Anyai önbecsülésem hullámvasútján

Zsófia története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, milyen kihívásokkal szembesítette az anyává válás, és ezekre milyen saját megküzdési stratégiákat talált. Egy őszinte történet a szülői önismeret fázisairól, az anyai önbecsülés hullámvasútjáról, a segítségkérés megtanulásától, a hálaadás gyakorlásán át, az anyai intuíciót mások elvárásai elé helyezéséig. Sokunk szívéből szól…

 

Vágyak, elképzelések és a valóság

Gyerekkoromban semmire nem vágytam jobban, mint kistestvérekre – született is három, a legfiatalabb 15 évvel utánam, így mellette szinte pótanyaként funkcionáltam. Azt tervezgettem, hogy majd csecsemő- és gyermekotthont alapítok, ahol sokat lehetek gyerekekkel. Végül sokat dolgoztam babysitterként 6 éves koromtól kezdve egészen 23 éves koromig. Ha mindez nem lenne elég, pszichológusként nagyon érdekel a gyermeki lélek sok rejtelme, s ez számomra nem ismeretlen csoda-terület. Így azt gondoltam, hogy nekem nem lesz túl sok újdonság az anyaságban (persze a szoptatás meg a felelősség más, de azért nem lesz minden új). Ehhez képest, bár tényleg profitálok korábbi tapasztalataimból, mégis keményen meg kellett (és kell folyamatosan) küzdenem saját anyaságom megszületéséért, formálódásáért és anyai önbecsülésem kialakulásáért, megszilárdulásáért.

Amilyen kihívásokkal szembekerültem és amilyen megoldásokat kialakítottam rájuk:

 

Bizonytalanság

Alapvetően volt bennem egy bizonytalanság – életemben először szülök és leszek anya, bár vártam, de tartottam az ismeretlentől.

Képes vagyok-e rá? Meg tudom-e szülni? Jól fogom-e gondozni? Túléljük-e mindketten az első időszakot? Nevetségesnek tűnnek, de valóban szorongtam tőle.

A bizonytalanságomra nagyon jó gyógyszer volt egy dúla által tartott szülésfelkészítő és anyaságra hangoló csoport, ahol nagyon sok információt kaptam, ami oldotta az ismeretlentől való félelmem, növelte az anyai kompetencia-érzetem. Elkezdtem elhinni, hogy bízhatok a saját belső anyai megérzéseimben, hisz ezek valamilyen szinten belém vannak kódolva. Továbbá sokat segített, hogy olvastam sokat és beszélgettem más várandós és nemrég szült anyákkal, akik szintén őszintén meséltek félelmeikről, bizonytalanságukról. Önmagában a tény, hogy nem vagyok ezekkel egyedül nagyon sokat segített.

A tények, elvek és a valóság ütközése

 

Ami nálunk a leginkább előjött, az az alvás – evés.

Hiába olvastam, hogy kb. 3 óránta eszik majd eleinte, s utána mindig alszik kb. 2 órát a csecsemő, az enyém folyamatosan enni akart és max. 20 perceket aludt az elején. Így minden előzetes tervem és időbeosztásom – akár munkára, házimunkára, a szociális életemre nézve teljesen felborult. Az első 5 hétben szerintem mondhatjuk kis túlzással, hogy 0-24ben a szoptatós fotelben ültem, bébivel a karomban, s hol ettünk, hol aludtunk – az agyműködésem pedig korlátozódott néhány komikus sorozatra.

Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a nagy elveim (mellettünk, de a kiságyban alszik majd a gyerek, így esténként marad randi-időnk a férjemmel) alapból borultak, hisz az első hetekben bébikénk nemhogy a kiságyában, de a karomon kívül sehol nem aludt 15 percnél többet. Így már az is eredmény volt, ha mellettünk a nagy ágyba le lehetett tenni anélkül, hogy felébredne.

Az anyai értékrend kialakulása

Talán ez volt az első két hónapban a legnehezebb.

A várandósság alatt sokat olvastam, kértem számomra hiteles emberektől tapasztalatokat, véleményeket, s kialakult bennem néhány számomra fontos alapvető érték. Alapvetően azt hiszem, hogy nincs egy jó recept, minden anya-gyerek páros, minden család más. Azt tartom fontosnak, hogy ahelyett, hogy rá akarnánk anyaként húzni valamit a gyermekünkre, tanuljunk meg rá odafigyelni, és rá reagálni: az ő valódi szükségleteire, igényeire. Bármilyen elvünk lehet, bármilyen gyakorlat/szokás tetszhet, ha arra gyermekünk nem vevő, fontos a rugalmasság, hogy merjünk a gyerek szükségleteinek fényében változtatni. Ezen az alapvető szemléleten túl fontos érték számomra a hordozás, igény szerint szoptatás, altatás. Azon túl, hogy hozzám ez a szemlélet, ezek a gyakorlatok álltak közel, mind alaposan utána olvastam, kérdeztem, s úgy éreztem, hogy kezdődő anyai identitásom alappilléreivé válnak.

A környezet meghekkeli

Nem csoda hát, hogy mennyire nehéz volt az első két hónap, amikor is sokan a környezetemből, akár rokonok, ismerősök, akár szakemberek – többnyire lelkesen és jó szándékból, de ezeket megtorpedózták. Nagyon sokan fújták a kívülről megtanult nótákat – ne tartsd annyit ölben, elkényezteted (hogy lehetne egy pár hetes-hónapos csecsemőt elkényeztetni – azt sem tudja még, hogy ő tőlem különálló lény), csak 3-4 óránként etesd, hagyd sírni, majd megtanul magától elaludni, ne szokja meg, hogy rögtön felveszed, stb.

