Amikor káosz uralkodik kívül-belül, avagy egy dühös nő másfél éve

Noémi története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, milyen a élmény anyaként, amikor hiába érzed, hogy baj van, a környezeted hülyének néz és nem segít. Amikor kiderül, hogy beteg a gyereked és teljesen tehetetlen vagy, miközben erősnek kellene lenned. Amikor összeomlasz, és a környezeted és a saját bűntudatod versenyben ostoroz emiatt. Ahogyan rátalálsz a megfelelő segítőkre, és ahogyan visszatalálsz a saját belső erőforrásaidhoz. Ahogyan megtanulsz elég jó anya lenni. A gyerekeid és önmagad számára is.

Az erőm végén

 

Kristálytisztán emlékszem a napra, amikor lemondtam magamról. Amikor úgy éreztem, hogy nincs tovább, nem bírok megküzdeni a feladataimmal, egyszerűen nem vagyok hozzá elég. Pedig akkor még nem tudtam, hogy amit minden porcikámból és a zsigereimben érzek, az nem csak egy kósza gondolat, hanem sajnos tény lesz… Tudtam, hogy valami nincs rendben, de senki nem hitt nekem. Hisztis, depressziós anyuka, ezt gondolták, majd mondták rólam.

Manapság nem divat problémákról, gondokról beszélni, sebezhetőnek lenni, hiszen legyél tökéletes, bátor és felelj meg a kor kihívásainak.

 

 

Minden rendben van… Minden rendben van?

 

Van egy könyv, mely szerint: ha 40 körül jársz, van egy kamasz gyermeked (nekem 2!), meg a munkád éppen nem foglalja le minden pillanatát a napodnak, esetleg újszülött gyermeked van, valószínűleg nem a boldogság, hanem valami egészen más tölti ki az életed!

Persze így, hogy a fentiekből rám négyből négy igaz, az esélytelenek nyugalmával szemlélhetném messziről a boldogságot. De szerencsére azért nem teljesen így van! J

Az élet megváltozik egy kisbaba érkezésével és nyilvánvalóan arra számítottam, hogy amit lehetett, át és megéltünk már a nagyokkal így nincs sok meglepetés és mennyire jó lesz nekünk, hiszen „egy boszorka 3 fiával” lesz igazán szép kerek az életünk.

A harmadik kisfiam világra jövetelekor, a halk kis sírást azonnal abbahagyta, ahogy meghallotta a hangom:

– Minden rendben van kicsim! – megsimogattam a csöpp kis arcát és már el is vitték tőlem.

Minden rendben van… ez nálam minden esetben mantraként működött. De a várandósság alatt elvesztettem a nagymamám, lett egy újabb pocsék szülésélményem, meg komplikációk majd hosszú lábadozás és hatalmas holtpontok, szóval belül igazi káosz uralkodott.

Csakhogy mindig átlendültem, elmúlt vagy túléltem mindent, az idő meg segített ebben.

 

 

Az anyai intuíció megmagyarázhatatlan ereje

 

Aztán hazatérve a kórházból rám telepedett valami sötét, nehéz és kimondhatatlan belső félelem. Az ott történtek mélyen nyomot hagytak bennem, néha fortyogtam a dühtől, amit hol szabadjára engedtem, hol elfojtottam. Viszont valahol meg erőt adott a sok megpróbáltatás, mert tudtam, hogy a családom és magam miatt sem eshetek szét.

„Arra kell koncentrálni, ami jó, felemel és nem arra, ami lehúz. Holnap majd ismét kisüt a nap!” Ezt kaptam útravalónak a szülői házból. Ez működik is, csakhogy belebetegedtem, és ez épp elég jelzés volt a testem részéről, hogy végre komolyan vegyem magam. A nagyobbaknál megtapasztaltam, mikor kell őrült módon rohanni a balesetire, és mikor elég egy gyógypuszi, na meg egy kis extra szeretgetés. A legkisebbnél ez, mintha kiveszett volna belőlem, csak tompaság és rettegés töltött ki, azt gondoltam, hogy még sok idő kell, hogy begyógyuljanak a szülés utáni fizikai és lelki sebeim, hogy újra egészségesek legyünk mindketten.

 

 

Lelki hullámvasúton

 

Hullámzóan éltem meg a hétköznapokat, néha csak a csoda és a hála érzése öntött el, néha meg hormonsokkos kisgyerekes sárkánynak láttam magam. A kialvatlanság és a kétségbeesés volt az egyik serpenyőben, a gyerekek mosolya és ölelése a másikban. Egyensúlyoztam a szerepeim között, de leginkább csak a „szaranya” érzés nőtt bennem. Nem voltam felhőtlenül boldog, nem posztolgattam napi 3 übercuki képet, és nem mosolyogtam megállás nélkül, mint a körülöttem rózsaszínködbe burkolózott tökéletes családok és szuperanyuk. Jelzem, sem közelről, sem messziről nem vagyok tökéletes, és fogalmam sincs, hogyan csinálja a többi sokgyerekes anyuka, hogy van mindig mindenre idejük, energiájuk. Én csak fáradtságot, fásultságot és fájdalmat éreztem a legtöbbször.

 

 

Értetlenül álltam a saját érzéseim előtt

 

Pedig a legnagyobb öröm egy gyermek… hát még 3! Tényleg hihetetlen boldogság, amikor reggel megpillantom, és este álomba simogatom őket! Ezért is álltam értetlenül a saját érzéseim előtt. Mindezek ellenére kiegyensúlyozott, nyugodt kis manónk lett, aki bearanyozta a minden napjainkat. Eleinte szépen fejlődött, kerekedett a pofija, viszont a kobakja nem annyira kerek babafej, hanem egy kis csúcsfejre emlékeztetett inkább. Ha ebbéli aggodalmamat kifejezésre jutattam, depressziós paramaminak néztek. Szépen lassan a gyerekorvos, és a családom idegeire mentem. Én pedig elkezdtem kételkedni magamban, az ösztöneimben. Elvesztettem a hitem és már majdnem beletörődtem, hogy csak túlgondolom, vagy képzelődöm, de végül az én megnyugtatásomra, kaptunk egy beutalót a kórházba. Aztán felgyorsultak az események, miután a gyermekneurológus hangja tompán koppant vissza a folyosó kövéről: – Ennek a gyereknek műteni kell a koponyáját.

