Arra gondolok, úgysem fog sikerülni. Aztán arra, hogy talán mégis.

kendő“Tíz napja született meg a kisfiam. Kendőben alszik, a nyakamba szuszog. Én a gép előtt ülök és pályázatot írok. Nem a megélhetésem múlik rajta, önkéntes vagyok egy alapítványnál, mediációs kampányt tervezünk. Nem vagyok fanatikus. Csak így félórára elfelejthetem, mennyire fáj a sebes mellem, mennyire kimerült vagyok, mekkora sokk az, hogy lett egy gyerekünk. A férjemmel jól informáltan, elvárások nélkül néztünk a családdá válás elé, de erre nem lehet felkészülni.” Flóra története a Női sorsok, női mesék sorozatban.

Kinézek az ablakon, a szél a fák rügyező ágát lengeti. A mediációs gyakorlati képzés vezetője jut eszembe. Látszott rajta, hogy abból él, amit igazán szeret csinálni. Tréningeket tart, kutat és mediál. Az egyik óra után megkérdeztem tőle, hogy csinálja. Nyitott szemmel jár, és nem fél lépni, mondja. Azóta nem ő keresi a lehetőségeket, hanem azok találják meg őt. Könnyű neki, férfi, gondolom. Nem, nem könnyű neki, két gyereke van, felelősséggel tartozik a családjáért, messze nem csak anyagilag. Nem nyerünk a pályázaton. Sajnálom, de most nem is lenne kapacitásom kampányeseményeket szervezni. A célom, hogy szabadúszóként mediációból és nyelvtanításból éljek, emellett jusson időm néha az írásra is. A férjem szintén vállalkozást tervez, emellett zenél. Arra gondolok, hogy úgysem fog sikerülni. Aztán azt, hogy talán mégis.

Ez a szabadság

Az autóban légkondi, odakint harminckét fok. Autózunk, mostohaapám vezet, anyám mellette. Hátul ülök, egyik kezemben a számítógép, másikkal az alvó gyerek kezét fogom. Már öt hónapos. A kerek ujjhegyei, mint a borsók. Nem a kezét kellene nézegetnem, negyven percem van befejezni a szövegemet, ennyi egy alvásciklusa. Írótáborba megyünk. Kómásan ülök a foglalkozásokon. Néha elkések, mert szoptatok vagy altatok. Egy régi szövegemet hoztam el. Tudom, hogy nem smakkol, altatás közben, egy kézzel javítgattam, és közben dúdoltam. Tényleg vannak benne hibák, de jó szöveg lesz, mondják. Délutánonként leviszem a gyereket a többiekhez, idén csak lányok vannak. Terhességről, szülésről, gyerekekről, beszélgetünk, mindenki elmondja a saját sztoriját. Megállapítjuk, hogy a szülés a nőknek az, ami régen a férfiaknak a katonaság volt, de most már a férfiaknak is a szülés a katonaság. Néha elhallgatunk, hogy hátha jön más téma, de nem. A lányok közül majdnem mindenkinek van gyereke. Az egyik szabad délutánon a hátamra vettem Mót, és felmentünk a kilátóba. Csúszott az út és meredek volt, bokáig agyagos lettem. Féltem, nehogy elessek a gyerekkel. látom magam, ahogy imbolygok, süllyedek a sárban. Végül nem estem el. Szeretném, ha eszembe jutna ez a túra, amikor azt érzem, elakadtam és nem tudok tovább menni, de attól tartok, nem jut majd eszembe, a kétségbeeséstől elfelejtek erre gondolni. Hazafelé, a völgyben beleálltam a patakba, lesikáltam az agyagot a cipőmről, hideg volt a víz, Mó a hátamról figyelte, ahogy csobog. Hazafelé cuppogott a cipőm. Nem is cuppogott, slattyogott. Azt éreztem, ez a szabadság, patakba állni cipőstül, aztán csak úgy hazaslattyogni, gyerekkel a hátamon.

