Mert ÉN vagyok a legjobb anya a gyermekem számára

Edit története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan bontakozik ki egy frissen szülővé vált nőben az anyai önismeret, ami a másoknak megfelelés és örökös bűntudat csapdájából elvisz a saját, egyedi, másokéhoz nem hasonlítható, önazonos útra. Kívánom minden nőnek, hogy ugyanúgy megtalálja a saját útját anyaként, ahogyan Edit!

 

A hozott program: fekete és fehér

Olyan környezetben nőttem fel, ahol a dolgok általában feketék és fehérek voltak, jók és rosszak. Nem volt átmenet, szivárvány meg pláne.

Engem mindentől féltettek, a gyerekkoromból kimaradtak az élmények, a nagy esések, de így a nagy nevetések is. Elhatároztam, én máshogy csinálom majd. Lesz egy hordozókendőnk és eljárunk társaságba, kirándulni, élményeket gyűjtünk. Ez már a várandósságom alatt meghiúsult.

 

Nehézségek és bezárkózás

Az első pár hétben nagyon sokat fájt a hasam. Sétálni csak keveset tudtam. A munkámat sem tudtam végezni, mert az sok utazással, gyaloglással járt volna. Így otthon maradtam. Elkezdtem bezárkózni.

Aztán megszületett a fiam. Az első időszakban nehezen aludt és nappal aludt hosszabban, éjjel rövideket. Így nehéz volt bárhová elmenni. Aztán ez változni kezdett, de én addigra már bezárkóztam. Nem szerettem kimozdulni, valahogy semmi sem volt jó. És ezen az sem segített, hogy a hordozókendő miatt sokszor megkaptam a magamét. Mert ugye evidens, hogy a gyerekem megfullad, sohase tudom letenni, nem tanul meg járni… Vagy jött a másik véglet, aki csak áradozott róla, milyen nagyszerű dolog. De természetesnek senki nem vélte, átlagos anya nem lettem.

 

A fekete-fehér csapda

Így észrevétlenül beleestem a fekete – fehér csapdájába. Olvastam a kötődő neveléssel kapcsolatos könyveket, cikkeket. Olvastam rengeteg pszichológiai témájú könyvet. Onnan akartam megtanulni, hogyan legyek jó anya.

 

Mesét csak olvasni szabad, nem nézni. Mert egy jó anya nem ülteti gép elé a gyerekét. Így amikor mégis néztünk, bűntudatom volt. Bébiételt nem veszünk, csak egyszerű, természetes ételeket eszünk. Mert egy jó anya megfőz mindent a gyermekének. Így kevesebb időm maradt a fiamra, a férjemre és magamra.

Fejlesztésekre nem jártunk, én sem fejlesztettem. Gyógypedagógusként úgy gondoltam, fejlődik az egészséges fiam magától is úgy, ahogyan kell. Csak egyszerűen játszottunk. Ezt nem bántam meg.

 

De nem lettem jó anya. És jó feleség sem. És önmagamnak sem voltam jó, hiszen boldog sem voltam, jól sem éreztem magam a bőrömben.

 

Nekem kell megváltoznom

Aztán egy barátnőm azt mondta, ha azt akarom, hogy megváltozzon a környezetem, nekem kell megváltoznom. Először dühös lettem. Én úgy gondoltam, éppen eleget dolgozok és adok magamból, nehogy már én fordítsak még időt és energiát az önfejlesztésre is. Menjen pszichológushoz a férjem. De nem ment. Így maradt minden, ahogy volt.

 

De barátnőm mondata azért mindig ott motoszkált a fejemben.

 

Nővérem megvarrt egy ruhát és megkért, hímezzek rá mintát. Ez nagyon sok munkát jelentett. Hetekig hímeztem éjjelente 1-2 órát és közben Louise L. Hay megerősítéseit minden éjjel végighallgattam.

 

Ennek és barátnőm mondatának köszönhetően úgy döntöttem, valóban felállok, teszek valamit a boldogságomért.

 

Az első lépések

Elkezdtem egy pszichológussal együtt dolgozni és egy online metaforaíró tanfolyamon (mindennapinlp.hu) is részt vettem. És az életem megváltozott. Mert megváltoztam én.

 

Elkezdtem kimozdulni. Baba-mama klubba járni. Kezdtem önmagamra találni.

 

Aztán az életünk hatalmas fordulatot vett. Eladtuk a házunkat és kikerültem a régi közegből. Új életet kezdtem. Egy lakóautóval fél éven át jártuk Európát, hogy aztán visszatérjünk Magyarországra és megalapítsuk a saját otthonunkat ott, ahol látom a szivárvány összes színét.

 

Mélységek és magasságok

Közben nagyon hullámzott a lelkem. Voltak mélységek, magasságok. Közben elvesztettem valakit, aki nagyon közel állt hozzám és nagyon fiatal volt. Ez megadta a végső pofont ahhoz, hogy tudjam, senki más nem számít, csak én, a fiam és a férjem. És most hallom néhány ember szavát, hogy “én szamár előre”, de igen. ÉN előre. Mert ha én nem vagyok jól, a fiam sem lesz jól. Azt szeretném, hogy boldog legyen. Ezt pedig csak úgy tudom hitelesen megtanítani neki, ha én boldog leszek.

 

 

Elhatároztam, hogy boldog leszek

Úgyhogy elhatároztam, boldog leszek. Járjuk az erdőt, ugrálunk sáros pocsolyákban, kerestem egy ovit, ahol szeretik, figyelnek rá, biztonságban tudom. Fordítok magamra időt. Igyekszem elkerülni a panaszkodást és másokat is leállítani, amikor elkezdik. A munkában is megkerestem a saját utamat, építem a saját vállalkozásomat. Igyekszem minden területen adni Önmagamnak, hogy aztán mikor a fiammal vagyok, igazán tudjak vele lenni.

 

 

Már nem olvasok könyveket a gyereknevelésről

A fiam már négy éves. Már nem olvasok könyveket arról, hogyan kellene őt nevelni. Egyszerűen szeretem és igyekszem csak a belső hangomra hallgatni. Az anyai ösztönök működnek, ha figyelünk rájuk. És bár nem vagyok “tökéletes”, a lakásunk időnként rendetlen, eszünk gyors ételeket, de nagyon sokat nevetünk, kirándulunk. Időnként veszekszünk, de mindig szeretünk.

 

Számomra ez okozta eddig a legnagyobb nehézséget. Meghallani a szívem szavát, megbízni a saját ösztöneimben. De szerencsére hamar rájöttem, akkor vagyok jó anya, ha önmagam vagyok.

 

Nyúlné Terpó Edit

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

 

Ki merek állni a világ elé

“Jó, hogy az Önmegvalósítás Anyacsavar csoport 3 hónapig tart, mert a folyamatosság segít a vállalkozásom fejlesztésében. Amikor itt vagyok, a fókuszt a vállalkozásomon tartja.

Jók a kérdések, amiket végig gondolhatok a vállalkozásom bármely szakaszában. Jól esik az erősségeim tudatosítása, és a hiányok konkrét kezelése. Az önismeret fejlesztésén túl itt egy újabb támogató network-öt is kaptam. Megszűnt a gombóc a torkomban, hogy kiálljak a világ elé, mint vállalkozó.

Amióta a csoportot elkezdtem, a kitűzött céljaim sorra megvalósultak: lett állandó helyem, együttműködő partnerem és fizetős ügyfeleim is.”

Révay Dóra, kétgyerekes vállalkozó anya

Önmegvalósítás újratöltve

Sokan vitatják, hogy lehet kisgyerekes szülőként is önmegvalósítani. Se szeri se száma azoknak a cikkeknek, amelyek azt erősítik bennünk, hogy a család és a karrier, a szülővé válás és az alkotó önmegvalósítás összeegyeztethetetlen egymással. Sőt, aki az ellenkezőjét állítja, hazudik… Pedig vannak jó példák, egyedi megoldások, erőt adó jó gyakorlatok. Nem ajándékba, hanem sok tudatos önmunka és erőfeszítés árán. Érdekel, mások hogy csinálják?

 

Karrier vagy család? Karrier ÉS család!

Magyarországon kulturálisan beágyazott ez utóbbi meggyőződés, és többedik női generáció nő fel, akinek azt sulykolják, hogy bár lehet valaki jó anya, vagy jó szakember, de ezek közül legfeljebb egyet választhat. És ha már egyet választ, az inkább legyen az anyaság. Ha pedig sikeres vagy a karrieredben, elkötelezett a munkádban, az mások szemében egyet jelent azzal, hogy anyaként elégtelen vagy. Férfiak és nők szemében egyaránt.

Apa-e vagy?

