Amikor anya nincs otthon, mert dolgozik

Z. Anna őszinte, önreflektív története arról, hogyan élte meg azt az időszakot, amikor a klasszikus társadalmi elvárással szembemenve a GYES-ről vezetői pozícióba tért vissza, és a férje tartotta otthon a frontot. Elmeséli, mik voltak a leghúzósabb helyzetek, és a legjobb bevált megoldások a helyzet lelki és praktikus kezelésére. Megosztja a tapasztalatait arról, hogy a környezetében, ki hogyan vette a kanyart, és milyen váratlan ajándékokat kapott a választott útján. Inspirálódjatok belőle!

 

A gyerekeinkkel otthon töltött éveim után az élet hozott nálunk átmenetileg egy újfajta felállást, miután családi támogatással elfogadtam egy számomra szakmailag motiváló megkeresést. „Gyeses anyukából” hirtelen én lettem a családunkban a munkája miatt legtöbbet távollevő szülő, a férjem pedig a rugalmas munkáját a gyerekek logisztikája köré igazító, mindenben támogató társam. Ennek az időszaknak a szubjektív felismeréseiből, egyszerre feltöltő és időnként kétségbeejtő tapasztalataiból próbáltam visszatekintve szemezgetni.

 

 

Tökéletességen innen, lehetetlenen túl

 

Szárnyakat adott annak a megtapasztalása, hogy ha valami számomra fontos, és ebben a férjem is támogat, a fejemben elsőre leküzdhetetlennek tűnő akadályok és félelmek is képesek lebomlani. Vagyis ha épp az a prioritás, igenis megoldható, hogy kisgyerekes anyaként én legyek többet távol otthonról, csökkentve a jelenlétemet a gyerekek körüli napi feladatokban, és az otthon töltött évek után is képes vagyok a kihívást jelentő munkámat megfelelő szinten elvégezni. Ez a tény önmagában óriási szabadságérzetet, önbizalmat, erőt adott, amire rátettek még egy lapáttal a munkámban szerzett napi sikerélmények, szakmai és emberi visszajelzések. Éppen ezekre a tapasztalásokra voltam már nagyon kiéhezve az otthon töltött évek alatt.

 

Megtapasztaltam ugyanakkor a saját bőrömön, mit jelent az, amit nyilván elméletben addig is tudtam, hogy az időm és az energiáim is korlátozottak. Azaz ha a munkámba több időt és energiát fektetek, kevesebb jut a családomra, de legalábbis sokkal több sakkozásba és erőfeszítésbe kerül, hogy mindenkire és mindenre jusson annyi belőlem, amennyit igényelnénk. Mivel nálunk a munkába állásom után a férjem kevesebbet dolgozott, az ő idejéből, energiáiból többet töltődhettek a gyerekek, bennük így kevésbé, bennem viszont folyamatosan volt minden téren némi hiányérzet.

 

Mind a munkában, mind otthon folyamatosan mérlegelnünk, priorizálnunk kellett, sokszor hoztunk a hétköznapokban olyan döntéseket, amikkel teljes mértékben nem lehettünk elégedettek, mondtunk nemet olyan dolgokra, amikre szívünk szerint igent szerettünk volna, de egyszerűen nem fért bele minden az életünkbe.

 

És akkor még nem beszéltünk azokról az életterületekről, amik prioritásban lecsúsztak a dobogóról, és így itt még a tökéletességre való törekvés minimális látszatát sem sikerült fenntartanunk. (Nálunk ide tartozott különösképp a háztartás.)

 

Időbe tellett elfogadnom azt is, hogy nem jó stratégia, ha mindenhol a száz százalékra törekszem, mert minél többet próbálok kipréselni magamból, annál nagyobb árat kell érte fizessek. Konkrétan ez azt jelentette, hogy ha nem hagytam időt magamra, a pihenésre, töltekezésre is az intenzív munka és a családi élet közt, előbb-utóbb szó szerint vagy lebetegedtem, vagy legalábbis a kimerültségtől a hétvégére erőteljesen lecsökkentek a kapacitásaim. Muszáj volt tudatosan lassítani, minden téren feladatokat csökkenteni, ambíciókból lejjebb adni. Vagyis rájöttem, hogy minden lehetséges, de csak úgy, ha elfogadjuk a tökéletlenséget.

 

 

Minél kevesebb, annál jobban értékelem

 

A vázolt időszűke következtében a napom szinte minden tevékenysége, ami fontos volt nekem annyira, hogy a figyelmemet és az energiáimat ráfordítsam, roppant értékessé és így korlátok közé szorítva feltöltővé is vált számomra. Sosem éltem meg még ekkora ajándéknak azt a napi pár órát és a hétvégéket, amiket a gyerekekkel tölthettem, különleges kiváltságnak, ha sikerült odaérnem értük az oviba-bölcsibe, vagy ha én altathattam őket este. Ugyanígy értékeltem a csendes, elmélyült munkát az irodámban, ami már annyira hiányzott, a felnőtt beszélgetéseket a kollégáimmal, az inspiráló szakmai programokat, együtt gondolkozást. Még az ingázással töltött idő is különleges perceket jelentett, amikor a magam kedvére olvasgathattam, tervezhettem vagy egyszerűen csak bámészkodhattam.