 

 

Műteni kell a babát! Hibáztatás, önmarcangolás, csodavárás

 

Egy professzorhoz irányít minket, röntgent kér és a felét nem is hallom annak, amit mond, mert bőgök, és nem hiszem el, hogy ez velünk történik. Pedig tudtam, éreztem, hogy valami nincs rendben, mégis mikor ott a bizonyosság, az nem megnyugvást hoz, hanem még több kérdést, kétséget. Vizsgálatok, telefonálások, internetes böngészések, teljes összeomlás, bőgés, várakozás. Majd döbbent csend és értetlenkedés, okok keresése, hibáztatás, önmarcangolás, teljes elutasítás, vad önámítás, csodavárás… az érzelmi skála minden létező bugyrát bejárva. Kifelé összeszedettség látszik, mert hamar jött a felismerés, hogy amíg ez „csak egy gyanú”, addig úgysem tudunk tovább lépni. Eltelik két hét, mire megvan a diagnózis. Én „felkészülten” állok a prof előtt, mert mindent elolvastam, amit csak találtam, hiszen tudni akartam hogy mivel állunk szemben, viszont a férjemet sokkolják a tények. Fejlődési rendellenesség… véletlen vagy örökletes, de mindegy is, mert nincs rá válasz. Van helyette 3 hónapnyi várakozás, hogy megerősödjön a kicsink és utána műtéti beavatkozás, egy jobb életminőség reményében.

 

 

Csak semmi sírás!

 

A fentiekkel nehéz mit kezdeni, hogy meséljem el bárkinek is, ha segíteni nem tudnak, sajnálni meg ne sajnáljanak. Ez egy csapda, mert hirtelen bezárul a kör, hiszen csak kevesek értik azt, mi zajlik bennünk, velünk. Azt a tanácsot kapjuk, hogy maradjon minden úgy, mintha minden rendben lenne, osszuk be, hogy mikor ki lesz az erős támasz, aki tartja magát és a többieket, na meg semmi aggodalmaskodás, gyötrődés, és legfőképp semmi sírás.

Semmi sírás… Ez a legnehezebb, a várandósság alatt sem lehetett, most sem…

Meg kell tanulni elfogadni és a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, és persze örülni, hogy van megoldás erre a problémára. Magyarországon pár százan járnak hasonló cipőben.

 

 

Valódi segítség, sok bátorítás és mosoly

 

Szerencsére a család, a bajban összezárt és némi megnyugvást adott a várakozással teli időszakban, na és az a pár barát is, aki ismerte a helyzetet és ott volt egy jó szóra, ölelésre, figyelemelterelő beszélgetésre. Mire majdnem 7 hónaposan és 7 kilósan a műtétre került a sor, a bőrönd bepakolásnál vettem észre magamon, hogy átkapcsolt az agyam. Rutinszerűen csináltam mindent, amit időpocsékolásnak tartottam, ami viszont fontos, azt teljes beleéléssel. Így mikor a nagyoktól elköszöntünk, annyira erősen szorítottam őket magamhoz, hogy nem is vettem észre. Csak a „szeretempillanatokat” akartam átélni és megnyújtani.

 

 

A támogató sorsközösség ereje

 

A gyerekklinikán szembesültünk a ránk váró napokkal, kínokkal és a gyógyulás lépcsőfokaival. Sok segítséget, bátorítást és mosolyt kaptunk. Elnézve az osztályon lévő gyerekeket, az jutott eszembe, hogy mekkora hősök és tanítók ezek a csöppségek, épp csak megszülettek, máris micsoda akadályokat kell legyőzniük. A szülőtársak egyike szerencsére létrehozott egy csoportot, ahol egymást segítik, bátorítják az érintettek a fájdalom, a műtét, a létező terápiák, testi változások, hangulatingadozásokkal kapcsolatos felvetéseket. Szinte keresztülvezetik a betegségen a tagok egymást. Hihetetlenül jó, hogy van egy hely, ahol tudunk kérdezni, panaszkodni, örömöt-bánatot, sikerélményeket megosztani. Olvasva a többieket elfogadtam a dühömet, haragomat, a kétségbeesést, hogy biztosítékot kerestem a gyógyulásra, ami persze nincs. Tudtam, amíg ezt nem fogadom el, addig képtelenség elengedni, túllépni és jól lenni. Bebizonyosodott, hogy minden, amit eddig tanultam, nem volt hiábavaló, itt sorra jöttek az események, amiben hasznát vettem a tapasztalataimnak.

 

 

A düh elfogadásának útja

 

A beavatkozás után 1 hónappal, a picink leesett az ágyról, pedig mind ott voltunk és mégis megtörtént. A meggyőződés, hogy én tehetek róla, és hogy nem védelmeztem eléggé robbanásszerű érzelmi mélységbe taszított. Vulkánként tört ki belőlem az addig gondosan elfojtott sírás. Lefagytam a tehetetlenségtől.

4 hónapba telt mire mindent kivetettem magamból és már nem elfogadhatatlan érzelemként, gyengeségként éltem meg a dühömet. A sajgó fájdalom és a beleőrülés helyett, le kellett mennem a legmélyére, és ha kicsit bele is szakadtam, akkor is szembe kellett nézni azzal, ami igazán bánt, hogy megéljem, és végre feldolgozzam.

 

 

Elég jó anya lettem. Nekik és magamnak.

 

Kerestem és vágytam a pozitív élményekre, így minden örömforrást bevetettem, ami csak eszembe jutott. Találtam egy pályázatot is, beküldtem egy mesét, ami megjelent egy válogatás kötetben. Az írás felszabadít és rendezi a gondolataimat, így ez örök szerelem marad. 🙂

Mindeközben persze helyt kellett állni az életem minden területén, és küszködtem azért, hogy jó anya legyek, mindegyik gyermekemnek… vagy csak elég jó.

Elég nekik és magamnak.

Mindenféle neheztelés, elfojtás nélkül, hozzáférhető és elérhető legyek. Láttak már összetörve és így én is, jobban láthatom őket, mert megengedjük magunknak a valódi érzéseinket.

