Amikor anya nincs otthon, mert dolgozik

Z. Anna őszinte, önreflektív története arról, hogyan élte meg azt az időszakot, amikor a klasszikus társadalmi elvárással szembemenve a GYES-ről vezetői pozícióba tért vissza, és a férje tartotta otthon a frontot. Elmeséli, mik voltak a leghúzósabb helyzetek, és a legjobb bevált megoldások a helyzet lelki és praktikus kezelésére. Megosztja a tapasztalatait arról, hogy a környezetében, ki hogyan vette a kanyart, és milyen váratlan ajándékokat kapott a választott útján. Inspirálódjatok belőle!

 

A gyerekeinkkel otthon töltött éveim után az élet hozott nálunk átmenetileg egy újfajta felállást, miután családi támogatással elfogadtam egy számomra szakmailag motiváló megkeresést. „Gyeses anyukából” hirtelen én lettem a családunkban a munkája miatt legtöbbet távollevő szülő, a férjem pedig a rugalmas munkáját a gyerekek logisztikája köré igazító, mindenben támogató társam. Ennek az időszaknak a szubjektív felismeréseiből, egyszerre feltöltő és időnként kétségbeejtő tapasztalataiból próbáltam visszatekintve szemezgetni.

 

 

Tökéletességen innen, lehetetlenen túl

 

Szárnyakat adott annak a megtapasztalása, hogy ha valami számomra fontos, és ebben a férjem is támogat, a fejemben elsőre leküzdhetetlennek tűnő akadályok és félelmek is képesek lebomlani. Vagyis ha épp az a prioritás, igenis megoldható, hogy kisgyerekes anyaként én legyek többet távol otthonról, csökkentve a jelenlétemet a gyerekek körüli napi feladatokban, és az otthon töltött évek után is képes vagyok a kihívást jelentő munkámat megfelelő szinten elvégezni. Ez a tény önmagában óriási szabadságérzetet, önbizalmat, erőt adott, amire rátettek még egy lapáttal a munkámban szerzett napi sikerélmények, szakmai és emberi visszajelzések. Éppen ezekre a tapasztalásokra voltam már nagyon kiéhezve az otthon töltött évek alatt.

 

Megtapasztaltam ugyanakkor a saját bőrömön, mit jelent az, amit nyilván elméletben addig is tudtam, hogy az időm és az energiáim is korlátozottak. Azaz ha a munkámba több időt és energiát fektetek, kevesebb jut a családomra, de legalábbis sokkal több sakkozásba és erőfeszítésbe kerül, hogy mindenkire és mindenre jusson annyi belőlem, amennyit igényelnénk. Mivel nálunk a munkába állásom után a férjem kevesebbet dolgozott, az ő idejéből, energiáiból többet töltődhettek a gyerekek, bennük így kevésbé, bennem viszont folyamatosan volt minden téren némi hiányérzet.

 

Mind a munkában, mind otthon folyamatosan mérlegelnünk, priorizálnunk kellett, sokszor hoztunk a hétköznapokban olyan döntéseket, amikkel teljes mértékben nem lehettünk elégedettek, mondtunk nemet olyan dolgokra, amikre szívünk szerint igent szerettünk volna, de egyszerűen nem fért bele minden az életünkbe.

 

És akkor még nem beszéltünk azokról az életterületekről, amik prioritásban lecsúsztak a dobogóról, és így itt még a tökéletességre való törekvés minimális látszatát sem sikerült fenntartanunk. (Nálunk ide tartozott különösképp a háztartás.)

 

Időbe tellett elfogadnom azt is, hogy nem jó stratégia, ha mindenhol a száz százalékra törekszem, mert minél többet próbálok kipréselni magamból, annál nagyobb árat kell érte fizessek. Konkrétan ez azt jelentette, hogy ha nem hagytam időt magamra, a pihenésre, töltekezésre is az intenzív munka és a családi élet közt, előbb-utóbb szó szerint vagy lebetegedtem, vagy legalábbis a kimerültségtől a hétvégére erőteljesen lecsökkentek a kapacitásaim. Muszáj volt tudatosan lassítani, minden téren feladatokat csökkenteni, ambíciókból lejjebb adni. Vagyis rájöttem, hogy minden lehetséges, de csak úgy, ha elfogadjuk a tökéletlenséget.

 

 

Minél kevesebb, annál jobban értékelem

 

A vázolt időszűke következtében a napom szinte minden tevékenysége, ami fontos volt nekem annyira, hogy a figyelmemet és az energiáimat ráfordítsam, roppant értékessé és így korlátok közé szorítva feltöltővé is vált számomra. Sosem éltem meg még ekkora ajándéknak azt a napi pár órát és a hétvégéket, amiket a gyerekekkel tölthettem, különleges kiváltságnak, ha sikerült odaérnem értük az oviba-bölcsibe, vagy ha én altathattam őket este. Ugyanígy értékeltem a csendes, elmélyült munkát az irodámban, ami már annyira hiányzott, a felnőtt beszélgetéseket a kollégáimmal, az inspiráló szakmai programokat, együtt gondolkozást. Még az ingázással töltött idő is különleges perceket jelentett, amikor a magam kedvére olvasgathattam, tervezhettem vagy egyszerűen csak bámészkodhattam.

 

Szervezést és lemondásokat igényelt, és ezért szinte ünnepé vált a férjemmel rendszeresített kettesben töltött időnk és a barátos kimenők. Élveztem a csendes magányos tevékenységeimet is, még olyankor is, ha csak ruhateregetésről, főzésről vagy otthoni pakolászásról volt szó.