Kéretlen tanácsok okozta inkompetenciaérzés

A sok megjegyzésből azt éreztem, hogy nem bíznak sem abban, hogy képes vagyok az anyaságra, sem abban, hogy nem véletlenül csinálom úgy, ahogy csinálom. Tudom, hogy a többség tényleg őszintén segíteni akart, de ezzel inkább csak az amúgy is túlélő üzemmódban létező testem-lelkem lenyomták még jobban. Azt éreztették ezáltal, hogy valóban képtelen vagyok az anyaságra, nem bízhatok az intuícióimban. Nagyon nehéz volt az elvileg nálam tapasztaltabb anyák, szakemberek ellenében figyelnem a kisfiamra és azokra az értékekre, amiket fontosnak tartottam. Bizony sok sírós – lelkileg összeesős pillanatom volt. De végül kitartottunk és mára a gyümölcsét is látom. A legszebb az, hogy többen jelezték már vissza, hogy „jé, tényleg lehet, hogy igazad volt – ez a gyerek nagyon vidám és látszik, hogy biztonságban van”.

Hogyan, mi segített?

Önelfogadás

Először is „kidobtam” a gondolataimból a megnyomorító „kell-eket”. A fiamra és a köztünk levő kapcsolatra koncentráltam, egyszerűen elkezdtem élvezni, hogy létezünk. Eleinte nagyon gyakran emlékeztettem magam, hogy pont abban hiszek, hogy nincs egy jó recept, hanem mindenki más, így nincs is mihez tartanom magam. Ez nagyon felszabadító volt. Elkezdtem figyelni az érzéseimet, nagyon vázlatosan, de elkezdtem naplót írni – ezzel is tudatosítottam magamban, hogy mi egy saját történetet írunk. Elkezdtem élvezni a tökéletlenségünk szabadságát.

 

Tabutörés

Másodszor, a szégyenkezés és titkolózás helyett (jaj nehogy megtudja valaki, hogy ilyen gondolataim vannak – nincsenek is), elkezdtem (elsősorban magamnak, aztán másoknak is) kimondani őszintén, ami fáj, ami nyomaszt, ami nehéz. Érdekes, hogy ahogy én szabaddá váltam ezek felvállalására, azok az anyák, akikkel ezt megosztottam, szintén fellélegeztek, hogy milyen jó, hogy nincsenek ezzel egyedül. Ilyen „tabu-anyagondolat” például, hogy kár, hogy nincsen a kisfiamon kikapcsoló gomb, vagy néha azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy milyen lenne, ha ő nem lenne… Miközben nagyon szeretem és olyan örömforrása az életemnek, amit korábban el sem tudtam képzelni. De ezek az érzések elférnek egymás mellett.

Támogatói kör kiépítése

Ami nagyon fontos volt, hogy igyekeztem olyan emberekkel körülvenni magam, akik támogatnak, akik kevésbé akarják megmondani, hogy mit csináljak, hanem szabadságot adnak és bíznak bennem. Hálás lehetek, hogy több ilyen családtagot és barátot is találtam, s tudatosan velük osztottam meg őszintén magamat, a többiek felé pedig próbáltam jobban határokat húzni.

Emellett ami nagyon sokat segített, hogy tudatosan kerestem a tágabb ismerősi körből is hasonló élethelyzetben levő és hasonló szemléletű anyákat, tudatosan kerestem olyan programokat, ahol megismerkedhetek hasonló gondolkodású nőkkel – pl.: kismamatorna, majd babamama torna, szülésfelkészítő. Lettek is innen új baráti kapcsolataim, amikért nagyon hálás vagyok.

Végül, de nem utolsó sorban folyton olvastam széles körben: tudományos cikkeket, hiteles beszámolókat, amik alátámasztották és megerősítették az értékeim, szemléletem.

Fizikai korlátozottság, régi élet felborulása

Hiába tudtam elméletben, hogy a szülés utáni első hetek –inkább hónapok- nem könnyűek fizikailag, mégsem lehet erre eléggé felkészülni. Korábban mindig rengeteget sportoltam, sosem volt hosszabb betegségem vagy műtétem – így egészen meglepett, hogy a wc-ig is nehezen vánszorgok el az első hetekben. Nem volt jó érzés beismerni, hogy mennyire „mozgáskorlátozottá” váltam az előtte megszokotthoz képest.

Továbbá a testem elnehezedése mellett az életterem is nagyban beszűkült – hisz részben a fájdalom, részben az állandóan rajtam szopizó vagy kapaszkodó kismanó miatt nem nagyon tudtam kimozdulni a lakásból. Az én esetemben ráadásul télen nagyon hideg és havas idő volt, így az első sétára is csak 3 hetesen került sor.

Előtte egy folyton pörgős, otthonra csak aludni-járós életstílust éltem, így nem csoda, hogy kissé meghökkentett a hirtelen váltás.

Ami nagyon sokat segített, hogy ne őrüljek meg vagy forduljak be

Amire tudtam, szerveztem segítséget: megkértünk barátokat, hogy az első két hétben főzzenek nekünk, beosztottuk, hogy minden napra jusson egy „komatál”, ami hatalmas segítség volt. Továbbá, átgondoltam, hogy melyek azok a tevékenységek, amikre vagy időm, vagy erőm nem volt, s ezekben is bátran kértem segítséget (pl.. takarítás).

Tudatosan is töltöm magam: elkezdtem megszervezni, hogy a hetembe bekerüljenek olyan programok, amiket szeretek, amik kikapcsolnak: mozgás (eleinte csak a gyógytorna, majd úszás, maminbaba, stb.), vásárlás, valamennyi kreatív munka. Vállalkozóként szerencsére nagyon sokrétű a munkám, s be tudok vállalni heti 1-1 órát, vagy itthoni munkát.

Elkezdtem figyelni magam, hogy mikor mi esik jól. Akár úgy, hogy a kisfiam rajtam alszik vagy mellettem játszik vagy valaki jön velem, aki közben vigyáz rá – ami nekünk jó, elkezdtem figyelni Ábelt, mire hogy reagál, s mivel kifejezetten igényli a változatosságot, így bátran viszem már magammal szinte mindenhova. Közösen élünk egy életet – nem ő az életem egyedüli közepe és értelme, miközben bármikor meghalnék érte, annyira szeretem. Azt gondolom, hogy az az egészséges a gyereknek is, ha biztos a szülei szeretetében, de látja, hogy a szüleit nem csak ő teszi boldoggá és kiegyensúlyozottá, hanem alapból is azok. Boldog anya – boldog feleség – gondtalanabb élet az egész családnak.

