Noémi története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, milyen a élmény anyaként, amikor hiába érzed, hogy baj van, a környezeted hülyének néz és nem segít. Amikor kiderül, hogy beteg a gyereked és teljesen tehetetlen vagy, miközben erősnek kellene lenned. Amikor összeomlasz, és a környezeted és a saját bűntudatod versenyben ostoroz emiatt. Ahogyan rátalálsz a megfelelő segítőkre, és ahogyan visszatalálsz a saját belső erőforrásaidhoz. Ahogyan megtanulsz elég jó anya lenni. A gyerekeid és önmagad számára is.
Az erőm végén
Kristálytisztán emlékszem a napra, amikor lemondtam magamról. Amikor úgy éreztem, hogy nincs tovább, nem bírok megküzdeni a feladataimmal, egyszerűen nem vagyok hozzá elég. Pedig akkor még nem tudtam, hogy amit minden porcikámból és a zsigereimben érzek, az nem csak egy kósza gondolat, hanem sajnos tény lesz… Tudtam, hogy valami nincs rendben, de senki nem hitt nekem. Hisztis, depressziós anyuka, ezt gondolták, majd mondták rólam.
Manapság nem divat problémákról, gondokról beszélni, sebezhetőnek lenni, hiszen legyél tökéletes, bátor és felelj meg a kor kihívásainak.
Minden rendben van… Minden rendben van?
Van egy könyv, mely szerint: ha 40 körül jársz, van egy kamasz gyermeked (nekem 2!), meg a munkád éppen nem foglalja le minden pillanatát a napodnak, esetleg újszülött gyermeked van, valószínűleg nem a boldogság, hanem valami egészen más tölti ki az életed!
Persze így, hogy a fentiekből rám négyből négy igaz, az esélytelenek nyugalmával szemlélhetném messziről a boldogságot. De szerencsére azért nem teljesen így van! J
Az élet megváltozik egy kisbaba érkezésével és nyilvánvalóan arra számítottam, hogy amit lehetett, át és megéltünk már a nagyokkal így nincs sok meglepetés és mennyire jó lesz nekünk, hiszen „egy boszorka 3 fiával” lesz igazán szép kerek az életünk.
A harmadik kisfiam világra jövetelekor, a halk kis sírást azonnal abbahagyta, ahogy meghallotta a hangom:
– Minden rendben van kicsim! – megsimogattam a csöpp kis arcát és már el is vitték tőlem.
Minden rendben van… ez nálam minden esetben mantraként működött. De a várandósság alatt elvesztettem a nagymamám, lett egy újabb pocsék szülésélményem, meg komplikációk majd hosszú lábadozás és hatalmas holtpontok, szóval belül igazi káosz uralkodott.
Csakhogy mindig átlendültem, elmúlt vagy túléltem mindent, az idő meg segített ebben.
Az anyai intuíció megmagyarázhatatlan ereje
Aztán hazatérve a kórházból rám telepedett valami sötét, nehéz és kimondhatatlan belső félelem. Az ott történtek mélyen nyomot hagytak bennem, néha fortyogtam a dühtől, amit hol szabadjára engedtem, hol elfojtottam. Viszont valahol meg erőt adott a sok megpróbáltatás, mert tudtam, hogy a családom és magam miatt sem eshetek szét.
„Arra kell koncentrálni, ami jó, felemel és nem arra, ami lehúz. Holnap majd ismét kisüt a nap!” Ezt kaptam útravalónak a szülői házból. Ez működik is, csakhogy belebetegedtem, és ez épp elég jelzés volt a testem részéről, hogy végre komolyan vegyem magam. A nagyobbaknál megtapasztaltam, mikor kell őrült módon rohanni a balesetire, és mikor elég egy gyógypuszi, na meg egy kis extra szeretgetés. A legkisebbnél ez, mintha kiveszett volna belőlem, csak tompaság és rettegés töltött ki, azt gondoltam, hogy még sok idő kell, hogy begyógyuljanak a szülés utáni fizikai és lelki sebeim, hogy újra egészségesek legyünk mindketten.