 

Megtapasztaltam, hogy a munkával töltött idő és az elvégzett munka minősége gyakran nem korrelálnak. Azt hiszem, még életemben nem dolgoztam annyira fókuszáltan, és nem gazdálkodtam ennyire hatékonyan a napom értékes óráival, perceivel a munkahelyemen, mint amikor a gyerekekhez akartam este hazasietni. És ez fordítva is igaz lehet: egyáltalán nem biztos, hogy a túlórák számában mérhető le a munkaerő kiválósága és elkötelezettsége.

 

 

Megfelelni, de most kinek?

 

Ahogyan a kisbabás időszakban, ugyanúgy a munkába visszatérve, gyerekeket bölcsődébe-óvodába beszoktatva is rengeteg okosabbnál okosabb véleményt, tapasztalatmegosztást, kéretlen tanácsot, érzelmi reagálást kapnak az anyák arra vonatkozóan, hogy miért (nem) kellett volna mindent másként csinálni. Én sem úsztam meg a részvétteli sóhajtozásokat („hú, szegények, akkor még naaagyon kicsik!”; „dehát ha nem volt más választásod, és vissza kellett menned dolgozni..”), értetlenkedést („ezt nem is fogom fel, fizikailag hogy lehetséges”) és irigykedést („ja, az más, az én férjem három év alatt össz kétszer hozta el a gyerekeket az óvodából”). Sőt, női vezetőként számos olyan megjegyzés is szíven ütött, amit egy férfi sosem kapna meg. („Akkor ezek szerint a karriert választottad.”) Rájöttem, hogy még a saját magunkkal szemben állított elvárásoknak is nagyon nehéz szülőként megfelelnünk, nemhogy még a környezetünk (rokonság, kollégák, ismerősök, óvónők, szomszédok, boltos néni..) felől érkező nyomásnak is kitegyük magunkat. Valahogy olyan könnyeden kellene ilyenkor reagálni, ahogyan Palya Bea énekli a Megmondókban: „Én erre csak nevetek, megvonom a vállam, és azt mondom szelíden, hogy csináld utánam.”

 

Másrészről persze dolgozó anyaként egyáltalán nem mindegy, hogy milyen képet alakítunk ki magunkról a munkahelyünkön, mennyire tekintenek minket a korlátozott elérhetőségünk mellett is megbízható, kompetens munkaerőnek. A saját tapasztalatom az, hogy először nekem kellett bizonyítanom, eloszlatni a kétségeket azzal kapcsolatban, hogy akkor is igényesen végzem a munkám és lehet rám számítani, ha azon vagyok, hogy az estéimet ne töltsem bent a munkahelyemen. Amikor ez a bizalom minden irányban kialakult, onnantól kezdve én is kérhettem a többiek együttműködését: sikerült a munkatársaimmal közösen kialakítanunk egy olyan rendszert, ami alapvetően tiszteletben tartotta a magánéletünk határait is. Fontos tanulság volt az is, hogy ezeket a határokat helyettem senki más nem fogja meghúzni, senki nem fog hazaküldeni a munkából a gyerekeimre való tekintettel. Viszont mikor sikerült elengedni a feltételezett külső elvárásokat, kiderült, hogy egyáltalán nem dől össze a világ, ha a saját igényeimmel is igyekszem összhangba hozni a feladatok elvégzésének ütemezését.

 

 

A tökéletlenség szerethető

 

Tökéletlen vagy épp abszurd helyzetekből bőségesen jutott nekünk ebben az időszakban. Ilyenkor nagyjából két lehetőség közül választhattunk: vagy kellemetlenül érezhettük és felhúzhattuk magunkat, elkezdve egymás hibáztatását, vagy egy lépés távolságból néztünk rá magunkra, és szívből nevethettünk a kínunkon és a helyzetek komikumán.

 

Ilyen volt például, amikor kijött elém a férjem a munkahelyemre a gyerekekkel, és kitört belőlem a nevetés, mikor megláttam a kisfiamat a mintás fürdőnadrágjában, a lányom meg egy bő éve kinőtt, derekáig érő kis ruhácskájában, amit fogalmam sincs, hogyan sikerült még rá rángatnia. Állítólag csak ezeket találta a szekrényükben. Hasonlóan emlékezetes volt, mikor az ovis fotózás képeit láttuk meg, ahol minden gyerek élére vasalt ingben, csokornyakkendővel, illetve fodros ruhában, gyönyörűen megalkotott frizurákkal pózolt, leszámítva a mi fiunkat, a kitérdelt, pecsétes játszónadrágjában. (Ezek a logisztikai részletek, mint az aktuális ovis fotózás, már nem mentek át nálunk a szűrőn, de legalább őszintére sikerültek a képek..)

 

Aztán olyan is volt, amikor szerda magasságában már sem tiszta tányér, sem energia nem volt bennünk a mosogatáshoz, így stílusosan előkerült az addig sosem használt aranyozott szélű esküvői porcelánkészlet a szekrény mélyéről a vajas kenyeres vacsorához. De volt improvizált, gyertyával díszített fél almánk is születésnapi köszöntésképp, amikor épp nemhogy emeletes torta sütésére, de még bevásárlásra sem jutott az időnkből. Voltak, vannak és lesznek is ilyen helyzetek, és milyen jó, hogy évek múlva is lesz min mosolyognunk.

 

 

 „Szerepcserében”

 

A sűrű mindennapi ritmusban folyamatos kihívást jelentett, hogy a férjemmel a kapcsolatunk is dobogós helyen maradhasson a prioritások körében, és a napi, gyerekek körüli logisztikai interakciókból kilépve, más kontextusban is „találkozzunk” időnként egymással. Hosszabb távon mégis meglepő, hogy ez a szűk két évnyi tapasztalat nem várt módon milyen sokat épített a kettőnk kapcsolatán, és azon, ahogy a kisgyermekes mindennapokat kezeljük.