 

Szervezést és lemondásokat igényelt, és ezért szinte ünnepé vált a férjemmel rendszeresített kettesben töltött időnk és a barátos kimenők. Élveztem a csendes magányos tevékenységeimet is, még olyankor is, ha csak ruhateregetésről, főzésről vagy otthoni pakolászásról volt szó.

 

Megtapasztaltam, hogy a munkával töltött idő és az elvégzett munka minősége gyakran nem korrelálnak. Azt hiszem, még életemben nem dolgoztam annyira fókuszáltan, és nem gazdálkodtam ennyire hatékonyan a napom értékes óráival, perceivel a munkahelyemen, mint amikor a gyerekekhez akartam este hazasietni. És ez fordítva is igaz lehet: egyáltalán nem biztos, hogy a túlórák számában mérhető le a munkaerő kiválósága és elkötelezettsége.

 

 

Megfelelni, de most kinek?

 

Ahogyan a kisbabás időszakban, ugyanúgy a munkába visszatérve, gyerekeket bölcsődébe-óvodába beszoktatva is rengeteg okosabbnál okosabb véleményt, tapasztalatmegosztást, kéretlen tanácsot, érzelmi reagálást kapnak az anyák arra vonatkozóan, hogy miért (nem) kellett volna mindent másként csinálni. Én sem úsztam meg a részvétteli sóhajtozásokat („hú, szegények, akkor még naaagyon kicsik!”; „dehát ha nem volt más választásod, és vissza kellett menned dolgozni..”), értetlenkedést („ezt nem is fogom fel, fizikailag hogy lehetséges”) és irigykedést („ja, az más, az én férjem három év alatt össz kétszer hozta el a gyerekeket az óvodából”). Sőt, női vezetőként számos olyan megjegyzés is szíven ütött, amit egy férfi sosem kapna meg. („Akkor ezek szerint a karriert választottad.”) Rájöttem, hogy még a saját magunkkal szemben állított elvárásoknak is nagyon nehéz szülőként megfelelnünk, nemhogy még a környezetünk (rokonság, kollégák, ismerősök, óvónők, szomszédok, boltos néni..) felől érkező nyomásnak is kitegyük magunkat. Valahogy olyan könnyeden kellene ilyenkor reagálni, ahogyan Palya Bea énekli a Megmondókban: „Én erre csak nevetek, megvonom a vállam, és azt mondom szelíden, hogy csináld utánam.”

 

Másrészről persze dolgozó anyaként egyáltalán nem mindegy, hogy milyen képet alakítunk ki magunkról a munkahelyünkön, mennyire tekintenek minket a korlátozott elérhetőségünk mellett is megbízható, kompetens munkaerőnek. A saját tapasztalatom az, hogy először nekem kellett bizonyítanom, eloszlatni a kétségeket azzal kapcsolatban, hogy akkor is igényesen végzem a munkám és lehet rám számítani, ha azon vagyok, hogy az estéimet ne töltsem bent a munkahelyemen. Amikor ez a bizalom minden irányban kialakult, onnantól kezdve én is kérhettem a többiek együttműködését: sikerült a munkatársaimmal közösen kialakítanunk egy olyan rendszert, ami alapvetően tiszteletben tartotta a magánéletünk határait is. Fontos tanulság volt az is, hogy ezeket a határokat helyettem senki más nem fogja meghúzni, senki nem fog hazaküldeni a munkából a gyerekeimre való tekintettel. Viszont mikor sikerült elengedni a feltételezett külső elvárásokat, kiderült, hogy egyáltalán nem dől össze a világ, ha a saját igényeimmel is igyekszem összhangba hozni a feladatok elvégzésének ütemezését.

 

 

A tökéletlenség szerethető

 

Tökéletlen vagy épp abszurd helyzetekből bőségesen jutott nekünk ebben az időszakban. Ilyenkor nagyjából két lehetőség közül választhattunk: vagy kellemetlenül érezhettük és felhúzhattuk magunkat, elkezdve egymás hibáztatását, vagy egy lépés távolságból néztünk rá magunkra, és szívből nevethettünk a kínunkon és a helyzetek komikumán.

 

Ilyen volt például, amikor kijött elém a férjem a munkahelyemre a gyerekekkel, és kitört belőlem a nevetés, mikor megláttam a kisfiamat a mintás fürdőnadrágjában, a lányom meg egy bő éve kinőtt, derekáig érő kis ruhácskájában, amit fogalmam sincs, hogyan sikerült még rá rángatnia. Állítólag csak ezeket találta a szekrényükben. Hasonlóan emlékezetes volt, mikor az ovis fotózás képeit láttuk meg, ahol minden gyerek élére vasalt ingben, csokornyakkendővel, illetve fodros ruhában, gyönyörűen megalkotott frizurákkal pózolt, leszámítva a mi fiunkat, a kitérdelt, pecsétes játszónadrágjában. (Ezek a logisztikai részletek, mint az aktuális ovis fotózás, már nem mentek át nálunk a szűrőn, de legalább őszintére sikerültek a képek..)