Valahogy fejlesztenem kell a tudásomat

Egyik kezemmel pötyögök, a másikban Mó, az ő kezében a telefonom. Odakint a nyárfa egyre kopaszabb. Fújja a szél a sárga leveleket. Egy sor után abbahagyom, mert a gyerek elejti a telefont és a billentyűzet után nyúl. Kimegyünk inkább hintázni, süt a nap. Majd befejezem a kérdőívet, ha elaltattam. Vagy majd holnap. Vagy hétvégén. Vagy sose. Egy online felmérést szeretnék készíteni a párkapcsolati konfliktuskezelési szokásokról. Amíg nincs lehetőségem mediációs üléseket tartani vagy tréningekre eljutni, valahogy családfejlesztenem kell a tudásomat. Eddig, amíg Mó aludt, mediációs tanulmányokat és irodalmi folyóiratokat olvasgattam a telefonomon. Most azt érzem, kicsit több az erőm, elég a passzív tevékenységekből. A kérdőívet útnak indítom, tíz nap alatt kétszázhetven választ kapok. Jól van, menni fog ez. Szeretném egy hónap alatt kiértékelni és összefésülni a szakirodalommal. Nem sikerül. Csalódott vagyok. Miért nem megy ez gördülékenyebben. A családom Debrecenben él, a férjem este hétre ér haza munkából, de mindenki segít, amikor tud. Október végére elkészülök. Büszke vagyok magamra.

El akarom mesélni

Mó alszik, van negyven percem. A Litera irodalmi portál szabadnapló pályázatot hirdet. Aki bekerül, attól egy héten át minden nap közölnek szöveget. Be akarok kerülni. El akarom mesélni, milyen, amikor először oltásra viszed a gyereked, vele sírsz, és az orvos kicsit hülyének néz. Amikor megfázik a kicsi, takonybuborékot fúj, és ha kipukkan, nevet. Amikor elmész egy esküvőre, végre táncolhatnál egyet, anyádék vigyáznak a gyerekre, de te olyan kimerült vagy, hogy vacsora után hazamész aludni, és közben haragszol magadra. Amikor jönnek a rokonok, a gyerek kézről kézre jár, szeretgetik, nyúzzák, elfárad és sírni kezd, te félreteszed minden udvariasságodat, kiveszed a kezükből, magadra kötöd és elviszed sétálni. Kicsit tipródsz, majd amikor látod, milyen békésen szuszog az alvó gyerek, egyszerre leszarod, ki mennyire sértődött meg. Utána visszamész, mosolyogsz, visszaadod a kipihent gyereket egy félórára, és felmész a férjeddel táncolni a tetőre. E-mailt kapok a Literától. A főszerkesztőnek nagyon tetszik a naplóm, jövő héten megjelenik. Örömömben felkiáltanék, de azzal felkelteném Mót, tíz perc múlva úgyis ébred, addig címet kell találnom a szövegeknek.

Nem hagyhatom, hogy sírjon, ne haragudjatok

Az alapítványtól, ahol önkéntes vagyok, lehetőséget kapok egy szimulációs gyakorlaton való részvételre. A három napos tréning egészén nyilvánvalóan nem tudok részt venni, Mó nyolc hónapos, igény szerint szopik, nappal még kétszer alszik. Csak én, a férjem vagy anyám tudja elaltatni, de a férjem és az anyám dolgoznak. A tréning utolsó két órájára bejelentkezem, ennyi csak belefér. Gondosan megtervezem, mi mindent viszünk, laptop, játékok, pelenka, uzsonna. A délutáni alvás után egyből indulunk, a testvérem barátnője eljön velünk, a szomszéd irodában játszik majd Móval, amíg tart a foglalkozás. A gyerek későn alszik el, ónos eső esik, persze, hogy elkésünk. Nem baj, még nem maradtam le a gyakorlatról. A tréner kiadja az instrukciókat. Mó felsír a szomszéd szobában. Elnézést kérek, átmegyek. Megvigasztalom. Visszamegyek a terembe, újra sírni kezd. Az ajtóban állok, a tréner rám néz, nem tudnak tovább várni. Szégyellem magam, amiért megvárakoztatom őket, a vállam görcsbe áll. Nem hagyhatom, hogy sírjon, ne haragudjatok. Átmegyek a szomszéd szobába, a gyerek mosolyog, kicsit még játszunk a gurulós székkel, aztán hazamegyünk. Talán csak meg kellett volna kérdeznem a résztvevőktől, zavarná-e őket, ha a gyerek is a teremben lenne. Eljátszott volna a sarokban a segítőmmel, csak annyi kellett neki, hogy egy légtérben legyen velem, hogy láthasson. Nem mertem megkérdezni, lehet, csak udvariasságból mondták volna, hogy nem zavarja őket. A tanítványomat például nem zavarta, Előfordult már, hogy nem volt segítségem, és úgy tartottam angolórát. Közben ugyanis egy ismerősöm beajánlott az egyik kliensének, aki nyelvvizsgázni szeretne, így heti egy-két órát is tartok. Többnyire azért inkább este, amikor a férjem már otthon van.