A férfiaknál ez fel sem merül. Vagyis másképpen merül fel: feléjük az a kimondott, vagy kimondatlan elvárás, hogy legyenek sikeresek a munkájukban, és talicskázzanak haza ennek megfelelően egyre több és több pénzt. Ha emellett (ehelyett) szeretnének jó apák is lenni, és ennek időt és energiát szentelni – akár a munka rovására is -, akkor kapják a beszólásokat, az értetlenséget, megbélyegzést és a kiközösítést. Nőktől és férfiaktól egyaránt.

 

Tuti receptek helyett egyedi megoldások

Én viszont hiszek benne, hogy a szülői szerepeket az alkotó, önmegvalósító élettel össze lehet egyeztetni. Személy szerint egyszerűen nem akarok beletörődni abba, hogy valamelyik számomra fontos dolgot – a szülőséget, vagy az önmegvalósítást – fel kelljen áldoznom. Ezért az Anyacsavar alapítójaként tudatosan kutatok jó gyakorlatok után. Az egyik misszióm éppen az, hogy sok jó példát mutassak arra, hogyan lehet összeegyeztetni ezeket az én-szeleteket, feladatokat, felelősségeket egymással, és inspiráljak még több kisgyerekes nőt és férfit arra, hogy keresse meg erre a saját jó megoldását, ne adja fel semelyik fontos célját.

 

Tabumentes tapasztalatmegosztás

A Future Work Festival kerekasztal beszélgetésére olyanokat hívtam, akik éppen erre élő példák. Velük beszélgetünk a megküzdési stratégiákról, egyedi, tudatosan keresett, és sok munkával önmagukra szabott megoldásokról.

Kíváncsi vagy, kik lesznek a vendégeim?

Zvolenszky Zsófia, filozófus, aki nemzetközi tudományos karriert épít töretlenül a kislánya születése után is.

Érdekel, hogy tud elmélyülten dolgozni, külföldi konferenciákra járni családanyaként?

 

Békéssy Olga PR szakember, aki húsz év televíziós tapasztalat birtokában váltott önálló vállalkozásra két kisgyerek mellett, hogy rugalmas körülmények között dolgozhasson a szakmájában családanyaként.

Érdekel, hogyan zsonglőrködik az idővel?

 

Halmos Gábor pszichológus, háromgyerekes apa, aki szervezetfejlesztői karrierjét teszi mérlegre az apai szereppel. Az apai önismereti útjáról, saját dilemmáiról és megoldásairól blogot is vezet, férficsoportokat tart.

Érdekelnek a tapasztalatai?

 

Felismerések, kínzó dilemmák, jó és rossz döntések, és tanulságok

Sok saját példán keresztül arról is fogunk beszélgeti, hogy a szülővé válással hogyan változik az, hogy az öndefiníció szempontjából mi a fontos egy nőnek és egy férfinak. Felismerésekről, kínzó dilemmákról, jó és rossz döntésekről, és tanulságokról a saját egyéni útjainkon.

 

Például arról, hogy mibe fektetek időt, energiát és pénzt és honnan várom a sikereket magas teljesítménymotivációjú értelmiségi nőként amíg nincsenek gyerekeim, és amikor anyává válok? És ez vajon hogy néz ki a férfiaknál? Van-e ebben általános trend? Vannak-e tipikus fázisok, amiken szinte mindenki keresztülmegy, amire érdemes és lehet is tudatosan készülni, nem csak elszenvedni?

 

Szereted a munkádat?

Amiről még biztosan fogunk beszélgetni, hogy milyen mintát mutatunk a gyerekeinknek apaként és anyaként.

A munka nyűg és teher? Vagy öröm- és flowforrás, mint gyermekednek a játék? A munka kényszer, vagy önmegvalósítási lehetőség? A munkában a szabadságomban korlátoznak kívülről, vagy a belső szabadságomat élhetem meg? A gyerekeimért dolgozom, vagy önmagamért? Mivel teszek jót a gyerekeimnek igazán?

 

Update! A beszélgetésről készült videót ide kattintva te is megnézheted!

 

Új év, új élet! Most sírjak vagy nevessek?

Kriszta “veterán” Anyacsavar csoport résztvevőként mesél a Női sorsok, női mesék pályázatra beérkezett történetében arról a belső folyamatról, ami segített neki az anyává válással járó identitás krízissel, alacsony önbizalommal, kényszerítő erejű társadalmi nyomásokkal megküzdeni, és visszatérnie az álmodni merő, célokat kitűző és megvalósító, önmagáért kiálló, és a saját erejében bízó önmagához.

Küzdelem az új identitással

Történetem a túlélésért folytatott küzdelemről szól. Na nem a szó szoros értelmében, hiszen ”mindenem megvan”: gyönyörű gyerek, segítő férj, szép lakás, takarítónő, megbízható munkahely, négy kerék, négy nagyszülő. Már csak egy kutya hiányzik az idillhez. Akkor tulajdonképpen miről is van itt most szó?

Egy szóval: az önazonosságról. Kicsit bővebben egyéni boldogság-szintről, testi-lelki megújulásról, hosszú távú célokról, egy régóta vágyott állapot eléréséről.  Ugyanis amikor 3 éve kismamából “anyuka” lettem – kicsinytő képzővel -, az egóm mintha egy csapásra eltűnt volna. De legalábbis drasztikusan átalakult, keretei összeszűkültek és egyértelműen háttérbe szorult. Leegyszerűsítve: az önálló, csinos, dolgozó nő énem pár hónap leforgása alatt egy enyhén túlsúlyos háztartásbelivé lett, amit természetesen boldogan vállaltam, vagyis volna, ha békén hagynak, netán támogatnak a változás kezelésében.

Támogatás, vagy külső nyomás?

Egy csapásra jókora adag elvárás szakadt a nyakamba, ami a maximalizmusommal párosulva hirtelen elég sok frusztráló és stresszes szituációt eredményezett. Gyakorlatilag minden gyerekkel kapcsolatos kérdésbe beleszólt és/vagy beszólt valaki a tágabb vagy a közvetlen környezetemben. Egy éven keresztül napi szinten mást sem hallgattam, mint azt, hogy mit és hogyan kell(ene) csinálnom. Meddig és hogyan szoptatok, miért híztam ennyit, mikor fogyok már le, hogyan vezetem a háztartást, mikor és mit adok a gyereknek enni, miért kell napirend, miért nem kell napirend, miért kell oltás, miért nem kell oltás, mikortól ”elfogadott” visszatérni a munkába és még sorolhatnám. Egyszer sem jutott eszébe senkinek sem megnyugtatni, hogy ”úgy lesz jó, ahogy csinálod” vagy megdicsérni, hogy ”első gyerekes szülőként, a lehetőségeidhez mérten egész ügyes”.

A gyerek az első, az anya az utolsó

”A gyerek az első”, a „gyerek érdekeit szem előtt tartva” mantrák beégtek a tudatomba. A család oltárán pedig nem számított, hogy én mindeközben hol is vagyok, jól vagyok-e, bírom-e testileg, lelkileg, szellemileg az anyaságot. Ki vagyok-e bukva, egyáltalán kivé lettem? Hiszen nálam rosszabb anyagi helyzetben lévő ”NŐK százezrei is meg tudják oldani”, ráadásul én ”milyen szerencsés vagyok”… akkor meg mi van velem? ”Mit sír a szám”? Miért foglalkoztatnak ezek a kérdések, hogy az anyaság mellett lehetek-e NŐ, feleség, társ, barát, ember is egyszerre? Van-e egyáltalán ”jogom” nagyszülőkhöz ”leadni” pár órára, ne adj’ isten napra a gyerekem, hogy pihenhessek végre egy kicsit, netán olyan bűnös dolgokkal is foglalkozhassak, mint az önmegvalósítás, külföldi utazás (egyedül!) vagy éppen csak láblógatás??

 

 

Vissza önmagamhoz

Intenzív (közel 2 éves) önreflexiós munka eredményeképpen jutottam el végül újra vagyis inkább vissza önmagamhoz. Kicsit teátrálisabban fogalmazva mondhatni, hogy 37 évesen újjászülettem, szabad gondolkodású anyaként.

A kislányom születése utáni második és harmadik évben tanultam meg ugyanis merni vállalni azokat az érzéseimet is, amiket a társadalom és a családom bizonyos tagjai szerint egyáltalán nem vagy másképp kell(ene) éreznem. Majdnem egy éven keresztül mardosott a bűntudat, legtöbbször önzőnek és tipikus ”szaranyának” éreztem magam a sok automatikus hasonlítgatás miatt, a romboló ”bezzeg az én időmben”, ”nézd meg a szomszéd gyerekét”, ”dédanyám még a krumpliföldön szült, aztán kapált tovább” sztereotípiáktól.

Vagyis egy 15 hónapos gyerek anyjaként újra meg kellett tanulnom kiállni önmagamért (mert egyetemistaként valahogy ez természetes volt), kezembe venni az életem, nem hagyni, hogy mások (le)minősítsenek.

