha felajánlják. Megtanultam jobban hangot adni az igényeimnek.

 

AZ IGAZÁN FONTOS DOLGOK AZ ÉLETBEN

Pár hete a jegygyűrűmet is újra a helyén viselem, a sebes kezemen, ami egy újabb jelkép a számomra: Párkapcsolati nehézségeink során arra emlékeztet, hogy férjem mennyire a társam, segítőm, támaszom volt a nehéz napokban. Ezért igyekszem a szürke hétköznapok során felülemelkedni azokon az apróságokon, amik fel tudnak őrölni egy kapcsolatot, és igyekszem az élet lényeges dolgaira koncentrálni.

Összességében hálás lehetek a balesetemnek, mert boldogabb és teljesebb életet élek ma már, mint a baleset nélkül éltem volna. Abban pedig, hogy a baleset után a „lelki felépülésem” ilyen irányt vett, vitathatatlanul központi szerepe volt Dórának. Örök hálám érte!

Érdekelnek más anyák tapasztalatai, bevált megoldásai?

Kövesd az Anyacsavart a Facebookon!

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

Egy coaching folyamat tanulságai 1. rész

naplóSokszor kérdezitek, mi történik a megoldásközpotú coachingon? Erre nem könnyű válaszolni, hiszen mindig más: adott helyzetekre keresünk személyre szabott megoldásokat. Most azonban kivételes lehetőségetek nyílik bepillantást nyerni egy háromalkalmas  coaching folyamat során vezetett naplóba a kezdetektől a mai napig működő eredményekig!

Tavaly a családi nyaraláson hívott fel egy régi ügyfelem kétségbe esve. Sokkolóan nehéz helyzetbe került, és teljesen kilátástalannak érezte, hogy meg tud vele birkózni. Arra kért, ajánljak neki pszichológust. Én viszont megoldást ajánlottam neki. Összesen háromszor találkoztunk, ő pedig naplót vezetett a coaching folyamatról. Íme!

Coaching napló 1. rész

A BALESET

Kata keze1Kezdetben egy pszichológust akartam felkeresni, hogy segítsen feldolgozni az engem ért traumát: egy apró sérülésen keresztül húsevő baktérium támadta meg a bal kézfejemet. Kevesebb, mint egy nap leforgása alatt már komoly kórházi ellátásra szorultam. Végül egy kétórás altatásos műtét során sikerült megállítani a fertőzést, majd egy következő műtéttel nagyjából helyrehozták, amit a baktérium meghagyott az érintett ujjamból és kézfejemből. Mindez 3. gyermekemmel 24 hetes terhesen. A balesetet követően nagyon sok és aggasztó információt kellett feldolgoznom. Hiszen nem lehetett tudni, hogy sikerül-e megmenteni a kezem/ujjam. Az szerencsére hamar kiderült, hogy gyermekünknek nem lesz/lett baja, de nyilván az altatások és a gyógyszerek nem tesznek túl jót neki. Továbbá az már biztos volt, hogy bárhogy is alakul a kezem sorsa, hónapokig fog tartani a fájdalmakkal járó felépülés. Ez idő alatt szinte semmire sem fogom tudni használni az érintett kezemet.

 

A NEHÉZSÉGEK, AMIKKEL MEG KELLETT KÜZDENEM

kata keze2Szóval itt volt ez a “sokk élmény”, amit meg kellett valahogy emészteni. De mivel otthon 2 gyerkőc (4,5 éves és 21 hónapos) várt rám, nem sok időm volt nyalogatni a sebeimet. Ez okozta a következő nehézséget: haza engedtek ugyan a kórházból, de napi szinten jártam kötözésre, állandó fájdalmaim voltak és a bal kezemet egyáltalán nem tudtam használni. Így a háztartásban, gyerekek körüli teendőkben állandó segítségre szorultam. Így esett, hogy jelen voltam ugyan a család és a gyerekek életében, de csak, mint passzív megfigyelő.

Férjem vett át nagyon sok mindent a korábbi feladataimból, tette mindezt a munkája terhére. Ez egy újfajta szerepfelosztást jelentett közöttünk, amit kényszeres volta miatt megint csak nehéz volt elfogadni.