 

Számomra az, hogy a férjem támogatott a kezdetektől abban, hogy elvállaljam az elsőre mély víznek tűnő munkát, és ahogyan ehhez aztán napi szinten a hátteret biztosította, felért egy szerelmi vallomással. Nagyjából azt jelentette és jelenti ma is nekem: tisztellek, értékesnek tartom a munkádat, és ne aggódj, együtt bármit meg tudunk oldani. Mai napig óriási hála és csodálat tölt el, ha erre az időszakra gondolok. A csodálat arra vonatkozik, hogy ebben az új felállásban én is új képességeit, oldalát ismertem meg a férjemnek, ami a maga tökéletlenségeivel együtt is még vonzóbbá tette őt a szememben.

 

Azóta újra én vagyok itthon gyesen, de az én magatartásomon is formált ez az időszak. Például kevésbé érzem helyét a mártírkodásnak a gyerekek körüli és a háztartási terhek miatt, mert tudom, hogy pontosan tisztában van vele a párom is, milyen az, amikor egyedül kell reggel mindenkit összekészíteni, időben mindenhova beérni, vagy éppen egyszerre gondoskodni a gyerekek napközbeni szórakoztatásáról, a bevásárlásról, vacsoráról, fektetésről. Plusz igyekszem leszokni arról is, hogy munka után már a küszöb átlépésekor a férjemre tuszkoljam valamelyik akut feladatot, vagy épp egy (vagy több) gyereket, ugyanis voltam már a másik bőrében. Megéltem egypárszor, milyen érzés az, amikor a napi feladatoktól zsongó fejjel, fáradtan és éhesen átlépem az otthonunk küszöbét, ahol a kis hangos, imádni való energiavámpírok várnak. Tudom, mennyit jelentett, ha ilyenkor még kaptam egy csepp időt, amíg leülhettem, szusszanhattam egyet, mielőtt „átvettem a stafétabotot”. És igen, most már azt is tudom, hogy ha az ember átenged egy feladatot a másiknak, legjobb, ha a „hogyan” kérdésében szabad kezet ad – még ha mint láttuk, öltöztetés esetén esetleg kinőtt ruha és fürdőnadrág lesz is a „végeredmény” –,  mert a mikromenedzsment rengeteg energiát szív el és ráadásul mindkét felet frusztrálja.

 

Bízom benne, hogy nem csak minket, de a gyerekeinket is gazdagította a nézőpontváltás, és hogy nekik a világ legtermészetesebb dolga, bármelyik szülőjük is tölt velük több időt, vagy van többet távol a munkában. Meglepő és nekem néha szívszorító is volt megtapasztalni, milyen könnyeden és rugalmasan reagálnak a gyerekek a változásokra, és mennyire valós tükröt tartanak elénk. Miután az apjukkal a korábbinál lényegesen több és intenzívebb időt töltöttek együtt, az ő kapcsolatuk, kötődésük elmélyült, megerősödött, ami évekkel később is tapintható. A magam részéről pedig úgy éreztem, nekem ismét valamivel több időt és energiát kellett rájuk fordítanom ahhoz, hogy újra azt lássam a tükörben, amit szívemből szeretnék.

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

Alkotóidő gyerekek mellett

Évek óta foglalkoztat, hogy hogyan dolgozik egy művész kisgyerekek mellett? Hogyan hangolja össze a hosszabb egybefüggő időket kívánó alkotómunkát a 0-24 órás kisgyerekes “készenléti” üzemmóddal? Öt Mome, animáció szakon végzett illusztrátor kisgyerekes anyát kérdeztem meg erről az Anyacsavaron, akiknek a gyermekeik mellett lételemük az alkotás. Mindegyikük másképpen csinálja. Ami közös bennük, hogy mindegyikük megkereste a saját egyedi megoldását, amivel ő is, és a családja is boldog…

 

Csibi Boróka:

Anyaságom első évében nagyon keveset alkottam. Minden sejtemmel Violára figyeltem, a körülöttünk kialakult új helyzetre, a családra. Hiányzott az alkotás, de nem állt rá az agyam. Akkoriban Viola nagyon sokszor ébredt éjszaka és nap közben is keveset aludt.

Amikor betöltötte az egy évet, már annyira tetőzött bennem az alkotás hiánya, hogy újra belevágtam. Közben fokozatosan jobb éjszakák, nyugisabb napok következtek és szépen lassan újra alkotni kezdtem.

Nálunk jelenleg 3 olyan időpont van, amikor alkotni tudok. Az egyik az, amikor Viola alszik (nap közben egyszer kb két órát). A másik, amikor hetente 2 alkalommal 4 órát a Mocorgó nevű mini oviba jár. A harmadik időpont hétvégén van. Ilyenkor a férjem elviszi Violát egy fél napra otthonról. Ez idő alatt más kisgyerekes barátokat látogatnak, kirándulnak. Nálunk ez a hétvégi énidő nagyon bevált, mindhármunknak jót tesz. Nyár elején vált rendszeressé,amikor Viola másfél éves volt.

 

Szert-Szabó Dorottya:

Mostanában, hogy anyuka lettem szívem szerint éjjel-nappal csak az ötleteimet valósítanám meg, mert azoknak nincs vége. A valóság azonban az, hogy a legnyugalmasabb időszak, amikor alszik esténként a kisfiam. Még csak egy éves és sokszor felébred, de ahogy ki tudok kommandózni a szobából úgy elkezdek ténykedni, néha az evés és a pihenés rovására. Ilyenkor kéne pakolnom, takarítanom, vagy főznöm, de egyből vázlatolok, rajzolok inkább. Szerencsére rengeteget segít a férjem meg a családom (az 5 nagynéni és a nagyszülők), szóval eme jeles napokon is bele tudok húzni. A legszebb élményem az volt, amikor hordozó kendőben rajtam szundikált Domonkos alig 2 hónaposan, és tudtam vele könyvet illusztrálni. Az anyaság engem még jobban ösztönöz az alkotásra, nem kihívás, vagy munka hanem a lételemem!