 

Nehezebb volt megszülni önmagamat, mint a kislányomat

Ismét magabiztos lettem, integrált célokkal rendelkezem az otthon, nőiség és karrier terén (egyiket sem a másik rovására helyezem előtérbe). Eltökélt vagyok, küzdök a céljaimért és fókuszáltan dolgozom az álmaim megvalósításán. Mindehhez felhasználom a meglévő erőforrásaimat, intuíciómat, ami a tervezés folyamatával és a spontaneitásra való odafigyeléssel kiadja azt a kerek egészet, amire vágytam. Hogy hogyan csináltam? Hát nem egyedül! Pontosabban nem egymagamban, hanem egy csoportban, de mégis egyedül önmagammal.

Számomra óriási segítség volt az Anyacsavar (a különböző csoportok és a blog is egyaránt), ahol megtapasztalhattam, mennyire nincsenek konzerv megoldások. Legjobban azonban a Vissza Önmagamhoz csoport inspirált. Ez az 5 alkalom szakított át egy olyan gátat bennem, ami nem igazán engedte felszabadultan megélni az eddig elért sikereimet… a megfeleléskényszerét.  Már nem gondolom, ha nem teljesítek 120 %-on, akkor nem vagyok elég szerethető, jó anya, NŐ, feleség, társ, barát, ember. Ettől függetlenül továbbra is sokat olvasok, fejlesztem az önismeretem, de azóta talán még jobban odafigyelek és törődök magammal, meghallom és nem elhessegetem a belső hangjaimat. A szokásommá vált én-időben (ami kéthetente 2 óra, ha esik, ha fúj), számomra a legnagyobb felismerés az volt, hogy nehezebb és hosszabb folyamat volt ”megszülni önmagamat”, mint 3 éve a kislányomat.

 

Nem hagytam magam elveszni

Érdekes és tanulságos dolog volt szinte minden alkalommal szembesülnöm a gyakorlatban azzal, amit elméletben mindig is tudtam, hogy a nézőpontváltás magammal és másokkal szemben mennyire meg tudja változtatni a kerek egészet! Az útkeresésem, visszatekintve, csak a konkrét céljaim által lett világosan látható, értelmezhető. Ha egyszer megtaláltam az utat és tudatosan lépkedek rajta, akkor annak nem lehet rossz vége, mert biztosan valami jó lesz belőle. Egyszerűen hiszek a saját közepünkből kiinduló pozitív változás erejében. Mert a valami az már nem semmi :-)! (Még ha nem is mindig úgy sül el, ahogy azt elterveztük.) A megoldásközpontú ”mi az, ami az eddig elért eredményeidben már benne van?” kérdés rendszeres, hónapokon át tartó feltevése után jöttem rá, hogy tulajdonképpen milyen messzire eljutottam már. Mennyi konkrét lépést tettem és a végén hálás voltam magamnak mindezért, de elsősorban azért, hogy nem hagytam magam elhagyni, önmagamat elveszíteni. És hálás vagyok mindazoknak az anyáknak is, akik őszintén és nyíltan felvállalták az érzéseiket, megosztották a megküzdési stratégiáikat (az Anyacsavar csoportokban és a blogon).

 

Rendszeres én-idő és önreflexió

Összefoglalva: Az ítéletektől mentes és a megoldásközpontú gondolkodás együttese új perspektívába helyezte önmagam megélését, saját és mások élethelyzetének el- és befogadását. Az egyik kedvenc mondatom lett: „Az utunkba gördülő kövekből egy kis ügyességgel lépcsőt építhetsz”, ami oda vezet, ahova csak szeretnéd.

A rendszeres én-időben folytatott önreflexiónak köszönhetően újra merek nagyot álmodni és kiállni a saját érdekeimért, mert az Erőm Velem van :-)! Csók a családnak!

Kriszta

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

Nincs rend, van rendszer

2kislanyA második kislányunk az első után 2 évvel született 2005 decemberében. Úgy emlékszem arra a télre, amikor szinte alig mozdultunk ki a lakásból, hogy csodás „akolmelegben” éltünk. Nyugalom volt, babaillat, sok segítséget kaptam anyósomtól és anyukámtól, házhoz jött az ebéd, a férjem is tenyerén hordott minket. Nem volt más dolgom és igényem, mint a gyerekeimnek örülni. Örültem is. A lányok hamar egymáshoz nőttek, és amikor már ugyanazt ették és ugyanakkor aludtak, ritmusa lett a napjainknak. Ekkor már a főzés is belefért, a napirend szerinti séta is, lettek végre barátaink a lakótelepi játszótéren. Ruhák vasalva, a játékok dobozokba rendezve sorakoztak a polcokon, a családi fényképek időrendben a fotóalbumban. Olvastam, varrtam, írtam, s mert egyre több időm lett magamra is, elhatároztam, hogy tanulok valamit megint.

Először bejelentkeztem Kriston Andreához egy tréningre, aki a nőiségről, annak tudatos megéléséről olyan inspirálóan beszélt, hogy máig emlékszem néhány mondatára. Felzaklatott és lelkesített. Aztán jött egy utazás Stockholmba, ahol míg a férjem dolgozott, én felfedeztem a várost. Élveztem, hogy oda megyek, ahová akarok, azt csinálom, amit akarok, élveztem, hogy egyedül vagyok. Ekkor már bent volt a jelentkezési lapom a Török Sándor Waldorf Pedagógiai Főiskolán, mert arra is rájöttem, hogy az, ahogyan gyerekeim megszületése előtt működtem a tanári pályán, nem folytatható út. Azon a tavaszon kezdtem rendszeresen eljárni futni. Szeptemberben aztán beindult a verkli: a lányok óvodában, és az iskolában, otthon háztartás, másnapra készülés. A képzés is elvett minden hónapból egy hétvégét, de szívesen mentem, mert megtapasztaltam sok olyat, amit addig nem: hogy lehet egymásra figyelni, hogy felnőttek is kötnek barátságokat, hogy az élő zsalemkatudás milyen más, mint a tankönyvi, hogy kórusban még énekelni is tudok. Ellestem a horgolás alapjait egy csoporttársamtól, mert megőrjített, hogy tétlenül ülök a játszótéri padon, míg a gyerekeim bandáznak. Rákaptam, rákattantam. Egy éjjel azon kaptam magam, hogy horgolással díszített táskákat rajzolgatok. Másnap üzleti tervvel zaklattam a húgomat és varrtam a prototípust, a következő hétvégén kitaláltuk kézműves textilműhelyünk nevét is. Lett kezdő kollekció, táska, ékszer, lett webshop és néhány megrendelés is.

Már csak Apa ingeit vasaltam, csak este raktam rendet, csak hétvégén főztem. A munkahelyemen nagy erővel és kevés sikerrel dolgoztam. Nem értették a gyerekek, miért nem tanulunk? (tanultunk, csak másképp) Nem értették a kollégák, miért van mindig zaj? (tanultunk, csak másképp) Aggódtak az ötödikesek szülei, hogy lesz ebből egyetemi felvételi? Felelősségre vont az igazgató, miért adok teret a demokráciának? Amikor a már régen tervezett kistestvér bejelentkezett, majd pár hét múlva mégis inkább ki-, elhatároztam, hogy feladom. Tanév végén felmondtam. A terv az volt, hogy itthon maradok, adunk egy évet az üzlet felvirágzásának, vagy annak, hogy kitaláljam, mi leszek, ha nagy leszek. A következő tanév elején megfogant a kisfiunk, s ez némileg felülírta a tervet. Babavárás közben szerveztem a ZsALeMka marketinget, készítettem a termékeket, immár két iskolás nagylánnyal éltem a waldorf szülők aktív életét, horgolás tanfolyamot dolgoztam ki és tartottam, és még a lakást is átalakítottunk. A kicsi születése után bekapcsolódtam a lakóhelyünk civil életébe, sok új ismeretséget kötöttem, az itt megismert csapattal mára nagy közös ügyünk lett: a József-Attila-lakótelepi anyaközpont megalakítása.