 

 

Ami segített túlélni

 

Hogy túléljem ezt az időszakot, kellett a család, a barátok, a segítő csoport, egy csodálatos Dévény tornász, a Klinika, és rengeteg remek ember.

Kellett egy erős érzelmi háttér, sok derű, pocsék napokon is a jó szó, megszámlálhatatlan bögre kávé, holtpontokon átlendítő kedves üzenet, elhinni, hogy hallgatni kell a megérzéseimre, tudni, hogy képes vagyok használni az eddig tanultakat. Vagy csak kiszakadni a megszokottból, valami furát csinálni, babakocsival a bringaúton járni, hatalmas szélbe beleállni, hinni és várni a csodát, és ha valami nem tetszik, hát kézbe kell venni a dolgokat, és változtatni kell.

Nem könnyű, nem is megy mindig, hiszen sokszor vagyok fáradt, hisztis, türelmetlen és egy csomó mindent elfelejtek. De csak ránézek a csodálatos gyerekeimre és a legkisebb buksijára, ahol a fültől fülig vágott sebhely, örökre emlékeztet arra, hogy mindig minden rendeződik valahogy… és ez így jó!

Noémi

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

Új év, új élet! Most sírjak vagy nevessek?

Kriszta “veterán” Anyacsavar csoport résztvevőként mesél a Női sorsok, női mesék pályázatra beérkezett történetében arról a belső folyamatról, ami segített neki az anyává válással járó identitás krízissel, alacsony önbizalommal, kényszerítő erejű társadalmi nyomásokkal megküzdeni, és visszatérnie az álmodni merő, célokat kitűző és megvalósító, önmagáért kiálló, és a saját erejében bízó önmagához.

Küzdelem az új identitással

Történetem a túlélésért folytatott küzdelemről szól. Na nem a szó szoros értelmében, hiszen ”mindenem megvan”: gyönyörű gyerek, segítő férj, szép lakás, takarítónő, megbízható munkahely, négy kerék, négy nagyszülő. Már csak egy kutya hiányzik az idillhez. Akkor tulajdonképpen miről is van itt most szó?

Egy szóval: az önazonosságról. Kicsit bővebben egyéni boldogság-szintről, testi-lelki megújulásról, hosszú távú célokról, egy régóta vágyott állapot eléréséről.  Ugyanis amikor 3 éve kismamából “anyuka” lettem – kicsinytő képzővel -, az egóm mintha egy csapásra eltűnt volna. De legalábbis drasztikusan átalakult, keretei összeszűkültek és egyértelműen háttérbe szorult. Leegyszerűsítve: az önálló, csinos, dolgozó nő énem pár hónap leforgása alatt egy enyhén túlsúlyos háztartásbelivé lett, amit természetesen boldogan vállaltam, vagyis volna, ha békén hagynak, netán támogatnak a változás kezelésében.

Támogatás, vagy külső nyomás?

Egy csapásra jókora adag elvárás szakadt a nyakamba, ami a maximalizmusommal párosulva hirtelen elég sok frusztráló és stresszes szituációt eredményezett. Gyakorlatilag minden gyerekkel kapcsolatos kérdésbe beleszólt és/vagy beszólt valaki a tágabb vagy a közvetlen környezetemben. Egy éven keresztül napi szinten mást sem hallgattam, mint azt, hogy mit és hogyan kell(ene) csinálnom. Meddig és hogyan szoptatok, miért híztam ennyit, mikor fogyok már le, hogyan vezetem a háztartást, mikor és mit adok a gyereknek enni, miért kell napirend, miért nem kell napirend, miért kell oltás, miért nem kell oltás, mikortól ”elfogadott” visszatérni a munkába és még sorolhatnám. Egyszer sem jutott eszébe senkinek sem megnyugtatni, hogy ”úgy lesz jó, ahogy csinálod” vagy megdicsérni, hogy ”első gyerekes szülőként, a lehetőségeidhez mérten egész ügyes”.

A gyerek az első, az anya az utolsó

”A gyerek az első”, a „gyerek érdekeit szem előtt tartva” mantrák beégtek a tudatomba. A család oltárán pedig nem számított, hogy én mindeközben hol is vagyok, jól vagyok-e, bírom-e testileg, lelkileg, szellemileg az anyaságot. Ki vagyok-e bukva, egyáltalán kivé lettem? Hiszen nálam rosszabb anyagi helyzetben lévő ”NŐK százezrei is meg tudják oldani”, ráadásul én ”milyen szerencsés vagyok”… akkor meg mi van velem? ”Mit sír a szám”? Miért foglalkoztatnak ezek a kérdések, hogy az anyaság mellett lehetek-e NŐ, feleség, társ, barát, ember is egyszerre? Van-e egyáltalán ”jogom” nagyszülőkhöz ”leadni” pár órára, ne adj’ isten napra a gyerekem, hogy pihenhessek végre egy kicsit, netán olyan bűnös dolgokkal is foglalkozhassak, mint az önmegvalósítás, külföldi utazás (egyedül!) vagy éppen csak láblógatás??

 

 

Vissza önmagamhoz

Intenzív (közel 2 éves) önreflexiós munka eredményeképpen jutottam el végül újra vagyis inkább vissza önmagamhoz. Kicsit teátrálisabban fogalmazva mondhatni, hogy 37 évesen újjászülettem, szabad gondolkodású anyaként.

A kislányom születése utáni második és harmadik évben tanultam meg ugyanis merni vállalni azokat az érzéseimet is, amiket a társadalom és a családom bizonyos tagjai szerint egyáltalán nem vagy másképp kell(ene) éreznem. Majdnem egy éven keresztül mardosott a bűntudat, legtöbbször önzőnek és tipikus ”szaranyának” éreztem magam a sok automatikus hasonlítgatás miatt, a romboló ”bezzeg az én időmben”, ”nézd meg a szomszéd gyerekét”, ”dédanyám még a krumpliföldön szült, aztán kapált tovább” sztereotípiáktól.

Vagyis egy 15 hónapos gyerek anyjaként újra meg kellett tanulnom kiállni önmagamért (mert egyetemistaként valahogy ez természetes volt), kezembe venni az életem, nem hagyni, hogy mások (le)minősítsenek.

