Zsófia története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, milyen kihívásokkal szembesítette az anyává válás, és ezekre milyen saját megküzdési stratégiákat talált. Egy őszinte történet a szülői önismeret fázisairól, az anyai önbecsülés hullámvasútjáról, a segítségkérés megtanulásától, a hálaadás gyakorlásán át, az anyai intuíciót mások elvárásai elé helyezéséig. Sokunk szívéből szól…

 

Vágyak, elképzelések és a valóság

Gyerekkoromban semmire nem vágytam jobban, mint kistestvérekre – született is három, a legfiatalabb 15 évvel utánam, így mellette szinte pótanyaként funkcionáltam. Azt tervezgettem, hogy majd csecsemő- és gyermekotthont alapítok, ahol sokat lehetek gyerekekkel. Végül sokat dolgoztam babysitterként 6 éves koromtól kezdve egészen 23 éves koromig. Ha mindez nem lenne elég, pszichológusként nagyon érdekel a gyermeki lélek sok rejtelme, s ez számomra nem ismeretlen csoda-terület. Így azt gondoltam, hogy nekem nem lesz túl sok újdonság az anyaságban (persze a szoptatás meg a felelősség más, de azért nem lesz minden új). Ehhez képest, bár tényleg profitálok korábbi tapasztalataimból, mégis keményen meg kellett (és kell folyamatosan) küzdenem saját anyaságom megszületéséért, formálódásáért és anyai önbecsülésem kialakulásáért, megszilárdulásáért.

Amilyen kihívásokkal szembekerültem és amilyen megoldásokat kialakítottam rájuk:

 

Bizonytalanság

Alapvetően volt bennem egy bizonytalanság – életemben először szülök és leszek anya, bár vártam, de tartottam az ismeretlentől.

Képes vagyok-e rá? Meg tudom-e szülni? Jól fogom-e gondozni? Túléljük-e mindketten az első időszakot? Nevetségesnek tűnnek, de valóban szorongtam tőle.

A bizonytalanságomra nagyon jó gyógyszer volt egy dúla által tartott szülésfelkészítő és anyaságra hangoló csoport, ahol nagyon sok információt kaptam, ami oldotta az ismeretlentől való félelmem, növelte az anyai kompetencia-érzetem. Elkezdtem elhinni, hogy bízhatok a saját belső anyai megérzéseimben, hisz ezek valamilyen szinten belém vannak kódolva. Továbbá sokat segített, hogy olvastam sokat és beszélgettem más várandós és nemrég szült anyákkal, akik szintén őszintén meséltek félelmeikről, bizonytalanságukról. Önmagában a tény, hogy nem vagyok ezekkel egyedül nagyon sokat segített.

A tények, elvek és a valóság ütközése

 

Ami nálunk a leginkább előjött, az az alvás – evés.

Hiába olvastam, hogy kb. 3 óránta eszik majd eleinte, s utána mindig alszik kb. 2 órát a csecsemő, az enyém folyamatosan enni akart és max. 20 perceket aludt az elején. Így minden előzetes tervem és időbeosztásom – akár munkára, házimunkára, a szociális életemre nézve teljesen felborult. Az első 5 hétben szerintem mondhatjuk kis túlzással, hogy 0-24ben a szoptatós fotelben ültem, bébivel a karomban, s hol ettünk, hol aludtunk – az agyműködésem pedig korlátozódott néhány komikus sorozatra.

Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a nagy elveim (mellettünk, de a kiságyban alszik majd a gyerek, így esténként marad randi-időnk a férjemmel) alapból borultak, hisz az első hetekben bébikénk nemhogy a kiságyában, de a karomon kívül sehol nem aludt 15 percnél többet. Így már az is eredmény volt, ha mellettünk a nagy ágyba le lehetett tenni anélkül, hogy felébredne.

Az anyai értékrend kialakulása

Talán ez volt az első két hónapban a legnehezebb.

A várandósság alatt sokat olvastam, kértem számomra hiteles emberektől tapasztalatokat, véleményeket, s kialakult bennem néhány számomra fontos alapvető érték. Alapvetően azt hiszem, hogy nincs egy jó recept, minden anya-gyerek páros, minden család más. Azt tartom fontosnak, hogy ahelyett, hogy rá akarnánk anyaként húzni valamit a gyermekünkre, tanuljunk meg rá odafigyelni, és rá reagálni: az ő valódi szükségleteire, igényeire. Bármilyen elvünk lehet, bármilyen gyakorlat/szokás tetszhet, ha arra gyermekünk nem vevő, fontos a rugalmasság, hogy merjünk a gyerek szükségleteinek fényében változtatni. Ezen az alapvető szemléleten túl fontos érték számomra a hordozás, igény szerint szoptatás, altatás. Azon túl, hogy hozzám ez a szemlélet, ezek a gyakorlatok álltak közel, mind alaposan utána olvastam, kérdeztem, s úgy éreztem, hogy kezdődő anyai identitásom alappilléreivé válnak.

