Amit senki nem mondott el az anyaságról

anyacsavar-0617-web-7728Avagy megoldásközpontú tapasztalatmegosztó és tabudöntögetés az Anyacsavar Klubján a Mamakör pszichológusaival és Jónás Anna íróval, a Kicsivel könnyebben szerzőjével, akikkel arról beszélgettünk a HellóAnyuban a lábunk alatt szaladgáló gyerekeink mellől, hogy kinek milyen élmény volt szülővé válni.

Ezen az Anyacsavar Klubon először azt gyűjtöttük össze, mik voltak a szülővé váláskor a leginkább mellbevágó új tapasztalatok, amikről úgy éreztük a millió másoktól hallott történet dacára, hogy erről valahogy soha senki nem beszél.

A legmellbevágóbb tapasztalatok

  • Most már mindig velem lesz a gyerekem! Amíg csak élek. És ez azt is jelenti, hogy a figyelmem mindig meg lesz osztva a bármi és a gyerekem között. És ez a figyelemmegosztás baromira fárasztó, és muszáj kipihenni valahogyan. De ehhez saját idő kell. Amihez egyrészt a férj – ha van – együttműködése is kell, másrészt egy belső, önmagunknak adott engedély arra, hogy „elég jó” anyának érezzük magunkat akkor is, ha a gyerekünk éppen nincs velünk.
  • Nem kötődöm a gyerekemhez! Na, ez az, amire senki nem számít, pedig ez sokaknak egy döbbenetes tapasztalat a szülés után, és borzasztó bűntudattal jár. Noha nem ritka jelenség, mégis tabu még csak beszélni is arról, hogy a kötődés van, akinél hetek, vagy hónapok alatt szép lassan, fokozatosan alakul ki. Ezt a sokkoló élményt oldja, ha van a környezetünkben olyan, aki ezt el tudja fogadni, megérti, akivel ez megosztható.
  • anyacsavar-0617-web-7740Nem fogok aludni! De akár hónapokon, vagy éveken át! A kevés mázlistától eltekintve sokak tapasztalata az, hogy hosszú időn át nem tud egyetlen éjszakát sem végig aludni. A krónikus kialvatlanság pedig hatalmas stressz testnek, léleknek, és persze a szellemnek egyaránt. Erre a helyzetre sokféle megküzdési stratégiát növesztettek ki a jelenlévők az egyszerű „lefejem előre a tejet, és éjszaka a férjem etet cumisüvegből” megoldástól a haladó „rendszeresen betervezek olyan éjszakákat, amikor elmegyek otthonról aludni” módszerig. Wow!
  • Nem fogok egyedül pisilni/kakilni. Mert kb. 4 éves koráig a gyerekem utánam jön a WC-re is, sőt, van, hogy az ölembe is ül közben. Erre a problémára van, aki szem rebbenés nélkül kifejlesztette a hordozóval WC-zést, illetve a kisebbek pihenőszékben szórakoztatását a WC-ről. Erről azt hiszem mindnyájan tudnánk ezt-azt mesélni…
  • Nem fog menni a szoptatás! Mert valljuk be, mindnyájan azt hisszük – és ezt is sugallja mindenki -, hogy a szoptatás egy természetes és magától értetődő dolog, pedig nem: a babának is meg kell tanulnia szopni és a mamának szoptatni. A stresszelés és nyomasztó külső elvárás, hogy sikerüljön, valamint az egymásnak ellentmondó jó tanácsok pedig csak a kudarchoz visznek közelebb. Linda a rengeteg próbálkozás után megfogadta, a második gyerekével nem kínozza magát: ha megy a szoptatás, szuper, ha nem, majd kap tápszert. A hasonló elakadásoknál ma már mindig felteszi magának a kérdést: „Húszéves korában fog ez számítani vajon?”
  • A csapból is az folyik, hogy sz@r anya vagyok! Azaz nem elég a saját folyamatos bizonytalanságom, hogy az új szerepben vajon éppen jól, vagy rosszul csinálom-e az etetést, altatást, fürdetést, öltöztetés, vagy bármi egyebet, a környezetem megállás nélkül összehasonlítja a babámat másokéval „Ennyi idős és még nem máááááászik???”, és azt sugallja, hogy ez valamilyen homályos módon az én nem elég jó anyai teljesítményem számlájára írható. Kivéve, amikor nyíltan meg is mondja, hogy ezt nem így kellene csinálni, és ő annak idején bezzeg…

 

Mi segített?