Emellett állandó segítséget is kaptam a nagyszülők személyében, akik kvázi hozzánk költöztek, hogy nekem segítsenek, ha a férjem nincs otthon. (Az elején saját magam ellátása is nehézségekbe ütközött. Próbált már valaki egy kézzel felvenni egy melltartót? Nem egyszerű! Kezdetben egészen lehetetlennek tűnt…) Szóval hálás lehettem, hogy volt segítségem, de egyúttal rengetek konfliktussal is járt a nagyszülők örökös jelenléte.

Kata gyerekei3A legfájóbb pont mégis az volt számomra, amikor kisebbik lányom teljesen elutasított magától. Csak és kizárólag az apja csinálhatott vele mindent. Még akkor is, amikor már-már képes voltam mondjuk egy kabát felsegítésére, sikító frászt kapott tőlem. Nem csodálkoztam, hisz egyik napról a másikra eltűntem az életéből, majd mikor hazajöttem, nem tudtam csinálni vele semmit. Ráadásul mindenki vigyázott rám, mint egy hímes tojásra, így mindig rászólt valaki, ha odajött hozzám, hogy véletlenül se üsse, húzza, fogja stb. meg a kezemet. Aztán az apja szoktatta a bölcsibe is… Majd 39 hetes terhes voltam, amikor tüdőgyulladást kapott és kórházba került, én nem tudtam bent maradni vele. Szóval megértettem az okát az elutasításának, de nagyon nehezen dolgoztam fel. Szomjaztam a szeretetét, a közelségét…

És akkor ezek mellett még várt rám életem harmadik program császára. Úgy, hogy az előző kettő sem volt számomra túl pozitív élmény. A baleset után nem éreztem magamban semmi lelki erőt ahhoz, hogy kihordjak, “megszüljek” még egy gyereket. Néha még az is megfordult a fejemben, hogy minek is nekünk ez a 3. gyerek, nélküle is elég bonyolult az életünk… Ettől a gondolattól meg persze őrült lelkiismeret furdalásom lett.

 

NINCS IDŐ KESEREGNI, HALADNI KELL ELŐRE!

Kata gyerekei2Ebben a helyzetben éreztem azt, hogy valami lelki támogatásra lenne szükségem. Azt viszont határozottan megfogalmaztam magamnak, hogy nem szeretném magam halálra analizálni, megfejteni, hogy mi hogy vezethető vissza a gyerekkoromra. Úgy éreztem, erre most nincs időm, energiám. Sürgették a gyerekek, illetve a szülés várható időpontja. Nincs idő keseregni, haladni kell előre! Azonnali segítségre vágytam, ami már másnap segít megélni a mindennapokat. Ebben nagyon-nagyon hasznos volt a Dóra által alkalmazott megoldás központú módszer.

Eleinte meg se tudtam fogalmazni, hogy mit is szeretnék, csak azt éreztem, hogy nem vagyok jól és nem tudom, merre van az előre. Féltem. Hogy mitől? Attól, hogy nem tudom, mi lesz, hogy lesz. Én az a fajta ember vagyok, aki szeret mindig mindent jó előre megtervezi. Ha valami bizonytalan, akkor én mindig a lehető legrosszabbra készülök. Dóra támogató kérdései segítettek elgondolkodni, hogy mi az valójában, ami miatt szorongok, illetve, hogy mi az, ami segítségemre lehet ebben a helyzetben.

Érdekel a folytatás? Kövesd az Anyacsavart a Facebookon!

pd_nevjegy

 

 

 

Gyermekágy második gyerekkel

IMG_2472_2ps– mézeshetek, vagy megtudtuk, mi a magyarok istene

6 hét esszenciája arról, amit terveztünk, amire nem számítottunk, és kénytelenek voltunk újratervezni, és arról, ami bevált, és egyfajta tanulság saját magam számára is. Meg talán Nektek… Előre szólok, ez hosszú lesz!