 

Nehezebb volt megszülni önmagamat, mint a kislányomat

Ismét magabiztos lettem, integrált célokkal rendelkezem az otthon, nőiség és karrier terén (egyiket sem a másik rovására helyezem előtérbe). Eltökélt vagyok, küzdök a céljaimért és fókuszáltan dolgozom az álmaim megvalósításán. Mindehhez felhasználom a meglévő erőforrásaimat, intuíciómat, ami a tervezés folyamatával és a spontaneitásra való odafigyeléssel kiadja azt a kerek egészet, amire vágytam. Hogy hogyan csináltam? Hát nem egyedül! Pontosabban nem egymagamban, hanem egy csoportban, de mégis egyedül önmagammal.

Számomra óriási segítség volt az Anyacsavar (a különböző csoportok és a blog is egyaránt), ahol megtapasztalhattam, mennyire nincsenek konzerv megoldások. Legjobban azonban a Vissza Önmagamhoz csoport inspirált. Ez az 5 alkalom szakított át egy olyan gátat bennem, ami nem igazán engedte felszabadultan megélni az eddig elért sikereimet… a megfeleléskényszerét.  Már nem gondolom, ha nem teljesítek 120 %-on, akkor nem vagyok elég szerethető, jó anya, NŐ, feleség, társ, barát, ember. Ettől függetlenül továbbra is sokat olvasok, fejlesztem az önismeretem, de azóta talán még jobban odafigyelek és törődök magammal, meghallom és nem elhessegetem a belső hangjaimat. A szokásommá vált én-időben (ami kéthetente 2 óra, ha esik, ha fúj), számomra a legnagyobb felismerés az volt, hogy nehezebb és hosszabb folyamat volt ”megszülni önmagamat”, mint 3 éve a kislányomat.

 

Nem hagytam magam elveszni

Érdekes és tanulságos dolog volt szinte minden alkalommal szembesülnöm a gyakorlatban azzal, amit elméletben mindig is tudtam, hogy a nézőpontváltás magammal és másokkal szemben mennyire meg tudja változtatni a kerek egészet! Az útkeresésem, visszatekintve, csak a konkrét céljaim által lett világosan látható, értelmezhető. Ha egyszer megtaláltam az utat és tudatosan lépkedek rajta, akkor annak nem lehet rossz vége, mert biztosan valami jó lesz belőle. Egyszerűen hiszek a saját közepünkből kiinduló pozitív változás erejében. Mert a valami az már nem semmi :-)! (Még ha nem is mindig úgy sül el, ahogy azt elterveztük.) A megoldásközpontú ”mi az, ami az eddig elért eredményeidben már benne van?” kérdés rendszeres, hónapokon át tartó feltevése után jöttem rá, hogy tulajdonképpen milyen messzire eljutottam már. Mennyi konkrét lépést tettem és a végén hálás voltam magamnak mindezért, de elsősorban azért, hogy nem hagytam magam elhagyni, önmagamat elveszíteni. És hálás vagyok mindazoknak az anyáknak is, akik őszintén és nyíltan felvállalták az érzéseiket, megosztották a megküzdési stratégiáikat (az Anyacsavar csoportokban és a blogon).

 

Rendszeres én-idő és önreflexió

Összefoglalva: Az ítéletektől mentes és a megoldásközpontú gondolkodás együttese új perspektívába helyezte önmagam megélését, saját és mások élethelyzetének el- és befogadását. Az egyik kedvenc mondatom lett: „Az utunkba gördülő kövekből egy kis ügyességgel lépcsőt építhetsz”, ami oda vezet, ahova csak szeretnéd.

A rendszeres én-időben folytatott önreflexiónak köszönhetően újra merek nagyot álmodni és kiállni a saját érdekeimért, mert az Erőm Velem van :-)! Csók a családnak!

Kriszta

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

Nincs rend, van rendszer

2kislanyA második kislányunk az első után 2 évvel született 2005 decemberében. Úgy emlékszem arra a télre, amikor szinte alig mozdultunk ki a lakásból, hogy csodás „akolmelegben” éltünk. Nyugalom volt, babaillat, sok segítséget kaptam anyósomtól és anyukámtól, házhoz jött az ebéd, a férjem is tenyerén hordott minket. Nem volt más dolgom és igényem, mint a gyerekeimnek örülni. Örültem is. A lányok hamar egymáshoz nőttek, és amikor már ugyanazt ették és ugyanakkor aludtak, ritmusa lett a napjainknak. Ekkor már a főzés is belefért, a napirend szerinti séta is, lettek végre barátaink a lakótelepi játszótéren. Ruhák vasalva, a játékok dobozokba rendezve sorakoztak a polcokon, a családi fényképek időrendben a fotóalbumban. Olvastam, varrtam, írtam, s mert egyre több időm lett magamra is, elhatároztam, hogy tanulok valamit megint.

Először bejelentkeztem Kriston Andreához egy tréningre, aki a nőiségről, annak tudatos megéléséről olyan inspirálóan beszélt, hogy máig emlékszem néhány mondatára. Felzaklatott és lelkesített. Aztán jött egy utazás Stockholmba, ahol míg a férjem dolgozott, én felfedeztem a várost. Élveztem, hogy oda megyek, ahová akarok, azt csinálom, amit akarok, élveztem, hogy egyedül vagyok. Ekkor már bent volt a jelentkezési lapom a Török Sándor Waldorf Pedagógiai Főiskolán, mert arra is rájöttem, hogy az, ahogyan gyerekeim megszületése előtt működtem a tanári pályán, nem folytatható út. Azon a tavaszon kezdtem rendszeresen eljárni futni. Szeptemberben aztán beindult a verkli: a lányok óvodában, és az iskolában, otthon háztartás, másnapra készülés. A képzés is elvett minden hónapból egy hétvégét, de szívesen mentem, mert megtapasztaltam sok olyat, amit addig nem: hogy lehet egymásra figyelni, hogy felnőttek is kötnek barátságokat, hogy az élő zsalemkatudás milyen más, mint a tankönyvi, hogy kórusban még énekelni is tudok. Ellestem a horgolás alapjait egy csoporttársamtól, mert megőrjített, hogy tétlenül ülök a játszótéri padon, míg a gyerekeim bandáznak. Rákaptam, rákattantam. Egy éjjel azon kaptam magam, hogy horgolással díszített táskákat rajzolgatok. Másnap üzleti tervvel zaklattam a húgomat és varrtam a prototípust, a következő hétvégén kitaláltuk kézműves textilműhelyünk nevét is. Lett kezdő kollekció, táska, ékszer, lett webshop és néhány megrendelés is.