Fontos kérdés, mert ebben sem vagyunk egyformák, és a szülővé váláskor kinek-kinek rá kell találnia arra az útra, ami neki a leghasznosabb támasz a változások és nehézségek átvészeléséhez. Íme néhány tapasztalat a klub résztvevőitől:

  • Sport a kezdetektől, mindenféle károgás, riogatás ellenére
  • Munka, ami a megroggyant önbizalmat helyreállította. („Anyaként bizonytalan voltam magamban, inkompetensnek érzem magam, a munkámban viszont tudtam, hogy továbbra is kompetens vagyok” – mondta Eszter.)
  • anyacsavar-0617-web-7737Segítségek betervezése a gyermekágyi időszakra a saját igényekre szabva.
  • Olyan programok szervezése, amiket párként korábban is szerettek (pl. zenei koncertek, ahová a bébit hordozóban, speciális füldugóval vitték magukkal.)
  • Tervezett spontaneitás. Azaz olyan rendszeres szabad idősávok szervezése, amikor spontán azt csinálhatnak, amit csak szeretnének, mint a gyerek születése előtti életszakaszban)
  • Igénytelen és hasznonleső vendéglátás. Azaz a szociális élet feladása helyett állandó vendégeskedést szervezni a barátokkal, viszont a vendégek körbeugrálása helyett most csak egyszerű ételekkel készülni, vagy egyenesen a vendégeket megkérni arra, hogy hozzanak kaját, és készítsék is el – nálunk!
  • A gyerekek megtanítása arra, hogy a mamának is van én-ideje, amikor dolgozik, pihen, telefonál, és a gyerekeknek ezt tiszteletben kell tartania. Erről – és sok más hasznos és fontos dologról – Jónás Anna írt is a Kicsivel könnyebben című könyvében.

Új családi szokások kialakítása

anyacsavar-0617-web-7731A legtöbb újdonsült szülő arra sincsen felkészülve, hogy ebben a kezdeti, oly nehéz és sérülékeny állapotban, amikor a testi határtágító tapasztalatokat megfejeli az új identitásszelet integrálásával járó lelki hullámvasút, még azzal is kell foglalkozni, hogy ellen tartsunk a közvetlen környezetből – rokonoktól, nagyszülőktől, de olykor még a barátoktól, nyomulós szomszédoktól is – érkező nyomásnak. Mert a környezetünk sokszor nem érzékeny a bennünk zajló változásokra, és olykor még a legnagyobb jóindulattal is átgázol a határainkon. Ha pedig kitesszük a stoptáblát, azzal konfliktusokat kockáztatunk. Ami nagyon nem hiányzik, főleg az első pár hétben, de sajnos az a tapasztalat, hogy nem megúszható.

 

Lássuk, a klub résztvevők milyen személyes példákat hoztak arra, hogyan alakítottak ki az otthonról jövő családi nyomás, vagy megrögzött hagyományok ellenében saját magukra szabott új szokásokat:

 

  • Ne jöjjön oda a komplett nagycsalád a párnapos újszülött mellé közös nyaralásra. Mert ez zavaróan hangos, ingergazdag, és nem támogatja se a baba, se a szülők nyugalmát.
  • Az ünnep ne legyen ajándékbörze! A nagyszülők, és más rokonok tárgyi ajándékok helyett élményt (bábszínházjegyet, állatkert látogatást….stb.) ajándékozzanak a gyerekeknek.
  • A családi közös idő reggelente van. A szülők kiszámíthatatlan, és gyakran későig húzódó munkája miatt nem biztosított a rendszeres esti együttlét, ezért minden reggel van 45 percnyi önfeledt ágyban hempergés, együtt kakaózás, egymásra figyelés, mielőtt elindul a készülődés, és célra tartós, időnyomásos elindulás.
  • anyacsavar-0617-web-7719Nem megyek az anyósomhoz vasárnapi ebédre. “Mert nem vagyunk jóban, és csak a feszültséget növelné. Ezért ahelyett, hogy mindnyájan mennénk, és konfliktus lenne, vagy egyáltalán nem mennénk, és ezzel a gyereket megfosztanám egy nagymamás élménytől, én inkább itthon maradok, ami nekem én idő, a többieknek pedig egy jó hangulatú találkozás” – mondta Kriszti.
  • Karácsonykor nem megyünk sehova! Mert nem jó kisgyerekekkel ide-oda utazgatva tölteni az ünnepet. Ehelyett hozzánk jönnek látogatóba a nagyszülők, rokonok, akiket szívesen látunk.
  • Az otthoni feladatokat szétosztjuk egymás között. Minden feladatnak van egy piktogramja, és a gyerek épp úgy választ közülük, ahogyan a felnőttek. Így az anya és apa közötti igazságos munkamegosztás mellett a gyerek is részt vállal kicsi korától kezdve a háztartási feladatok végzésében, és magáévá teszi azt a szemléletmódot is, hogy a házimunka közös, és nem az anya feladata.

(Fotók: Szabó Ági)

Tetszett a tapasztalatmegosztó? Szeretnél Te is eljönni a következőre?

