“Egy nap” kihívás – reflexiók

Az Egy nap film moziba kerülésekor indítottam egy egynapos kihívást az Anyacsavar on-line klubtagok körében.

A lényege az volt, hogy egy teljes napon át ébredéstől elalvásig lejegyzeteltük az összes láthatatlan ingyen munkát, feladatot, amit nőként, anyaként végeztünk.

Szóval minden háztartási feladatot, a gondoskodói feladatokat, érzelmi háztartási munkát. A fejben tartandókat, a napi szintűeket és az aznap beesőket. Mindet.

Egy átlagos hétköznapomon lejegyeztem minden egyes láthatatlan gondoskodói feladatomat azzal a céllal, hogy utólag ránézzek, hátha kiesik belőle valami tanulság. Íme…

 

 

Az eltűnt időm nyomában

 

Az első és legfontosabb, ami feltűnik a saját egy napom visszaolvasásakor, hogy semmire nincs idő. Vagyis elegendő idő. Úgy értem, annyi idő, hogy a saját ritmusomban csinálhassam. Hogy ne csak testben, de lélekben is jelen tudjak lenni. Valahol vagyok, egyszerre 2-3 dolgot csinálok, és még 4-5 másik az eszembe jut. Real time pörgetek 2-3 tányért, fejben még másik 4-5-öt. A zsonglőrök néha tartanak szünetet, ugye?

A háromgyerekes GYED-en otthon lévő Anyacsavar on-line klubtag anyatárs napja még keményebb. Ahogyan Réz Anna ebben a cikkben írja, a KSH adatai szerint nekik a legtöbb a láthatatlan munkájuk (napi 9 óra, hétvégén is), és messze a legkevesebb a saját magukra fordított idejük az egész társadalomban.

 

 

Rángatottság-érzés

 

Ha végig olvasom egy átlagos napom láthatatlan feladatait, legelőször az tűnik fel, hogy az egész napot végig kísérik az állandó megszakítások. Belekezdek valamibe, de abba kell hagynom, mert valami másba kell belekezdenem, amit szintén abbahagyok és rohanok a harmadik feladathoz, de közben igyekszem az első kettőt nem elfelejteni.

 

Mindenhez többször nyúlok hozzá, mindent többször kell felidéznem a nap folyamán, mire végre kipipálhatom a képzeletbeli és a valós teendő listámon. Ami az egyik klasszikus időrabló az összes időkezelési kézikönyv szerint.

 

 

Állandó multitasking és többfelé figyelés

 

Mivel kétszer annyi apró-cseprő teendőm van, mint amennyi időm, ezért úgy próbálom kivégezni a feladatlistát, hogy egyszerre csinálok több mindent. Amíg szellőztetek, addig teregetek és elintézek egy telefont. Amíg mesét olvasok a gyerekeknek, meg is reggeliztetem őket. Amíg pisilek, elolvasok 5 e-mailt. Ennek a munkaszervezést hatékonyabbá tevő módszernek viszont nagy az ára: átrohanok az életemnek ezeken az állítólag legszebb kisgyerekes évein, és sokszor csak a túlélésre játszom.

 

 

Mint a pincérkedés

 

Sok éve alkalmi munka gyanánt pincérkedtem. Életem legkeményebb melója volt. Fizikailag, lelkileg és mentálisan egyszerre nagyon megterhelő. Nagy súlyokat kellett cipelni és egyensúlyozni nagyon gyorsan, közben folyamatos pásztázó figyelemmel lesni a vendégek kívánságait, fejben tartani a kéréseket, megfelelő sorrendben teljesíteni őket úgy, hogy folyamatosan félbe szakítanak, beszélnek hozzám. És mindeközben végig kedvesnek, türelmesnek, rugalmasnak és jó problémamegoldónak lenni. Vagy legalábbis annak látszani akkor is, ha belül már basszamáztam. De ott 6 óra után hazamentem, és kidőlhettem. A kisgyerekes napok a pincérkedéshez hasonlítanak, csak most a pihenés az, ha végre dolgozhatok, és kiszállhatok a folyamatos, éjjel-nappali műszakból.

