Melyik kisgyerekes nő ne ismerné a 24 órás gyerekgondozós-háztartásvezetős szolgálat alatt neki szegezett kérdést: “És mikor mész vissza dolgozni?” Tisztelettel jelentem, a gyerekgondozás, és a háztartásvezetés is munka, csak fizetetlen, és ameddig minden jól megy, láthatatlan is. Jónás Anna értelmiségi anyaként dolgozott ki egy saját tapasztalatokon alapuló módszertant arra, hogyan lehet az agysejtölő házi munkákat – kedvenc pszichológusom szerint “az élet hordaléka” – racionalizálva saját időhöz jutni, és gyerekek mellől otthonról dolgozni. Tanulságos!
– Te civilben szellemi foglalkozást űzöl. Hogyan született a könyved, ami a kisgyerekes lét napi praktikumairól szól?
– A Kicsivel könnyebben alapvetően abból az élményből táplálkozott, hogy az első gyerekünk születésével gyökeresen megváltozott a korábbi életformám. Harminc iszonyatosan pörgős, szaladgálós-barátkozós-sokattanulós-mégtöbbetdolgozós év után, a doktoriskolából katapultáltam a kismamák táborába, ahol aztán a nap 24 órájából – a séták időjárás-engedte hosszától függően – kb. 20-at töltöttem ugyanazon négy fal között. Elég nehezen találtam meg ennek az új életformának a ritmusát; mindenesetre a családon kívül ebben az is sokat segített, hogy a kislányom fél éves korában – távmunkában – újra elkezdtem dolgozni. Számomra nagyon sokat jelentett, hogy volt egy kicsi, saját, teljes mértékben felnőtt világom, amelyben másfajta kihívásokkal szembesültem, másfajta felelősséget viseltem, másfajta szókinccsel és más témákról kommunikáltam, mint anyaként. Ugyanakkor – mivel a kislányom napközbeni alvásai, illetve az éjszakai órák egy része a munkáé lett, ráadásul a korábbinál kétszer nagyobb lakásba költöztünk –, konkrétan a fejemre omlott a háztartás (s aki most azt gondolja magában, hogy „de hát csak annyi az egész, hogy a gyereket is be kell vonni a házimunkába”, annak hadd ajánljam figyelmébe a könyv 13. fejezetét). A férjem már akkor is rengeteget dolgozott, így néhány neki kiszervezett feladaton kívül alig valamit tudott vállalni az otthoni intéznivalókból – igaz viszont, hogy a gyerekgondozási és -szórakoztatási teendők közül az első perctől kezdve mindig, mindent megcsinált (és ez ma sincs másként).
Egyik délben ültem a konyhában, és azon agyaltam: hogy létezik, hogy szereztem két diplomát (nem az Ecserin), a munkahelyeimen is megálltam a helyem, most meg itthon vagyok egész nap, és mégsem tudom úgy beosztani az időt, hogy mindenre jusson, amire szeretném? Mi változott? Hát az, hogy a tüneményes kislányunkkal és a tartozékként hozzácsomagolt végtelen sok örömmel és új élménnyel együtt a kiszámíthatatlanság, a folyamatos újratervezés kihívása is beköltözött az életünkbe. Hiszen ha például egy szirénázó jármű 20 perc után felkeltette a gyereket az amúgy két és fél órás ebéd utáni alvásából, akkor a déli munkaidőm nagy részét már vitte is magával a tűzoltóautó. (Nem, a lányom soha nem aludt vissza – szülnöm kellett még egyet, hogy megtapasztalhassam: van olyan gyerek, akinek egy efféle kis közjáték meg se kottyan). Arra jutottam, hogy úgy kell „automatizálni” a mindennapok gyakorlati rétegét, hogy az állandóan ismétlődő teendők szinte maguktól elketyegjenek – így több idő és energia marad a kiszámíthatatlan és/vagy élvezetes elemekre. Ennek lett aztán a gyümölcse a „ne több legyen, hanem elég”-szemlélet meghonosítása, az Amerikából importált, háztartás-menedzselő FlyLady-program leegyszerűsítése „FlyAnnára”, a gyereknek szánt képes reggeli „menetrend” kialakítása, és még hosszan sorolhatnám. Ezeket az immár hat éve gyűlő gyakorlati tapasztalatokat és módszereket közvetíti a könyv minden egyes betűje.
– Mi adta a konkrét ösztönzést?
– Egy anyákat tömörítő, zárt Facebook csoport tagjai. A csoportban gyakran szóltam hozzá a kisgyerekes mindennapok praktikus oldaláról szóló eszmecserékhez, és sok pozitív visszajelzést kaptam. Többen biztatni kezdtek (on- és offline is), hogy írjak cikket, blogot, könyvet… Végül egy közösségi blogon kezdtem közzétenni a posztjaimat, melyek nyomán később összeállt a kötet.