Iratkozz fel az Anyacsavar hírlevelére, ahol most ajándék e-bookot is kapsz, és kövesd a Facebookon, hogy minden eseményről időben értesüljél!

pd_nevjegy

 

 

Ne több legyen, hanem elég! – háztartás-menedzselés felső fokon

Mikusi EszterMelyik kisgyerekes nő ne ismerné a 24 órás gyerekgondozós-háztartásvezetős szolgálat alatt neki szegezett kérdést: “És mikor mész vissza dolgozni?” Tisztelettel jelentem, a gyerekgondozás, és a háztartásvezetés is munka, csak fizetetlen, és ameddig minden jól megy, láthatatlan is. Jónás Anna értelmiségi anyaként dolgozott ki egy saját tapasztalatokon alapuló módszertant arra, hogyan lehet az agysejtölő házi munkákat – kedvenc pszichológusom szerint “az élet hordaléka” – racionalizálva saját időhöz jutni, és gyerekek mellől otthonról dolgozni. Tanulságos!

– Te civilben szellemi foglalkozást űzöl. Hogyan született a könyved, ami a kisgyerekes lét napi praktikumairól szól?

– A Kicsivel könnyebben alapvetően abból az élményből táplálkozott, hogy az első gyerekünk születésével gyökeresen megváltozott a korábbi életformám. Harminc iszonyatosan pörgős, szaladgálós-barátkozós-sokattanulós-mégtöbbetdolgozós év után, a doktoriskolából katapultáltam a kismamák táborába, ahol aztán a nap 24 órájából – a séták időjárás-engedte hosszától függően – kb. 20-at töltöttem ugyanazon négy fal között. Elég nehezen találtam meg ennek az új életformának a ritmusát; mindenesetre a családon kívül ebben az is sokat segített, hogy a kislányom fél éves korában – távmunkában – újra elkezdtem dolgozni. Számomra nagyon sokat jelentett, hogy volt egy kicsi, saját, teljes mértékben felnőtt világom, amelyben másfajta kihívásokkal szembesültem, másfajta felelősséget viseltem, másfajta szókinccsel és más témákról kommunikáltam, mint anyaként. Ugyanakkor – mivel a kislányom napközbeni alvásai, illetve az éjszakai órák egy része a munkáé lett, ráadásul a korábbinál kétszer nagyobb lakásba költöztünk –, konkrétan a fejemre omlott a háztartás (s aki most azt gondolja magában, hogy „de hát csak annyi az egész, hogy a gyereket is be kell vonni a házimunkába”, annak hadd ajánljam figyelmébe a könyv 13. fejezetét). A férjem már akkor is rengeteget dolgozott, így néhány neki kiszervezett feladaton kívül alig valamit tudott vállalni az otthoni intéznivalókból – igaz viszont, hogy a gyerekgondozási és -szórakoztatási teendők közül az első perctől kezdve mindig, mindent megcsinált (és ez ma sincs másként).

Kicsivel könnyebbenEgyik délben ültem a konyhában, és azon agyaltam: hogy létezik, hogy szereztem két diplomát (nem az Ecserin), a munkahelyeimen is megálltam a helyem, most meg itthon vagyok egész nap, és mégsem tudom úgy beosztani az időt, hogy mindenre jusson, amire szeretném? Mi változott? Hát az, hogy a tüneményes kislányunkkal és a tartozékként hozzácsomagolt végtelen sok örömmel és új élménnyel együtt a kiszámíthatatlanság, a folyamatos újratervezés kihívása is beköltözött az életünkbe. Hiszen ha például egy szirénázó jármű 20 perc után felkeltette a gyereket az amúgy két és fél órás ebéd utáni alvásából, akkor a déli munkaidőm nagy részét már vitte is magával a tűzoltóautó. (Nem, a lányom soha nem aludt vissza – szülnöm kellett még egyet, hogy megtapasztalhassam: van olyan gyerek, akinek egy efféle kis közjáték meg se kottyan). Arra jutottam, hogy úgy kell „automatizálni” a mindennapok gyakorlati rétegét, hogy az állandóan ismétlődő teendők szinte maguktól elketyegjenek – így több idő és energia marad a kiszámíthatatlan és/vagy élvezetes elemekre. Ennek lett aztán a gyümölcse a „ne több legyen, hanem elég”-szemlélet meghonosítása, az Amerikából importált, háztartás-menedzselő FlyLady-program leegyszerűsítése „FlyAnnára”, a gyereknek szánt képes reggeli „menetrend” kialakítása, és még hosszan sorolhatnám. Ezeket az immár hat éve gyűlő gyakorlati tapasztalatokat és módszereket közvetíti a könyv minden egyes betűje.

– Mi adta a konkrét ösztönzést?

