Semmi kis homokvár

Judit története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és azokról a kitüntetett pillanatokról szól, amikor lehet csak úgy szemlélni, csodálni a saját gyerekünket, csak úgy élvezni az együttlétet kötelezettségek, időnyomás nélkül, kiszállva a napi darálóból. És a felismerésről, hogy a vége-hossza nincs ovis szünet nem csak stresszforrás lehet, hanem lehetőséget is adhat mindennek a csodának a megélésére.

 

A homokvár elkészült. Tetején kis, fehér virág, körülötte vékony, rövid náddarabok, beszúrva a magasodó homokfalba. A lányom elégedetten ült mögötte, még simogatta, igazította a friss építményt.

Én meg csak néztem. Néztem a homokos aljú kávézó teraszán, hogy épít, szépít, alakít, s ezzel együtt hogyan épülget, alakulgat ő maga is. Kivételesen nem volt semmi dolgom. Nem kellett dolgoznom, mert szabadságon voltam. Nem kellett főznöm, mert a strandon ebédeltünk. Mivel nem főztem, nem kellett mosogatnom sem. Így elpakolnom sem volt szükséges. Nem kellett mosnom, mert nem láttam a szennyeskosárban gyűlő ruhahalmot, hiszen nem voltunk otthon. S mivel nem mostam, nem kellett vasalnom sem. Nem kellett felsöpörnöm a vacsora morzsamaradékait, majd felmosnom, s ezúttal a portörlés is várhatott, mert nem voltunk otthon, és nem tűnt föl, hogyan szálldosnak az apró porpihék, szemcsék a lakás egy-egy, nap által megvilágított pontjáról le, a bútorokra.

Mondhatjuk, minden tökéletes volt. A nap is nekünk állt az égen, mert nyáriasan meleget csinált, és ez egy vízpartra szervezett vakációhoz éppen ideális. Jó, hogy el tudtunk jönni erre az egy hétre. Jó, hogy szakítottunk időt erre, mert a lányomnak fontos, hogy az öt hét óvodai szünetből legalább egyet együtt töltsön a család. S nekem is fontos ez, egyre fontosabb.

Fontos, mert van, hogy hét közben csupán 1-1 órát látom tartósan reggel és este, közte rohanás az óvoda és a munkahely, vagy a munka egyéb helyszíne között. Közben lelkifurdalás, hogy jó-e ez így, nem vagyok-e túl keveset mellette, mert igaz, hogy mindig leszervezem a napját, mégis, az lenne jó, ha én is ott lennék benne értékelhető ideig. De nem mindig vagyok ott. Persze, tudom: van, aki három műszakban dolgozik, meg mellékállás, mert nincs férj és kevés a fizetés. A gyereket alig látja. Aztán van, aki csak simán nem kíváncsi annyira a saját gyerekére, így lepasszolja akkor is, ha ráér. És van gyermek, akit vernek otthon. Nyilván, mindennél van rosszabb. Az én gyerekemnek nem rossz, mégis, sokszor érzem azt: lehetne jobb. Lehetnék többet vele, mert azt érzem, hogy igényli.

 

Úgyhogy, most vele vagyok. Vele voltam a strandon homokvárépítés közben, nem böngésztem a kezemben a telefont, elvittem a medencékbe, azt néztem, hogy lubickol, élvezi a vizet, aztán vettem neki lángost (mert akkor nem érdekelt az egészséges étkezés) és fagyit is, mert azt körülbelül minden  órában lehetne neki venni.

Most itt ülök, és nézem, hogyan tollasozik az apukájával a festők ecsetjére való kilátásban a kert végén. Jó csak úgy ülni és nézni, és egy picit elképzelni, milyen is lesz majd, ahogyan nő föl.
Még körülbelül másfél hétig tart ez az idillikus állapot. Hogy nézhetem, megfigyelhetem, nyugodtan meghallgathatom, nem kell folyamatosan siettetnem, fegyelmeznem, elhelyeznem.