Már csak Apa ingeit vasaltam, csak este raktam rendet, csak hétvégén főztem. A munkahelyemen nagy erővel és kevés sikerrel dolgoztam. Nem értették a gyerekek, miért nem tanulunk? (tanultunk, csak másképp) Nem értették a kollégák, miért van mindig zaj? (tanultunk, csak másképp) Aggódtak az ötödikesek szülei, hogy lesz ebből egyetemi felvételi? Felelősségre vont az igazgató, miért adok teret a demokráciának? Amikor a már régen tervezett kistestvér bejelentkezett, majd pár hét múlva mégis inkább ki-, elhatároztam, hogy feladom. Tanév végén felmondtam. A terv az volt, hogy itthon maradok, adunk egy évet az üzlet felvirágzásának, vagy annak, hogy kitaláljam, mi leszek, ha nagy leszek. A következő tanév elején megfogant a kisfiunk, s ez némileg felülírta a tervet. Babavárás közben szerveztem a ZsALeMka marketinget, készítettem a termékeket, immár két iskolás nagylánnyal éltem a waldorf szülők aktív életét, horgolás tanfolyamot dolgoztam ki és tartottam, és még a lakást is átalakítottunk. A kicsi születése után bekapcsolódtam a lakóhelyünk civil életébe, sok új ismeretséget kötöttem, az itt megismert csapattal mára nagy közös ügyünk lett: a József-Attila-lakótelepi anyaközpont megalakítása.

Most nagyon mások a mindennapok, mint 10 éve. Naponta 20-50 e-mailt küldök, Facebook oldalak adminja vagyok, levelezőlisták tagja, pályázatokat írok. Mindezt szigorúan, amikor nincsenek körülöttem a gyerekeim. A kicsivel olyan dolgaimat végzem, amiben részt tud venni ő is. Séta közben ügyeket intézünk, együtt pakolunk a mosógépbe, ketten fogjuk a botmixer nyelét, a teregetés, a krumplipucolás közös buli.   A nagybevásárlás online megy, futár hozza az árut. Tömbösítem az elfoglaltságaimat. Fogszabályozásra arra a napra kérek időpontot, amikor a termelői piac van, mert mindkettő kedvéért átjárunk Wekerlére. Ha főzök: több napra, dupla mennyiséget. Nap közben az okos telefonomra pillantok olykor és folyamatosan jegyzetelek: így hatékonyabb vagyok, amikor gép elé jutok. Már csak a listáimról nem vezetek listát…

Már egyáltalán nem vasalok, van segítségem a takarításra, a lányoknak és a férjemnek is vannak állandó feladatai a háztartásban, néha házhoz jön az ebéd.

fuvarbanSaját ritmusunk van, ami eltér más kisgyerekesekétől: a kicsinek ki kell aludnia magát, mire a nagyokért kell menni az iskolába, tehát korán ebédel, dél előtt már alszik. Így jut nekem 2 nyugodt óra a nap közepén saját dolgaimra. Viszont neki kimarad a tízórai, ami nem gond, mert megebédel még egyszer, hisz a lányokkal is szeret asztalhoz ülni. Igény szerint szoptatom. Hordozom is, ha a helyzet úgy kívánja. Ez akkor is biztosítja a kiegyensúlyozottságát, ha a nap egyébként nem az ő igényei szerint alakul. Mert anya néha megbeszélést szervez más anyákkal egy unalmas helyen… Vagy mert anya éppen beugrik a belvárosba flangálni egy kicsit… Vagy mert anya játékidőben tanítja horgolni a néniket…

Apa segít. Rengeteget. Nélküle nem menne. Munkába menet célba juttatja az iskolásokat, munkából jövet megveszi a péksütit másnap reggelire. Fürdet, focizik, mesét olvas. Korábban fekszik, korábban kel nálam, kávéval ébreszt. Szülőire, játszótérre megy. Pénzt keres, eleget, hogy megengedhessük magunknak azt a luxust, hogy anya közösséget szervez, így “önmegvalósít”.

Leltár:

Nincs fotelben kuckózó olvasgatás. Nincs átaludt éjszaka. Nincs minden nap több óra játszótéren csellengés. Nincs két egyforma nap. Nincs a közelben segíteni tudó nagymama, nincs ugrasztható bébicsősz. Nincs menza, nincsenek estig tartó szakkörök. Nincs kettesben kimenő Apával. Nincs lakkozott köröm. Nincs rend.

Van mosókonyha, ahol halmozódhat a szennyes és száradhat a mosott ruha. Van rumliszoba, amire rá lehet csukni az ajtót. Van mosogatógép. Még így is van rengeteg csetres. Van önuralom, tűrni a lányok szobájában a szemetet a padlón. Van, hogy nem ágyazunk be. Van hiányérzet. Van pár fontos szabály: nem eszünk a szobában, nem káromkodunk, nem írunk a könyvekbe, szelektáljuk a szemetet, mind együtt vacsorázunk. Van rendszer.

Kustár Blanka

 

 

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

 

Arra gondolok, úgysem fog sikerülni. Aztán arra, hogy talán mégis.

kendő“Tíz napja született meg a kisfiam. Kendőben alszik, a nyakamba szuszog. Én a gép előtt ülök és pályázatot írok. Nem a megélhetésem múlik rajta, önkéntes vagyok egy alapítványnál, mediációs kampányt tervezünk. Nem vagyok fanatikus. Csak így félórára elfelejthetem, mennyire fáj a sebes mellem, mennyire kimerült vagyok, mekkora sokk az, hogy lett egy gyerekünk. A férjemmel jól informáltan, elvárások nélkül néztünk a családdá válás elé, de erre nem lehet felkészülni.” Flóra története a Női sorsok, női mesék sorozatban.