Amit terveztünk

Jól emlékszem, milyen mellbevágó volt az, ahogyan az első gyerekünk születése után fenekestül felfordult az életünk. Mint egy súlyos baleset után: testi és lelki tartalékaink az utolsókat rúgták, az anyagi terhek miatt az életszínvonalunk egy szintet visszaesett, a társas életünk egy része teljesen megszűnt, egy másik része gyökeresen átalakult: azok a barátaink maradtak meg, akik hajlandóak voltak velünk délután 4-8 között találkozni, és tolerálni, hogy 3-4 mondatonként megszakítja a beszélgetést egy pelenkacsere, egy etetés, egy újraaltatás. Ők – nagyon kevés kivételtől eltekintve – azok voltak, akiknek már szintén volt gyerekük. Úsztunk az árral, és nem tudtuk magunkat utolérni hónapokig. A nyaralás egy alvásmegvonásos munkatáborra hajazott, a hétköznapok stressz-szintje elérte a tűréshatárt.

Hiába mondta mindenki, hogy a gyerekgondozás 24 órás szolgálat, ez teljesen értelmezhetetlen, ha valakinek nincsen még gyereke. Készültünk a szülésre, de a gyermekágyas időszakra nem – nem is gondoltuk, hogy kellene, erről senki nem beszélt, a frankómegmondás széles körben elterjedt kultúrája ellenére erre nem igazán kaptunk jó tanácsokat a környezetünkből.

Amikor a 2. gyerekemmel lettem várandós, öröm helyett először páni rettegés uralkodott el rajtunk, és el sem tudtuk képzelni, hogy fogjuk még egyszer kibírni az első hónapokat. Közben irigységgel vegyes csodálattal figyeltem a környezetemben azokat, akik ezt az időszakot örömtelien, zökkenőmentesen, lazán tudták megélni. Vajon hogy csinálják?

Elhatároztuk, hogy most már a korábbi tapasztalatainkkal felvértezve alaposan felkészülünk az első időkre. Készítünk gyermekágyi tervet, és nem bízzuk a véletlenre, hogy fogunk-e enni, aludni, zuhanyozni, töltekezni, egymással minőségi időt együtt tölteni. Szemrebbenés nélkül fogunk segítséget kérni, lelkifurdalás nélkül fogjuk a felajánlott támogatást elfogadni, nem hagyjuk szétesni önmagunkat és a kapcsolatunkat.

Egy vasárnap délután leültünk a férjemmel, és külön-külön összeírtuk, mi az, amitől tartunk, vagy amire megoldást keresünk.

A következők kerültek a listánkra, majd mellé lehetséges megoldások gyanánt:

apa alszikHogyan fogunk tudni aludni? Ki, mikor kel fel majd éjjelente a kicsi(k)hez?   A férjem alszik többet éjjel, én próbálok nappal.

Ki fog főzni?  Összeállítunk egy top 10 menüt, és anyukámat kérjük meg, hogy főzzön, hiszen rá minden nap számítunk majd a kezdetekkor.

És bevásárolni ki fog? Apukámat kérjük meg, hogy bevásároljon gondosan megírt és e-mailben átküldött lista alapján.

Hogy fogjuk megoldani 2 gyerekkel az esti fürdetés+fektetés rutint? A kicsit nap közben fürdetjük – hiszen neki tök mindegy, mikor fürdik, nem lett piszkos a játszótéren -, így nem kell két gyereket fürdetni egyszerre.

Hol alszik majd a kicsi? (A mi szobánkban? A nagyobbikkal egy szobában? A mi ágyunkban? Saját ágyban, Bölcsőben?) A kicsi a szomszédság körében vándorló kölcsön bölcsőben alszik majd a mi szobánkban, és kb. félévesen átköltözik a nagyobbik szobájába.

Ki viszi a nagyobbikat a bölcsibe és hozza onnan haza az első napokban? Reggelente a férjem viszi a nagyobbikat bölcsibe, és ez egyben nekik egy minőségi kettesben töltött idő tud lenni. A három nagyszülő felváltva hozza haza őt, amíg én nem erősödöm meg annyira, hogy én hozzam el – és onnantól pedig ez a mi közös minőségi időnk lesz a nagyobbikkal.