A környezet meghekkeli

Nem csoda hát, hogy mennyire nehéz volt az első két hónap, amikor is sokan a környezetemből, akár rokonok, ismerősök, akár szakemberek – többnyire lelkesen és jó szándékból, de ezeket megtorpedózták. Nagyon sokan fújták a kívülről megtanult nótákat – ne tartsd annyit ölben, elkényezteted (hogy lehetne egy pár hetes-hónapos csecsemőt elkényeztetni – azt sem tudja még, hogy ő tőlem különálló lény), csak 3-4 óránként etesd, hagyd sírni, majd megtanul magától elaludni, ne szokja meg, hogy rögtön felveszed, stb.

Kéretlen tanácsok okozta inkompetenciaérzés

A sok megjegyzésből azt éreztem, hogy nem bíznak sem abban, hogy képes vagyok az anyaságra, sem abban, hogy nem véletlenül csinálom úgy, ahogy csinálom. Tudom, hogy a többség tényleg őszintén segíteni akart, de ezzel inkább csak az amúgy is túlélő üzemmódban létező testem-lelkem lenyomták még jobban. Azt éreztették ezáltal, hogy valóban képtelen vagyok az anyaságra, nem bízhatok az intuícióimban. Nagyon nehéz volt az elvileg nálam tapasztaltabb anyák, szakemberek ellenében figyelnem a kisfiamra és azokra az értékekre, amiket fontosnak tartottam. Bizony sok sírós – lelkileg összeesős pillanatom volt. De végül kitartottunk és mára a gyümölcsét is látom. A legszebb az, hogy többen jelezték már vissza, hogy „jé, tényleg lehet, hogy igazad volt – ez a gyerek nagyon vidám és látszik, hogy biztonságban van”.

Hogyan, mi segített?

Önelfogadás

Először is „kidobtam” a gondolataimból a megnyomorító „kell-eket”. A fiamra és a köztünk levő kapcsolatra koncentráltam, egyszerűen elkezdtem élvezni, hogy létezünk. Eleinte nagyon gyakran emlékeztettem magam, hogy pont abban hiszek, hogy nincs egy jó recept, hanem mindenki más, így nincs is mihez tartanom magam. Ez nagyon felszabadító volt. Elkezdtem figyelni az érzéseimet, nagyon vázlatosan, de elkezdtem naplót írni – ezzel is tudatosítottam magamban, hogy mi egy saját történetet írunk. Elkezdtem élvezni a tökéletlenségünk szabadságát.

 

Tabutörés

Másodszor, a szégyenkezés és titkolózás helyett (jaj nehogy megtudja valaki, hogy ilyen gondolataim vannak – nincsenek is), elkezdtem (elsősorban magamnak, aztán másoknak is) kimondani őszintén, ami fáj, ami nyomaszt, ami nehéz. Érdekes, hogy ahogy én szabaddá váltam ezek felvállalására, azok az anyák, akikkel ezt megosztottam, szintén fellélegeztek, hogy milyen jó, hogy nincsenek ezzel egyedül. Ilyen „tabu-anyagondolat” például, hogy kár, hogy nincsen a kisfiamon kikapcsoló gomb, vagy néha azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy milyen lenne, ha ő nem lenne… Miközben nagyon szeretem és olyan örömforrása az életemnek, amit korábban el sem tudtam képzelni. De ezek az érzések elférnek egymás mellett.

Támogatói kör kiépítése

Ami nagyon fontos volt, hogy igyekeztem olyan emberekkel körülvenni magam, akik támogatnak, akik kevésbé akarják megmondani, hogy mit csináljak, hanem szabadságot adnak és bíznak bennem. Hálás lehetek, hogy több ilyen családtagot és barátot is találtam, s tudatosan velük osztottam meg őszintén magamat, a többiek felé pedig próbáltam jobban határokat húzni.

Emellett ami nagyon sokat segített, hogy tudatosan kerestem a tágabb ismerősi körből is hasonló élethelyzetben levő és hasonló szemléletű anyákat, tudatosan kerestem olyan programokat, ahol megismerkedhetek hasonló gondolkodású nőkkel – pl.: kismamatorna, majd babamama torna, szülésfelkészítő. Lettek is innen új baráti kapcsolataim, amikért nagyon hálás vagyok.

Végül, de nem utolsó sorban folyton olvastam széles körben: tudományos cikkeket, hiteles beszámolókat, amik alátámasztották és megerősítették az értékeim, szemléletem.

Fizikai korlátozottság, régi élet felborulása

Hiába tudtam elméletben, hogy a szülés utáni első hetek –inkább hónapok- nem könnyűek fizikailag, mégsem lehet erre eléggé felkészülni. Korábban mindig rengeteget sportoltam, sosem volt hosszabb betegségem vagy műtétem – így egészen meglepett, hogy a wc-ig is nehezen vánszorgok el az első hetekben. Nem volt jó érzés beismerni, hogy mennyire „mozgáskorlátozottá” váltam az előtte megszokotthoz képest.

