Tabuk és megbélyegzés az álláspiacon

munka terhesenHiába ott volt a pocakomban a hőn vágyott jövő, mégis kizárólag egy végleg bezáruló ajtót láttam. Tudtam azt, hogy azt a munkát sem várandósan, sem kisgyerek mellett nem tudom már tovább csinálni, ha egyszer elmegyek szülési szabadságra, onnan ide már biztosan nem térek vissza.

Eszter vagyok, lassan közel a 40-hez. Jelenleg a második babámat várom, de most az első terhességem megéléséről szeretnék írni.

Víg szingli élet: munka, önmegvalósítás, függetlenség

A történetem a víg szingli életemben kezdődött. Tipikus munkamániás, önmegvalósítós, háromdiplomás független nőként éltem. Rengeteget dolgoztam és szerencsés is voltam, hiszen úgy éreztem, nekem van a legjobb munkám a világon: csupa érdekes alkotó feladat, rengeteg kihívás, szakmai siker és olykor egy-két botlás, ami belefér. Mindezt bearanyozta, hogy mindig szép autókkal járhattam, beutaztam a világot, megfelelő anyagi megbecsülés révén végre megengedhettem magamnak, hogy megvásároljam azokat a szolgáltatásokat, amiket szerettem volna, illetve annyi időt, energiát, pénzt költsek a külsőmre és a belső jólétemre, amennyit csak akarok. Ruhatáramat havonta frissítettem, rengeteget sportoltam, sokat foglalkoztam önismerettel, meditációval és valóban a legjobb formámban voltam. Főleg, mert az utóbbi időben azt is meg tudtam oldani, hogy számomra elfogadható összhang és harmónia legyen a munka és magánélet terén.

A szakadék hatalmas volt, ma is az

Ugye jól hangzik? Ma már tudom, hogy az anyasággal bevett fordulat az életem egyik legnehezebb időszaka volt, amiről most őszintén szeretnék mesélni nektek. A szakadék hatalmas volt, ma is az, de most már nem aggódom miatta.

Minden ott kezdődött, hogy azt hittem a boldogságom már csak tetézhetem azzal, ha megtalálom az igazit és családom lesz. A jóllétnek köszönhetően nem is kellett sokat várnom, eljött az az ember, akivel először az életemben úgy éreztem, hogy annyira szeretjük egymást, hogy én tőle kisbabát is szeretnék. Rá sem kellett sokat várni, néhány hónap ismeretség után már érkezett is a kis jövevény, amit álomesküvő követett, gyönyörű, azóta is tartó boldogsággal.

Régebben millió módját elképzeltem annak, ahogy majd a nagy hírt bejelentem a barátok és munkatársak körében. Azonban az élet mást hozott. A terhesség a nap 24 órájában erős hányingerrel és rengeteg sírással járó 3 hónappal indult, iszonyatos hormonális hullámvasúton ültem, úgy éreztem önmagamból szinte teljesen kifordultam. Mintha nem én irányítanám magam körül az eseményeket.

Reggelente órákat küzdöttem a mosdóban, hogy végül falfehéren egy hányózacskóval a kezemben autóba üljek és valahogy bevonszoljam magam a munkahelyemre, ahol egész nap citromot ettem, és a mosdóba rohangáltam. Emlékszem, hogy a velem szemben, a tárgyalóasztalnál ülő mind az öt embernek külön éreztem a szájszagát és gyakorlatilag minden nap a fizikai túlélésre játszottam. Azzal tetőzve a dolgokat, hogy mindezt próbáltam titokban tartani, hiszen gondoltam, az én koromban ki tudja, valóban megmarad-e még a baba. Ilyen rossz fizikai állapotban még esküvőt szerveztem, ami szintén sok stresszel járt.