Aztán kezdődik minden elölről: reggel időben kelés, „egyél, mert indulnunk kell!”, elindulás, mamánál vagy óvodában maradás, aztán együtt hazatérés, s ha kell, akkor újabb elválás, mert nekem még aznap valamit kell csinálni. Esetleg otthon van feladat. És ő majd megint megkérdezi olykor: „Már megint este jössz?”

Nem baj ez, az élet ilyen. Minden kiegyensúlyozatlanságával és időleges kiegyensúlyozottságával együtt. Elfogadom, elfogadjuk, csináljuk, sőt még szeretjük is így, mozgalmasan, de azért jól esik, ha néha egy kicsit ki lehet lépni, és nem kell tervezni, szervezni, teljesíteni, csak létezni és nézni.
Például azt, ahogyan elkészül egy apró, semmi különös kis homokvár.

Judit

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

Amikor anya nincs otthon, mert dolgozik

Z. Anna őszinte, önreflektív története arról, hogyan élte meg azt az időszakot, amikor a klasszikus társadalmi elvárással szembemenve a GYES-ről vezetői pozícióba tért vissza, és a férje tartotta otthon a frontot. Elmeséli, mik voltak a leghúzósabb helyzetek, és a legjobb bevált megoldások a helyzet lelki és praktikus kezelésére. Megosztja a tapasztalatait arról, hogy a környezetében, ki hogyan vette a kanyart, és milyen váratlan ajándékokat kapott a választott útján. Inspirálódjatok belőle!

 

A gyerekeinkkel otthon töltött éveim után az élet hozott nálunk átmenetileg egy újfajta felállást, miután családi támogatással elfogadtam egy számomra szakmailag motiváló megkeresést. „Gyeses anyukából” hirtelen én lettem a családunkban a munkája miatt legtöbbet távollevő szülő, a férjem pedig a rugalmas munkáját a gyerekek logisztikája köré igazító, mindenben támogató társam. Ennek az időszaknak a szubjektív felismeréseiből, egyszerre feltöltő és időnként kétségbeejtő tapasztalataiból próbáltam visszatekintve szemezgetni.

 

 

Tökéletességen innen, lehetetlenen túl

 

Szárnyakat adott annak a megtapasztalása, hogy ha valami számomra fontos, és ebben a férjem is támogat, a fejemben elsőre leküzdhetetlennek tűnő akadályok és félelmek is képesek lebomlani. Vagyis ha épp az a prioritás, igenis megoldható, hogy kisgyerekes anyaként én legyek többet távol otthonról, csökkentve a jelenlétemet a gyerekek körüli napi feladatokban, és az otthon töltött évek után is képes vagyok a kihívást jelentő munkámat megfelelő szinten elvégezni. Ez a tény önmagában óriási szabadságérzetet, önbizalmat, erőt adott, amire rátettek még egy lapáttal a munkámban szerzett napi sikerélmények, szakmai és emberi visszajelzések. Éppen ezekre a tapasztalásokra voltam már nagyon kiéhezve az otthon töltött évek alatt.

 

Megtapasztaltam ugyanakkor a saját bőrömön, mit jelent az, amit nyilván elméletben addig is tudtam, hogy az időm és az energiáim is korlátozottak. Azaz ha a munkámba több időt és energiát fektetek, kevesebb jut a családomra, de legalábbis sokkal több sakkozásba és erőfeszítésbe kerül, hogy mindenkire és mindenre jusson annyi belőlem, amennyit igényelnénk. Mivel nálunk a munkába állásom után a férjem kevesebbet dolgozott, az ő idejéből, energiáiból többet töltődhettek a gyerekek, bennük így kevésbé, bennem viszont folyamatosan volt minden téren némi hiányérzet.

 

Mind a munkában, mind otthon folyamatosan mérlegelnünk, priorizálnunk kellett, sokszor hoztunk a hétköznapokban olyan döntéseket, amikkel teljes mértékben nem lehettünk elégedettek, mondtunk nemet olyan dolgokra, amikre szívünk szerint igent szerettünk volna, de egyszerűen nem fért bele minden az életünkbe.