Lelki hullámvasúton
Hullámzóan éltem meg a hétköznapokat, néha csak a csoda és a hála érzése öntött el, néha meg hormonsokkos kisgyerekes sárkánynak láttam magam. A kialvatlanság és a kétségbeesés volt az egyik serpenyőben, a gyerekek mosolya és ölelése a másikban. Egyensúlyoztam a szerepeim között, de leginkább csak a „szaranya” érzés nőtt bennem. Nem voltam felhőtlenül boldog, nem posztolgattam napi 3 übercuki képet, és nem mosolyogtam megállás nélkül, mint a körülöttem rózsaszínködbe burkolózott tökéletes családok és szuperanyuk. Jelzem, sem közelről, sem messziről nem vagyok tökéletes, és fogalmam sincs, hogyan csinálja a többi sokgyerekes anyuka, hogy van mindig mindenre idejük, energiájuk. Én csak fáradtságot, fásultságot és fájdalmat éreztem a legtöbbször.
Értetlenül álltam a saját érzéseim előtt
Pedig a legnagyobb öröm egy gyermek… hát még 3! Tényleg hihetetlen boldogság, amikor reggel megpillantom, és este álomba simogatom őket! Ezért is álltam értetlenül a saját érzéseim előtt. Mindezek ellenére kiegyensúlyozott, nyugodt kis manónk lett, aki bearanyozta a minden napjainkat. Eleinte szépen fejlődött, kerekedett a pofija, viszont a kobakja nem annyira kerek babafej, hanem egy kis csúcsfejre emlékeztetett inkább. Ha ebbéli aggodalmamat kifejezésre jutattam, depressziós paramaminak néztek. Szépen lassan a gyerekorvos, és a családom idegeire mentem. Én pedig elkezdtem kételkedni magamban, az ösztöneimben. Elvesztettem a hitem és már majdnem beletörődtem, hogy csak túlgondolom, vagy képzelődöm, de végül az én megnyugtatásomra, kaptunk egy beutalót a kórházba. Aztán felgyorsultak az események, miután a gyermekneurológus hangja tompán koppant vissza a folyosó kövéről: – Ennek a gyereknek műteni kell a koponyáját.
Műteni kell a babát! Hibáztatás, önmarcangolás, csodavárás
Egy professzorhoz irányít minket, röntgent kér és a felét nem is hallom annak, amit mond, mert bőgök, és nem hiszem el, hogy ez velünk történik. Pedig tudtam, éreztem, hogy valami nincs rendben, mégis mikor ott a bizonyosság, az nem megnyugvást hoz, hanem még több kérdést, kétséget. Vizsgálatok, telefonálások, internetes böngészések, teljes összeomlás, bőgés, várakozás. Majd döbbent csend és értetlenkedés, okok keresése, hibáztatás, önmarcangolás, teljes elutasítás, vad önámítás, csodavárás… az érzelmi skála minden létező bugyrát bejárva. Kifelé összeszedettség látszik, mert hamar jött a felismerés, hogy amíg ez „csak egy gyanú”, addig úgysem tudunk tovább lépni. Eltelik két hét, mire megvan a diagnózis. Én „felkészülten” állok a prof előtt, mert mindent elolvastam, amit csak találtam, hiszen tudni akartam hogy mivel állunk szemben, viszont a férjemet sokkolják a tények. Fejlődési rendellenesség… véletlen vagy örökletes, de mindegy is, mert nincs rá válasz. Van helyette 3 hónapnyi várakozás, hogy megerősödjön a kicsink és utána műtéti beavatkozás, egy jobb életminőség reményében.
Csak semmi sírás!
A fentiekkel nehéz mit kezdeni, hogy meséljem el bárkinek is, ha segíteni nem tudnak, sajnálni meg ne sajnáljanak. Ez egy csapda, mert hirtelen bezárul a kör, hiszen csak kevesek értik azt, mi zajlik bennünk, velünk. Azt a tanácsot kapjuk, hogy maradjon minden úgy, mintha minden rendben lenne, osszuk be, hogy mikor ki lesz az erős támasz, aki tartja magát és a többieket, na meg semmi aggodalmaskodás, gyötrődés, és legfőképp semmi sírás.
Semmi sírás… Ez a legnehezebb, a várandósság alatt sem lehetett, most sem…
Meg kell tanulni elfogadni és a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, és persze örülni, hogy van megoldás erre a problémára. Magyarországon pár százan járnak hasonló cipőben.
Valódi segítség, sok bátorítás és mosoly
Szerencsére a család, a bajban összezárt és némi megnyugvást adott a várakozással teli időszakban, na és az a pár barát is, aki ismerte a helyzetet és ott volt egy jó szóra, ölelésre, figyelemelterelő beszélgetésre. Mire majdnem 7 hónaposan és 7 kilósan a műtétre került a sor, a bőrönd bepakolásnál vettem észre magamon, hogy átkapcsolt az agyam. Rutinszerűen csináltam mindent, amit időpocsékolásnak tartottam, ami viszont fontos, azt teljes beleéléssel. Így mikor a nagyoktól elköszöntünk, annyira erősen szorítottam őket magamhoz, hogy nem is vettem észre. Csak a „szeretempillanatokat” akartam átélni és megnyújtani.