Kinézek az ablakon, a szél a fák rügyező ágát lengeti. A mediációs gyakorlati képzés vezetője jut eszembe. Látszott rajta, hogy abból él, amit igazán szeret csinálni. Tréningeket tart, kutat és mediál. Az egyik óra után megkérdeztem tőle, hogy csinálja. Nyitott szemmel jár, és nem fél lépni, mondja. Azóta nem ő keresi a lehetőségeket, hanem azok találják meg őt. Könnyű neki, férfi, gondolom. Nem, nem könnyű neki, két gyereke van, felelősséggel tartozik a családjáért, messze nem csak anyagilag. Nem nyerünk a pályázaton. Sajnálom, de most nem is lenne kapacitásom kampányeseményeket szervezni. A célom, hogy szabadúszóként mediációból és nyelvtanításból éljek, emellett jusson időm néha az írásra is. A férjem szintén vállalkozást tervez, emellett zenél. Arra gondolok, hogy úgysem fog sikerülni. Aztán azt, hogy talán mégis.

Ez a szabadság

Az autóban légkondi, odakint harminckét fok. Autózunk, mostohaapám vezet, anyám mellette. Hátul ülök, egyik kezemben a számítógép, másikkal az alvó gyerek kezét fogom. Már öt hónapos. A kerek ujjhegyei, mint a borsók. Nem a kezét kellene nézegetnem, negyven percem van befejezni a szövegemet, ennyi egy alvásciklusa. Írótáborba megyünk. Kómásan ülök a foglalkozásokon. Néha elkések, mert szoptatok vagy altatok. Egy régi szövegemet hoztam el. Tudom, hogy nem smakkol, altatás közben, egy kézzel javítgattam, és közben dúdoltam. Tényleg vannak benne hibák, de jó szöveg lesz, mondják. Délutánonként leviszem a gyereket a többiekhez, idén csak lányok vannak. Terhességről, szülésről, gyerekekről, beszélgetünk, mindenki elmondja a saját sztoriját. Megállapítjuk, hogy a szülés a nőknek az, ami régen a férfiaknak a katonaság volt, de most már a férfiaknak is a szülés a katonaság. Néha elhallgatunk, hogy hátha jön más téma, de nem. A lányok közül majdnem mindenkinek van gyereke. Az egyik szabad délutánon a hátamra vettem Mót, és felmentünk a kilátóba. Csúszott az út és meredek volt, bokáig agyagos lettem. Féltem, nehogy elessek a gyerekkel. látom magam, ahogy imbolygok, süllyedek a sárban. Végül nem estem el. Szeretném, ha eszembe jutna ez a túra, amikor azt érzem, elakadtam és nem tudok tovább menni, de attól tartok, nem jut majd eszembe, a kétségbeeséstől elfelejtek erre gondolni. Hazafelé, a völgyben beleálltam a patakba, lesikáltam az agyagot a cipőmről, hideg volt a víz, Mó a hátamról figyelte, ahogy csobog. Hazafelé cuppogott a cipőm. Nem is cuppogott, slattyogott. Azt éreztem, ez a szabadság, patakba állni cipőstül, aztán csak úgy hazaslattyogni, gyerekkel a hátamon.

Valahogy fejlesztenem kell a tudásomat

Egyik kezemmel pötyögök, a másikban Mó, az ő kezében a telefonom. Odakint a nyárfa egyre kopaszabb. Fújja a szél a sárga leveleket. Egy sor után abbahagyom, mert a gyerek elejti a telefont és a billentyűzet után nyúl. Kimegyünk inkább hintázni, süt a nap. Majd befejezem a kérdőívet, ha elaltattam. Vagy majd holnap. Vagy hétvégén. Vagy sose. Egy online felmérést szeretnék készíteni a párkapcsolati konfliktuskezelési szokásokról. Amíg nincs lehetőségem mediációs üléseket tartani vagy tréningekre eljutni, valahogy családfejlesztenem kell a tudásomat. Eddig, amíg Mó aludt, mediációs tanulmányokat és irodalmi folyóiratokat olvasgattam a telefonomon. Most azt érzem, kicsit több az erőm, elég a passzív tevékenységekből. A kérdőívet útnak indítom, tíz nap alatt kétszázhetven választ kapok. Jól van, menni fog ez. Szeretném egy hónap alatt kiértékelni és összefésülni a szakirodalommal. Nem sikerül. Csalódott vagyok. Miért nem megy ez gördülékenyebben. A családom Debrecenben él, a férjem este hétre ér haza munkából, de mindenki segít, amikor tud. Október végére elkészülök. Büszke vagyok magamra.

El akarom mesélni

Mó alszik, van negyven percem. A Litera irodalmi portál szabadnapló pályázatot hirdet. Aki bekerül, attól egy héten át minden nap közölnek szöveget. Be akarok kerülni. El akarom mesélni, milyen, amikor először oltásra viszed a gyereked, vele sírsz, és az orvos kicsit hülyének néz. Amikor megfázik a kicsi, takonybuborékot fúj, és ha kipukkan, nevet. Amikor elmész egy esküvőre, végre táncolhatnál egyet, anyádék vigyáznak a gyerekre, de te olyan kimerült vagy, hogy vacsora után hazamész aludni, és közben haragszol magadra. Amikor jönnek a rokonok, a gyerek kézről kézre jár, szeretgetik, nyúzzák, elfárad és sírni kezd, te félreteszed minden udvariasságodat, kiveszed a kezükből, magadra kötöd és elviszed sétálni. Kicsit tipródsz, majd amikor látod, milyen békésen szuszog az alvó gyerek, egyszerre leszarod, ki mennyire sértődött meg. Utána visszamész, mosolyogsz, visszaadod a kipihent gyereket egy félórára, és felmész a férjeddel táncolni a tetőre. E-mailt kapok a Literától. A főszerkesztőnek nagyon tetszik a naplóm, jövő héten megjelenik. Örömömben felkiáltanék, de azzal felkelteném Mót, tíz perc múlva úgyis ébred, addig címet kell találnom a szövegeknek.