– Manapság szinte ciki arról beszélni, hogy egy értelmiségi nő is háztartást vezet napi szinten. Te erről mit gondolsz?
– Általában kétféle hozzáállást tapasztalok ezzel kapcsolatban (sarkítva fogok fogalmazni, ennél nyilván árnyaltabb a kép). Az egyiket csak „vekerdys”-nek hívom: „én minden időmet a gyerekeknek szentelem, nem foglalkozom a háztartással”. A másik a kesergős: „zavar a káosz, de nem tudok úrrá lenni rajta”. Valamennyire mindkettőt meg tudom 
érteni, de részemről az arany középút híve vagyok: a nagyjából tiszta és rendezett környezeté, amelynek eléréséért némi erőfeszítést szerintem érdemes tenni. Már ha valóban zavarónak tartjuk a koszt és a rumlit – hiszen típus és neveltetés kérdése, hogy ezek kit mennyire idegesítenek (ha pedig sikerült olyan párt találni, akivel ezen a téren is egyeznek az igényeink, az maga a főnyeremény). Az sem mindegy, hogy éber óráink nagy részét egy mások által rendben és tisztán tartott, kávéautomatával és étkezdével felszerelt munkahelyen töltjük, miközben gyerekeinkről egy (remélhetőleg) szintén tiszta és rendezett, menzával ellátott intézményben gondoskodnak; vagy kisgyerekek mellől otthonról dolgozva próbálunk tisztességes munkát kiadni a kezünkből, ahol mi látjuk el a takarítónő, a recepciós, az anyagbeszerző, a titkárnő, az animátor és a szakács szerepkörét is. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy távdolgozni nehezebb lenne, mint „normális” munkahelyen dolgozni (hogy csak egyetlen példát hozzak, egy távdolgozó ritkán szembesül a „nincs kire hagynom a beteg/nyáriszünetes gyereket” őrjítő problémájával). Csak azt, hogy a két életforma másfajta kihívásokkal szembesít, és másfajta tapasztalatokkal gazdagít. Ha viszont valaki valóban változtatni szeretne az otthoni kaotikus állapotokon, annak csak azt tudom javasolni, hogy ne csak „túlélni” akarja a háztartás menedzselését: inkább egyszer az életben fektessen bele a mindennapi teendők praktikus megtervezésébe annyi időt és energiát, mint egy átlagos munkahelyi projektbe. Ettől még nem lesz sem antifeminista, sem fodros köténykés, émelyítő mosolyú házitündér az ötvenes évek Amerikájából. Ez csupán ésszerűség: erős idegzetűeknek érdemes egyszer számba venniük, hány órát töltenek egy héten főzéssel, mosással, takarítással, bevásárlással, banki ügyek intézésével… Évekre átszámolva – horribilis mennyiségű idő. Miért ne csinálnánk mindezt hatékonyabban, ha ez néhány órányi, egyszer befektetett munkával (és időnkénti update-eléssel) lehetséges?
– A könyvben a férjed is hozzászól minden fejezethez. Mit szólt ő a könyvírás ötletéhez?
Megható lelkesedéssel támogatta (kevésbé poétikusan: folyton nyaggatott, hogy írjak). Sőt kilenc hónapra magára vállalta a pénzkeresést annak érdekében, hogy én nyugodtan dolgozhassam a posztokon, illetve később a könyvön – ebben az időszakban alig vállaltam más munkát. A megjelenés óta is ő az, aki folyamatosan figyeli a különféle ismertetőket, kritikákat, és jelenti, ha valamelyik cikk mellett emelkedett a lájkok száma… Egyszer megkérdeztem tőle, miért teszi ennyire boldoggá, hogy megjelent a könyv. „Mert hasznos és humoros, és ezek után már te sem tagadhatod le, hogy nagyon tehetséges vagy.” És akkor én ne sírjam el magam?
– Lesz-e folytatás?
Egyelőre nem tervezem – a megjelenés óta visszavedlettem zenetörténésszé, nyakig ülök a határidős munkákban. Közben viszont természetesen éljük tovább a mindennapi életünket, és ha a felcseperedő gyerekek mellett másfajta tapasztalataim is összegyűlnek, egyszer talán azokat is összefoglalom majd. Vagy – legrosszabb esetben – nyugdíjas koromban megírom a folytatást: „Még egy kicsivel könnyebben – mindennapi praktikák az elfekvőből”. Írsz majd arról is? 🙂