Nem tudok koncentrálni, tetőzik a fáradtság

Kinézek az ablakon. A szél a fák pucér ágait rángatja. Pánikolok, próbálom összeszedni magam. Egy hét múlva le kell adnom a mesét, indulok az Aranyvackor pályázaton. Nem haladok. Nem tudok koncentrálni, tetőzik a fáradtság. Mó születése óta nagyon éber alvó, az éjjeli ébredések száma mindig tíz fölött van. Egy hétig számoltuk. A férjemmel ketten visszük az éjszakákat. Elengedem most ezt, majd pályázok a legközelebbin, mondom a férjemnek. Ne izélj, az csak két év múlva lesz, mondja, elviszem Mót sétálni, ülj le a géphez. Magára köti, elmennek. Nagyon hálás vagyok a csendért. A mese alakulni kezd. Határidőre elkészül, a pályázatot viszont elhalasztják. Legalább lesz időm még javítani rajta. A férjem közben youtube-ról kitanulja a honlapszerkesztést, és csinál nekem egy mediációs oldalt. Szöveget kell írnom rá és blogbejegyzéseket.

Fogalmam nincs, hogy tudom kivitelezni gyerek mellett, de elvállalom

Január elején behívnak az alapítványba egy megbeszélésre. Szívesen megyek, de csak gyerekkel tudok, azt mondják nem gond. Amíg beszélgetünk, a tíz hónapos Mó a szőnyegen játszik, kapott egy netkábelt és egy használaton kívüli egeret, azokat kivégzi egy percen belül, és a könyvespolcra támad. Mellé ülök, amit lepakol, azonnal teszem vissza. Közben kiderül, azért hívtak be, mert azt szeretnék, hogy tartsak egy előadást az őszi felmérésem eredményeiből, és vigyem én az esemény kommunikációját. Fogalmam nincs, hogy tudom kivitelezni gyerek mellett, de elvállalom. Lendületet kapok, a férjem biztat. Amikor csak lehet, ő csinálja a fürdetést és az altatást. Kiderül, hogy a szervezetem annyira hozzászokott a kevesebb alváshoz, hogy altatás után újabban nem dőlök ki. Lassan, de haladok. A facebook posztjaimat egyre többet nézik, és a jelentkezők száma is nő. Az előadás előtti héten Mó megbetegszik. Lázas, csak rajtam bír létezni. Rázza a hideg, nyöszörög. Vele sírok, együtt ülünk a hűtőfürdőbe. A férjem üzleti úton, anyámék szintén elutaztak, anyósomék Felvidéken laknak. A barátnőim kisgyerekesek, nem tudnak segíteni. A férjem egyik barátja itt alszik, ennivalót hoz, és segít beadni a lázcsillapítót, amit Mó rendre kiköp. Az ötödik napra lemegy a láza és elalszik. Kisírom magam, és leülök a prezentációmhoz. Este hazajön a férjem, átveszi a gyereket. Amíg eteti, elgyakorlom előttük a prezentációt. Az utolsó pillanatig javítom, mégis marad benne hiba. Az előadás napján anyám vigyáz a gyerekre. Nagy pelyhekben esik a hó, mint a filmekben karácsonykor. Tudom, hogy nem lesz tökéletes a prezim, de ennyi idő alatt ennyire sikerül felkészülni. A teremben sokan vannak. Figyelnek rám. A közönség szerint lehetett volna pörgősebb, de az alapítványosok nagyon elégedettek, számítanak a munkámra továbbra is. Új feladatot bíznak rám. Fogalmam nincs, hogy csinálom meg, de valahogy sikerülni fog. Otthon minden rendben, anyám mosolyogva meséli, milyen jól telt nap, Mó nem is hiányolt.

Két nappal később. Ma van az anyacsavaros pályázat leadási határideje. Még bele se kezdtem, de olyan nincs, hogy nem lesz kész.

Bacsó Flóra

Flóra története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

 

Kisgyerekes nőként Te is vágysz az inspiráló, támogató környezetre? Kíváncsi vagy mások őszinte és tabumentes tapasztalatmegosztására? Szeretnéd fejleszteni az önismeretedet, megvalósítani a céljaidat, kiteljesíteni önmagadat anyaként is?

Várunk az Anyacsavar On-line Klubban Téged is!

EMAIL
FACEBOOK0
FACEBOOK