 

Wunder Judit:

Amikor megszületett a kisfiam, még fél éven át a diplomafilmemen dolgoztam, így elég hamar belekerültünk a mélyvízbe. Persze az elején minden könnyebb kicsit: ha ébren volt is elnézegette a színes játékait, én pedig nyugodtan dolgozhattam a gép előtt. Aztán következett egy hosszabb időszak, amikor épp csak annyi energiám maradt, hogy az ötleteimet valahova gyorsan feljegyezzem. Még most is előkerül néha egy-egy ötletfoszlány valamelyik elhagyatott sarokból.

Amióta újra elkezdtem bábszínházaknak tervezni, kénytelen voltam hosszabb időre (akár napokra is, ha vidékről volt szó) a nagyszülőkre hagyni Benőt, hiszen a próbákra nem vihettem magammal. Ennek köszönhetően később a bölcsis beszoktatás olyan flottul ment, hogy a délelőttök teljesen felszabadultak. Ezen kívül éjszaka szoktam még dolgozni, a délutánokat meghagyom Benőnek és minden idegszálammal próbálok vele lenni. Néha az az érzésem, hogy termékenyebb alkotó nálam. Már ha csak a kocsigyűjteményét nézem…legalábbis nekem azt mondja, azokat rajzol.

 

Kuizs Lilla:

Azok közé az anyukák közé tartozom, akiket meglepett, hogy valójában mennyi meló is van egy gyerekkel. Azt hittem sokkal több időm lesz majd alkotni, utazgatni, barátnőzni.

Málna lányom egy nagyon eleven tündér. Imádja az embereket, az új helyzeteteket, simán elvan 16 órát egy repülőn, azonnal nyit egy új társaságban. Csak egyedül ne hagyjuk a szobájában. (mert azt nem szereti) Kiskorától kezdve keveset alszik, azt is köztünk. Az első időszakban esténként festettem és rajzoltam. (este 10től éjfélig) 1 éves kora körül, amikor a napi 1 délutáni alvásra álltunk át, onnantól kezdve stabilan alszik másfél órát. Ezt az időt is alkotással töltöttem. Igaz így én nem aludtam, arra hogy ebédet mikor főztem nem is nagyon emlékszem, szegény férjem néha említette is, hogy régen milyen finomakat főztem neki.

Szeptember óta Málna bölcsis heti 3 napban. Semmi gondunk nem volt a beszoktatással a lányom személyiségéből fakadóan. A gyereknevelés megtanított effektíven kihasználni az időmet. Nem gondoltam volna előtte, hogy ennyi mindent meg lehet csinálni pár óra alatt. Így újra aktív alkotó művésznek érzem magam és még ebédet is főzök néha.

 

Orosz Judit:

Eleinte, még a terhesség előtt és alatt azt gondoltam, hogy majd egy kis szünetet fogok tartani az alkotás terén. Aztán idővel kiderült, ez így nem működik, így csak bennem marad és feszít egy csomó minden, miközben folytonos fejlődésre vágyom. És hát fel kell dolgoznom azt a sok újat is, amit Böske és Jakab hoztak az életembe.

Mivel hosszú távon is egészséges kapcsolatra gyúrok velük, számomra az lett a legjobb út, hogy tanuljunk meg egymás mellett is élni, úgy, hogy hagyunk a másiknak teret. Azt kell hogy mondjam, ez elég jól megy eddig. Én hagyom őket egész sokat kíváncsiskodni, amit az egyik legfontosabb dolognak tartok, ők hagynak engem több kevesebb időre egy picit másra koncentrálni. Ez úgy néz ki nálunk a gyakorlatban, hogy ha minden testi-lelki igény ki van elégítve, egyszerűen megvárom, hogy elkezdjenek játszani. Aztán beleviszik egymást újabb és újabb játékba, eközben eljön az a pillanat, amikor én le tudok ülni és megcsinálni, amit elterveztem.

És ez a legnagyobb különbség az előttük lévő élet és a mostani között, hogy most már nincs olyan, hogy leülök és csak halogatom a munkát. Örülök, hogy végre van egy kis időm, és jó előre tudom, hogy ezt mivel akarom kitölteni. Minden napunk elég más, bár a déli alvás és az esti rutin nagyjából ugyanolyan. A többi dologban inkább az egyensúly a lényeg: ha egyik nap sokat dolgoztam, másnap sokat mászkálunk. Ha sűrű és szociálisan is gazdag volt a hétvége, akkor hétfőn csak egymás között vagyunk, stb. Van, hogy az ébrenlétük alatt is tudok rengeteg mindent intézni, de van, hogy alvásidőre marad minden.

A háztartás és a gyereknevelés a férjemmel abszolút közös meló, bár én töltök több időt itthon. Amikor viszont mind együtt vagyunk, nagyon sokszor előtérbe tudom helyezni a saját dolgaimat. Szóval így azért nem olyan bonyolult a dolog. ????

 

Ez az öt kisgyerekes anya, akinek végig olvastad a tapasztalatait, szeretne munkát találni a szakmájában és megmutatni a világnak, hogy a gyereknevelés mellett mivel foglalkozik. Akárcsak mi, kisgyerekes anyák, mindnyájan. Ugye, Neked is ismerős?

Most megismerkedhetsz velük személyesen, és az alkotásaikkal is, mert december 9-én karácsonyi illusztrációs vásáron mutatkoznak be a HellóAnyu családbarát közösségi tér és kávézóban.

Számomra duplán izgalmas az esemény!