Szülési „trauma” elfogadása

Azt hiszem, hogy a szülés egy olyan dolog, amiben az az egy biztos előre, hogy nem fog úgy történni 100%-ban, ahogy gondoltuk/terveztük.

És ez így szép, de azért nem mindig könnyű elfogadni, feldolgozni. Fájdalomcsillapítás módjai, császár/nem császár – ahány anya (és ahány orvos), annyi igény, terv, vágy. Én nagyon szerettem volna minél inkább háborítatlan, teljesen természetes szülést, s sok része meg is valósult, de a végén jogos indokkal császár lett, ami szintén szép élmény lett, csak maradt bennem egy veszteség, egy kudarcérzés.

Ami nekem a legtöbbet segített az a fókuszváltás volt: első este még kisírtam magam, hogy miért nem „voltam képes” természetesen megszülni, természetesen analitikusan belemagyaráztam mindent, aztán meg elkezdtem arra koncentrálni, ami igazán úgy történt, ahogy vágytam, pl.: a kisfiam rögtön rám került, és amíg nem kelhettem fel, 6 órán át ott szopizott, aludt rajtam – csodálatos volt. Rögtön egy hála: egy aranyóra helyett hatot kaptam! Segített az is, hogy utána még az orvosommal még egyszer átbeszéltük a kórházban és a 6 hetes kontrollon is, hogy mi történt. Végül kiírtam magamból az egész szülésem történetét, ez is segített, hogy ne maradjanak bennem elfojtva érzések, legyen tisztán kimondva. Ez az én történetem, az én első szülésem, Ábel fiam születése, nem tökéletesen az, amire előtte vágytam, de így kerek, így a mienk, senki mással nem cserélnék.

Összegzés

Lassan fél éves anyaként azt látom, hogy nem az a lényeg, hogy az anyai önbecsülésemben és kompetencia-érzetemben ne legyenek fentek meg lentek, mint egy hullámvasútnál, hanem az, hogy a saját pályámon biztonsággal mozogjak. A hasonlatnál maradva valószínűleg mindegyikünknek eltérő lejtésszögű sínek jutottak, de ha ezen megtanulok biztonsággal mozogni, a gyermekem is ezt a biztonságot fogja érezni, körülményektől és tényektől függetlenül. Merjem hát felfedezni a saját pályámat, mozgásomat, s ne ijedjek meg a sebességtől – lejtmenetektől, hisz pont ettől válik egyedivé, s hitelessé a történetem.

Záborszky Zsófia

 

  • Úgy érzed, elakadtál egy számodra fontos életterületen?

  • Válaszút előtt állsz, és elbizonytalanodtál, merre tovább?

  • Vannak céljaid, de nem tudod, hogyan érd el őket?

  • Szeretnéd újra megtalálni önmagadat, és megvalósítani a céljaidat?

  • Feltölt és motivál a hozzád hasonló gondolkodó, érző kisgyerekes nők közössége?

  • Szívesen tanulsz mások példáiból, megoldásaiból?

Mert ÉN vagyok a legjobb anya a gyermekem számára

Edit története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan bontakozik ki egy frissen szülővé vált nőben az anyai önismeret, ami a másoknak megfelelés és örökös bűntudat csapdájából elvisz a saját, egyedi, másokéhoz nem hasonlítható, önazonos útra. Kívánom minden nőnek, hogy ugyanúgy megtalálja a saját útját anyaként, ahogyan Edit!

 

A hozott program: fekete és fehér

Olyan környezetben nőttem fel, ahol a dolgok általában feketék és fehérek voltak, jók és rosszak. Nem volt átmenet, szivárvány meg pláne.

Engem mindentől féltettek, a gyerekkoromból kimaradtak az élmények, a nagy esések, de így a nagy nevetések is. Elhatároztam, én máshogy csinálom majd. Lesz egy hordozókendőnk és eljárunk társaságba, kirándulni, élményeket gyűjtünk. Ez már a várandósságom alatt meghiúsult.

 

Nehézségek és bezárkózás

Az első pár hétben nagyon sokat fájt a hasam. Sétálni csak keveset tudtam. A munkámat sem tudtam végezni, mert az sok utazással, gyaloglással járt volna. Így otthon maradtam. Elkezdtem bezárkózni.

Aztán megszületett a fiam. Az első időszakban nehezen aludt és nappal aludt hosszabban, éjjel rövideket. Így nehéz volt bárhová elmenni. Aztán ez változni kezdett, de én addigra már bezárkóztam. Nem szerettem kimozdulni, valahogy semmi sem volt jó. És ezen az sem segített, hogy a hordozókendő miatt sokszor megkaptam a magamét. Mert ugye evidens, hogy a gyerekem megfullad, sohase tudom letenni, nem tanul meg járni… Vagy jött a másik véglet, aki csak áradozott róla, milyen nagyszerű dolog. De természetesnek senki nem vélte, átlagos anya nem lettem.

 

A fekete-fehér csapda

Így észrevétlenül beleestem a fekete – fehér csapdájába. Olvastam a kötődő neveléssel kapcsolatos könyveket, cikkeket. Olvastam rengeteg pszichológiai témájú könyvet. Onnan akartam megtanulni, hogyan legyek jó anya.

 

Mesét csak olvasni szabad, nem nézni. Mert egy jó anya nem ülteti gép elé a gyerekét. Így amikor mégis néztünk, bűntudatom volt. Bébiételt nem veszünk, csak egyszerű, természetes ételeket eszünk. Mert egy jó anya megfőz mindent a gyermekének. Így kevesebb időm maradt a fiamra, a férjemre és magamra.