 

Aztán olyan is volt, amikor szerda magasságában már sem tiszta tányér, sem energia nem volt bennünk a mosogatáshoz, így stílusosan előkerült az addig sosem használt aranyozott szélű esküvői porcelánkészlet a szekrény mélyéről a vajas kenyeres vacsorához. De volt improvizált, gyertyával díszített fél almánk is születésnapi köszöntésképp, amikor épp nemhogy emeletes torta sütésére, de még bevásárlásra sem jutott az időnkből. Voltak, vannak és lesznek is ilyen helyzetek, és milyen jó, hogy évek múlva is lesz min mosolyognunk.

 

 

 „Szerepcserében”

 

A sűrű mindennapi ritmusban folyamatos kihívást jelentett, hogy a férjemmel a kapcsolatunk is dobogós helyen maradhasson a prioritások körében, és a napi, gyerekek körüli logisztikai interakciókból kilépve, más kontextusban is „találkozzunk” időnként egymással. Hosszabb távon mégis meglepő, hogy ez a szűk két évnyi tapasztalat nem várt módon milyen sokat épített a kettőnk kapcsolatán, és azon, ahogy a kisgyermekes mindennapokat kezeljük.

 

Számomra az, hogy a férjem támogatott a kezdetektől abban, hogy elvállaljam az elsőre mély víznek tűnő munkát, és ahogyan ehhez aztán napi szinten a hátteret biztosította, felért egy szerelmi vallomással. Nagyjából azt jelentette és jelenti ma is nekem: tisztellek, értékesnek tartom a munkádat, és ne aggódj, együtt bármit meg tudunk oldani. Mai napig óriási hála és csodálat tölt el, ha erre az időszakra gondolok. A csodálat arra vonatkozik, hogy ebben az új felállásban én is új képességeit, oldalát ismertem meg a férjemnek, ami a maga tökéletlenségeivel együtt is még vonzóbbá tette őt a szememben.

 

Azóta újra én vagyok itthon gyesen, de az én magatartásomon is formált ez az időszak. Például kevésbé érzem helyét a mártírkodásnak a gyerekek körüli és a háztartási terhek miatt, mert tudom, hogy pontosan tisztában van vele a párom is, milyen az, amikor egyedül kell reggel mindenkit összekészíteni, időben mindenhova beérni, vagy éppen egyszerre gondoskodni a gyerekek napközbeni szórakoztatásáról, a bevásárlásról, vacsoráról, fektetésről. Plusz igyekszem leszokni arról is, hogy munka után már a küszöb átlépésekor a férjemre tuszkoljam valamelyik akut feladatot, vagy épp egy (vagy több) gyereket, ugyanis voltam már a másik bőrében. Megéltem egypárszor, milyen érzés az, amikor a napi feladatoktól zsongó fejjel, fáradtan és éhesen átlépem az otthonunk küszöbét, ahol a kis hangos, imádni való energiavámpírok várnak. Tudom, mennyit jelentett, ha ilyenkor még kaptam egy csepp időt, amíg leülhettem, szusszanhattam egyet, mielőtt „átvettem a stafétabotot”. És igen, most már azt is tudom, hogy ha az ember átenged egy feladatot a másiknak, legjobb, ha a „hogyan” kérdésében szabad kezet ad – még ha mint láttuk, öltöztetés esetén esetleg kinőtt ruha és fürdőnadrág lesz is a „végeredmény” –,  mert a mikromenedzsment rengeteg energiát szív el és ráadásul mindkét felet frusztrálja.

 

Bízom benne, hogy nem csak minket, de a gyerekeinket is gazdagította a nézőpontváltás, és hogy nekik a világ legtermészetesebb dolga, bármelyik szülőjük is tölt velük több időt, vagy van többet távol a munkában. Meglepő és nekem néha szívszorító is volt megtapasztalni, milyen könnyeden és rugalmasan reagálnak a gyerekek a változásokra, és mennyire valós tükröt tartanak elénk. Miután az apjukkal a korábbinál lényegesen több és intenzívebb időt töltöttek együtt, az ő kapcsolatuk, kötődésük elmélyült, megerősödött, ami évekkel később is tapintható. A magam részéről pedig úgy éreztem, nekem ismét valamivel több időt és energiát kellett rájuk fordítanom ahhoz, hogy újra azt lássam a tükörben, amit szívemből szeretnék.

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

A bejegyzés kategóriája: Beérkezett történetek, Testi-Lelki, Új családi szokások, Vissza a munka világába
Kiemelt szavak: , , , , , , .
Közvetlen link.