Mire letelt a három hónap, már olyannyira fáradt, kimerült voltam, hogy a környezetemben jó néhány embert magamra haragítottam, hiszen a stratégia szerint, akit tudtam elkerültem, akit és amit nem, ott megpróbáltam helytállni, de nyilván nem tudtam ugyanazzal a teljesítménnyel és türelemmel ezt megtenni. A kollégák értetlenül álltak a változások előtt. Az átkozott babona és a sok társadalmi elvárás, hogy ezt, meg azt kell tenni ebben és abban a hétben nagy hatással volt rám, emiatt szóba sem jöhetett, hogy idő előtt felfedjem az állapotomat.

A mélypont: a régi élet elgyászolása

Végre eljött az idő, amikor megtehettem a nagy bejelentést. Talán ez volt a mélypont. Azt hittem, boldog és büszke leszek, de e helyett minden egyes alkalommal mintha a fogamat húzták volna. Magam sem értettem mi van velem, teljesen össze voltam zavarodva. Leültem, hogy átengedjem magam ezeknek a negatív érzéseknek és megfigyeljem, mit érzek pontosak. Megdöbbentem magam is, de boldogság helyett iszonyatos szégyent éreztem, gyakran a hangom is elcsuklott, amikor valakinek elmondtam, hogy várandós vagyok. A szégyen után jött a szomorúság, a birtoklási vágy és az elengedési nehézség, amit a karrierem és ezzel a régi életem gyászában éreztem. Hiába ott volt a pocakomban a hőn vágyott jövő, mégis kizárólag egy végleg bezáruló ajtót láttam. Tudtam azt, hogy azt a munkát sem várandósan, sem kisgyerek mellett nem tudom már tovább csinálni, ha egyszer elmegyek szülési szabadságra, onnan ide már biztosan nem térek vissza.

Megfelelni az utolsó pillanatig

A jó kedélyű, magabiztos, precíz vezetőből és munkatársból hamarosan egy igazi hárpia vált,képtelen voltam ezt a rengeteg és hirtelen változást a mindennapok sűrűjében megemészteni. Türelmetlen voltam, fáradt és bevallom őszintén, csak a baba forgott a fejemben.

A munkát nem tudtam abbahagyni, mert a vezetőm, aki szintén nő volt egy olyan külföldi kultúrából érkezett, ahol minden nő a terhessége utolsó pillanatáig dolgozott, majd hamarosan pár hónapon belül vissza is tért a munka világába. Persze én az utolsó pillanatig meg akartam neki felelni. Abszolút nem volt elfogadó és megértő velem szemben, hiába mondtam el neki, hogy a folyamatos rosszullétek a rossz fizikai állapotom miatt szeretném abbahagyni a munkát. Azt kérte, hogy várjam meg az utódomat, akit aztán rajtam kívül szinte senki sem keresett.

Közben a mindennapokban iszonyúan szégyelltem magam, amikor 10-20 férfi közé kellett bemennem egy meetingre, ahol vagy iszonyúan fáztam, vagy borzalmasan melegem volt és megmondom őszintén az egyetlen túlélési stratégiám az volt, ha nem figyeltem oda, hanem titokban a babakelengye listát írogattam. Sajnálom, hogy becsaptuk egymást, hiszen ők sem számítottak már rám, de a játék folytatódott. Reggelente küzdöttem azzal, hogy mit vegyek fel, ami még business like, hogyan palástoljam, amikor a sexy push up helyett már a szopis melltartóban kellett járnom, mert csak az nem volt kényelmetlen. Én nem voltam az a csinos kismama, a testem teljesen átalakult, sokat híztam és iszonyú hamar vizesedtem a rengeteg ülés miatt is. Szégyelltem, hogy ellógtam a problémás meetinget, mert úgy éreztem nem tudom befogadni és megoldani a helyzetet. Volt, hogy a nap végére mindkét cipőm elszakadt, a lábaim akkorára dagadtak. Megtörtnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam.