Egyrészt azért, mert imádok különleges, egyedi, szemet gyönyörködtető tárgyakat választani ajándékba. (Magamnak is…

Másrészt, amióta magam is kisgyerekes anya vagyok, és próbálom a munka és a család összes teendőjét összehangolni, különösen figyelek arra, hogy a vásárlásaimmal lehetőleg más kisgyerekes vállalkozónőket is támogassak. Én így vagyok tudatos vásárló…

Gyere, és csodáld meg Te is, miket alkottak, és ajándékozd meg szeretteidet, vagy önmagadat egy illusztrációval! Én ott leszek! 🙂

 

 

 

Karrierépítés gyerek mellett

egy Anyacsavar klub tapasztalatai I.

helloanyu karrier klubEbben a megoldásközpontú beszélgető körben arra kerestünk bevált gyakorlatokat, és arról cseréltünk tapasztalatokat, hogyan lehet összehangolni két olyan női szerepigényt, mint a karrierépítés és az anyává válás. Mint a Sziget Fesztiválon évente egyszer a punkok, előrajzottak a karrierépítő anyák a HellóAnyuba, és jó volt megtapasztalni, hogy ezzel az igénnyel senki nincsen egyedül, ráadásul milyen szuper láthatatlan klub tagjai lehetünk. A negyven gyereket, meg a HellóAnyu kávéfőzőjét túlkiabálva rengeteg saját megoldást, felismerést és megküzdési stratégiát osztottunk meg egymással. Ezen az Anyacsavar Klubon vendégeink voltak Grósz Judit, a Microsoft Magyarország marketing és operatív igazgatója, aki két gyerek mellett építi a karrierjét a versenyszférában, és Zvolenszky Zsófia filozófus, egyetemi docens, aki nemzetközi tudományos karriert épít anyaként.

Miért jó gyerek mellett karriert építeni?

Első körben erre kerestük a választ közösen, a saját tapasztalatainkra alapozva, mert a csapból is az folyik, hogy ez eleve lehetetlen vállalkozás, vagy ha lehetséges is, akkor hatalmas szívás, és egyébként is borzasztóan önző dolog, amivel rosszat tesz az anya a család minden tagjának. Lássuk, mit mondtak azok, akik ezt az utat választották és nekik jól működik.

Anyaként karriert építeni jó, mert:

  • Fantasztikusan jó érzés, amikor valaki annyira szereti a munkáját, hogy az más életterületen meg nem tapasztalható flow-élményhez és sikerélményhez juttatja, az identitása része. Miért is akarná hát abbahagyni ezt a munkát azért, mert gyereke született? Azok a nők, akik töltekeznek a munkájuk során, az ott termelődő pozitív energiát türelem, humor és odafordulás formájában haza is viszik a gyerekeiknek, férjüknek. (Egyébként érdemes belegondolni, hogy férfiak milyen furcsán is hatna, ha egy férfihoz intéznének olyan megjegyzést, hogy „Tudom, hogy meghatározó számodra a munkád, de nem értem, miért akarod folytatni most, hogy szülő leszel.”)
  • A kereső munka anyagi függetlenséget nyújt, és ezzel egyidejűleg megszünteti a sok kisgyerekes nőt érintő anyagi kiszolgáltatottságot. Lehetővé teszi fizetett segítség kérését azokhoz a feladatokhoz, amik nem szorosan vett „anyai feladatok”, mint részt venni egy anyák napi ünnepélyen, virrasztani a beteg gyerek mellett, aki az anyjához ragaszkodik…stb. Példaként említették a résztvevők a házimunkát, és a gyerekekkel töltött „nem minőségi” időt arra, amikor az anya igenis pótolható. Ahogyan azt Kati megfogalmazta, „péntek esténként bébiszitter őrzi a gyerekeim álmát, amíg én és a férjem viszont minőségi időt tölthetünk végre kettesben”.
  • A kétkeresős családokban más az otthoni hatalmi dinamika – jegyezte meg Zvolenszky Zsófia, filozófus. Általában demokratikusabb a döntéshozatal – fel sem merül a sajnos sok családban klasszikus „én keresem a pénzt, én döntöm el, mire költünk, nekem jár a búvárkodás, neked nem jár a jógaóra…stb.” okfejtés a férjtől. Emellett az a tapasztalat, hogy nagyobb a férjek részvétele a házimunkában és a gyereknevelésben, hiszen a feleség is dolgozik, akárcsak ők. Ahogyan Zsófi fogalmazott, „csomó mindent elvárhatok a férjemtől. Férfi-nő dimenzió helyett könnyebben tudjuk emberi dimenzióban nézni a napi együttműködést. Ami őt elfárasztaná, az engem is éppen úgy elfáraszt, ezt nem kell elmagyarázni.”
  • Amikor kétkeresős a család, a férfi válláról hatalmas teher kerül le – tapasztalja Grósz Judit. Ki ne látott volna abba a felelősségbe beleroppanni férfiakat, és házasságokat is, hogy egyetlen emberen múlik az egész család egzisztenciája. Ennek a lelki tehernek a viselése hatalmas stressz, és igazságtalan és felesleges is, hogy egyetlen ember viselje – ahogyan az is igazságtalan és felesleges, hogy a háztartási és gyermekgondozási feladatokat egyetlen ember – tipikusan az anya – vigye a vállán.

Érdekelnek a további tapasztalatok?

Szeretnél Te is részt venni a következő Anyacsavar Klubon?

Iratkozz fel a hírlevélre, amihez ajándék e-bookot kapsz, és ígérem, minden újdonságról időben értesítelek!

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

Arra gondolok, úgysem fog sikerülni. Aztán arra, hogy talán mégis.

kendő“Tíz napja született meg a kisfiam. Kendőben alszik, a nyakamba szuszog. Én a gép előtt ülök és pályázatot írok. Nem a megélhetésem múlik rajta, önkéntes vagyok egy alapítványnál, mediációs kampányt tervezünk. Nem vagyok fanatikus. Csak így félórára elfelejthetem, mennyire fáj a sebes mellem, mennyire kimerült vagyok, mekkora sokk az, hogy lett egy gyerekünk. A férjemmel jól informáltan, elvárások nélkül néztünk a családdá válás elé, de erre nem lehet felkészülni.” Flóra története a Női sorsok, női mesék sorozatban.