Most nagyon mások a mindennapok, mint 10 éve. Naponta 20-50 e-mailt küldök, Facebook oldalak adminja vagyok, levelezőlisták tagja, pályázatokat írok. Mindezt szigorúan, amikor nincsenek körülöttem a gyerekeim. A kicsivel olyan dolgaimat végzem, amiben részt tud venni ő is. Séta közben ügyeket intézünk, együtt pakolunk a mosógépbe, ketten fogjuk a botmixer nyelét, a teregetés, a krumplipucolás közös buli.   A nagybevásárlás online megy, futár hozza az árut. Tömbösítem az elfoglaltságaimat. Fogszabályozásra arra a napra kérek időpontot, amikor a termelői piac van, mert mindkettő kedvéért átjárunk Wekerlére. Ha főzök: több napra, dupla mennyiséget. Nap közben az okos telefonomra pillantok olykor és folyamatosan jegyzetelek: így hatékonyabb vagyok, amikor gép elé jutok. Már csak a listáimról nem vezetek listát…

Már egyáltalán nem vasalok, van segítségem a takarításra, a lányoknak és a férjemnek is vannak állandó feladatai a háztartásban, néha házhoz jön az ebéd.

fuvarbanSaját ritmusunk van, ami eltér más kisgyerekesekétől: a kicsinek ki kell aludnia magát, mire a nagyokért kell menni az iskolába, tehát korán ebédel, dél előtt már alszik. Így jut nekem 2 nyugodt óra a nap közepén saját dolgaimra. Viszont neki kimarad a tízórai, ami nem gond, mert megebédel még egyszer, hisz a lányokkal is szeret asztalhoz ülni. Igény szerint szoptatom. Hordozom is, ha a helyzet úgy kívánja. Ez akkor is biztosítja a kiegyensúlyozottságát, ha a nap egyébként nem az ő igényei szerint alakul. Mert anya néha megbeszélést szervez más anyákkal egy unalmas helyen… Vagy mert anya éppen beugrik a belvárosba flangálni egy kicsit… Vagy mert anya játékidőben tanítja horgolni a néniket…

Apa segít. Rengeteget. Nélküle nem menne. Munkába menet célba juttatja az iskolásokat, munkából jövet megveszi a péksütit másnap reggelire. Fürdet, focizik, mesét olvas. Korábban fekszik, korábban kel nálam, kávéval ébreszt. Szülőire, játszótérre megy. Pénzt keres, eleget, hogy megengedhessük magunknak azt a luxust, hogy anya közösséget szervez, így “önmegvalósít”.

Leltár:

Nincs fotelben kuckózó olvasgatás. Nincs átaludt éjszaka. Nincs minden nap több óra játszótéren csellengés. Nincs két egyforma nap. Nincs a közelben segíteni tudó nagymama, nincs ugrasztható bébicsősz. Nincs menza, nincsenek estig tartó szakkörök. Nincs kettesben kimenő Apával. Nincs lakkozott köröm. Nincs rend.

Van mosókonyha, ahol halmozódhat a szennyes és száradhat a mosott ruha. Van rumliszoba, amire rá lehet csukni az ajtót. Van mosogatógép. Még így is van rengeteg csetres. Van önuralom, tűrni a lányok szobájában a szemetet a padlón. Van, hogy nem ágyazunk be. Van hiányérzet. Van pár fontos szabály: nem eszünk a szobában, nem káromkodunk, nem írunk a könyvekbe, szelektáljuk a szemetet, mind együtt vacsorázunk. Van rendszer.

Kustár Blanka

 

 

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

 

Arra gondolok, úgysem fog sikerülni. Aztán arra, hogy talán mégis.

kendő“Tíz napja született meg a kisfiam. Kendőben alszik, a nyakamba szuszog. Én a gép előtt ülök és pályázatot írok. Nem a megélhetésem múlik rajta, önkéntes vagyok egy alapítványnál, mediációs kampányt tervezünk. Nem vagyok fanatikus. Csak így félórára elfelejthetem, mennyire fáj a sebes mellem, mennyire kimerült vagyok, mekkora sokk az, hogy lett egy gyerekünk. A férjemmel jól informáltan, elvárások nélkül néztünk a családdá válás elé, de erre nem lehet felkészülni.” Flóra története a Női sorsok, női mesék sorozatban.

Kinézek az ablakon, a szél a fák rügyező ágát lengeti. A mediációs gyakorlati képzés vezetője jut eszembe. Látszott rajta, hogy abból él, amit igazán szeret csinálni. Tréningeket tart, kutat és mediál. Az egyik óra után megkérdeztem tőle, hogy csinálja. Nyitott szemmel jár, és nem fél lépni, mondja. Azóta nem ő keresi a lehetőségeket, hanem azok találják meg őt. Könnyű neki, férfi, gondolom. Nem, nem könnyű neki, két gyereke van, felelősséggel tartozik a családjáért, messze nem csak anyagilag. Nem nyerünk a pályázaton. Sajnálom, de most nem is lenne kapacitásom kampányeseményeket szervezni. A célom, hogy szabadúszóként mediációból és nyelvtanításból éljek, emellett jusson időm néha az írásra is. A férjem szintén vállalkozást tervez, emellett zenél. Arra gondolok, hogy úgysem fog sikerülni. Aztán azt, hogy talán mégis.

Ez a szabadság

Az autóban légkondi, odakint harminckét fok. Autózunk, mostohaapám vezet, anyám mellette. Hátul ülök, egyik kezemben a számítógép, másikkal az alvó gyerek kezét fogom. Már öt hónapos. A kerek ujjhegyei, mint a borsók. Nem a kezét kellene nézegetnem, negyven percem van befejezni a szövegemet, ennyi egy alvásciklusa. Írótáborba megyünk. Kómásan ülök a foglalkozásokon. Néha elkések, mert szoptatok vagy altatok. Egy régi szövegemet hoztam el. Tudom, hogy nem smakkol, altatás közben, egy kézzel javítgattam, és közben dúdoltam. Tényleg vannak benne hibák, de jó szöveg lesz, mondják. Délutánonként leviszem a gyereket a többiekhez, idén csak lányok vannak. Terhességről, szülésről, gyerekekről, beszélgetünk, mindenki elmondja a saját sztoriját. Megállapítjuk, hogy a szülés a nőknek az, ami régen a férfiaknak a katonaság volt, de most már a férfiaknak is a szülés a katonaság. Néha elhallgatunk, hogy hátha jön más téma, de nem. A lányok közül majdnem mindenkinek van gyereke. Az egyik szabad délutánon a hátamra vettem Mót, és felmentünk a kilátóba. Csúszott az út és meredek volt, bokáig agyagos lettem. Féltem, nehogy elessek a gyerekkel. látom magam, ahogy imbolygok, süllyedek a sárban. Végül nem estem el. Szeretném, ha eszembe jutna ez a túra, amikor azt érzem, elakadtam és nem tudok tovább menni, de attól tartok, nem jut majd eszembe, a kétségbeeséstől elfelejtek erre gondolni. Hazafelé, a völgyben beleálltam a patakba, lesikáltam az agyagot a cipőmről, hideg volt a víz, Mó a hátamról figyelte, ahogy csobog. Hazafelé cuppogott a cipőm. Nem is cuppogott, slattyogott. Azt éreztem, ez a szabadság, patakba állni cipőstül, aztán csak úgy hazaslattyogni, gyerekkel a hátamon.

Valahogy fejlesztenem kell a tudásomat

Egyik kezemmel pötyögök, a másikban Mó, az ő kezében a telefonom. Odakint a nyárfa egyre kopaszabb. Fújja a szél a sárga leveleket. Egy sor után abbahagyom, mert a gyerek elejti a telefont és a billentyűzet után nyúl. Kimegyünk inkább hintázni, süt a nap. Majd befejezem a kérdőívet, ha elaltattam. Vagy majd holnap. Vagy hétvégén. Vagy sose. Egy online felmérést szeretnék készíteni a párkapcsolati konfliktuskezelési szokásokról. Amíg nincs lehetőségem mediációs üléseket tartani vagy tréningekre eljutni, valahogy családfejlesztenem kell a tudásomat. Eddig, amíg Mó aludt, mediációs tanulmányokat és irodalmi folyóiratokat olvasgattam a telefonomon. Most azt érzem, kicsit több az erőm, elég a passzív tevékenységekből. A kérdőívet útnak indítom, tíz nap alatt kétszázhetven választ kapok. Jól van, menni fog ez. Szeretném egy hónap alatt kiértékelni és összefésülni a szakirodalommal. Nem sikerül. Csalódott vagyok. Miért nem megy ez gördülékenyebben. A családom Debrecenben él, a férjem este hétre ér haza munkából, de mindenki segít, amikor tud. Október végére elkészülök. Büszke vagyok magamra.

El akarom mesélni

Mó alszik, van negyven percem. A Litera irodalmi portál szabadnapló pályázatot hirdet. Aki bekerül, attól egy héten át minden nap közölnek szöveget. Be akarok kerülni. El akarom mesélni, milyen, amikor először oltásra viszed a gyereked, vele sírsz, és az orvos kicsit hülyének néz. Amikor megfázik a kicsi, takonybuborékot fúj, és ha kipukkan, nevet. Amikor elmész egy esküvőre, végre táncolhatnál egyet, anyádék vigyáznak a gyerekre, de te olyan kimerült vagy, hogy vacsora után hazamész aludni, és közben haragszol magadra. Amikor jönnek a rokonok, a gyerek kézről kézre jár, szeretgetik, nyúzzák, elfárad és sírni kezd, te félreteszed minden udvariasságodat, kiveszed a kezükből, magadra kötöd és elviszed sétálni. Kicsit tipródsz, majd amikor látod, milyen békésen szuszog az alvó gyerek, egyszerre leszarod, ki mennyire sértődött meg. Utána visszamész, mosolyogsz, visszaadod a kipihent gyereket egy félórára, és felmész a férjeddel táncolni a tetőre. E-mailt kapok a Literától. A főszerkesztőnek nagyon tetszik a naplóm, jövő héten megjelenik. Örömömben felkiáltanék, de azzal felkelteném Mót, tíz perc múlva úgyis ébred, addig címet kell találnom a szövegeknek.