Nem hagyhatom, hogy sírjon, ne haragudjatok

Az alapítványtól, ahol önkéntes vagyok, lehetőséget kapok egy szimulációs gyakorlaton való részvételre. A három napos tréning egészén nyilvánvalóan nem tudok részt venni, Mó nyolc hónapos, igény szerint szopik, nappal még kétszer alszik. Csak én, a férjem vagy anyám tudja elaltatni, de a férjem és az anyám dolgoznak. A tréning utolsó két órájára bejelentkezem, ennyi csak belefér. Gondosan megtervezem, mi mindent viszünk, laptop, játékok, pelenka, uzsonna. A délutáni alvás után egyből indulunk, a testvérem barátnője eljön velünk, a szomszéd irodában játszik majd Móval, amíg tart a foglalkozás. A gyerek későn alszik el, ónos eső esik, persze, hogy elkésünk. Nem baj, még nem maradtam le a gyakorlatról. A tréner kiadja az instrukciókat. Mó felsír a szomszéd szobában. Elnézést kérek, átmegyek. Megvigasztalom. Visszamegyek a terembe, újra sírni kezd. Az ajtóban állok, a tréner rám néz, nem tudnak tovább várni. Szégyellem magam, amiért megvárakoztatom őket, a vállam görcsbe áll. Nem hagyhatom, hogy sírjon, ne haragudjatok. Átmegyek a szomszéd szobába, a gyerek mosolyog, kicsit még játszunk a gurulós székkel, aztán hazamegyünk. Talán csak meg kellett volna kérdeznem a résztvevőktől, zavarná-e őket, ha a gyerek is a teremben lenne. Eljátszott volna a sarokban a segítőmmel, csak annyi kellett neki, hogy egy légtérben legyen velem, hogy láthasson. Nem mertem megkérdezni, lehet, csak udvariasságból mondták volna, hogy nem zavarja őket. A tanítványomat például nem zavarta, Előfordult már, hogy nem volt segítségem, és úgy tartottam angolórát. Közben ugyanis egy ismerősöm beajánlott az egyik kliensének, aki nyelvvizsgázni szeretne, így heti egy-két órát is tartok. Többnyire azért inkább este, amikor a férjem már otthon van.

Nem tudok koncentrálni, tetőzik a fáradtság

Kinézek az ablakon. A szél a fák pucér ágait rángatja. Pánikolok, próbálom összeszedni magam. Egy hét múlva le kell adnom a mesét, indulok az Aranyvackor pályázaton. Nem haladok. Nem tudok koncentrálni, tetőzik a fáradtság. Mó születése óta nagyon éber alvó, az éjjeli ébredések száma mindig tíz fölött van. Egy hétig számoltuk. A férjemmel ketten visszük az éjszakákat. Elengedem most ezt, majd pályázok a legközelebbin, mondom a férjemnek. Ne izélj, az csak két év múlva lesz, mondja, elviszem Mót sétálni, ülj le a géphez. Magára köti, elmennek. Nagyon hálás vagyok a csendért. A mese alakulni kezd. Határidőre elkészül, a pályázatot viszont elhalasztják. Legalább lesz időm még javítani rajta. A férjem közben youtube-ról kitanulja a honlapszerkesztést, és csinál nekem egy mediációs oldalt. Szöveget kell írnom rá és blogbejegyzéseket.

Fogalmam nincs, hogy tudom kivitelezni gyerek mellett, de elvállalom

Január elején behívnak az alapítványba egy megbeszélésre. Szívesen megyek, de csak gyerekkel tudok, azt mondják nem gond. Amíg beszélgetünk, a tíz hónapos Mó a szőnyegen játszik, kapott egy netkábelt és egy használaton kívüli egeret, azokat kivégzi egy percen belül, és a könyvespolcra támad. Mellé ülök, amit lepakol, azonnal teszem vissza. Közben kiderül, azért hívtak be, mert azt szeretnék, hogy tartsak egy előadást az őszi felmérésem eredményeiből, és vigyem én az esemény kommunikációját. Fogalmam nincs, hogy tudom kivitelezni gyerek mellett, de elvállalom. Lendületet kapok, a férjem biztat. Amikor csak lehet, ő csinálja a fürdetést és az altatást. Kiderül, hogy a szervezetem annyira hozzászokott a kevesebb alváshoz, hogy altatás után újabban nem dőlök ki. Lassan, de haladok. A facebook posztjaimat egyre többet nézik, és a jelentkezők száma is nő. Az előadás előtti héten Mó megbetegszik. Lázas, csak rajtam bír létezni. Rázza a hideg, nyöszörög. Vele sírok, együtt ülünk a hűtőfürdőbe. A férjem üzleti úton, anyámék szintén elutaztak, anyósomék Felvidéken laknak. A barátnőim kisgyerekesek, nem tudnak segíteni. A férjem egyik barátja itt alszik, ennivalót hoz, és segít beadni a lázcsillapítót, amit Mó rendre kiköp. Az ötödik napra lemegy a láza és elalszik. Kisírom magam, és leülök a prezentációmhoz. Este hazajön a férjem, átveszi a gyereket. Amíg eteti, elgyakorlom előttük a prezentációt. Az utolsó pillanatig javítom, mégis marad benne hiba. Az előadás napján anyám vigyáz a gyerekre. Nagy pelyhekben esik a hó, mint a filmekben karácsonykor. Tudom, hogy nem lesz tökéletes a prezim, de ennyi idő alatt ennyire sikerül felkészülni. A teremben sokan vannak. Figyelnek rám. A közönség szerint lehetett volna pörgősebb, de az alapítványosok nagyon elégedettek, számítanak a munkámra továbbra is. Új feladatot bíznak rám. Fogalmam nincs, hogy csinálom meg, de valahogy sikerülni fog. Otthon minden rendben, anyám mosolyogva meséli, milyen jól telt nap, Mó nem is hiányolt.

Két nappal később. Ma van az anyacsavaros pályázat leadási határideje. Még bele se kezdtem, de olyan nincs, hogy nem lesz kész.

Bacsó Flóra

Flóra története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

 

Kisgyerekes nőként Te is vágysz az inspiráló, támogató környezetre? Kíváncsi vagy mások őszinte és tabumentes tapasztalatmegosztására? Szeretnéd fejleszteni az önismeretedet, megvalósítani a céljaidat, kiteljesíteni önmagadat anyaként is?