Fejlesztésekre nem jártunk, én sem fejlesztettem. Gyógypedagógusként úgy gondoltam, fejlődik az egészséges fiam magától is úgy, ahogyan kell. Csak egyszerűen játszottunk. Ezt nem bántam meg.

 

De nem lettem jó anya. És jó feleség sem. És önmagamnak sem voltam jó, hiszen boldog sem voltam, jól sem éreztem magam a bőrömben.

 

Nekem kell megváltoznom

Aztán egy barátnőm azt mondta, ha azt akarom, hogy megváltozzon a környezetem, nekem kell megváltoznom. Először dühös lettem. Én úgy gondoltam, éppen eleget dolgozok és adok magamból, nehogy már én fordítsak még időt és energiát az önfejlesztésre is. Menjen pszichológushoz a férjem. De nem ment. Így maradt minden, ahogy volt.

 

De barátnőm mondata azért mindig ott motoszkált a fejemben.

 

Nővérem megvarrt egy ruhát és megkért, hímezzek rá mintát. Ez nagyon sok munkát jelentett. Hetekig hímeztem éjjelente 1-2 órát és közben Louise L. Hay megerősítéseit minden éjjel végighallgattam.

 

Ennek és barátnőm mondatának köszönhetően úgy döntöttem, valóban felállok, teszek valamit a boldogságomért.

 

Az első lépések

Elkezdtem egy pszichológussal együtt dolgozni és egy online metaforaíró tanfolyamon (mindennapinlp.hu) is részt vettem. És az életem megváltozott. Mert megváltoztam én.

 

Elkezdtem kimozdulni. Baba-mama klubba járni. Kezdtem önmagamra találni.

 

Aztán az életünk hatalmas fordulatot vett. Eladtuk a házunkat és kikerültem a régi közegből. Új életet kezdtem. Egy lakóautóval fél éven át jártuk Európát, hogy aztán visszatérjünk Magyarországra és megalapítsuk a saját otthonunkat ott, ahol látom a szivárvány összes színét.

 

Mélységek és magasságok

Közben nagyon hullámzott a lelkem. Voltak mélységek, magasságok. Közben elvesztettem valakit, aki nagyon közel állt hozzám és nagyon fiatal volt. Ez megadta a végső pofont ahhoz, hogy tudjam, senki más nem számít, csak én, a fiam és a férjem. És most hallom néhány ember szavát, hogy “én szamár előre”, de igen. ÉN előre. Mert ha én nem vagyok jól, a fiam sem lesz jól. Azt szeretném, hogy boldog legyen. Ezt pedig csak úgy tudom hitelesen megtanítani neki, ha én boldog leszek.

 

 

Elhatároztam, hogy boldog leszek

Úgyhogy elhatároztam, boldog leszek. Járjuk az erdőt, ugrálunk sáros pocsolyákban, kerestem egy ovit, ahol szeretik, figyelnek rá, biztonságban tudom. Fordítok magamra időt. Igyekszem elkerülni a panaszkodást és másokat is leállítani, amikor elkezdik. A munkában is megkerestem a saját utamat, építem a saját vállalkozásomat. Igyekszem minden területen adni Önmagamnak, hogy aztán mikor a fiammal vagyok, igazán tudjak vele lenni.

 

 

Már nem olvasok könyveket a gyereknevelésről

A fiam már négy éves. Már nem olvasok könyveket arról, hogyan kellene őt nevelni. Egyszerűen szeretem és igyekszem csak a belső hangomra hallgatni. Az anyai ösztönök működnek, ha figyelünk rájuk. És bár nem vagyok “tökéletes”, a lakásunk időnként rendetlen, eszünk gyors ételeket, de nagyon sokat nevetünk, kirándulunk. Időnként veszekszünk, de mindig szeretünk.

 

Számomra ez okozta eddig a legnagyobb nehézséget. Meghallani a szívem szavát, megbízni a saját ösztöneimben. De szerencsére hamar rájöttem, akkor vagyok jó anya, ha önmagam vagyok.

 

Nyúlné Terpó Edit

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

 

Tizennégy heti jegeskávé

Zsuzsanna története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogy akármennyire tudatosan is készül valaki az anyává válásra, biztos, hogy sok tapasztalat készületlenül éri. Kisgyerekes anya tervez, kisgyerek végez. Ekkor jön a jól ismert újratervezés. Kérdés, van-e elegendő lelki muníció és külső támogatás ahhoz, hogy a kezdeti kanyarokat jól vegye az anya. Ez a történet egy szívmelengető pozitív példa erre.

 

Erre nem készültem

Minden téren nagyon tudatosan készültem a kisfiam érkezésére. Nemcsak a várandósságról, a szülésről, de a gyermekágyról is sokat olvastam, beszélgettem anyákkal, készültem a szoptatásra, hordozásra, mosható pelenkázásra.

Amikor hazaérkeztem 14 héttel ezelőtt a kórházból, kezemben Barnabással, aki éppen torkaszakadtából ordított, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele, rám tört az érzés, ami azóta sokszor: erre nem készültem fel.

 

Képes vagyok rá

Mindig én támogattam másokat az anyaságukban, bátorítva őket arra, hogy hallgassanak az ösztöneikre, megerősítve, hogy jól csinálják, képesek rá, elég jó anyák. A szülésem csodálatos, katartikus élmény volt. A szoptatás pedig a kínok kínja az első pár hétben, amikor sírtam a fájdalomtól, és a férjem tehetetlenségében többször ajánlotta, hogy akkor legyen inkább tápszer, mert ez kinek jó…tudtam, hogy jó a technika, nincs lenőve Barni nyelve, egyszerűen ennyi kellett, míg hozzászoktam ehhez az igénybevételhez. Visszanézve hálás vagyok, hogy kitartottunk.

 

Végre azt csinálhatom, amit szeretnék?