Nem hagyhatom, hogy sírjon, ne haragudjatok

Az alapítványtól, ahol önkéntes vagyok, lehetőséget kapok egy szimulációs gyakorlaton való részvételre. A három napos tréning egészén nyilvánvalóan nem tudok részt venni, Mó nyolc hónapos, igény szerint szopik, nappal még kétszer alszik. Csak én, a férjem vagy anyám tudja elaltatni, de a férjem és az anyám dolgoznak. A tréning utolsó két órájára bejelentkezem, ennyi csak belefér. Gondosan megtervezem, mi mindent viszünk, laptop, játékok, pelenka, uzsonna. A délutáni alvás után egyből indulunk, a testvérem barátnője eljön velünk, a szomszéd irodában játszik majd Móval, amíg tart a foglalkozás. A gyerek későn alszik el, ónos eső esik, persze, hogy elkésünk. Nem baj, még nem maradtam le a gyakorlatról. A tréner kiadja az instrukciókat. Mó felsír a szomszéd szobában. Elnézést kérek, átmegyek. Megvigasztalom. Visszamegyek a terembe, újra sírni kezd. Az ajtóban állok, a tréner rám néz, nem tudnak tovább várni. Szégyellem magam, amiért megvárakoztatom őket, a vállam görcsbe áll. Nem hagyhatom, hogy sírjon, ne haragudjatok. Átmegyek a szomszéd szobába, a gyerek mosolyog, kicsit még játszunk a gurulós székkel, aztán hazamegyünk. Talán csak meg kellett volna kérdeznem a résztvevőktől, zavarná-e őket, ha a gyerek is a teremben lenne. Eljátszott volna a sarokban a segítőmmel, csak annyi kellett neki, hogy egy légtérben legyen velem, hogy láthasson. Nem mertem megkérdezni, lehet, csak udvariasságból mondták volna, hogy nem zavarja őket. A tanítványomat például nem zavarta, Előfordult már, hogy nem volt segítségem, és úgy tartottam angolórát. Közben ugyanis egy ismerősöm beajánlott az egyik kliensének, aki nyelvvizsgázni szeretne, így heti egy-két órát is tartok. Többnyire azért inkább este, amikor a férjem már otthon van.

Nem tudok koncentrálni, tetőzik a fáradtság

Kinézek az ablakon. A szél a fák pucér ágait rángatja. Pánikolok, próbálom összeszedni magam. Egy hét múlva le kell adnom a mesét, indulok az Aranyvackor pályázaton. Nem haladok. Nem tudok koncentrálni, tetőzik a fáradtság. Mó születése óta nagyon éber alvó, az éjjeli ébredések száma mindig tíz fölött van. Egy hétig számoltuk. A férjemmel ketten visszük az éjszakákat. Elengedem most ezt, majd pályázok a legközelebbin, mondom a férjemnek. Ne izélj, az csak két év múlva lesz, mondja, elviszem Mót sétálni, ülj le a géphez. Magára köti, elmennek. Nagyon hálás vagyok a csendért. A mese alakulni kezd. Határidőre elkészül, a pályázatot viszont elhalasztják. Legalább lesz időm még javítani rajta. A férjem közben youtube-ról kitanulja a honlapszerkesztést, és csinál nekem egy mediációs oldalt. Szöveget kell írnom rá és blogbejegyzéseket.

Fogalmam nincs, hogy tudom kivitelezni gyerek mellett, de elvállalom

Január elején behívnak az alapítványba egy megbeszélésre. Szívesen megyek, de csak gyerekkel tudok, azt mondják nem gond. Amíg beszélgetünk, a tíz hónapos Mó a szőnyegen játszik, kapott egy netkábelt és egy használaton kívüli egeret, azokat kivégzi egy percen belül, és a könyvespolcra támad. Mellé ülök, amit lepakol, azonnal teszem vissza. Közben kiderül, azért hívtak be, mert azt szeretnék, hogy tartsak egy előadást az őszi felmérésem eredményeiből, és vigyem én az esemény kommunikációját. Fogalmam nincs, hogy tudom kivitelezni gyerek mellett, de elvállalom. Lendületet kapok, a férjem biztat. Amikor csak lehet, ő csinálja a fürdetést és az altatást. Kiderül, hogy a szervezetem annyira hozzászokott a kevesebb alváshoz, hogy altatás után újabban nem dőlök ki. Lassan, de haladok. A facebook posztjaimat egyre többet nézik, és a jelentkezők száma is nő. Az előadás előtti héten Mó megbetegszik. Lázas, csak rajtam bír létezni. Rázza a hideg, nyöszörög. Vele sírok, együtt ülünk a hűtőfürdőbe. A férjem üzleti úton, anyámék szintén elutaztak, anyósomék Felvidéken laknak. A barátnőim kisgyerekesek, nem tudnak segíteni. A férjem egyik barátja itt alszik, ennivalót hoz, és segít beadni a lázcsillapítót, amit Mó rendre kiköp. Az ötödik napra lemegy a láza és elalszik. Kisírom magam, és leülök a prezentációmhoz. Este hazajön a férjem, átveszi a gyereket. Amíg eteti, elgyakorlom előttük a prezentációt. Az utolsó pillanatig javítom, mégis marad benne hiba. Az előadás napján anyám vigyáz a gyerekre. Nagy pelyhekben esik a hó, mint a filmekben karácsonykor. Tudom, hogy nem lesz tökéletes a prezim, de ennyi idő alatt ennyire sikerül felkészülni. A teremben sokan vannak. Figyelnek rám. A közönség szerint lehetett volna pörgősebb, de az alapítványosok nagyon elégedettek, számítanak a munkámra továbbra is. Új feladatot bíznak rám. Fogalmam nincs, hogy csinálom meg, de valahogy sikerülni fog. Otthon minden rendben, anyám mosolyogva meséli, milyen jól telt nap, Mó nem is hiányolt.

Két nappal később. Ma van az anyacsavaros pályázat leadási határideje. Még bele se kezdtem, de olyan nincs, hogy nem lesz kész.

Bacsó Flóra

Flóra története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

 

Kisgyerekes nőként Te is vágysz az inspiráló, támogató környezetre? Kíváncsi vagy mások őszinte és tabumentes tapasztalatmegosztására? Szeretnéd fejleszteni az önismeretedet, megvalósítani a céljaidat, kiteljesíteni önmagadat anyaként is?

Várunk az Anyacsavar On-line Klubban Téged is!

Tabuk és megbélyegzés az álláspiacon

munka terhesenHiába ott volt a pocakomban a hőn vágyott jövő, mégis kizárólag egy végleg bezáruló ajtót láttam. Tudtam azt, hogy azt a munkát sem várandósan, sem kisgyerek mellett nem tudom már tovább csinálni, ha egyszer elmegyek szülési szabadságra, onnan ide már biztosan nem térek vissza.

Eszter vagyok, lassan közel a 40-hez. Jelenleg a második babámat várom, de most az első terhességem megéléséről szeretnék írni.

Víg szingli élet: munka, önmegvalósítás, függetlenség

A történetem a víg szingli életemben kezdődött. Tipikus munkamániás, önmegvalósítós, háromdiplomás független nőként éltem. Rengeteget dolgoztam és szerencsés is voltam, hiszen úgy éreztem, nekem van a legjobb munkám a világon: csupa érdekes alkotó feladat, rengeteg kihívás, szakmai siker és olykor egy-két botlás, ami belefér. Mindezt bearanyozta, hogy mindig szép autókkal járhattam, beutaztam a világot, megfelelő anyagi megbecsülés révén végre megengedhettem magamnak, hogy megvásároljam azokat a szolgáltatásokat, amiket szerettem volna, illetve annyi időt, energiát, pénzt költsek a külsőmre és a belső jólétemre, amennyit csak akarok. Ruhatáramat havonta frissítettem, rengeteget sportoltam, sokat foglalkoztam önismerettel, meditációval és valóban a legjobb formámban voltam. Főleg, mert az utóbbi időben azt is meg tudtam oldani, hogy számomra elfogadható összhang és harmónia legyen a munka és magánélet terén.