Mit tehetünk, hogy a nagyobbik jól vegye a kanyart a kistesó érkezésekor?    Sokat mesélünk a nagyobbiknak a kistesó érkezéséről mesekönyvekből, illetve válaszolunk a kérdéseire. A kicsi már a pocakból „küld neki ajándékokat”. Amikor megszületik a kicsi, családilag megünnepeljük, hogy a nagyobbik nagy testvér lett, ajándékkal, tortával, és a nagyszülőket is betréningezzük, hogy a nagyot ugrálják körbe a kicsi születése alkalmából, csökkentendő a féltékenységet.

Tudok-e majd rendesen szoptatni?     Szoptatási tanácsadókból listát készítünk arra az esetre, ha szükség lenne rájuk, és anyatej-lelőhelyeket kutatunk fel, arra az esetre, ha nem lenne tejem.

pihenés babávalHogyan fogunk napi szinten töltekezni?    Mindketten írtunk egy rövid listát azokról a dolgokról, amik gyorsan és könnyen feltöltenek bennünket, és betervezhetőek a hétbe (olvasás, masszázs, barátok, futás, zenehallgatás…stb.) a testi-lelki szétesést megelőzendő.

Hogy jut majd minőségi időnk egymásra a férjemmel,  és a nagyobbikkal? A férjemmel közös időt úgy képzeltük el, hogy a nagyobbikat kiszervezzük pl. a nagymamához, és a kicsit magunkra kötve elmegyünk valahová.

Ki intézi majd a szokásos kafkai hivatali ügyeket?    A hivatali ügyintézést a férjem intézi majd, és fogjuk fel kimenőként, amikor zenét hallgathat a villamoson és kedvére nézhet ki a fejéből, amíg nem szólítják.

Mit csinálunk, ha fertőző betegek vagyunk, hogy a csecsemő ne kapja el? Először is NEM leszünk betegek, de ha a nagyobbik hazahoz valami mutáns vírust a bölcsiből, akkor fájó szívvel a nagymamához költöztetjük, amíg fel nem épül, és nem kockáztatunk egy kórházas kört a kicsivel – amire sajnos rengeteg példát láttam az elmúlt hónapokban a közvetlen környezetemben.

Kinek a segítségére számíthatunk, és miben?  A három lelkes és ráérő nagyszülőn kívül a korábbi bébiszitterünket elhívjuk hetente 2 alkalommal, és természetesen számítunk a barátainkra is bármiben, amit felajánlanak.

Szuperül hangzik, igaz?

Ehhez képest a valóság egy kissé felülírta a terveket. Volt, ami könnyebben ment, volt, ami zűrösebben alakult a vártnál.

 

Amit újra kellett tervezni

IMG_2358_psKülső támogatás. Amikor 10 nappal a kiírt dátum után végre kibújt a kicsi, akkor apukám külföldön volt éppen és csak egy hét múlva jött haza, anyukám beteg volt, és pár nap múlva egy műtét várt rá, az apósom pedig nyugdíjas vállalkozóként végre kapott pár sürgős megrendelést több hónapnyi szünet után. A lényeg az, hogy éppen, amikor a leginkább szükség lett volna rájuk – az első 2 hétben – szinte alig tudtak segíteni.

A bevált szuper bébiszitterünk, akinek hetekkel a szülés előtt jeleztük, hogy számítunk rá, bemondta az unalmast – mikor, ha nem most – és egy teljesen új jelölttel kellett elkezdenünk az összeszokást gyakorlatilag a szülés után, ami nem lett egy sikertörténet a megbillent lelkű nagyobbik kezelését illetően.

A barátaink tapintatból az első napokban nem kerestek bennünket.

Mi eléggé kipurcantunk a testi-lelki tehertől. Elszoktunk már a nem alvástól, és nem számítottunk a nagyobbik extrém reakciójára, amivel szemben teljesen eszköztelennek éreztük magunkat.