Úgy gondoltam, a babával itthon töltött időszak lesz, amikor végre azt csinálom, amit szeretnék, tanulhatok, főzhetek, lesznek hétvégék, amikor mehetünk ide-oda, lesz újra nyár és ünnepek. Az első hat hétben a tenyerükön hordoztak, a férjem, a család, a barátaink és a gyülekezet, más dolgom nem volt, mint a baba ellátása. Akkor még sokat aludt, volt időnk filmeket nézni, nekem szüléstörténetet írni, ruhákat hajtogatni, kakaós csigát sütni…aztán ráeszmélt a világra, és azóta a második gyermekágyat éljük.

Szerettem volna mindennap menni valahová, mozogni, közösségbe, zenebölcsibe, gyülekezetbe. A kisfiam azt mondta, nem. Ő még erre nem érett, megijesztik más kisgyerekek, nem mindig (általában nem) tűri végig a tornát, sem a hátamon, sem a matracon. Ha nincs este fürdés, altatás viszonylag fix időben, kiborul. Ha nappal alszik, inkább elnyúlok mellette, minthogy nekiálljak főzni. Ha máshol töltjük az éjszakát, sír. Az altatás kétemberes munka, kell hozzá porszívóhang, labda, amin ringatózunk és egy férj, aki átveszi, amíg zuhanyzom vagy már nem bírja a derekam.

 

Amit elengedtem, és amihez ragaszkodtam

Nagyon nehezen engedtem el a saját elvárásaimat, a házimunkát, a főzést, a sok programot. Sorban húztam ki a képzeletbeli listámról a balatoni esküvőt, a dédmama meglátogatását, az istentiszteletet, a hosszú sétákat, a gyakori vendégfogadást. A végén két dolog maradt, amihez ragaszkodtam a túlélésem és jóllétem érdekében: a jegeskávé és a mozgás. Amikor van 10 percem kávézni vagy 30-40 percem tornázni, amíg a férjemmel elvan a baba, akkor töltődöm fel a maradék 23 órájára a napnak. Egyelőre ennyi megy, a bűntudathullámok ritkulnak, az pedig, hogy a kisfiam ébren töltött idejében (amikor nem fáradt) végig mosolyog, megerősít abban: jól van ez most így, nem lehet mindent egyszerre. Majd lesz tanulás, szabad este, teljes edzés, részidős munka, sütés-főzés a maga idejében. Ahogy érik rá a kisfiam. Addig pedig neki hiszek és nem mindenki másnak, aki megállapítja, hogy „hozzászokik, ha mindig felveszed, soha nem fogod tudni letenni”. Majd leteszem. Ha megérett rá.

R.Zsuzsanna

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

Kilenc felismerés a változásról

Rita írása az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett és egy visszatekintés az anyává válásának első öt évére. Arra, hogy a kezelhetetlen mennyiségű változás túlélésére, mi több, humorral kezelésére milyen saját megoldásokat növesztett ki az évek során. Változáskezelés kisokos kisgyerekes nőknek! 🙂

Öt éve az életemben egyetlen állandó dolog van: a változás

Ezalatt az öt év alatt két gyerekem született, három országban éltünk, négy lakásban laktunk, ötször költözködtünk.

Ezalatt az öt év alatt alapvetően változott meg az értékrendem. Azelőtt sokszor gyorsan ítélkező, külső kontrollos (vagyis mások elismerésére áhítozó), szorongó, alacsony önértékelésű, alapvetően pesszimista, a bizonytalanságot rosszul tűrő nőszemély voltam. Az elmúlt öt év azonban megtanított, hogy felismerjem az alapszabályokat, amik kicsit könnyebbé, vidámabbá teszik a mindennapjaimat.

 

Kilenc felismerés a változásról

  1. Minden döntést az akkor elérhető legtöbb információból tudom csak meghozni; nincs értelme előre sokat szorongani vagy visszanézve bánkódni, hogy “ha tudtam volna”. Például ha tudtam volna, hogy minden kertkapcsolatos amsterdami lakásba beköltöznek az egerek, nyilván nem költöztünk volna ilyenbe. De nem tudtam…Másodszorra már emeleti lakást kerestünk.

 

  1. Minden élethelyzetnek, döntésnek vannak jó és rossz oldalai; sehol sincs kolbászból a kerítés. Hollandiában például kreatívabb játszóterek vannak, mint Budapesten, viszont itthon biztos lehetsz benne, hogy nem fognak szülőtársaid rágyújtani a homokozó kellős közepén.

 

  1. “Mások élete” pont olyan, amilyen magából a kifejezésből is következik: más. Ennélfogva sem én nem ítélhetem meg (el) az ő döntésüket, sem ők nem tudják tökéletesen értékelni az enyéimet… a második gyerek születésekor már bíztam a saját módszereimben, megérzéseimben, nem bizonytalanított el, ha megtudtam, hogy mások mivel és mikor kezdik a hozzáetetést, hogyan altatnak, meddig pelenkáznak, stb.

 

  1. “Ez is elmúlik egyszer” – minden gyereknevelési nehézség (ha nem komoly betegségről van szó), egyszer elmúlik. Vége lesz a fogzásnak, a nemalvásnak, a dackorszaknak… Volt olyan, hogy ezt a mondatot mantrázva őriztem meg az ép eszem, amikor mondjuk azon a héten a drága gyermek minden étkezésnél földhöz vágta a tányérját.

 

  1. “Egy lépés hátra” – a 4.-es ponthoz hasonló szemlélet szerint igyekszem felülemelkedni a mindennapi gondokon, és elgondolni, hol is tartunk, merre tartunk, mik az apró mérföldkövek és a nagyobb célok. Ezek fényében egy masszív dackorszakos kiborulás, amelynek során életem értelme elindulás előtt (helyett) egyesével rántja le magáról a röpke félóra alatt rákönyörgött ruhadarabjait, igazán nem tűnik említésre méltónak. Na jó, elismerem, kiborító; de már nem esem kétségbe hogy “úristen, ezentúlmindigígylesz”.