A szakadék hatalmas volt, ma is az

Ugye jól hangzik? Ma már tudom, hogy az anyasággal bevett fordulat az életem egyik legnehezebb időszaka volt, amiről most őszintén szeretnék mesélni nektek. A szakadék hatalmas volt, ma is az, de most már nem aggódom miatta.

Minden ott kezdődött, hogy azt hittem a boldogságom már csak tetézhetem azzal, ha megtalálom az igazit és családom lesz. A jóllétnek köszönhetően nem is kellett sokat várnom, eljött az az ember, akivel először az életemben úgy éreztem, hogy annyira szeretjük egymást, hogy én tőle kisbabát is szeretnék. Rá sem kellett sokat várni, néhány hónap ismeretség után már érkezett is a kis jövevény, amit álomesküvő követett, gyönyörű, azóta is tartó boldogsággal.

Régebben millió módját elképzeltem annak, ahogy majd a nagy hírt bejelentem a barátok és munkatársak körében. Azonban az élet mást hozott. A terhesség a nap 24 órájában erős hányingerrel és rengeteg sírással járó 3 hónappal indult, iszonyatos hormonális hullámvasúton ültem, úgy éreztem önmagamból szinte teljesen kifordultam. Mintha nem én irányítanám magam körül az eseményeket.

Reggelente órákat küzdöttem a mosdóban, hogy végül falfehéren egy hányózacskóval a kezemben autóba üljek és valahogy bevonszoljam magam a munkahelyemre, ahol egész nap citromot ettem, és a mosdóba rohangáltam. Emlékszem, hogy a velem szemben, a tárgyalóasztalnál ülő mind az öt embernek külön éreztem a szájszagát és gyakorlatilag minden nap a fizikai túlélésre játszottam. Azzal tetőzve a dolgokat, hogy mindezt próbáltam titokban tartani, hiszen gondoltam, az én koromban ki tudja, valóban megmarad-e még a baba. Ilyen rossz fizikai állapotban még esküvőt szerveztem, ami szintén sok stresszel járt.

Mire letelt a három hónap, már olyannyira fáradt, kimerült voltam, hogy a környezetemben jó néhány embert magamra haragítottam, hiszen a stratégia szerint, akit tudtam elkerültem, akit és amit nem, ott megpróbáltam helytállni, de nyilván nem tudtam ugyanazzal a teljesítménnyel és türelemmel ezt megtenni. A kollégák értetlenül álltak a változások előtt. Az átkozott babona és a sok társadalmi elvárás, hogy ezt, meg azt kell tenni ebben és abban a hétben nagy hatással volt rám, emiatt szóba sem jöhetett, hogy idő előtt felfedjem az állapotomat.

A mélypont: a régi élet elgyászolása

Végre eljött az idő, amikor megtehettem a nagy bejelentést. Talán ez volt a mélypont. Azt hittem, boldog és büszke leszek, de e helyett minden egyes alkalommal mintha a fogamat húzták volna. Magam sem értettem mi van velem, teljesen össze voltam zavarodva. Leültem, hogy átengedjem magam ezeknek a negatív érzéseknek és megfigyeljem, mit érzek pontosak. Megdöbbentem magam is, de boldogság helyett iszonyatos szégyent éreztem, gyakran a hangom is elcsuklott, amikor valakinek elmondtam, hogy várandós vagyok. A szégyen után jött a szomorúság, a birtoklási vágy és az elengedési nehézség, amit a karrierem és ezzel a régi életem gyászában éreztem. Hiába ott volt a pocakomban a hőn vágyott jövő, mégis kizárólag egy végleg bezáruló ajtót láttam. Tudtam azt, hogy azt a munkát sem várandósan, sem kisgyerek mellett nem tudom már tovább csinálni, ha egyszer elmegyek szülési szabadságra, onnan ide már biztosan nem térek vissza.

Megfelelni az utolsó pillanatig

A jó kedélyű, magabiztos, precíz vezetőből és munkatársból hamarosan egy igazi hárpia vált,képtelen voltam ezt a rengeteg és hirtelen változást a mindennapok sűrűjében megemészteni. Türelmetlen voltam, fáradt és bevallom őszintén, csak a baba forgott a fejemben.

A munkát nem tudtam abbahagyni, mert a vezetőm, aki szintén nő volt egy olyan külföldi kultúrából érkezett, ahol minden nő a terhessége utolsó pillanatáig dolgozott, majd hamarosan pár hónapon belül vissza is tért a munka világába. Persze én az utolsó pillanatig meg akartam neki felelni. Abszolút nem volt elfogadó és megértő velem szemben, hiába mondtam el neki, hogy a folyamatos rosszullétek a rossz fizikai állapotom miatt szeretném abbahagyni a munkát. Azt kérte, hogy várjam meg az utódomat, akit aztán rajtam kívül szinte senki sem keresett.

Közben a mindennapokban iszonyúan szégyelltem magam, amikor 10-20 férfi közé kellett bemennem egy meetingre, ahol vagy iszonyúan fáztam, vagy borzalmasan melegem volt és megmondom őszintén az egyetlen túlélési stratégiám az volt, ha nem figyeltem oda, hanem titokban a babakelengye listát írogattam. Sajnálom, hogy becsaptuk egymást, hiszen ők sem számítottak már rám, de a játék folytatódott. Reggelente küzdöttem azzal, hogy mit vegyek fel, ami még business like, hogyan palástoljam, amikor a sexy push up helyett már a szopis melltartóban kellett járnom, mert csak az nem volt kényelmetlen. Én nem voltam az a csinos kismama, a testem teljesen átalakult, sokat híztam és iszonyú hamar vizesedtem a rengeteg ülés miatt is. Szégyelltem, hogy ellógtam a problémás meetinget, mert úgy éreztem nem tudom befogadni és megoldani a helyzetet. Volt, hogy a nap végére mindkét cipőm elszakadt, a lábaim akkorára dagadtak. Megtörtnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam.

Dühös voltam, mert úgy éreztem senki sincs tekintettel rám, péntek este 7-kor sem érzik egyesek, hogy egy kismamának ilyenkor talán már otthon a helye, a stressztől pedig végképp nem kíméltek, kaptam a pofonokat jobbról balról, amelyekhez már előre odatartottam az arcom, hiszen nem volt erőm többé megküzdeni velük. Egyébként ez a cég életében egy nehéz, változásokkal teli időszak volt, egyértelmű, hogy nem kismamának való terep.

Centivágás a szülésig, avagy fenntartani a látszatot

Uralkodott rajtam a birtoklási vágy, hiszen sokáig ott dolgoztam, sok mindent én hoztam létre az én gyerekem volt. Nehéz volt így olyan utódot találnom, akitől nem féltettem az állásomat, amiről persze a józan eszemmel már lemondtam.

Eljött az a nap, amikor nem bírtam már többé bemenni dolgozni, otthonról próbáltam a látszatot fenntartani. Maximum egy órát tudtam ülni, mert olyan mértékű gerincfájdalmam alakult ki, hogy lábra állni is nehezen tudtam. Hiába maradtam már végre otthon, ekkor nem tudtam már kismamatornára járni, jógára vagy masszázsra, semmivel sem tudtam kényeztetni magam, csak a centit vágtam a szülésig.

Amikor végre meglett az utód és belépett a céghez még egy napra valahogy bementem egy gyors átadásra, ami miatt a főnököm kifejezte a neheztelését és innentől kezdve éreztem a lemondást minden szavában. Az új söprű jól söpör, az utódom nagyon jól szerepelt, vele én is jóban voltam, gyakran beszéltünk főleg az elején a folyó ügyek és a fejlemények tekintetében.

Tabuk és megbélyegzés az álláspiacon

Végül a kisbabám születése után nem egészen egy évvel megszüntettem a munkaviszonyomat. Amióta nem jöttek a telefonomra céges e-mailek, nem kellett szembekerülnöm ilyen-olyan céges üggyel, nagyon megnyugodtam és a felszabaduló energiát magamra tudtam fordítani.

Utólag tudom már, hogy a fenti érzések természetesek voltak, bár ezekről így talán senki soha nem beszélt velem. Tabuként tartja ezeket sok nő és asszony magában, akit különféle okok visznek bele abba, hogy akaratuk ellenére végig dolgozzanak. Merthogy most egyébként is ez a divat, aki otthon ül, azt gyakran megbélyegzik az álláspiacon, hogy régimódi vagy lusta. Az elvárás pedig inkább az, hogy ha otthon is vagy, képezd magad, tanulj nyelveket, alapíts vállalkozást.

Sok olyan kismamával találkoztam, aki azért dolgozott végig, mert anyagi okok vezérelték, mások attól féltek, a túl nagy kihagyás miatt elveszítik a munkájukat, de olyan is akad, aki úgy érezte otthon befordulna egyedül.