Kinézek az ablakon, a szél a fák rügyező ágát lengeti. A mediációs gyakorlati képzés vezetője jut eszembe. Látszott rajta, hogy abból él, amit igazán szeret csinálni. Tréningeket tart, kutat és mediál. Az egyik óra után megkérdeztem tőle, hogy csinálja. Nyitott szemmel jár, és nem fél lépni, mondja. Azóta nem ő keresi a lehetőségeket, hanem azok találják meg őt. Könnyű neki, férfi, gondolom. Nem, nem könnyű neki, két gyereke van, felelősséggel tartozik a családjáért, messze nem csak anyagilag. Nem nyerünk a pályázaton. Sajnálom, de most nem is lenne kapacitásom kampányeseményeket szervezni. A célom, hogy szabadúszóként mediációból és nyelvtanításból éljek, emellett jusson időm néha az írásra is. A férjem szintén vállalkozást tervez, emellett zenél. Arra gondolok, hogy úgysem fog sikerülni. Aztán azt, hogy talán mégis.

Ez a szabadság

Az autóban légkondi, odakint harminckét fok. Autózunk, mostohaapám vezet, anyám mellette. Hátul ülök, egyik kezemben a számítógép, másikkal az alvó gyerek kezét fogom. Már öt hónapos. A kerek ujjhegyei, mint a borsók. Nem a kezét kellene nézegetnem, negyven percem van befejezni a szövegemet, ennyi egy alvásciklusa. Írótáborba megyünk. Kómásan ülök a foglalkozásokon. Néha elkések, mert szoptatok vagy altatok. Egy régi szövegemet hoztam el. Tudom, hogy nem smakkol, altatás közben, egy kézzel javítgattam, és közben dúdoltam. Tényleg vannak benne hibák, de jó szöveg lesz, mondják. Délutánonként leviszem a gyereket a többiekhez, idén csak lányok vannak. Terhességről, szülésről, gyerekekről, beszélgetünk, mindenki elmondja a saját sztoriját. Megállapítjuk, hogy a szülés a nőknek az, ami régen a férfiaknak a katonaság volt, de most már a férfiaknak is a szülés a katonaság. Néha elhallgatunk, hogy hátha jön más téma, de nem. A lányok közül majdnem mindenkinek van gyereke. Az egyik szabad délutánon a hátamra vettem Mót, és felmentünk a kilátóba. Csúszott az út és meredek volt, bokáig agyagos lettem. Féltem, nehogy elessek a gyerekkel. látom magam, ahogy imbolygok, süllyedek a sárban. Végül nem estem el. Szeretném, ha eszembe jutna ez a túra, amikor azt érzem, elakadtam és nem tudok tovább menni, de attól tartok, nem jut majd eszembe, a kétségbeeséstől elfelejtek erre gondolni. Hazafelé, a völgyben beleálltam a patakba, lesikáltam az agyagot a cipőmről, hideg volt a víz, Mó a hátamról figyelte, ahogy csobog. Hazafelé cuppogott a cipőm. Nem is cuppogott, slattyogott. Azt éreztem, ez a szabadság, patakba állni cipőstül, aztán csak úgy hazaslattyogni, gyerekkel a hátamon.

Valahogy fejlesztenem kell a tudásomat

Egyik kezemmel pötyögök, a másikban Mó, az ő kezében a telefonom. Odakint a nyárfa egyre kopaszabb. Fújja a szél a sárga leveleket. Egy sor után abbahagyom, mert a gyerek elejti a telefont és a billentyűzet után nyúl. Kimegyünk inkább hintázni, süt a nap. Majd befejezem a kérdőívet, ha elaltattam. Vagy majd holnap. Vagy hétvégén. Vagy sose. Egy online felmérést szeretnék készíteni a párkapcsolati konfliktuskezelési szokásokról. Amíg nincs lehetőségem mediációs üléseket tartani vagy tréningekre eljutni, valahogy családfejlesztenem kell a tudásomat. Eddig, amíg Mó aludt, mediációs tanulmányokat és irodalmi folyóiratokat olvasgattam a telefonomon. Most azt érzem, kicsit több az erőm, elég a passzív tevékenységekből. A kérdőívet útnak indítom, tíz nap alatt kétszázhetven választ kapok. Jól van, menni fog ez. Szeretném egy hónap alatt kiértékelni és összefésülni a szakirodalommal. Nem sikerül. Csalódott vagyok. Miért nem megy ez gördülékenyebben. A családom Debrecenben él, a férjem este hétre ér haza munkából, de mindenki segít, amikor tud. Október végére elkészülök. Büszke vagyok magamra.

El akarom mesélni

Mó alszik, van negyven percem. A Litera irodalmi portál szabadnapló pályázatot hirdet. Aki bekerül, attól egy héten át minden nap közölnek szöveget. Be akarok kerülni. El akarom mesélni, milyen, amikor először oltásra viszed a gyereked, vele sírsz, és az orvos kicsit hülyének néz. Amikor megfázik a kicsi, takonybuborékot fúj, és ha kipukkan, nevet. Amikor elmész egy esküvőre, végre táncolhatnál egyet, anyádék vigyáznak a gyerekre, de te olyan kimerült vagy, hogy vacsora után hazamész aludni, és közben haragszol magadra. Amikor jönnek a rokonok, a gyerek kézről kézre jár, szeretgetik, nyúzzák, elfárad és sírni kezd, te félreteszed minden udvariasságodat, kiveszed a kezükből, magadra kötöd és elviszed sétálni. Kicsit tipródsz, majd amikor látod, milyen békésen szuszog az alvó gyerek, egyszerre leszarod, ki mennyire sértődött meg. Utána visszamész, mosolyogsz, visszaadod a kipihent gyereket egy félórára, és felmész a férjeddel táncolni a tetőre. E-mailt kapok a Literától. A főszerkesztőnek nagyon tetszik a naplóm, jövő héten megjelenik. Örömömben felkiáltanék, de azzal felkelteném Mót, tíz perc múlva úgyis ébred, addig címet kell találnom a szövegeknek.