 

  1. Felismertem és elfogadtam, hogy az anyaság nem minden területén vagyok egyforma. Például nagyon jó kreatív foglalkozásokat, együttfőzéseket tudok rendezni a gyerekeimmel; hagyom, hogy kipróbálják az erejüket, bátorságukat pl fára mászásban, vagy más “veszélyesebb” dolgokban; egy sor döntést és önállóságot biztosítok nekik; valamint nem helikopterkedem felettük, ha egyedül akarnak játszani. Azonban borzasztó hiányosságaim vannak a dackorszak hisztijeinek kezelésében, és elképesztően irritálnak az irracionális (előbb említett felöltözés-levetkőzés-felöltözés jelenet), vagy kényszeres elképzelések (pl orrtörlésnél csak ő veheti ki a zsepit, amit én csak balkézzel vehetek át). Ilyenkor igyekszem minél hamarabb lerendezni az eseményeket, nem elsüllyedni a tehetetlen frusztráció tengerében, majd emlékeztetni magam a fent említett 4.-es majd 5-ös pontokra…

 

  1. “De legalább…” A sok kaland során azért rossz tapasztalatokból is bőven kijutott, ám igyekszem meglátni a hasznukat. Például a katasztrofális angliai bölcsődei tapasztalataink után később már tudtam, mit keressek, hogyan lássam meg a felszín alatt a lényeget a gyerekközösségek kiválasztásánál.

 

  1. “Az élet egy kirakós”. A kedvenc elméletem, egyszer le is fogom védetni. Az öt év alatt többször voltam olyan helyzetben, hogy mindent újra kellett terveznem: új gyerekközösséget keresni, új lakást keresni, akár új állást találni. És minden alkalommal bebizonyosodott, hogy a hiányzó részek egyszer csak kitöltődnek; helyükre kerülnek a részek, értelmes egésszé, amiben mindenki megtalálja a maga helyét és örömét. Ez minden alkalommal sikerült, annyira, hogy legutóbb már hinni is tudtam benne, hogy így lesz. Kevésbé is szorongtam a változástól, és így céltudatosan kerestem a kirakós hiányzó darabjait. Ennek egy lépése volt, hogy az Anyacsavar “Vissza a munkába” csoport során két hónappal korábban találtam meg az ideális munkahelyet, mint ahogyan terveztem.

 

  1. És a kedvenc új felfedezésem: értékelni az utólag meglátott őrületes összefüggéseket. Például 2009 nyarán Angliában éltem, első gyermekemmel voltam hathónapos terhes, amikor előadtam az amszterdami Vrije Universiteit által szervezett konferencián. Az egyetem környékén nem nagyon álltak házak, a bejárattól el lehetett látni az egyetemi kórházig, ami kb. két villamosmegállóval arrébb állt, és eléggé semmitmondónak tűnt – akkor. Amit viszont senki sem sejthetett: három évvel később abban az épületben született meg a második gyermekem.

 

Disclaimer: fenti írás kizárólag az én életemre vonatkozik, és csak tájékoztató jellegű – nem kinyilatkoztatás, nem bölcsesség. Olvasnivaló.

Nádas Rita

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

 

 

 

Új év, új élet! Most sírjak vagy nevessek?

Kriszta “veterán” Anyacsavar csoport résztvevőként mesél a Női sorsok, női mesék pályázatra beérkezett történetében arról a belső folyamatról, ami segített neki az anyává válással járó identitás krízissel, alacsony önbizalommal, kényszerítő erejű társadalmi nyomásokkal megküzdeni, és visszatérnie az álmodni merő, célokat kitűző és megvalósító, önmagáért kiálló, és a saját erejében bízó önmagához.

Küzdelem az új identitással

Történetem a túlélésért folytatott küzdelemről szól. Na nem a szó szoros értelmében, hiszen ”mindenem megvan”: gyönyörű gyerek, segítő férj, szép lakás, takarítónő, megbízható munkahely, négy kerék, négy nagyszülő. Már csak egy kutya hiányzik az idillhez. Akkor tulajdonképpen miről is van itt most szó?

Egy szóval: az önazonosságról. Kicsit bővebben egyéni boldogság-szintről, testi-lelki megújulásról, hosszú távú célokról, egy régóta vágyott állapot eléréséről.  Ugyanis amikor 3 éve kismamából “anyuka” lettem – kicsinytő képzővel -, az egóm mintha egy csapásra eltűnt volna. De legalábbis drasztikusan átalakult, keretei összeszűkültek és egyértelműen háttérbe szorult. Leegyszerűsítve: az önálló, csinos, dolgozó nő énem pár hónap leforgása alatt egy enyhén túlsúlyos háztartásbelivé lett, amit természetesen boldogan vállaltam, vagyis volna, ha békén hagynak, netán támogatnak a változás kezelésében.

Támogatás, vagy külső nyomás?

Egy csapásra jókora adag elvárás szakadt a nyakamba, ami a maximalizmusommal párosulva hirtelen elég sok frusztráló és stresszes szituációt eredményezett. Gyakorlatilag minden gyerekkel kapcsolatos kérdésbe beleszólt és/vagy beszólt valaki a tágabb vagy a közvetlen környezetemben. Egy éven keresztül napi szinten mást sem hallgattam, mint azt, hogy mit és hogyan kell(ene) csinálnom. Meddig és hogyan szoptatok, miért híztam ennyit, mikor fogyok már le, hogyan vezetem a háztartást, mikor és mit adok a gyereknek enni, miért kell napirend, miért nem kell napirend, miért kell oltás, miért nem kell oltás, mikortól ”elfogadott” visszatérni a munkába és még sorolhatnám. Egyszer sem jutott eszébe senkinek sem megnyugtatni, hogy ”úgy lesz jó, ahogy csinálod” vagy megdicsérni, hogy ”első gyerekes szülőként, a lehetőségeidhez mérten egész ügyes”.