Testvérféltékenység. A kicsi éjjel született, addig a nagyobbik anyukámnál volt, és onnan aznap délután érkezett haza. Nagyon készültünk arra, hogy a találkozás a kistesóval pozitív élmény legyen neki. De hiába „hozott” neki a kicsi kisvasutat ajándékba, és hiába ünnepeltük csokitortával, hogy immár nagytesó lett, ő mégis nagyon kiakadt, amint meglátta a kicsit mellettem az ágyban. Szívfájdító volt látni a szomorú, csalódott, szemrehányó tekintetét. És hiába volt 10 napig otthon velünk, hogy összeszokjunk, idilli együttlétek helyett hatalmas dührohamok jöttek a semmiből minden nap. Rá sem ismertem a gyerekemre: fejhangon üvöltött, ököllel ütött minket – a kicsit szerencsére nem – és szándékosan tört-zúzott maga körül. Kétségbeejtő volt a helyzet, és roppant mód fárasztó.

játszótérA gyermekágy ki(nem)pihenése. A terveinkben szerepelt, hogy a segítőink pár órára majd lekötik alkalmanként a nagyobbikat, elviszik játszótérre, állatkertbe, ahol ő majd nagyon jól érzi magát, hiszen személyes törődést, csak neki szóló figyelmet kap. Hát, ez nem jött be: ő csak velünk szeretett volna lenni, kivéve, amikor csak velem, és az imádott nagyszülőkkel sem volt hajlandó szóba állni hosszú ideig. Eddig sosem látott szomorúságot, dührohamokat és végeláthatatlan hisztiket hozott az első pár hét, ami mindenkinek a türelmét próbára tette. Bármivel próbálkoztunk, nem volt jó: a nagyobbik pokolian haragudott ránk, és a frusztrációját le is vezette rajtunk. Noha a bábáim a lelkemre kötötték, hogy 2 hétig szigorúan feküdnöm kell, ebből szinte semmi nem valósult meg. Hamar rájöttünk, hogy a család összességében vett lelki nyugalma érdekében akkor járunk a legjobban, ha a nagyobbik a lehető legtöbb időt töltheti el csak velem. A harmadik héttől minden reggel én vittem már a bölcsibe és délután 2,5 órát töltöttünk el együtt a játszótéren, amíg a kicsire otthon valaki vigyázott.

Szorongás- és pánikrohamok. Arra sem számítottam, hogy a szülés után 2-3 nappal szorongás- és pánikrohamaim lesznek, akár az első szülés után. Annak idején ezt a traumatikus szülésélmény számlájára írtam, és nem értettem, most miért bukkant fel újra. A legdurvább tünet az volt, hogy amint becsuktam a szemem és lefeküdtem, elkezdtem fulladni. Hiába voltam hulla fáradt, hiába aludtak a kicsik, nem tudtam pihenni. Amint elszenderedtem, arra riadtam fel, hogy elfelejtettem levegőt venni, és megfulladok. Egy idő után elkezdtem az estéktől félni, már vártam a halálfélelmet és a pánikot. 5 nap alatt összesen 8 órát aludtam, és éreztem, ezt nem bírom ki sokáig.

A szorongások sokfélék voltak, és nagyon erősen jelentkeztek: hogy a kisfiam, akit most szültem, egyszer meg fog halni, és én semmit nem tehetek ez ellen; hogy én is meghalok egyszer; hogy a szülés fontos tapasztalatát nem tudom megosztani a férjemmel, mert nincsenek rá szavaim, és a megoszthatatlanság távolságot teremt közöttünk; hogy hogyan fogjuk bírni fizikailag és lelki energiákkal két gyerekkel, amikor néha eggyel is alig birkózunk meg?

Végül mindkét problémára a barátnőm prána-kezelése hozta meg az azonnali gyógyírt. El sem tudom mondani, mennyire jó volt végre aludni, és végre szorongások nélkül egyszerűen csak örülni a családomnak.