Nem hagyhatom, hogy sírjon, ne haragudjatok

Az alapítványtól, ahol önkéntes vagyok, lehetőséget kapok egy szimulációs gyakorlaton való részvételre. A három napos tréning egészén nyilvánvalóan nem tudok részt venni, Mó nyolc hónapos, igény szerint szopik, nappal még kétszer alszik. Csak én, a férjem vagy anyám tudja elaltatni, de a férjem és az anyám dolgoznak. A tréning utolsó két órájára bejelentkezem, ennyi csak belefér. Gondosan megtervezem, mi mindent viszünk, laptop, játékok, pelenka, uzsonna. A délutáni alvás után egyből indulunk, a testvérem barátnője eljön velünk, a szomszéd irodában játszik majd Móval, amíg tart a foglalkozás. A gyerek későn alszik el, ónos eső esik, persze, hogy elkésünk. Nem baj, még nem maradtam le a gyakorlatról. A tréner kiadja az instrukciókat. Mó felsír a szomszéd szobában. Elnézést kérek, átmegyek. Megvigasztalom. Visszamegyek a terembe, újra sírni kezd. Az ajtóban állok, a tréner rám néz, nem tudnak tovább várni. Szégyellem magam, amiért megvárakoztatom őket, a vállam görcsbe áll. Nem hagyhatom, hogy sírjon, ne haragudjatok. Átmegyek a szomszéd szobába, a gyerek mosolyog, kicsit még játszunk a gurulós székkel, aztán hazamegyünk. Talán csak meg kellett volna kérdeznem a résztvevőktől, zavarná-e őket, ha a gyerek is a teremben lenne. Eljátszott volna a sarokban a segítőmmel, csak annyi kellett neki, hogy egy légtérben legyen velem, hogy láthasson. Nem mertem megkérdezni, lehet, csak udvariasságból mondták volna, hogy nem zavarja őket. A tanítványomat például nem zavarta, Előfordult már, hogy nem volt segítségem, és úgy tartottam angolórát. Közben ugyanis egy ismerősöm beajánlott az egyik kliensének, aki nyelvvizsgázni szeretne, így heti egy-két órát is tartok. Többnyire azért inkább este, amikor a férjem már otthon van.

Nem tudok koncentrálni, tetőzik a fáradtság

Kinézek az ablakon. A szél a fák pucér ágait rángatja. Pánikolok, próbálom összeszedni magam. Egy hét múlva le kell adnom a mesét, indulok az Aranyvackor pályázaton. Nem haladok. Nem tudok koncentrálni, tetőzik a fáradtság. Mó születése óta nagyon éber alvó, az éjjeli ébredések száma mindig tíz fölött van. Egy hétig számoltuk. A férjemmel ketten visszük az éjszakákat. Elengedem most ezt, majd pályázok a legközelebbin, mondom a férjemnek. Ne izélj, az csak két év múlva lesz, mondja, elviszem Mót sétálni, ülj le a géphez. Magára köti, elmennek. Nagyon hálás vagyok a csendért. A mese alakulni kezd. Határidőre elkészül, a pályázatot viszont elhalasztják. Legalább lesz időm még javítani rajta. A férjem közben youtube-ról kitanulja a honlapszerkesztést, és csinál nekem egy mediációs oldalt. Szöveget kell írnom rá és blogbejegyzéseket.

Fogalmam nincs, hogy tudom kivitelezni gyerek mellett, de elvállalom

Január elején behívnak az alapítványba egy megbeszélésre. Szívesen megyek, de csak gyerekkel tudok, azt mondják nem gond. Amíg beszélgetünk, a tíz hónapos Mó a szőnyegen játszik, kapott egy netkábelt és egy használaton kívüli egeret, azokat kivégzi egy percen belül, és a könyvespolcra támad. Mellé ülök, amit lepakol, azonnal teszem vissza. Közben kiderül, azért hívtak be, mert azt szeretnék, hogy tartsak egy előadást az őszi felmérésem eredményeiből, és vigyem én az esemény kommunikációját. Fogalmam nincs, hogy tudom kivitelezni gyerek mellett, de elvállalom. Lendületet kapok, a férjem biztat. Amikor csak lehet, ő csinálja a fürdetést és az altatást. Kiderül, hogy a szervezetem annyira hozzászokott a kevesebb alváshoz, hogy altatás után újabban nem dőlök ki. Lassan, de haladok. A facebook posztjaimat egyre többet nézik, és a jelentkezők száma is nő. Az előadás előtti héten Mó megbetegszik. Lázas, csak rajtam bír létezni. Rázza a hideg, nyöszörög. Vele sírok, együtt ülünk a hűtőfürdőbe. A férjem üzleti úton, anyámék szintén elutaztak, anyósomék Felvidéken laknak. A barátnőim kisgyerekesek, nem tudnak segíteni. A férjem egyik barátja itt alszik, ennivalót hoz, és segít beadni a lázcsillapítót, amit Mó rendre kiköp. Az ötödik napra lemegy a láza és elalszik. Kisírom magam, és leülök a prezentációmhoz. Este hazajön a férjem, átveszi a gyereket. Amíg eteti, elgyakorlom előttük a prezentációt. Az utolsó pillanatig javítom, mégis marad benne hiba. Az előadás napján anyám vigyáz a gyerekre. Nagy pelyhekben esik a hó, mint a filmekben karácsonykor. Tudom, hogy nem lesz tökéletes a prezim, de ennyi idő alatt ennyire sikerül felkészülni. A teremben sokan vannak. Figyelnek rám. A közönség szerint lehetett volna pörgősebb, de az alapítványosok nagyon elégedettek, számítanak a munkámra továbbra is. Új feladatot bíznak rám. Fogalmam nincs, hogy csinálom meg, de valahogy sikerülni fog. Otthon minden rendben, anyám mosolyogva meséli, milyen jól telt nap, Mó nem is hiányolt.