A gyerek az első, az anya az utolsó

”A gyerek az első”, a „gyerek érdekeit szem előtt tartva” mantrák beégtek a tudatomba. A család oltárán pedig nem számított, hogy én mindeközben hol is vagyok, jól vagyok-e, bírom-e testileg, lelkileg, szellemileg az anyaságot. Ki vagyok-e bukva, egyáltalán kivé lettem? Hiszen nálam rosszabb anyagi helyzetben lévő ”NŐK százezrei is meg tudják oldani”, ráadásul én ”milyen szerencsés vagyok”… akkor meg mi van velem? ”Mit sír a szám”? Miért foglalkoztatnak ezek a kérdések, hogy az anyaság mellett lehetek-e NŐ, feleség, társ, barát, ember is egyszerre? Van-e egyáltalán ”jogom” nagyszülőkhöz ”leadni” pár órára, ne adj’ isten napra a gyerekem, hogy pihenhessek végre egy kicsit, netán olyan bűnös dolgokkal is foglalkozhassak, mint az önmegvalósítás, külföldi utazás (egyedül!) vagy éppen csak láblógatás??

 

 

Vissza önmagamhoz

Intenzív (közel 2 éves) önreflexiós munka eredményeképpen jutottam el végül újra vagyis inkább vissza önmagamhoz. Kicsit teátrálisabban fogalmazva mondhatni, hogy 37 évesen újjászülettem, szabad gondolkodású anyaként.

A kislányom születése utáni második és harmadik évben tanultam meg ugyanis merni vállalni azokat az érzéseimet is, amiket a társadalom és a családom bizonyos tagjai szerint egyáltalán nem vagy másképp kell(ene) éreznem. Majdnem egy éven keresztül mardosott a bűntudat, legtöbbször önzőnek és tipikus ”szaranyának” éreztem magam a sok automatikus hasonlítgatás miatt, a romboló ”bezzeg az én időmben”, ”nézd meg a szomszéd gyerekét”, ”dédanyám még a krumpliföldön szült, aztán kapált tovább” sztereotípiáktól.

Vagyis egy 15 hónapos gyerek anyjaként újra meg kellett tanulnom kiállni önmagamért (mert egyetemistaként valahogy ez természetes volt), kezembe venni az életem, nem hagyni, hogy mások (le)minősítsenek.

 

Nehezebb volt megszülni önmagamat, mint a kislányomat

Ismét magabiztos lettem, integrált célokkal rendelkezem az otthon, nőiség és karrier terén (egyiket sem a másik rovására helyezem előtérbe). Eltökélt vagyok, küzdök a céljaimért és fókuszáltan dolgozom az álmaim megvalósításán. Mindehhez felhasználom a meglévő erőforrásaimat, intuíciómat, ami a tervezés folyamatával és a spontaneitásra való odafigyeléssel kiadja azt a kerek egészet, amire vágytam. Hogy hogyan csináltam? Hát nem egyedül! Pontosabban nem egymagamban, hanem egy csoportban, de mégis egyedül önmagammal.

Számomra óriási segítség volt az Anyacsavar (a különböző csoportok és a blog is egyaránt), ahol megtapasztalhattam, mennyire nincsenek konzerv megoldások. Legjobban azonban a Vissza Önmagamhoz csoport inspirált. Ez az 5 alkalom szakított át egy olyan gátat bennem, ami nem igazán engedte felszabadultan megélni az eddig elért sikereimet… a megfeleléskényszerét.  Már nem gondolom, ha nem teljesítek 120 %-on, akkor nem vagyok elég szerethető, jó anya, NŐ, feleség, társ, barát, ember. Ettől függetlenül továbbra is sokat olvasok, fejlesztem az önismeretem, de azóta talán még jobban odafigyelek és törődök magammal, meghallom és nem elhessegetem a belső hangjaimat. A szokásommá vált én-időben (ami kéthetente 2 óra, ha esik, ha fúj), számomra a legnagyobb felismerés az volt, hogy nehezebb és hosszabb folyamat volt ”megszülni önmagamat”, mint 3 éve a kislányomat.

 

Nem hagytam magam elveszni

Érdekes és tanulságos dolog volt szinte minden alkalommal szembesülnöm a gyakorlatban azzal, amit elméletben mindig is tudtam, hogy a nézőpontváltás magammal és másokkal szemben mennyire meg tudja változtatni a kerek egészet! Az útkeresésem, visszatekintve, csak a konkrét céljaim által lett világosan látható, értelmezhető. Ha egyszer megtaláltam az utat és tudatosan lépkedek rajta, akkor annak nem lehet rossz vége, mert biztosan valami jó lesz belőle. Egyszerűen hiszek a saját közepünkből kiinduló pozitív változás erejében. Mert a valami az már nem semmi :-)! (Még ha nem is mindig úgy sül el, ahogy azt elterveztük.) A megoldásközpontú ”mi az, ami az eddig elért eredményeidben már benne van?” kérdés rendszeres, hónapokon át tartó feltevése után jöttem rá, hogy tulajdonképpen milyen messzire eljutottam már. Mennyi konkrét lépést tettem és a végén hálás voltam magamnak mindezért, de elsősorban azért, hogy nem hagytam magam elhagyni, önmagamat elveszíteni. És hálás vagyok mindazoknak az anyáknak is, akik őszintén és nyíltan felvállalták az érzéseiket, megosztották a megküzdési stratégiáikat (az Anyacsavar csoportokban és a blogon).

 

Rendszeres én-idő és önreflexió

Összefoglalva: Az ítéletektől mentes és a megoldásközpontú gondolkodás együttese új perspektívába helyezte önmagam megélését, saját és mások élethelyzetének el- és befogadását. Az egyik kedvenc mondatom lett: „Az utunkba gördülő kövekből egy kis ügyességgel lépcsőt építhetsz”, ami oda vezet, ahova csak szeretnéd.

A rendszeres én-időben folytatott önreflexiónak köszönhetően újra merek nagyot álmodni és kiállni a saját érdekeimért, mert az Erőm Velem van :-)! Csók a családnak!