Természetesen biztosan vannak olyan nők is, akik boldogan és könnyedén csinálják mindezt, hiszen nem vagyunk egyformák, mint ahogyan várandósságunk és gyermekeink sem egyformák.

Most már ismerem önmagam és tudom, nekem mi a jó

Most már ismerem önmagam és tudom, hogy nekem mi a jó, így legközelebb biztosan nem fogok hasonló helyzetbe keveredni. A második terhességem alatt kismamatornára járok, sütök főzök, odafigyelek a pihenésre és a párommal együtt töltött minőségi időre is. Úgy gondolom, merni kell felvállalni az érzéseket, mert a várandósság, majd az anyaság sem jár mindig rózsaszínben. A társadalmi elvárásokat pedig félre kell tenni, a legfontosabb ilyenkor Te legyél önmagadnak.

 

Eszter története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

 

A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

Egy cukimami története

Karsai Judit1Karsai Judittal, a cukimamik alapítójával beszélgettünk az Anyacsavaron anyaságról, kihívásokról és megoldásokról. Ritkán találkozom ennyire kiegyensúlyozott, pozitív kisugárzású és elhivatott nővel. Judit boldog anya, és sikeres vállalkozó, akinek öröme telik a munkájában. Olvasd el, hogy csinálja!

Kerestem a lehetőségeket

Te is azok népes táborába tartozol, akik vidékről költöztek Budapestre. Ez milyen kihívásokat tartogatott számodra anyaként, és hogyan küzdöttél meg velük?

Amikor Budapestre költöztem magam mögött hagytam mindent: az otthonomat, a szeretteimet, és a barátaimat. Egyedül a páromra számíthattam, és magamra! Hamar felismertem azt a tényt, ha a négy fal közé szorulok, akkor „bekattanok”. Így megoldásokat kerestem. Elhatároztam, hogy a lányommal fogom feltérképezni Budapestet! Mindig azt gondoltam, hogy az anyasággal elveszíti az ember a szabadságát. Erre rácáfolok, ilyen szabadnak és boldognak soha nem érzetem magam, mint most! Miután segítség nélkül voltam, nem zárkóztam be, inkább kerestem azokat a lehetőségeket, amelyeket a lányommal együtt tudok csinálni, míg a férjem dolgozott. Ennek köszönhetően pedig sok csodálatos anyával ismerkedtem meg, akikkel barátságok szövődtek. Minden reggel Karsai Judit3megfogtam a babakocsit, és útnak indultam a lányommal, hogy megigyak egy kávét, vagy ellátogassak baba-mama klubokba. A házimunkát elvégeztem, amikor délben hazaértünk. Amíg ő aludt, én főztem, mostam, takarítottam. Megszerettem Budapestet, minden reggel,amikor útnak indultam,és a Duna-parton sétáltunk megcsodáltam Pestet, és szerencsés embernek tartottam magam, hogy itt élhetek. Vettem egy futóbabakocsit, és együtt futottunk a lányommal, ami szintén feltöltött: velem volt, és együtt sportoltunk. Mindig szántam időt magamra, miután a férjem hazaért.

Mindig is szükségem volt „én időre.”

Hogyan tudsz sikeresen működtetni egy vállalkozást kisgyerek mellett?

Karsai Judit2Próbálok egyfajta egyensúlyt teremteni az életemben. Ahhoz, hogy sok szeretetet tudjak adni a gyermekeimnek, ahhoz először nekem kell jól lenni lelkileg. Mindig is szükségem volt a gyermekeim mellett „én időre.” A magammal töltött elfoglaltsággal nem veszem el az időt a gyermekeimtől, hanem annál többet tudok nekik adni magamból. Nem sajnálom az időt a sportra, amely rengeteg energiával tölt fel, így sokszor éjszakába nyúlóan dolgozom. Amíg kicsik voltak, éjszaka dolgoztam. A cukimamik is számomra egy „énidő”, mert szeretem, és bár nagyon sok munka van benne, annál több energiát ad. A szenvedélyemmé vált a munkám, olyan mintha a 3. gyerekem lenne. Szerencsésnek tartom magam, hogy azt csinálhatom, amit valóban szeretek.

A négy fal közül válasszuk a sok programot

Kinek szól a Cukimamik, és mi volt a szándékod az oldal elindításával?

A cukimamik kismamáknak és anyukáknak szól elsősorban. Azt a pozitív értékrendet, amit én képviselek, szeretném eljuttatni minél több édesanya számára.  Beszélhetünk az anyaság nehéz dolgairól, sőt kell is beszélni róla, azonban a cukimamikon megjelenő cikkekben, nem a problémákra, annál inkább a megoldásra fektetem a hangsúlyt. A négy fal közül válasszuk a sok programot, járjunk piacra, kávézzunk, sétáljunk, mozogjunk! Erre próbálom felhívni az anyák figyelmét, hogy évekkel később egy gyönyörű emlék maradjon bennük. Mindig eszembe jut az a pillanat, amikor a fiam mellett éjszakáztam. Hajnal kettő volt, és kimentem a konyhába, és a fáradtságtól elkeseredetten fogtam a fejem. Arra gondoltam, hogy vajon hány anya van még ebben a pillanatban fent, aki ugyanarra gondol, mint én. Ez adott erőt, és megnyugvást, hogy fent maradjak vele, amíg el nem aludt. Hiszen ugyanazokkal a gondokkal küzdünk.

Hogyan méred a sikert? Mire vagy a legbüszkébb a munkádban?

cukibannerSzámomra az a legnagyobb siker, ha már van egyetlen olyan édesanya is, akinek tudtam segíteni a cukimamikon publikált cikkekkel. A legbüszkébb azokra a csodás emberekre, nőkre, anyákra vagyok, akik inspirálnak, hogy megírjam a bejegyzéseket, valamint arra, amikor érkezik egy levél a postafiókomba, amely arról szól, hogy a cukimamik egy pozitív anyáknak szóló oldal. Ez büszkeséggel tölt el, mert ilyenkor azt érzem, hogy valamit jól csinálok.
Hogy van időd saját magadra?

Az anyaság megtanított arra, hogy az idő a legdrágább kincsem, ezért csak arra fordítom, ami számomra jó, és pozitívan hat rám. Az egyik a sport, amire soha nem sajnálom az időt, a másik, amikor a barátaimmal havi egyszer kimozdulunk lazítani.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

 

Beszélő Babakezek: egy támogató női közösség

Az egész egy játék és végtelenül egyszerű
Az egész egy játék és végtelenül egyszerű

A Beszélő babakezek programmal úgy másfél éve ismerkedtem meg szinte sorsszerűen, és a mai napig hálás vagyok a találkozásért Zentai Katának, aki bevezetett a babajelbeszéd rejtelmeibe. Még nem beszélt az akkor egyéves kisfiam, de már nagyon intenzíven igyekezett minden módon kommunikálni a környezetével, és bizony láttam rajta, hogy őt legalább annyira frusztrálja az én gyakori értetlenségem, mint engem, hogy nem tudom, pontosan mit is szeretne közölni.

Elmaradt a hiszti, és bennem az elégtelenség-érzés

Amikor megtudtam, hogy Kata babajelbeszédet tanít, ami lehetővé teszi a szavak nélküli beszélgetést, nagyon izgatott lettem, amikor pedig megtudtam, mennyi pozitív tapasztalat van már itthon is ezzel a módszerrel, még inkább. A Washingtonban élő húgomtól azóta megtudtam, hogy vannak a világnak olyan részei, ahol ez a módszer teljesen természetes része a hétköznapoknak: náluk például a Montessori bölcsődében a még nem beszélő legkisebbekkel jelbeszéd segítségével kommunikálnak a gondozók!

Annyira szomjas voltam az új tapasztalatra, hogy nem győztem kivárni a következő tanfolyamot, így Kata magánórákat adott nekem, és én habzsoltam az új és új jeleket. Nem tudom elmondani azt az élményt, amikor a kisfiam először visszajelelt: „elég volt a hintázásból”! Azonnal ki tudtam őt venni a hintából, nem a saját elképzeléseimre támaszkodva („Hiszen imád hintázni!”) próbálkoztam tovább vele, mint egy kísérleti nyuszival, elmaradt a hiszti, és bennem az elégtelenségérzés, hogy minden igyekezetem ellenére valamit már megint nem jól csinálok.