Két nappal később. Ma van az anyacsavaros pályázat leadási határideje. Még bele se kezdtem, de olyan nincs, hogy nem lesz kész.

Bacsó Flóra

Flóra története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

 

Kisgyerekes nőként Te is vágysz az inspiráló, támogató környezetre? Kíváncsi vagy mások őszinte és tabumentes tapasztalatmegosztására? Szeretnéd fejleszteni az önismeretedet, megvalósítani a céljaidat, kiteljesíteni önmagadat anyaként is?

Várunk az Anyacsavar On-line Klubban Téged is!

A kitűzött célom az volt, hogy munkába álljak!

akadálypályaCsaládommal éppen nagy változások közepette voltunk, amikor elkezdtem a “Vissza a munkába” Anyacsavar csoportba járni. Épphogy túl voltunk egy költözésen, férjemnek új munkahelye, gyerekeknek új közösségbe való beilleszkedése, otthonunk belakása volt a feladat, ami minden percemet kitöltötte. A kitűzött célom az volt, hogy a kisgyerekkel otthon töltött éveket lezárva legkésőbb négy hónap múlva munkába álljak, és erre fejben, lelkileg felkészüljek, a családomat felkészítsem, a “kialvatlan anya” identitást a “szakértő kolléga” identitásra cseréljem.

A csoport legelső előnye és szerepe az volt, hogy végre volt egy konkrét, ismétlődő, “kötelező” időszelet, amikor kizárólag a saját a céljaimmal foglalkozhattam. Ez mind a családom felé, mind saját magamnak is adott egy keretet, motivációt. Az első ülésen döbbentem rá, hogy ugyan majd’ féléve kerestem már munkát, még nem ültem le két órára egyhuzamban, hogy csak a saját gondolataim társaságában, mások kívánságai és kérdései által nem megzavarva kitaláljam, mi a fontos számomra, milyen munkát keresek, mit szeretnék, és ebben hol tartok.

Nagyon sokat jelentett Dóra elfogulatlan, nem ítélkező, nem tanácsokat osztogató, nyugodt, érzékeny figyelme. Sokszor látott meg olyan összefüggéseket, mintákat, amik a számomra konfliktusos helyzetekben a megoldás lehetséges terepét jelentették. Például sok bosszúságom akadt azzal, hogy úgy éreztem, minden rám marad, mindent én végzek el, miközben valójában annyi történt, hogy én végeztem el leghamarabb őket a családom tagjainak eltérő időkezelése, temperamentuma miatt. Kiderült, hogy ha több időt adok nekik, és a feladatokat tudatosan delegálom, akkor nem elém kerülnek ezek a dolgok. Így ma már mindenki tudja, mi reggel a dolga, az ötéves lányom megterít a reggelihez, a férjem pelenkázza a kicsit, én befonom a lányom haját, stb.

A későbbi üléseken olyan technikákat, visszajelzéseket, kérdéseket kaptam és ismertem meg, amiket bármikor használni tudok majd, amikor némi reflexióra van szükségem, vagy arra, hogy kitörjek a saját gondolataim által kialakított “ördögi körből”, és új szempontokat is képes legyek felismerni. A csoportban felismertem, mennyi mindennel rendelkezem már: készségek, erőforrások, tudás, amivel az élet kisebb-nagyobb kihívásait eddig is sikeresen, ám egyáltalán nem tudatosan oldottam meg; ez önbizalmat adott. Megtanultam türelmesebben, “egy lépéssel hátrébbról” szemlélni a családom dinamikáját és benne a saját szerepemet, és megtanulni belehelyezni magam az ő helyükbe, illetve megoldásközpontú technikákat alkalmazni a problémákra, konfliktusokra. Nálunk például a reggeli elindulásból szokott idegőrlő káosz és veszekedés kerekedni, ezért kicsit át kellett szervezni a teendőket: amit lehetett, kikészítettünk előző este, felosztottuk férjemmel a reggeli feladatokat, kicsit korábban fektettünk, kicsit korábban keltünk… Nem állítom, hogy ma már zenközeli állapotban libbenünk fel a négyeshatosra, de legalább senki sem borul ki vagy késik el…

Az egyik legfelemelőbb, amit igyekeztem elsajátítani, az a belső engedélyek megadása volt. Erre nem láttam eddig példát, a családomban inkább az számít erénynek, ha mindenki látástól vakulásig, erején felül dolgozik, majd otthon is előbb jön a házimunka, mint a pihenés. Láttam, hogyan vezet ez bűntudathoz, kiégéshez, keserűséghez. Pedig egyszerű a képlet: egy halálosan fáradt, frusztrált szülő nem tud eléggé türelmes, jófej, strapabíró lenni… Megadtam a belső engedélyeket magamnak a pihenéshez, a feltöltődéshez, a munkába való visszatéréshez, az energiavámpír emberek leépítéséhez.

A negyedik ülésre két állásajánlatom is volt, ráadásul a kettőt ugyanaznap kaptam, hónapokkal a saját határidőm előtt. Mivel az első ülésen már végigböngésztem magamban, mi lenne az ideális munkahely, nem voltam nagyon zavarban, amikor választanom kellett. Az utolsó alkalomra már dolgozó anyaként mehettem el…

(Nádas Rita, kétgyerekes, immár újra dolgozó anya)