 

 

A munka az új pihenés

 

Fotó: Szabó Ági

Mert a munkámban el tudok kezdeni ÉS be is tudok fejezni dolgokat. Végig tudok gondolni egy gondolatot az elejétől a végéig. Ráadásul a saját ritmusomban. Tudok kapcsolódni a saját igényeimhez is, miközben másokhoz kapcsolódom. Egyszerűen azért, mert egyszerre egy felé kell csak figyelnem. Ez maga a wellness. Nem csoda, hogy amíg a munkám sikerélményt és személyes hatékonyság-érzést ad, a napi láthatatlan munka a sok megélt szép pillanat mellett, legjobb esetben is, az „éljen, ma is túléltem, és a többiek is” érzést nyújtja a nap végén.

 

 

A teljesítőképességem határai

 

Eszembe jutnak azok a trafikokban kapható vicces táblák, amik szerelőműhelyekben vannak kiakasztva: „Mi gyorsan, pontosan és olcsón dolgozunk. Ön ebből kettőt választhat.” Én sokszor érzem azt, hogy én képes vagyok gyorsan, pontosan és jó fej módon elvégezni ezt a millió napi feladatot, de ha célra tartok és gyors meg pontos vagyok, akkor kiborulok, és üvöltözöm. Ha Jó fej és pontos vagyok, akkor úsznak a fontos teendők hetekig, hónapokig. Ha pedig gyors és jó fej vagyok, szétesik a figyelmem, és elfelejtem a tornacuccot, elvesztem a lakáskulcsot, és este, hazaérve veszem észre, hogy még kenyér sincsen otthon.

 

Nem fenntartható

 

Egyszóval sehogyan sem fenntartható ez a mennyiségű terhelés. Egyszerűen embertelen, és egy csomó kárt okoz. Hogy miket?

Például teljesen szétesik a figyelmem, ami egy ponton konkrétan balesetveszélyes. Mindig azon rettegek ilyenkor, hogy mikor okozok közlekedési balesetet.

A szétszabdalt figyelem nem engedi, hogy jelen legyek a pillanatban, és kapcsolódjak önmagamhoz, vagy a többi emberhez, akikkel a nap folyamán találkozom.

Amikor nem kapcsolódok a saját belső iránytűmhöz, a saját igényeimet figyelmen kívül hagyom és kizsigerelem önmagam, érzelmileg kiégek, fejben pedig túlpörgök, és nem tudok kikapcsolni akkor sem, amikor végre alhatnék, viselkedéses szinten pedig túlreagálok minden nehézséget, türelmetlenkedem, kiborulok, sz@ranya leszek.

 

 

Betegség és szünidő egyre megy

 

A betegség és a szünidő azért rettenetesen leterhelő általában a kisgyerekes szülőknek, mert ott nincsen kiszakadás ebből a 0-24 órás megosztott figyelmű műszakból (kivéve, ha baromi sok segítség van, ami kinullázza a láthatatlan feladatok java részét). Én nem is viselem jól enyhén introvertáltként ezeket az időszakokat. Egyszerűen szükségem van arra, hogy minden nap létezhessek egy kicsit a saját ritmusomban, rángatás és megszakítások nélkül. És ez leginkább olyankor jön össze, ha egyedül lehetek. Mondjuk, leugorhatok egyedül a patikába, vagy eltekerhetek egyedül a boltba vásárolni. Mert ilyenkor végig tudok gondolni egy gondolatot megszakítás nélkül. Nekem pedig ez fontos a lelki integritásomhoz, és ezt bevállalom akkor is, ha magamra szabadítom ezzel a trollszülőket és a „minek szült…” kezdetű beszólásokat.

 

 

Kié a felelősség?