Dühös voltam, mert úgy éreztem senki sincs tekintettel rám, péntek este 7-kor sem érzik egyesek, hogy egy kismamának ilyenkor talán már otthon a helye, a stressztől pedig végképp nem kíméltek, kaptam a pofonokat jobbról balról, amelyekhez már előre odatartottam az arcom, hiszen nem volt erőm többé megküzdeni velük. Egyébként ez a cég életében egy nehéz, változásokkal teli időszak volt, egyértelmű, hogy nem kismamának való terep.

Centivágás a szülésig, avagy fenntartani a látszatot

Uralkodott rajtam a birtoklási vágy, hiszen sokáig ott dolgoztam, sok mindent én hoztam létre az én gyerekem volt. Nehéz volt így olyan utódot találnom, akitől nem féltettem az állásomat, amiről persze a józan eszemmel már lemondtam.

Eljött az a nap, amikor nem bírtam már többé bemenni dolgozni, otthonról próbáltam a látszatot fenntartani. Maximum egy órát tudtam ülni, mert olyan mértékű gerincfájdalmam alakult ki, hogy lábra állni is nehezen tudtam. Hiába maradtam már végre otthon, ekkor nem tudtam már kismamatornára járni, jógára vagy masszázsra, semmivel sem tudtam kényeztetni magam, csak a centit vágtam a szülésig.

Amikor végre meglett az utód és belépett a céghez még egy napra valahogy bementem egy gyors átadásra, ami miatt a főnököm kifejezte a neheztelését és innentől kezdve éreztem a lemondást minden szavában. Az új söprű jól söpör, az utódom nagyon jól szerepelt, vele én is jóban voltam, gyakran beszéltünk főleg az elején a folyó ügyek és a fejlemények tekintetében.

Tabuk és megbélyegzés az álláspiacon

Végül a kisbabám születése után nem egészen egy évvel megszüntettem a munkaviszonyomat. Amióta nem jöttek a telefonomra céges e-mailek, nem kellett szembekerülnöm ilyen-olyan céges üggyel, nagyon megnyugodtam és a felszabaduló energiát magamra tudtam fordítani.

Utólag tudom már, hogy a fenti érzések természetesek voltak, bár ezekről így talán senki soha nem beszélt velem. Tabuként tartja ezeket sok nő és asszony magában, akit különféle okok visznek bele abba, hogy akaratuk ellenére végig dolgozzanak. Merthogy most egyébként is ez a divat, aki otthon ül, azt gyakran megbélyegzik az álláspiacon, hogy régimódi vagy lusta. Az elvárás pedig inkább az, hogy ha otthon is vagy, képezd magad, tanulj nyelveket, alapíts vállalkozást.

Sok olyan kismamával találkoztam, aki azért dolgozott végig, mert anyagi okok vezérelték, mások attól féltek, a túl nagy kihagyás miatt elveszítik a munkájukat, de olyan is akad, aki úgy érezte otthon befordulna egyedül.

Természetesen biztosan vannak olyan nők is, akik boldogan és könnyedén csinálják mindezt, hiszen nem vagyunk egyformák, mint ahogyan várandósságunk és gyermekeink sem egyformák.

Most már ismerem önmagam és tudom, nekem mi a jó

Most már ismerem önmagam és tudom, hogy nekem mi a jó, így legközelebb biztosan nem fogok hasonló helyzetbe keveredni. A második terhességem alatt kismamatornára járok, sütök főzök, odafigyelek a pihenésre és a párommal együtt töltött minőségi időre is. Úgy gondolom, merni kell felvállalni az érzéseket, mert a várandósság, majd az anyaság sem jár mindig rózsaszínben. A társadalmi elvárásokat pedig félre kell tenni, a legfontosabb ilyenkor Te legyél önmagadnak.

 

Eszter története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

 

Most ismét pályázhatsz a történeteddel, 2018-ban újra indul a Női sorsok, női mesék! Bevállalod?

A bejegyzés kategóriája: Beérkezett történetek
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.