 

És akkor még nem beszéltünk azokról az életterületekről, amik prioritásban lecsúsztak a dobogóról, és így itt még a tökéletességre való törekvés minimális látszatát sem sikerült fenntartanunk. (Nálunk ide tartozott különösképp a háztartás.)

 

Időbe tellett elfogadnom azt is, hogy nem jó stratégia, ha mindenhol a száz százalékra törekszem, mert minél többet próbálok kipréselni magamból, annál nagyobb árat kell érte fizessek. Konkrétan ez azt jelentette, hogy ha nem hagytam időt magamra, a pihenésre, töltekezésre is az intenzív munka és a családi élet közt, előbb-utóbb szó szerint vagy lebetegedtem, vagy legalábbis a kimerültségtől a hétvégére erőteljesen lecsökkentek a kapacitásaim. Muszáj volt tudatosan lassítani, minden téren feladatokat csökkenteni, ambíciókból lejjebb adni. Vagyis rájöttem, hogy minden lehetséges, de csak úgy, ha elfogadjuk a tökéletlenséget.

 

 

Minél kevesebb, annál jobban értékelem

 

A vázolt időszűke következtében a napom szinte minden tevékenysége, ami fontos volt nekem annyira, hogy a figyelmemet és az energiáimat ráfordítsam, roppant értékessé és így korlátok közé szorítva feltöltővé is vált számomra. Sosem éltem meg még ekkora ajándéknak azt a napi pár órát és a hétvégéket, amiket a gyerekekkel tölthettem, különleges kiváltságnak, ha sikerült odaérnem értük az oviba-bölcsibe, vagy ha én altathattam őket este. Ugyanígy értékeltem a csendes, elmélyült munkát az irodámban, ami már annyira hiányzott, a felnőtt beszélgetéseket a kollégáimmal, az inspiráló szakmai programokat, együtt gondolkozást. Még az ingázással töltött idő is különleges perceket jelentett, amikor a magam kedvére olvasgathattam, tervezhettem vagy egyszerűen csak bámészkodhattam.

 

Szervezést és lemondásokat igényelt, és ezért szinte ünnepé vált a férjemmel rendszeresített kettesben töltött időnk és a barátos kimenők. Élveztem a csendes magányos tevékenységeimet is, még olyankor is, ha csak ruhateregetésről, főzésről vagy otthoni pakolászásról volt szó.

 

Megtapasztaltam, hogy a munkával töltött idő és az elvégzett munka minősége gyakran nem korrelálnak. Azt hiszem, még életemben nem dolgoztam annyira fókuszáltan, és nem gazdálkodtam ennyire hatékonyan a napom értékes óráival, perceivel a munkahelyemen, mint amikor a gyerekekhez akartam este hazasietni. És ez fordítva is igaz lehet: egyáltalán nem biztos, hogy a túlórák számában mérhető le a munkaerő kiválósága és elkötelezettsége.

 

 

Megfelelni, de most kinek?

 

Ahogyan a kisbabás időszakban, ugyanúgy a munkába visszatérve, gyerekeket bölcsődébe-óvodába beszoktatva is rengeteg okosabbnál okosabb véleményt, tapasztalatmegosztást, kéretlen tanácsot, érzelmi reagálást kapnak az anyák arra vonatkozóan, hogy miért (nem) kellett volna mindent másként csinálni. Én sem úsztam meg a részvétteli sóhajtozásokat („hú, szegények, akkor még naaagyon kicsik!”; „dehát ha nem volt más választásod, és vissza kellett menned dolgozni..”), értetlenkedést („ezt nem is fogom fel, fizikailag hogy lehetséges”) és irigykedést („ja, az más, az én férjem három év alatt össz kétszer hozta el a gyerekeket az óvodából”). Sőt, női vezetőként számos olyan megjegyzés is szíven ütött, amit egy férfi sosem kapna meg. („Akkor ezek szerint a karriert választottad.”) Rájöttem, hogy még a saját magunkkal szemben állított elvárásoknak is nagyon nehéz szülőként megfelelnünk, nemhogy még a környezetünk (rokonság, kollégák, ismerősök, óvónők, szomszédok, boltos néni..) felől érkező nyomásnak is kitegyük magunkat. Valahogy olyan könnyeden kellene ilyenkor reagálni, ahogyan Palya Bea énekli a Megmondókban: „Én erre csak nevetek, megvonom a vállam, és azt mondom szelíden, hogy csináld utánam.”