Kriszta

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

Gyakorlatok az aggodalom leküzdésére

aggodalom2A várandósság, a szülés, majd az első hónapok embert próbálóak voltak. Friss anyukaként ismeretlen és épp ezért néha ijesztő helyzetekkel találtam magam szembe és megtapasztaltam az óriási felelősséget is. Mégis, a legnehezebb dolgom nem a baba körüli teendőkkel, hanem önmagammal volt. Le kellett küzdenem a folytonos aggodalmat és időt kellett hagynom meggyötört testem regenerálódásának, ez azonban hosszú folyamat volt. Írásom arról szól, hogyan sikerült néhány egyszerű gyakorlaton keresztül visszanyernem az egyensúlyomat lelkileg és testileg.

Alapvetően tervezgetős és rendszerető ember vagyok, így nem volt idegen tőlem, hogy amint kiderült, babócát várok, az örömmámor közepette sem felejtettem el tudatosan törekedni az egészségünk szinten tartására. Minden nap tornáztam, figyeltem a táplálkozásomra, a folyadékbevitelre, eljártam a vizsgálatokra. Próbáltam megteremteni a lehető legideálisabb körülményeket a kisbabámnak a fejlődéséhez. És emellett persze, ha valami nem úgy jött össze, ahogyan azt elképzeltem, aggódni kezdtem és kételkedni önmagamban.

Az aggodalom és a kétely korábban is sokszor megnehezítette az életemet. Sejtettem, hogy ezektől baba mellett rövid úton meg kell szabadulnom, ha jót akarok magunknak. Az első számú nagy félelmem az volt, vajon meg tudok-e birkózni az elém táruló anyai feladatokkal, és eközben pedig tudok-e örökkön-örökké vidám maradni, egy követendő példa, aki minden helyzetben megállja a helyét. Vagyis, így utólag visszagondolva: tudok-e szuperanya lenni. Természetesen nem, és nem is kell annak lennem, de ezt akkor nem éreztem át igazán, csak az eszemmel tudtam – és az bizony nem volt elég.

A szüléstől viszont egyáltalán nem féltem. Bíztam abban, hogy mivel szép és egészséges gyermekvárásban volt részem, a szüléssel is boldogulni fogok. Így is lett, minden különösebb gond nélkül világra hoztam első gyermekemet. Aztán a kezembe adták őt, akit úgy vártam, és a fáradtság ellenére is nagyon, de nagyon boldog voltam, hogy végre találkozunk. A baj akkor kezdődött, amikor megpróbáltam felkelni a szülőágyról. Nem ment, folyton elájultam, így végül hordágyon toltak át a szobámba, a babámat pedig nem kaphattam meg egészen másnap reggelig, mert átmenetileg még magamat sem tudtam ellátni.

A kórházban töltött idő alatt alig aludtam, így az amúgy is csekély erőm egyre csak csökkent. Hazatérve viszont segítségemre volt a férjem és az anyósom, akik mindenben támogattak. A baba körüli teendőkben a férjem is részt vett, a házimunka jó részét pedig az anyósom végezte. A felépülésem azonban a segítség ellenére is csak nagyon lassan ment. Hetekig szédültem, alig volt erőm, egyre kimerültebb voltam. Aggodalmam ettől egyre csak fokozódott és gyarapodott sok-sok más félelemmel, melyek aztán egyre mélyebbre rántottak. Azon kaptam magam, hogy “békeidőben” is folyton rágódom gyakorlatilag bármin és mindenen.

Végül eljött az a pont, ahol azt mondtam, tovább nem engedem, hogy az aggodalom megkeserítse a mindennapjaimat. Lenevelem magam az aggodalmaskodásról, mert igenis meg tudom állni a helyem anyaként. Felhívtam egy barátnőmet, akinek minden addig felgyülemlett érzésemet kibeszélhettem, akiről tudtam, hogy meg fog hallgatni. Az, hogy elmondhattam, önmagában is sokat segített. A beszélgetésünket követően sok mindenre rájöttem.

Megláttam például a lehetőséget ebben az új helyzetben önmagam jobb feltérképezésére. Az anyává válással valaki új, valaki több, de egyben valaki más is lettem, akit még meg kellett ismernem és alkalmazkodnom az új helyzetekhez. Tudtam, hogy nyugodtan, türelmesen és kitartással kell hozzálátnom önmagam újrastabilizálásához, ami egy kisbaba mellett és holtfáradtan egyáltalán nem volt könnyű.

Apró lépésekkel kezdtem. Összeírtam magamnak néhány gyakorlatot, melyek segítettek túllendülni a nehéz perióduson. Ezeket minden nap végeztem, hogy megújulhassak.

  1. Reggel, ébredés után az első dolgom volt, hogy megneveztem valamit, amiért hálás lehetek, vagy amit jól csináltam a babázás során. Ez a pozitív gondolat segített át a nap során adódó nehézségeken.

  2. Tízóraira 10 felülés a laposabb hasért.

  3. Ebédre 1 dal eléneklése a kislányomnak, valamint újabb 10 felülés.

  4. Uzsonnára egy vicc, amin jót nevethettem, s ha már a rekeszizmomat így bemelegítettem, megint a hasizmom edzése jött 10 felüléssel.

  5. Este pedig, a nap zárásaként felidéztem egy szép pillanatot a napból és leírtam, megörökítettem egy naplóban. Amikor később visszaolvastam ezeket a szösszeneteket, jó érzés töltött el, hogy mennyi szépség történik velem.

A fenti gyakorlatok – azon túl, hogy élvezetesek – arra voltak jók, hogy segítettek a figyelmemet összpontosítani. Például, ha elkalandoztam volna az aggodalmaskodás felé, akkor a napi pozitív gondolatomat előhívva máris visszavezettem magam a realitások talajára. Ha zavart a félig leeresztett léggömbhöz hasonló hasam látványa, arra gondoltam, hogy rendben, most ez van, de még néhány hónap és szebb leszek. Napról napra egyre jobb lett a közérzetem. Jó és szép gondolatokkal ápoltam a lelkem, tornával a testem, és a kettő, test és lélek jólléte erősítették egymást.

Natália írása az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!