Váratlan meglepetés volt a teljesen problémamentes terhességet követően, hogy a szülés után szinte azonnal összeomlott az immunrendszerem. Taknyos voltam, köhögtem és kijött a számon egy herpesz, gyógyszert a szoptatás miatt persze nem vehettem be, maradt a pemetefű cukorka és a népi kuruzslás. A két hét kötelező fekvés helyett folyamatos pörgés következett minimális alvással. Mindennek tetejébe elestem, és összezúztam az alsó csigolyáimat, ami miatt alig tudtam ülni, és nagyon fájt a mozgás. A túlerőltetéstől achilles ínhüvely gyulladásom lett – mintha a Jóisten kicsit didaktikusan üzenne, hogy maradjak már veszteg, hiszen pihennem kell!

Ami bevált

Háborítatlan első napok. Hogy mire gondolok? A szülés után másnap a saját otthonomban, a saját ágyamban ébredni az újszülött gyerekemmel és a férjemmel. Tudom, könnyű ezt mondani, amikor a magyar kórházi gyakorlatban csak papíron létezik ambuláns szülés, de fontosnak tartom megosztani ismét, hogy számomra mennyire meghatározó volt, és mennyire rányomta a bélyegét a gyermekágyas időszakra a háborítatlanság. Nem csak a szülésé, hanem az első napoké is, ami egy kórházban semmilyen szempontból nem ideális. Ezeket a saját tempóban, intimitásban megélt első napokat is az otthonszülésnek köszönhetem. A gyerekem eszik, alszik, szemlélődik, és nyugodt, amilyen az én lelkem volt a terhesség és a szülés alatt.

Ha odafigyelsz a testi-lelki jóllétedre, az meghálálja magát

Szülésfeldolgozás. Mert bármilyen jó élmény volt is, a szülés egy hatalmas testi sokk, és a kétgyerekes szülővé válás egy nagy változás az életemben, amit mindenféle lelki hullámhegy és –völgy kísér – lásd a nem várt szorongásokat és az endorfin-fröccsöt. És ez a feldolgozás most kétféle módon történik meg. Négy szorongásokkal teli álmatlan éjszakán át a férjemmel órákon át beszélgetünk a szabad levegőn, kint az erkélyen csizmában és pokrócokba csavarva. Ha beszélek és beszélnek hozzám, érzem, hogy élek, csökken a halálfélelem, a pánik. Megtudom, ő hogyan élte meg a szülést, mennyire aggódott, hogy nem lesz-e valamilyen komplikáció, de soha nem beszélt erről a félelméről, hogy ne terheljen ezzel. Ő így támogatott a döntésemben, hogy otthon akarok szülni. Ezen az introvertált módon fejezte ki a szeretetét. És elkezdem lejegyezni magamnak a hirtelen tudatosuló, megfogalmazódó, de illékony tapasztalatokat, amikből megszületik végül a szülésélmény posztom.

Amire nem számítottam, azok a bennem munkáló örömhormonok voltak – ez az első szülés után nekem teljesen kimaradt. Minden nap többször elöntött a mélységes öröm és hála, hacsak ránéztem a gyerekeimre, vagy a férjemre. Mint amikor az ember szerelmes. És ez a sok öröm és hála erőt adott és felemészthetetlen energiát a napi terhek viselésére. Meglepett, mennyire jól bírom a napi 3-4 óra alvást, a fizikai megerőltetést, az állandó türelmet és figyelmet igénylő gyerekeimmel törődést, és bármi nehézséget, változást.

Lazaság, rugalmasság. Magamra szabom a divatos gyerekgondozási elméleteket, mások tapasztalatait, és egyáltalán nem érdekel, hogy ehhez ki mit szól. Amikor az első két napban nem volt tejem, és a kicsi vérhólyagot szopott a mellemre, eldöntöttem, hogy nem leszek hős mártír, nem kockáztatok egy mellgyulladást, és szoptatás helyett fejtem a tejet pár napig, ha pedig nincs elég tejem, tápot adok neki. Mire a seb begyógyult, lett tejem is, és szépen beállt az igény szerinti szoptatás – noha ezzel tuti szembementem a kórházi csecsemős nővérek és a La Leche Liga ajánlásaival.