 

Ami feltűnik a saját napom visszaolvasásában, hogy szinte mindenért én vagyok a felelős. Valahogy furcsa mód, még azért is, hogy a többiek eleget aludjanak és egyenek, az otthoni készletek legyenek feltöltve, a konfliktusok lekezelve. És kérhetek „segítséget”, de még a segítségkérés is egy plusz feladat: ki kell találni, hogy kitől, mit és mikor, meg kell kérni, le kell ellenőrizni…stb.. A felelősség még mindig nálam van. Ahhoz hasonlít, mint amikor a buliban én vagyok a házigazda: kitalálom, mi és hogyan lesz jó minden résztvevőnek, majd leszervezem, beszerzem a kaját, piát, DJ-t, és közben is folyamatosan figyelem, jutott-e mindenkinek libamáj. Én érkezem elsőnek, és én vagyok fent legtovább. Majd enyém a romok eltakarítása is. Szóval én vagyok a hangulatfelelős, a házigazda. Na de mikor jön el végre az, amikor végre én vagyok a vendég, és én ereszthetek le a saját otthonomban, én figyelhetek kizárólag arra, mikor és mihez van a legnagyobb kedvem?

 

 

Miért nem változtatok?

 

A kérdés logikus, hiszen a kedvenc megoldásközpontú megközelítésem is arra sarkall, hogy változtassak azon, ami nem működik. Azonban hiába nézem a napomat végig újra és újra, csak azt látom, hogy változtatni azon az áron tudnék, hogy lemondok valamiről, ami nekem fontos. Mondjuk a munkámról. Vagy a töltekezési lehetőségeimről. A gyerekeimmel való kapcsolatomról. A férjemmel való kapcsolatomról. A baráti kapcsolataimról. De nem akarok. És akkor marad a hajszolt tányérpörgetés. Mert amin változtatni kellene, az egy társadalmi szintű, strukturális mélységű dolog. Az, ahogyan gondolkodunk a nők és a férfiak szerepéről a társadalomban.  Na, ezt nem én fogom megváltoztatni. Bár esküszöm, rajta vagyok, például az Anyacsavar bloggal többek között…

 

 

Pénz beszél

 

Vajon mi a szerepe a pénznek, ennek az eléggé általános problémának a megoldásában? Úgy tűnik, eléggé sok. Legalábbis a tüneti kezelésben. Hiszen az évtizedekig tartó társadalmi változások helyett azonnali megoldás, ha pénzzel kiszervezhetőek az anyák végtelen feladatlistájáról bizonyos feladatok. A takarítónő, a házhoz rendelt bevásárlás vagy készétel, a bébiszitter az anyáknak ad lehetőséget levegőhöz jutni. Mert természetesen a fizetett (de a nagyszülői) segítségre is úgy tekintünk, hogy azzal az anyai terheit csökkentettük. Fel sem merül, hogy úgy nézzünk rá, hogy azok az apa háztartásból ráeső feladatai, és a takarítónő, meg a bébiszitter neki segít pénzért, igaz?  Az éves vakáción a szállodai teljes ellátás is az anyáknak ad lehetőséget arra, hogy valamennyivel kevesebbet dolgozzanak a nyaralás alatt. Az anyagi jóllét biztosíthatja a mentességet az alól a kényszer alól, hogy valaki fizetett munkáért még többet dolgozzon. Ha pedig társadalmi szinten nézem, több pénzzel mindenki számára elérhető, jól működő egészségügyet és oktatást is lehetne teremteni, ami nekem, kisgyerekes nőnek napi több óra láthatatlan munkát spórolhatna meg, lásd fél nap várakozás az SZTK-ban, hónapokig tartó intézménykeresés, különféle fejlesztésekre hurcolás, a napi leckeírás, és akkor még nem arról beszélek, amikor valami komoly vagy krónikus baja van valamelyik gyereknek…

 

A felelősség-megosztás hiánya

 

Forrás: pasiktukororszagban.blog.hu

 