A támogató sorsközösség ereje
A gyerekklinikán szembesültünk a ránk váró napokkal, kínokkal és a gyógyulás lépcsőfokaival. Sok segítséget, bátorítást és mosolyt kaptunk. Elnézve az osztályon lévő gyerekeket, az jutott eszembe, hogy mekkora hősök és tanítók ezek a csöppségek, épp csak megszülettek, máris micsoda akadályokat kell legyőzniük. A szülőtársak egyike szerencsére létrehozott egy csoportot, ahol egymást segítik, bátorítják az érintettek a fájdalom, a műtét, a létező terápiák, testi változások, hangulatingadozásokkal kapcsolatos felvetéseket. Szinte keresztülvezetik a betegségen a tagok egymást. Hihetetlenül jó, hogy van egy hely, ahol tudunk kérdezni, panaszkodni, örömöt-bánatot, sikerélményeket megosztani. Olvasva a többieket elfogadtam a dühömet, haragomat, a kétségbeesést, hogy biztosítékot kerestem a gyógyulásra, ami persze nincs. Tudtam, amíg ezt nem fogadom el, addig képtelenség elengedni, túllépni és jól lenni. Bebizonyosodott, hogy minden, amit eddig tanultam, nem volt hiábavaló, itt sorra jöttek az események, amiben hasznát vettem a tapasztalataimnak.
A düh elfogadásának útja
A beavatkozás után 1 hónappal, a picink leesett az ágyról, pedig mind ott voltunk és mégis megtörtént. A meggyőződés, hogy én tehetek róla, és hogy nem védelmeztem eléggé robbanásszerű érzelmi mélységbe taszított. Vulkánként tört ki belőlem az addig gondosan elfojtott sírás. Lefagytam a tehetetlenségtől.
4 hónapba telt mire mindent kivetettem magamból és már nem elfogadhatatlan érzelemként, gyengeségként éltem meg a dühömet. A sajgó fájdalom és a beleőrülés helyett, le kellett mennem a legmélyére, és ha kicsit bele is szakadtam, akkor is szembe kellett nézni azzal, ami igazán bánt, hogy megéljem, és végre feldolgozzam.
Elég jó anya lettem. Nekik és magamnak.
Kerestem és vágytam a pozitív élményekre, így minden örömforrást bevetettem, ami csak eszembe jutott. Találtam egy pályázatot is, beküldtem egy mesét, ami megjelent egy válogatás kötetben. Az írás felszabadít és rendezi a gondolataimat, így ez örök szerelem marad. 🙂
Mindeközben persze helyt kellett állni az életem minden területén, és küszködtem azért, hogy jó anya legyek, mindegyik gyermekemnek… vagy csak elég jó.
Elég nekik és magamnak.
Mindenféle neheztelés, elfojtás nélkül, hozzáférhető és elérhető legyek. Láttak már összetörve és így én is, jobban láthatom őket, mert megengedjük magunknak a valódi érzéseinket.
Ami segített túlélni
Hogy túléljem ezt az időszakot, kellett a család, a barátok, a segítő csoport, egy csodálatos Dévény tornász, a Klinika, és rengeteg remek ember.
Kellett egy erős érzelmi háttér, sok derű, pocsék napokon is a jó szó, megszámlálhatatlan bögre kávé, holtpontokon átlendítő kedves üzenet, elhinni, hogy hallgatni kell a megérzéseimre, tudni, hogy képes vagyok használni az eddig tanultakat. Vagy csak kiszakadni a megszokottból, valami furát csinálni, babakocsival a bringaúton járni, hatalmas szélbe beleállni, hinni és várni a csodát, és ha valami nem tetszik, hát kézbe kell venni a dolgokat, és változtatni kell.
Nem könnyű, nem is megy mindig, hiszen sokszor vagyok fáradt, hisztis, türelmetlen és egy csomó mindent elfelejtek. De csak ránézek a csodálatos gyerekeimre és a legkisebb buksijára, ahol a fültől fülig vágott sebhely, örökre emlékeztet arra, hogy mindig minden rendeződik valahogy… és ez így jó!
Noémi
Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!