Új dolgokkal kísérletezünk. Noha a nagyobbik sosem tűrte magán a hordozókendőt, a kisebbikkel ismét nekifutottunk, és vele bevált. Öröm a hordozás neki és nekem is. Az újrapróbálkozás pedig megerősít valahogy az anyai kompetenciáimban – ez is sikerült – és segít nyitottnak maradni más új dolgok felé. Például befizetünk egy hosszú hétvégére barátokkal, és bizakodunk benne, hogy jó lesz, menni fog.

A nagyé az elsőbbség. Mindig. Mindenben. A napi csak vele töltött idő, csak rászánt figyelem megtérül: a gyermekágy végére a napi átlag nyolc hiszti kettőre redukálódik. A jó idő kedvez a napi kettesben játszóterezésnek, és az óvodai nyílt napokra is kettesben megyünk, amit nagyon élvez. Ő is akar szopizni, hát megengedem neki. Éjszakánként magához hív „Mamamadár! Mamamadár! Én egy kis fióka vagyok.”, és jön velem aludni. A nagy szófán összebújások után nyugodtabb reggelek jönnek. Az eleinte feneketlen kútnak tűnő szeretettankját a sok együtt töltött idővel sikerül szép lassan újratölteni.

komatál2Komatál. Kajarendelés. Mindenképpen szuper ötletnek bizonyul a rendszere főzés elengedése ezekben az első hetekben. Hét közben a Nemsütiből rendelek ebédet, hétvégén egy közeli étteremből. Igen, kétszer annyiba kerül, mintha én készíteném el otthon, de erre most tényleg nincsen időnk, és olyan jól esik ezzel most kényeztetni magunkat. A barátaink közül többen felajánlják, hogy hoznak ennivalót. Mindenkitől elfogadjuk – egyszer. Ilyenkor ez a legjobb ajándék, hálásak vagyunk mindenkinek érte. Esküszöm, akkora izgalom, mint gyerekkoromban a Mikulás-csomag bontogatás: „vajon mit hozott?”

Családi fotózás. Azt hiszem a legkialvatlanabbak azon a délelőttön voltunk, a felnőttek rémesen néznek ki szinte az összes képen, de nem bántam meg, hogy készültek az ötnaposról minden családtaggal profi fotók hála a közelben lakó kedves kisgyerekes anyának, aki eljött hozzánk, és belefotózott a hétköznapjainkba.

Vásárlás kiszervezése apukámnak, aki lelkiismeretesen és körültekintően szállította nekünk a túlélő csomagokat hétről hétre. Ehhez készítettem a telefonomba egy alap listát (pelenka, popsitörlő, kenyér, tej…stb.) és ezt szerkesztettem újra hétről-hétre.

Barátnőm segítsége reggelente. Felbecsülhetetlen egy nyugis napindítás. Akinek kisgyereke van, az pontosan tudja, mekkora stressz bír lenni egy reggeli elindulás, és mennyit számít, ha sikerült beleszuszakolni a reggeli készülődésbe egy ülve megivott teát, egy zuhanyozást, és a nagyobbikkal egy kis meseolvasást, indulás előtti játékot. A barátnőm szinte minden reggel eljött hozzánk heteken át – hétvégén is! – 7-9 között, és derűs mosollyal átvette valamelyikünktől a kicsit, és etette, ringatta, amíg mi összeszedtük magunkat. Ezzel azt hiszem sok családi egymásnak feszülést megspóroltunk magunknak.

Napközben, a kicsi alvásidejében töltekezem. A két gyerekes lét egyik legelső felismerése az, hogy egy gyerekkel szinte wellness… Amíg a kicsi alszik, én szépirodalmat olvasok és naplót, posztokat írok, ami egyben reflexiós idő is számomra: az élmény áradatot segít egy kicsit feldolgozni. Ez nekem még az alvásnál is fontosabb, az én Maslow-i piramisom legalja, a lelki integritásom kulcsa.

Minőségi intim idő a férjemmel. Na, attól valóban féltem, hogy egymásra semmi időnk nem jut majd, és szép lassan elszigetelődünk egymástól. Kellemes meglepetés volt, hogy az első hetekben az éjszakai közös ébredések a kicsihez közös talált idők voltak. Együtt örültünk az újszülöttnek, és tudtunk semmi másra, csak egymásra figyelve pár szót váltani.