– Egy anyákat tömörítő, zárt Facebook csoport tagjai. A csoportban gyakran szóltam hozzá a kisgyerekes mindennapok praktikus oldaláról szóló eszmecserékhez, és sok pozitív visszajelzést kaptam. Többen biztatni kezdtek (on- és offline is), hogy írjak cikket, blogot, könyvet… Végül egy közösségi blogon kezdtem közzétenni a posztjaimat, melyek nyomán később összeállt a kötet.

– Manapság szinte ciki arról beszélni, hogy egy értelmiségi nő is háztartást vezet napi szinten. Te erről mit gondolsz?

– Általában kétféle hozzáállást tapasztalok ezzel kapcsolatban (sarkítva fogok fogalmazni, ennél nyilván árnyaltabb a kép). Az egyiket csak „vekerdys”-nek hívom: „én minden időmet a gyerekeknek szentelem, nem foglalkozom a háztartással”. A másik a kesergős: „zavar a káosz, de nem tudok úrrá lenni rajta”. Valamennyire mindkettőt meg tudom dolgozó anya 2érteni, de részemről az arany középút híve vagyok: a nagyjából tiszta és rendezett környezeté, amelynek eléréséért némi erőfeszítést szerintem érdemes tenni. Már ha valóban zavarónak tartjuk a koszt és a rumlit – hiszen típus és neveltetés kérdése, hogy ezek kit mennyire idegesítenek (ha pedig sikerült olyan párt találni, akivel ezen a téren is egyeznek az igényeink, az maga a főnyeremény). Az sem mindegy, hogy éber óráink nagy részét egy mások által rendben és tisztán tartott, kávéautomatával és étkezdével felszerelt munkahelyen töltjük, miközben gyerekeinkről egy (remélhetőleg) szintén tiszta és rendezett, menzával ellátott intézményben gondoskodnak; vagy kisgyerekek mellől otthonról dolgozva próbálunk tisztességes munkát kiadni a kezünkből, ahol mi látjuk el a takarítónő, a recepciós, az anyagbeszerző, a titkárnő, az animátor és a szakács szerepkörét is. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy távdolgozni nehezebb lenne, mint „normális” munkahelyen dolgozni (hogy csak egyetlen példát hozzak, egy távdolgozó ritkán szembesül a „nincs kire hagynom a beteg/nyáriszünetes gyereket” őrjítő problémájával). Csak azt, hogy a két életforma másfajta kihívásokkal szembesít, és másfajta tapasztalatokkal gazdagít. Ha viszont valaki valóban változtatni szeretne az otthoni kaotikus állapotokon, annak csak azt tudom javasolni, hogy ne csak „túlélni” akarja a háztartás menedzselését: inkább egyszer az életben fektessen bele a mindennapi teendők praktikus megtervezésébe annyi időt és energiát, mint egy átlagos munkahelyi projektbe. Ettől még nem lesz sem antifeminista, sem fodros köténykés, émelyítő mosolyú házitündér az ötvenes évek Amerikájából. Ez csupán ésszerűség: erős idegzetűeknek érdemes egyszer számba venniük, hány órát töltenek egy héten főzéssel, mosással, takarítással, bevásárlással, banki ügyek intézésével… Évekre átszámolva – horribilis mennyiségű idő. Miért ne csinálnánk mindezt hatékonyabban, ha ez néhány órányi, egyszer befektetett munkával (és időnkénti update-eléssel) lehetséges?

– A könyvben a férjed is hozzászól minden fejezethez. Mit szólt ő a könyvírás ötletéhez?

Megható lelkesedéssel támogatta (kevésbé poétikusan: folyton nyaggatott, hogy írjak). Sőt kilenc hónapra magára vállalta a pénzkeresést annak érdekében, hogy én nyugodtan dolgozhassam a posztokon, illetve később a könyvön – ebben az időszakban alig vállaltam más munkát. A megjelenés óta is ő az, aki folyamatosan figyeli a különféle ismertetőket, kritikákat, és jelenti, ha valamelyik cikk mellett emelkedett a lájkok száma… Egyszer megkérdeztem tőle, miért teszi ennyire boldoggá, hogy megjelent a könyv. „Mert hasznos és humoros, és ezek után már te sem tagadhatod le, hogy nagyon tehetséges vagy.” És akkor én ne sírjam el magam?

– Lesz-e folytatás?

Egyelőre nem tervezem – a megjelenés óta visszavedlettem zenetörténésszé, nyakig ülök a határidős munkákban. Közben viszont természetesen éljük tovább a mindennapi életünket, és ha a felcseperedő gyerekek mellett másfajta tapasztalataim is összegyűlnek, egyszer talán azokat is összefoglalom majd. Vagy – legrosszabb esetben – nyugdíjas koromban megírom a folytatást: „Még egy kicsivel könnyebben – mindennapi praktikák az elfekvőből”. Írsz majd arról is? 🙂

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112