Várunk az Anyacsavar On-line Klubban Téged is!

Belső polémiák

döntésRájöttem, hogy a kulcs mindig az, hogy én magamban dűlőre jussak. A helyzetek számomra addig igazán gyötrőek, amíg meg nem találom a megoldást és nem hozom meg az ott és akkor legjobbnak tűnő döntést. Ami utána jön, az nekem már „csak” logisztika.

Mára jó kis sztorivá szelídült

Hetek óta forog a fejemben a pályázat. Képzeletben pörgetem az elmúlt évek noteszlapjait. Sok minden történt azóta a 14 évvel ezelőtti Szilveszter délután óta, amikor kiderült, hogy gyereket várok… Megszületett a fiam, majd később a lányom. Férjhez mentem, aztán elváltam. Dolgoztam, aztán tanultam. Hol jól ment, hol rosszabbul, hol egyedül voltam, hol nem, eltűntek régi barátok és lettek újak. És közben nőnek a gyerekek, változnak és változom velük én is.

Érlelgettem magamban egyik eseményt a másik után. Eszembe jutottak nehezek és viccesek, amelyek többsége mára jó kis sztorivá szelídült. Van, amit legszívesebben elfelejtenék, és van néhány, amire igazán büszke vagyok. A szüléseim, amiből csak az első volt császár. Az első évek, amikor a gyerekekkel pihentem ki a munkát és a munkával a gyerekeket. A tanulással töltött évek, amit anyukám segítsége nélkül nem tudtam volna megoldani és az ilyen péntek-szombatok kettőssége, amikor a gyerekeknek nagyon hiányoztam, engem viszont feltöltött és inspirált az új tudás. És persze a sok-sok hétköznap, amikor mindig történt valami…

De hiába találtam frappáns sztorikat anyai, női és dolgozói szerepkörből is, egyiken se találtam fogást. Valahogy egyik sem állt össze, mindegyiknél az volt az érzésem, hogy jó-jó, tényleg ügyesen megoldottam a cifra helyzeteket, de azért ez nem akkora durranás. Aztán lassan kezdtem megérezni, hogy hol van a történetek közös gyökere.

Bennem van. Rájöttem, hogy a kulcs mindig az volt, hogy én magamban dűlőre jussak. A helyzetek számomra addig igazán gyötrőek, amíg meg nem találom a megoldást és nem hozom meg az ott és akkor legjobbnak tűnő döntést. Ami utána jön, az nekem már „csak” logisztika.

Úgy éreztem, nem bírom ki

Az egyik első nagy dilemmám akkor volt, amikor a fiam másfél évesen 3 hétig beteg volt. Tél volt, be voltunk zárva, nagyon rosszul viseltem az egészet. Úgy éreztem, nem bírok ki még egy ilyen telet.

Korábban azt gondoltam, hogy az én gyerekem ugyan nem fog bölcsődébe járni. Nem tudom, honnan jött ez, de emlékszem, hogy már gyerekkoromban is így gondoltam. Én nem jártam bölcsibe, mert közben megszületett az öcsém, ő viszont járt és szerette is. Mégis, egyfajta hittételként kezeltem, hogy rendes ember nem adja bölcsődébe a gyerekét.

Így amikor először eszembe jutott a bölcsőde, nagyon vad ötletnek tűnt. Hosszú időbe telt, amíg végigrágtam magam rajta.

Milyen ember az ilyen?

Feladom az elveimet, ráadásul kizárólag önérdekből? Milyen ember az ilyen? Lehet egyáltalán ilyet csinálni? Ha eddig viszonylag jó anyának tartottam magam, akkor most mit gondoljak magamról? Nem lesz baja a gyereknek? És hogy álljak elő ezzel? Mit fognak szólni mások? A családom, a barátaim? És egyáltalán, tényleg szükséges ez? Mi az, hogy nem bírok ki még egy ilyen telet? Hiszen én erős vagyok és mindent kibírok! A gyerekemért meg ugye pláne!

Azt hiszem, szerencsém volt, mert annyira erős volt bennem a „nem bírom ki”-érzés, hogy ez győzött. Megbeszéltem magammal, hogy szeptemberben adom bölcsibe, addigra két éves lesz.

Innentől minden simán ment. Amint bennem megszületett a döntés, már biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz – ha pedig mégsem, akkor majd az új helyzetben kitalálom, hogy hogyan tovább.

Megtanultam tudatosabban használni az érzéseimet és a megérzéseimet

Rengeteg példát tudnék mondani, amikor hosszas belső vívódás után határoztam el magamat. Ilyen volt annak eldöntése, hogy kezdjek-e egyedülálló anyaként két kisgyerekkel új szakmát tanulni, hogy a munkában az anyagi biztonságot vagy a személyes motivációimat helyezzem-e előtérbe, vagy mostanában éppen az, hogy mennyi önállóságot kell és lehet adnom a kiskamasz gyerekeimnek ahhoz, hogy ők is és én is biztonságban és jól érezzük magunkat.

Még egy fontos dolog van számomra a döntésekkel kapcsolatban. Az elmúlt években megtanultam sokkal tudatosabban használni az érzéseimet és a megérzéseimet. Ezek persze korábban is ott voltak, de például a bölcsis esetnél még nem tudtam, hogy ezek nem csak fontosak, de nagyon pontos iránymutatóként is használhatóak a döntésekben.

Néha nagyon lassan hozom meg a döntéseket. Újra és újra végigrágom magam az érveken, pro és kontra. Ez sokszor nagyon nehéz és fárasztó, de nekem kell ez az idő. Kell ahhoz, hogy utána megnyugodjak, még akkor is, ha vissza-visszatér bennem a dilemma. De ha alaposan végiggondoltam, akkor azt érzem, hogy felelős és az adott körülmények között legjobbnak tűnő döntést hoztam, így utána már nem marcangolom magamat. Ha kiderül, hogy mégse volt jó döntés, akkor újra végig lehet gondolni, és az új információk birtokában új fejezetet nyitni.

Timár Noémi

 

 

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!