Látogatók hétről-hétre. A baráti látogatások alkalmával mindig meg tudtam osztani az éppen aktuális élményeket. Ezek a megosztások reflexiós idők is voltak, és segítettek a történtek feldolgozásban is. Ezen kívül „felnőtt” idők, ahol ki tudtam szakadni a gyermekgondozás nem éppen intellektuálisan kihívó feladataiból. Azokkal a barátaimmal, akik meglátogattak ezekben az első hetekben, a kapcsolatunk is erősödött, talán mert valami igazán fontos életeseményben a lelki kísérőimnek szegődtek. Sokakat én magam hívtam, most tudatosan tettem az elszigetelődés ellen.

Masszőr házhoz. Na, ez életmentő volt a szülés után 2-3 nappal, amikor még testileg összetörtnek éreztem magam, viszont „szobafogságon” voltam. Tulajdonképpen csak tettem egy próbát: felhívtam azt a lányt, akihez járni szoktam masszázsra, hogy belefér-e neki, hogy felugrik valamikor hozzánk. És belefért. Büszke vagyok magamra, hogy eljutottam oda, hogy egy ilyen igényt meg tudok magamnak fogalmazni, és utána ahelyett, hogy lebeszélném magamat róla („Miért is jönne ki hozzám?” = nekem ez nem jár), azt keresem, vajon van-e megoldás erre az igényre.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

Elindult az Anyacsavar blog!

Egyensúlyban
Egyensúlyban

Szeretnéd, ha nem kellene választani aközött, hogy jó anya, jó társ vagy jó kolléga legyél, hanem ezeket össze tudnád valamiképpen egyeztetni?

Nem szeretnél lemondani a rendszeres testi-lelki feltöltődésről, a folyamatos intellektuális és szellemi inspirációról?

A gyerekvállalás előtt a szakmádban sikeres voltál? Olyasvalaki, akinek fontos a kiváló teljesítmény, a folyamatos szakmai fejlődés, az alkotó munka?

Fontos értéknek tartod anyaként is a függetlenséget, az önmegvalósítást, a saját magadra és a körülötted lévő világra való reflektálást?

Egész nap egyedül vagy otthon a gyerekekkel, és küzdesz a függőség, az elbutulás, az intellektuális, érzelmi és kulturális izoláció ellen?

Úgy érzed, egyedül nem megy, szükséged van a környezeted támogatására?

Ha bármelyik kérdésre igennel válaszoltál, az Anyacsavar blog Neked szól!

Az Anyacsavar célja egy inspiráló virtuális női közösség létrehozása, ahol minden kisgyerekes anya a saját legégetőbb problémái megoldásához, legfontosabb céljai megvalósításához kaphat támogató közeget, ötleteket, együttgondolkodást, vagy akár konkrét segítséget. A figyelem fókuszában itt első sorban az anya van, mint gondolkodó, érző, a sokféle női szerepében helyét kereső ember.

Az anyává válás hatalmas változás minden nő életében, ami szinte minden életterületen újdonságokat hoz. Az anyaszerepben először mindenki kezdő, útkereső. Hiszünk abban, hogy nincsenek tuti receptek az anyaszerep sikeres megéléséhez, mindenkinek megvan a saját története, a saját útja és a saját legjobb megoldásai, de ezek megtalálásában tudunk egymásnak segítséget adni, és tanulni egymástól.

Reméljük, hogy az Anyacsavar blogon minél többféle mintát, megoldást, helyzetet és megküzdési stratégiát tudunk majd bemutatni, amelyek között Te is megtalálod a számodra rokonszenves, gondolatébresztő, erőt adó példákat.

Szeretnénk tabumentesen, őszintén kérdéseket felvetni az anyaszereppel kapcsolatban, és azokra sokféle választ keresni.

Kíváncsi vagy mások történetére? Megosztanád a saját tapasztalataidat? Tarts velünk Te is és legyél részese egy formálódó női közösségnek!

paizsdora_anyacsavar_alairas