Judit története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és azokról a kitüntetett pillanatokról szól, amikor lehet csak úgy szemlélni, csodálni a saját gyerekünket, csak úgy élvezni az együttlétet kötelezettségek, időnyomás nélkül, kiszállva a napi darálóból. És a felismerésről, hogy a vége-hossza nincs ovis szünet nem csak stresszforrás lehet, hanem lehetőséget is adhat mindennek a csodának a megélésére.
A homokvár elkészült. Tetején kis, fehér virág, körülötte vékony, rövid náddarabok, beszúrva a magasodó homokfalba. A lányom elégedetten ült mögötte, még simogatta, igazította a friss építményt.
Én meg csak néztem. Néztem a homokos aljú kávézó teraszán, hogy épít, szépít, alakít, s ezzel együtt hogyan épülget, alakulgat ő maga is. Kivételesen nem volt semmi dolgom. Nem kellett dolgoznom, mert szabadságon voltam. Nem kellett főznöm, mert a strandon ebédeltünk. Mivel nem főztem, nem kellett mosogatnom sem. Így elpakolnom sem volt szükséges. Nem kellett mosnom, mert nem láttam a szennyeskosárban gyűlő ruhahalmot, hiszen nem voltunk otthon. S mivel nem mostam, nem kellett vasalnom sem. Nem kellett felsöpörnöm a vacsora morzsamaradékait, majd felmosnom, s ezúttal a portörlés is várhatott, mert nem voltunk otthon, és nem tűnt föl, hogyan szálldosnak az apró porpihék, szemcsék a lakás egy-egy, nap által megvilágított pontjáról le, a bútorokra.
Mondhatjuk, minden tökéletes volt. A nap is nekünk állt az égen, mert nyáriasan meleget csinált, és ez egy vízpartra szervezett vakációhoz éppen ideális. Jó, hogy el tudtunk jönni erre az egy hétre. Jó, hogy szakítottunk időt erre, mert a lányomnak fontos, hogy az öt hét óvodai szünetből legalább egyet együtt töltsön a család. S nekem is fontos ez, egyre fontosabb.
Fontos, mert van, hogy hét közben csupán 1-1 órát látom tartósan reggel és este, közte rohanás az óvoda és a munkahely, vagy a munka egyéb helyszíne között. Közben lelkifurdalás, hogy jó-e ez így, nem vagyok-e túl keveset mellette, mert igaz, hogy mindig leszervezem a napját, mégis, az lenne jó, ha én is ott lennék benne értékelhető ideig. De nem mindig vagyok ott. Persze, tudom: van, aki három műszakban dolgozik, meg mellékállás, mert nincs férj és kevés a fizetés. A gyereket alig látja. Aztán van, aki csak simán nem kíváncsi annyira a saját gyerekére, így lepasszolja akkor is, ha ráér. És van gyermek, akit vernek otthon. Nyilván, mindennél van rosszabb. Az én gyerekemnek nem rossz, mégis, sokszor érzem azt: lehetne jobb. Lehetnék többet vele, mert azt érzem, hogy igényli.
Úgyhogy, most vele vagyok. Vele voltam a strandon homokvárépítés közben, nem böngésztem a kezemben a telefont, elvittem a medencékbe, azt néztem, hogy lubickol, élvezi a vizet, aztán vettem neki lángost (mert akkor nem érdekelt az egészséges étkezés) és fagyit is, mert azt körülbelül minden órában lehetne neki venni.
Most itt ülök, és nézem, hogyan tollasozik az apukájával a festők ecsetjére való kilátásban a kert végén. Jó csak úgy ülni és nézni, és egy picit elképzelni, milyen is lesz majd, ahogyan nő föl.
Még körülbelül másfél hétig tart ez az idillikus állapot. Hogy nézhetem, megfigyelhetem, nyugodtan meghallgathatom, nem kell folyamatosan siettetnem, fegyelmeznem, elhelyeznem.
Aztán kezdődik minden elölről: reggel időben kelés, „egyél, mert indulnunk kell!”, elindulás, mamánál vagy óvodában maradás, aztán együtt hazatérés, s ha kell, akkor újabb elválás, mert nekem még aznap valamit kell csinálni. Esetleg otthon van feladat. És ő majd megint megkérdezi olykor: „Már megint este jössz?”
Nem baj ez, az élet ilyen. Minden kiegyensúlyozatlanságával és időleges kiegyensúlyozottságával együtt. Elfogadom, elfogadjuk, csináljuk, sőt még szeretjük is így, mozgalmasan, de azért jól esik, ha néha egy kicsit ki lehet lépni, és nem kell tervezni, szervezni, teljesíteni, csak létezni és nézni.
Például azt, ahogyan elkészül egy apró, semmi különös kis homokvár.
Judit
Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!