Továbbá a testem elnehezedése mellett az életterem is nagyban beszűkült – hisz részben a fájdalom, részben az állandóan rajtam szopizó vagy kapaszkodó kismanó miatt nem nagyon tudtam kimozdulni a lakásból. Az én esetemben ráadásul télen nagyon hideg és havas idő volt, így az első sétára is csak 3 hetesen került sor.

Előtte egy folyton pörgős, otthonra csak aludni-járós életstílust éltem, így nem csoda, hogy kissé meghökkentett a hirtelen váltás.

Ami nagyon sokat segített, hogy ne őrüljek meg vagy forduljak be

Amire tudtam, szerveztem segítséget: megkértünk barátokat, hogy az első két hétben főzzenek nekünk, beosztottuk, hogy minden napra jusson egy „komatál”, ami hatalmas segítség volt. Továbbá, átgondoltam, hogy melyek azok a tevékenységek, amikre vagy időm, vagy erőm nem volt, s ezekben is bátran kértem segítséget (pl.. takarítás).

Tudatosan is töltöm magam: elkezdtem megszervezni, hogy a hetembe bekerüljenek olyan programok, amiket szeretek, amik kikapcsolnak: mozgás (eleinte csak a gyógytorna, majd úszás, maminbaba, stb.), vásárlás, valamennyi kreatív munka. Vállalkozóként szerencsére nagyon sokrétű a munkám, s be tudok vállalni heti 1-1 órát, vagy itthoni munkát.

Elkezdtem figyelni magam, hogy mikor mi esik jól. Akár úgy, hogy a kisfiam rajtam alszik vagy mellettem játszik vagy valaki jön velem, aki közben vigyáz rá – ami nekünk jó, elkezdtem figyelni Ábelt, mire hogy reagál, s mivel kifejezetten igényli a változatosságot, így bátran viszem már magammal szinte mindenhova. Közösen élünk egy életet – nem ő az életem egyedüli közepe és értelme, miközben bármikor meghalnék érte, annyira szeretem. Azt gondolom, hogy az az egészséges a gyereknek is, ha biztos a szülei szeretetében, de látja, hogy a szüleit nem csak ő teszi boldoggá és kiegyensúlyozottá, hanem alapból is azok. Boldog anya – boldog feleség – gondtalanabb élet az egész családnak.

Szülési „trauma” elfogadása

Azt hiszem, hogy a szülés egy olyan dolog, amiben az az egy biztos előre, hogy nem fog úgy történni 100%-ban, ahogy gondoltuk/terveztük.

És ez így szép, de azért nem mindig könnyű elfogadni, feldolgozni. Fájdalomcsillapítás módjai, császár/nem császár – ahány anya (és ahány orvos), annyi igény, terv, vágy. Én nagyon szerettem volna minél inkább háborítatlan, teljesen természetes szülést, s sok része meg is valósult, de a végén jogos indokkal császár lett, ami szintén szép élmény lett, csak maradt bennem egy veszteség, egy kudarcérzés.

Ami nekem a legtöbbet segített az a fókuszváltás volt: első este még kisírtam magam, hogy miért nem „voltam képes” természetesen megszülni, természetesen analitikusan belemagyaráztam mindent, aztán meg elkezdtem arra koncentrálni, ami igazán úgy történt, ahogy vágytam, pl.: a kisfiam rögtön rám került, és amíg nem kelhettem fel, 6 órán át ott szopizott, aludt rajtam – csodálatos volt. Rögtön egy hála: egy aranyóra helyett hatot kaptam! Segített az is, hogy utána még az orvosommal még egyszer átbeszéltük a kórházban és a 6 hetes kontrollon is, hogy mi történt. Végül kiírtam magamból az egész szülésem történetét, ez is segített, hogy ne maradjanak bennem elfojtva érzések, legyen tisztán kimondva. Ez az én történetem, az én első szülésem, Ábel fiam születése, nem tökéletesen az, amire előtte vágytam, de így kerek, így a mienk, senki mással nem cserélnék.

Összegzés

Lassan fél éves anyaként azt látom, hogy nem az a lényeg, hogy az anyai önbecsülésemben és kompetencia-érzetemben ne legyenek fentek meg lentek, mint egy hullámvasútnál, hanem az, hogy a saját pályámon biztonsággal mozogjak. A hasonlatnál maradva valószínűleg mindegyikünknek eltérő lejtésszögű sínek jutottak, de ha ezen megtanulok biztonsággal mozogni, a gyermekem is ezt a biztonságot fogja érezni, körülményektől és tényektől függetlenül. Merjem hát felfedezni a saját pályámat, mozgásomat, s ne ijedjek meg a sebességtől – lejtmenetektől, hisz pont ettől válik egyedivé, s hitelessé a történetem.

Záborszky Zsófia