Sokszor kérdezitek, mi történik a megoldásközpotú coachingon? Erre nem könnyű válaszolni, hiszen mindig más: adott helyzetekre keresünk személyre szabott megoldásokat. Most azonban kivételes lehetőségetek nyílik bepillantást nyerni egy háromalkalmas coaching folyamat során vezetett naplóba a kezdetektől a mai napig működő eredményekig!
Tavaly a családi nyaraláson hívott fel egy régi ügyfelem kétségbe esve. Sokkolóan nehéz helyzetbe került, és teljesen kilátástalannak érezte, hogy meg tud vele birkózni. Arra kért, ajánljak neki pszichológust. Én viszont megoldást ajánlottam neki. Összesen háromszor találkoztunk, ő pedig naplót vezetett a coaching folyamatról. Íme!
Coaching napló 1. rész
A BALESET
Kezdetben egy pszichológust akartam felkeresni, hogy segítsen feldolgozni az engem ért traumát: egy apró sérülésen keresztül húsevő baktérium támadta meg a bal kézfejemet. Kevesebb, mint egy nap leforgása alatt már komoly kórházi ellátásra szorultam. Végül egy kétórás altatásos műtét során sikerült megállítani a fertőzést, majd egy következő műtéttel nagyjából helyrehozták, amit a baktérium meghagyott az érintett ujjamból és kézfejemből. Mindez 3. gyermekemmel 24 hetes terhesen. A balesetet követően nagyon sok és aggasztó információt kellett feldolgoznom. Hiszen nem lehetett tudni, hogy sikerül-e megmenteni a kezem/ujjam. Az szerencsére hamar kiderült, hogy gyermekünknek nem lesz/lett baja, de nyilván az altatások és a gyógyszerek nem tesznek túl jót neki. Továbbá az már biztos volt, hogy bárhogy is alakul a kezem sorsa, hónapokig fog tartani a fájdalmakkal járó felépülés. Ez idő alatt szinte semmire sem fogom tudni használni az érintett kezemet.
A NEHÉZSÉGEK, AMIKKEL MEG KELLETT KÜZDENEM
Szóval itt volt ez a “sokk élmény”, amit meg kellett valahogy emészteni. De mivel otthon 2 gyerkőc (4,5 éves és 21 hónapos) várt rám, nem sok időm volt nyalogatni a sebeimet. Ez okozta a következő nehézséget: haza engedtek ugyan a kórházból, de napi szinten jártam kötözésre, állandó fájdalmaim voltak, és a bal kezemet egyáltalán nem tudtam használni. Így a háztartásban, gyerekek körüli teendőkben állandó segítségre szorultam. Így esett, hogy jelen voltam ugyan a család és a gyerekek életében, de csak, mint passzív megfigyelő.
Férjem vett át nagyon sok mindent a korábbi feladataimból, tette mindezt a munkája terhére. Ez egy újfajta szerepfelosztást jelentett közöttünk, amit kényszeres volta miatt megint csak nehéz volt elfogadni.
Emellett állandó segítséget is kaptam a nagyszülők személyében, akik kvázi hozzánk költöztek, hogy nekem segítsenek, ha a férjem nincs otthon. (Az elején saját magam ellátása is nehézségekbe ütközött. Próbált már valaki egy kézzel felvenni egy melltartót? Nem egyszerű! Kezdetben egészen lehetetlennek tűnt…) Szóval hálás lehettem, hogy volt segítségem, de egyúttal rengetek konfliktussal is járt a nagyszülők örökös jelenléte.
A legfájóbb pont mégis az volt számomra, amikor kisebbik lányom teljesen elutasított magától. Csak és kizárólag az apja csinálhatott vele mindent. Még akkor is, amikor már-már képes voltam mondjuk egy kabát felsegítésére, sikító frászt kapott tőlem. Nem csodálkoztam, hisz egyik napról a másikra eltűntem az életéből, majd mikor hazajöttem, nem tudtam csinálni vele semmit. Ráadásul mindenki vigyázott rám, mint egy hímes tojásra, így mindig rászólt valaki, ha odajött hozzám, hogy véletlenül se üsse, húzza, fogja stb. meg a kezemet. Aztán az apja szoktatta a bölcsibe is… Majd 39 hetes terhes voltam, amikor tüdőgyulladást kapott, és kórházba került, én nem tudtam bent maradni vele. Szóval megértettem az okát az elutasításának, de nagyon nehezen dolgoztam fel. Szomjaztam a szeretetét, a közelségét…
És akkor ezek mellett még várt rám életem harmadik program császára. Úgy, hogy az előző kettő sem volt számomra túl pozitív élmény. A baleset után nem éreztem magamban semmi lelki erőt ahhoz, hogy kihordjak, “megszüljek” még egy gyereket. Néha még az is megfordult a fejemben, hogy minek is nekünk ez a 3. gyerek, nélküle is elég bonyolult az életünk… Ettől a gondolattól meg persze őrült lelkiismeret furdalásom lett.
NINCS IDŐ KESEREGNI, HALADNI KELL ELŐRE!
Ebben a helyzetben éreztem azt, hogy valami lelki támogatásra lenne szükségem. Azt viszont határozottan megfogalmaztam magamnak, hogy nem szeretném magam halálra analizálni, megfejteni, hogy mi hogy vezethető vissza a gyerekkoromra. Úgy éreztem, erre most nincs időm, energiám. Sürgették a gyerekek, illetve a szülés várható időpontja. Nincs idő keseregni, haladni kell előre! Azonnali segítségre vágytam, ami már másnap segít megélni a mindennapokat. Ebben nagyon-nagyon hasznos volt a Dóra által alkalmazott megoldásközpontú módszer.
Eleinte meg se tudtam fogalmazni, hogy mit is szeretnék, csak azt éreztem, hogy nem vagyok jól és nem tudom, merre van az előre. Féltem. Hogy mitől? Attól, hogy nem tudom, mi lesz, hogy lesz. Én az a fajta ember vagyok, aki szeret mindig mindent jó előre megtervezi. Ha valami bizonytalan, akkor én mindig a lehető legrosszabbra készülök. Dóra támogató kérdései segítettek elgondolkodni, hogy mi az valójában, ami miatt szorongok, illetve, hogy mi az, ami segítségemre lehet ebben a helyzetben.
Érdekel a folytatás? Kövesd az Anyacsavart a Facebookon!
