Zsuzsanna története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogy akármennyire tudatosan is készül valaki az anyává válásra, biztos, hogy sok tapasztalat készületlenül éri. Kisgyerekes anya tervez, kisgyerek végez. Ekkor jön a jól ismert újratervezés. Kérdés, van-e elegendő lelki muníció és külső támogatás ahhoz, hogy a kezdeti kanyarokat jól vegye az anya. Ez a történet egy szívmelengető pozitív példa erre.
Erre nem készültem
Minden téren nagyon tudatosan készültem a kisfiam érkezésére. Nemcsak a várandósságról, a szülésről, de a gyermekágyról is sokat olvastam, beszélgettem anyákkal, készültem a szoptatásra, hordozásra, mosható pelenkázásra.
Amikor hazaérkeztem 14 héttel ezelőtt a kórházból, kezemben Barnabással, aki éppen torkaszakadtából ordított, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele, rám tört az érzés, ami azóta sokszor: erre nem készültem fel.
Képes vagyok rá
Mindig én támogattam másokat az anyaságukban, bátorítva őket arra, hogy hallgassanak az ösztöneikre, megerősítve, hogy jól csinálják, képesek rá, elég jó anyák. A szülésem csodálatos, katartikus élmény volt. A szoptatás pedig a kínok kínja az első pár hétben, amikor sírtam a fájdalomtól, és a férjem tehetetlenségében többször ajánlotta, hogy akkor legyen inkább tápszer, mert ez kinek jó…tudtam, hogy jó a technika, nincs lenőve Barni nyelve, egyszerűen ennyi kellett, míg hozzászoktam ehhez az igénybevételhez. Visszanézve hálás vagyok, hogy kitartottunk.
Végre azt csinálhatom, amit szeretnék?
Úgy gondoltam, a babával itthon töltött időszak lesz, amikor végre azt csinálom, amit szeretnék, tanulhatok, főzhetek, lesznek hétvégék, amikor mehetünk ide-oda, lesz újra nyár és ünnepek. Az első hat hétben a tenyerükön hordoztak, a férjem, a család, a barátaink és a gyülekezet, más dolgom nem volt, mint a baba ellátása. Akkor még sokat aludt, volt időnk filmeket nézni, nekem szüléstörténetet írni, ruhákat hajtogatni, kakaós csigát sütni…aztán ráeszmélt a világra, és azóta a második gyermekágyat éljük.
Szerettem volna mindennap menni valahová, mozogni, közösségbe, zenebölcsibe, gyülekezetbe. A kisfiam azt mondta, nem. Ő még erre nem érett, megijesztik más kisgyerekek, nem mindig (általában nem) tűri végig a tornát, sem a hátamon, sem a matracon. Ha nincs este fürdés, altatás viszonylag fix időben, kiborul. Ha nappal alszik, inkább elnyúlok mellette, minthogy nekiálljak főzni. Ha máshol töltjük az éjszakát, sír. Az altatás kétemberes munka, kell hozzá porszívóhang, labda, amin ringatózunk és egy férj, aki átveszi, amíg zuhanyzom vagy már nem bírja a derekam.
Amit elengedtem, és amihez ragaszkodtam
Nagyon nehezen engedtem el a saját elvárásaimat, a házimunkát, a főzést, a sok programot. Sorban húztam ki a képzeletbeli listámról a balatoni esküvőt, a dédmama meglátogatását, az istentiszteletet, a hosszú sétákat, a gyakori vendégfogadást. A végén két dolog maradt, amihez ragaszkodtam a túlélésem és jóllétem érdekében: a jegeskávé és a mozgás. Amikor van 10 percem kávézni vagy 30-40 percem tornázni, amíg a férjemmel elvan a baba, akkor töltődöm fel a maradék 23 órájára a napnak. Egyelőre ennyi megy, a bűntudathullámok ritkulnak, az pedig, hogy a kisfiam ébren töltött idejében (amikor nem fáradt) végig mosolyog, megerősít abban: jól van ez most így, nem lehet mindent egyszerre. Majd lesz tanulás, szabad este, teljes edzés, részidős munka, sütés-főzés a maga idejében. Ahogy érik rá a kisfiam. Addig pedig neki hiszek és nem mindenki másnak, aki megállapítja, hogy „hozzászokik, ha mindig felveszed, soha nem fogod tudni letenni”. Majd leteszem. Ha megérett rá.
R.Zsuzsanna
Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!