Támogató csoport a Facebookon

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a módszert, már csak azért is, mert mostanra a tanfolyamot végzettek csoportba tömörültek a Facebookon, ahol egymást támogatjuk a tapasztalataink és sikereink megosztásával, és szabadon feltehetjük egymásnak a kérdéseinket, megoszthatjuk kételyeinket. Aki lehúzott pár évet otthon kisgyerekekkel, annak nem kell mondanom, mennyire megtartó tud lenni a hasonlóan gondolkodó, hasonló érdeklődésű nők közössége egy anyának.

hellóanyu klubCoachként, és az Anyacsavar alapítójaként én magam is azon munkálkodom az elmúlt két évben, hogy egy olyan virtuális női közösséget – és sok valódi támogató csoportot – hozzak létre, ahol tabumentesen lehet beszélni az anyaság napos és árnyas oldalairól egyaránt, a női szerepek összeegyeztetésének nehézségeiről és a nagyon egyéni és sokféle megoldástól, kiérlelt tapasztalatról, gyakorlatról, amellyel a kisgyerekes nők egymást tudják támogatni a saját útjuk megtalálásában. Erre ad most kiváló lehetőséget a HellóAnyu családbarát közösségi tér, ahol ingyenes és tematikus női beszélgető kört tartok Anyacsavar Klub néven minden hónapban.

Az egyik vesszőparipám az, hogy igenis felül lehet írni a gyerekkorunkban otthon látott női szerepmodelleket és példákat a családi munkameg(nem)osztásra, és ma már létezik önmegvalósítás kisgyerekes anyaként is, noha tuti receptek erre nincsenek, mindnyájan magunk keressük meg a számunkra legjobb megoldásokat. Ez az útkeresés azonban nem kell, hogy magányos legyen, a saját maguk elé célokat állító, anyaként is boldog életre vágyó, a gyerekeiknek más példákat mutatni akaró nők számára nyújtok egyéni és csoportos támogatást, és boldoggá, büszkévé tesznek az eddig elért eredmények, és a rengeteg pozitív visszajelzés.

Mivel az önmegvalósításhoz első sorban szabadidő kell, ezért készítettem egy ingyenesen letölthető e-bookot, amely abban nyújt segítséget, hogyan tehetünk szert kisgyerekek mellett is produktív saját időre.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

 

Jó fej anya és nem porszívózó automata

Svéda DóraAz Anyacsavaron ezen a héten Svéda Dóra galériavezetőt, az Art & Me alapítóját kérdeztük vállalkozásról, magánéletről, önmegvalósításról, a női szerepek összehangolásáról.

Integrálom azokat a tevékenységeket, amelyeket szeretek csinálni

Hogyan jutott eszedbe létrehozni az Art & Me-t?

Olyan vállalkozást szerettem volna alapítani, amely integrálja azokat a tevékenységeket, amelyeket szeretek csinálni: emberek fejlesztése, tehetségek gondozása, képzőművészeti menedzsment, szervezés, emberek összekapcsolása. Korábbi munkám során rengeteg tehetséges művésszel találkoztam, akik kényszerpályára kerültek, mert művészi hivatásukból nem tudtak megélni, ezért hoztam létre az ART&ME-t, ami egy kereskedelmi galéria és egy humán erőforrás szolgáltató izgalmas kombinációja. A képzési és fejlesztési folyamatokba bevonjuk a művészeket, az alkotó folyamathoz hasonlóan építjük fel a tréningeket, workshopokat. Művészeink megjelennek szakmai konferenciákon performanszokkal.

Az eddigi sikereitek közül mire vagy a legbüszkébb?

Art and MeA Kortárs Kaland című kétnapos saját szervezésű képzőművészeti programsorozatra, amelyet idén sikerül továbbvinnünk, a Kortárs Kaland most már havonta egy eseménnyel jelentkezik, március 7-én például “Nő – cím nélkül” kiállítással és a női szerepeket körbejáró délelőtti programmal inspirálódunk. Minden esemény bemutatkozási lehetőség egy-egy tehetségnek, és a képzőművészet más-más aspektusát járja körbe. És természetesen az art coaching saját fejlesztésű módszertanra, ami rengeteg lehetőséget rejt. Erős, szó szerint is építkező folyamatba kezdünk az ügyféllel, induló vállalkozások támogatásában is remekül használjuk, amikor térben megépítjük például a vállalkozás stratégiáját, mint egy szobrot, vagy nagyvállalati környezetben több szervezeti egység jövőbeni kooperációját jelenítjük meg egy közös festményen. Az az izgalmas benne, hogy millió kreatív lehetőséget rejt. Minden coaching-ügyfélre büszke vagyok, aki egy picit is előrelépett.

Mennyire sikerül egyensúlyban tartanod a munkát és a magánéletet?

Pillanatokra sikerül. Próbálok következetes döntéseket hozni, és elfogadni, hogy néha a munka előtérbe kerül, erről tudatosan beszélgetek a gyerekekkel. Mindig kérek segítséget, ha úgy érzem, hogy egyedül sok, nem frusztrálom magam azzal, hogy egyedül akarok mindent megoldani. Próbálom azzal táplálni az energiaszintemet, hogy a gyerekeknek jó fej anyára van szüksége és nem porszívózó automatára. A környezetem elvárásai vagy megjegyzései helyett igyekszem a gyerekek igényeire figyelni. Foglalkozom olyan szabadidős tevékenységekkel, amelyek feltöltenek, színházba és kiállításokra járok..

A vállalkozónők gyakran megijednek a sikertől

Trénerként és coachként találkozol-e a nőket érintő akár negatív, akar pozitív diszkriminációval a munkád során? Ha igen, hogyan nyilvánul meg? És mit teszel ilyenkor?

Gyakran érzékelem, hogy nehéz a nőknek és a férfiaknak is megküzdeni a társadalmi közvélekedésben bebetonozódott hagyományos szerepelvárások miatti nyomással. Sok tehetséges ember, és főleg nő beszorul egy-egy helyzetbe emiatt, fontos küldetésemnek érzem, hogy segítsek nekik kibontakoztatni az ambícióikat. A női vállalkozások mentorálása során különösen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy egy-egy nehezebb élethelyzetben ne kelljen szem elől téveszteni a céljaikat, kapjanak támogatást. A vállalkozásalapításnál az erőforrásaik összegyűjtésében és annak tudatosításában, hogy hogyan tudják használni ezeket, és hogy már az elején építsenek maguknak egy támogató közeget, a környezetükből nyerjenek szövetségeseket, bátran építsenek kapcsolatokat. Amikor egy vállalkozás sikeressé kezd válni, akkor a női vállalkozóknál kirajzolódik egy olyan minta, hogy hirtelen megijednek a váratlan lehetőségektől, és a szerepeik is összezilálódnak, mert adott helyzetben és időszakban például jobban kell koncentrálniuk a munkára. Ilyenkor jól jön néhány irányított kérdés, amelynek segítségével kívülről rálátnak a helyzetükre és továbblendülnek. Fontosnak tartom azt is, hogy a technológiai fejlődéssel lépést tudjanak tartani.

Van női példaképed? Ha igen, miért ő?

Sok példaképem van, egy közös bennük, a kitartás. Ahogy magamban sorolom a neveket, Ember Mária, Elfriede Jelinek, Ludmilla Ulickaja, Sofi Oksanen, csupa írónő jut eszembe,
akik bátor hangon tudtak/tudnak szólni tabutémákról is, és meg merik mutatni a saját érzékenységüket.

Siker, ha jó mintát tudok mutatni a gyerekeimnek

Szerinted mi a sikeres élet titka anyaként?

Ahogy beszélgetek nőkkel, azt hallom, hogy mindenkinek más, és ez nagyon tetszik. Nekem a jelenlegi helyzetemben az a siker, ha inspirálni tudom a gyerekeimet, ha meg tudok mutatni nekik valamit, ami majd a felnőtt életükben segíti őket, hogy jó megoldásokat találjanak maguknak. Anyaként a siker, ha valami jó mintát tudok átörökíteni.

A gyerekeid mit látnak Tőled, milyen nőnek, anyának lenni?

A hagyományos anyaszerep mellett igyekszem magam megmutatni nekik más szerepeimben is, elviszem magammal őket kiállítást szerelni, megnyitóra, vagy teamcoaching-ülésre, meg csomó más helyre, hogy lássák, milyen érdekes a világ, és nagyon hiszek a kooperatív gyereknevelésben, folyamatosan bevonjuk őket a családi élet szervezésébe is. Nem csak az erős oldalamat látják, hanem a bizonytalanságaimat is, így talán magabiztosabb felnőtté válnak majd, mert mernek kérdéseket feltenni.

Lecsekkolni a leendő apát

Mit tanácsolnál tehetséges és ambiciózus fiatal nőknek, akik szeretnének anyák lenni, de az önmegvalósításról sem szeretnének lemondani?

Minden élethelyzet más, ezért ez nehéz kérdés. Mielőtt anyák lesznek, csekkolják le, hogy a leendő apa mennyire támogató társ. És mindig egész életpályában gondolkozzanak, amiben lássák meg az egyes szakaszok helyét, tervezzenek bátran. Talán a tudatosság a kulcsszó, és a jó értelemben vett érdekérvényesítés.

 

paizsdora_anyacsavar_alairas