És most térjünk vissza a társadalmi szintű, mélyen gyökerező problémára, a családi munkamegosztás és felelősség-megosztás egyenlőtlenségeire. A gondoskodói feladatokért egyszerűen eszébe sem jut benyúlni a férfiak java részének.  Kicsit jobb a helyzet azokban a kapcsolatokban, ahol mindkét fél főállásban dolgozik, de ott sem arányos a háztartási és a gyerekekkel kapcsolatos feladatok családon belüli elosztása. Sok elvált (és nem elvált) barátnőm számol be arról a jelenségről, hogy az a férfi, aki „segít” a feladatok felénél biztosan kevesebb részének megcsinálásában, feltéve, hogy megkéred, az már extra jó fejnek számít. Sokszor azonban a férfi jó esetben is csak biodíszletként van jelen, néha egy-egy valamit arrébb tesz, rosszabb esetben még akadályoz és többletmunkát is jelent a jelenléte. A nő szedheti össze utána a koszos zoknit, pucolhatja utána is a WC-t, hajtogathatja a ruháit. Mintha még egy gyerekről kellene gondoskodni. És nehéz szembenézni azzal, hogy kicsit könnyebbek azok a napok, amikor nincsen egyáltalán jelen, mert dolgozik, elutazott… És nyilván nem minden kapcsolatra igaz ez a dinamika, de ijesztő módon sokra. Aki pedig ezt a tök igazságtalan szerepleosztást megpróbálja megkérdőjelezni, az nők és férfiak trollhadserege fogja lenyomasztani, beleértve gyakran a saját családtagokat is.

 

 

 

Mit látnak otthon a gyerekek

 

Na, ez egy fontos és kínzó kérdés, mert sokaktól – apáktól és anyáktól egyaránt – hallom a belső igényt, hogy a fiaikból jó fej férfiakat, támogató férjeket és gondoskodó apákat, a lányaikból pedig önmagukért is kiállni tudó nőket, egyenrangú partner feleségeket és nem mártír, hanem kiegyensúlyozott anyákat neveljenek. Hogy nekik, és ez által az egész következő generációnak már jobb legyen. Csakhogy a tapasztalati tanulásnál, a szüleinktől a hétköznapokban látott példáknál semminek sincs nagyobb ereje és szerepe abban, hogy azután implicit programként csendben munkáljon bennünk, és aktiválódjon abban a pillanatban, hogy szülővé válunk. Annak, hogy a háztartás mindenki közös feladata, onnan fognak értesülni, hogy látják, hogy a szüleik ennek megfelelően működnek a hétköznapokban a legnagyobb természetességgel. Azaz nem a nő kéri huszonhatszor a férjét, hanem az magától a sajátjának érzi, és önállóan csinálja. Hogy a gyerekek is be vannak vonva a feladatokba az életkoruknak megfelelő szinten (és nem az anya feladata ez sem, hanem az apa ebből épp úgy kiveszi a részét, hiszen ez a nevelési cél számára is éppoly evidens, mint az anya számára). Éppen annyira evidens, amennyire az is teljesen természetes ma már, hogy az anyák is pénzkeresők és építhetnek karriert.

 

 

A párból szülővé válás kritikus időszaka

 

Ennek a patriarchális nemi szerepleosztásnak, ami a szülővé váláskor elkezdi belülről rágni a párkapcsolatot, a férfiak és a nők egyformán elszenvedői. Pont addig, amíg közös erővel, tudatos munkával, lépésről-lépésre nem kezdik el megkérdőjelezni a párkapcsolataikat, családi működésüket, egyéni jól létüket tönkre tevő dinamikákat.

 

Őszintén mondom, nem tudom, mi a jó megoldás erre, én is keresem. A társadalmi szintű megoldáskeresésnek egyelőre a vajúdási szakában járunk, ahol sok fájdalommal tágulnak a határaink, és sok áldozat árán. A saját baráti körömben sorra kísérem végig a párkapcsolati egyensúlyok elbillenését, a hiábavaló párterápiás folyamatokat és a válásokat, sokkal nagyobb arányban a nőket cselédsorba taszító abuzív kapcsolati dinamika miatt, mint mondjuk amiatt, hogy az egyik fél megcsalja a másikat.

 

Aki talált saját bevált gyakorlatot a hozott minták felülírására, a saját berögzült, automatikusan működtetett, de már nagyon nyomasztó saját szerepei tudatosítására, a munkamegosztás családon belüli újraosztására, a törékeny egyensúly fenntartására, az egyéni állandóan változó igények összehangolására, ne tartsa magában! Osszuk meg az összes jó gyakorlatot! Minden megoldás érdekel!

 

 

 

 

 

 

EMAIL
FACEBOOK0
FACEBOOK