 

Másrészről persze dolgozó anyaként egyáltalán nem mindegy, hogy milyen képet alakítunk ki magunkról a munkahelyünkön, mennyire tekintenek minket a korlátozott elérhetőségünk mellett is megbízható, kompetens munkaerőnek. A saját tapasztalatom az, hogy először nekem kellett bizonyítanom, eloszlatni a kétségeket azzal kapcsolatban, hogy akkor is igényesen végzem a munkám és lehet rám számítani, ha azon vagyok, hogy az estéimet ne töltsem bent a munkahelyemen. Amikor ez a bizalom minden irányban kialakult, onnantól kezdve én is kérhettem a többiek együttműködését: sikerült a munkatársaimmal közösen kialakítanunk egy olyan rendszert, ami alapvetően tiszteletben tartotta a magánéletünk határait is. Fontos tanulság volt az is, hogy ezeket a határokat helyettem senki más nem fogja meghúzni, senki nem fog hazaküldeni a munkából a gyerekeimre való tekintettel. Viszont mikor sikerült elengedni a feltételezett külső elvárásokat, kiderült, hogy egyáltalán nem dől össze a világ, ha a saját igényeimmel is igyekszem összhangba hozni a feladatok elvégzésének ütemezését.

 

 

A tökéletlenség szerethető

 

Tökéletlen vagy épp abszurd helyzetekből bőségesen jutott nekünk ebben az időszakban. Ilyenkor nagyjából két lehetőség közül választhattunk: vagy kellemetlenül érezhettük és felhúzhattuk magunkat, elkezdve egymás hibáztatását, vagy egy lépés távolságból néztünk rá magunkra, és szívből nevethettünk a kínunkon és a helyzetek komikumán.

 

Ilyen volt például, amikor kijött elém a férjem a munkahelyemre a gyerekekkel, és kitört belőlem a nevetés, mikor megláttam a kisfiamat a mintás fürdőnadrágjában, a lányom meg egy bő éve kinőtt, derekáig érő kis ruhácskájában, amit fogalmam sincs, hogyan sikerült még rá rángatnia. Állítólag csak ezeket találta a szekrényükben. Hasonlóan emlékezetes volt, mikor az ovis fotózás képeit láttuk meg, ahol minden gyerek élére vasalt ingben, csokornyakkendővel, illetve fodros ruhában, gyönyörűen megalkotott frizurákkal pózolt, leszámítva a mi fiunkat, a kitérdelt, pecsétes játszónadrágjában. (Ezek a logisztikai részletek, mint az aktuális ovis fotózás, már nem mentek át nálunk a szűrőn, de legalább őszintére sikerültek a képek..)

 

Aztán olyan is volt, amikor szerda magasságában már sem tiszta tányér, sem energia nem volt bennünk a mosogatáshoz, így stílusosan előkerült az addig sosem használt aranyozott szélű esküvői porcelánkészlet a szekrény mélyéről a vajas kenyeres vacsorához. De volt improvizált, gyertyával díszített fél almánk is születésnapi köszöntésképp, amikor épp nemhogy emeletes torta sütésére, de még bevásárlásra sem jutott az időnkből. Voltak, vannak és lesznek is ilyen helyzetek, és milyen jó, hogy évek múlva is lesz min mosolyognunk.

 

 

 „Szerepcserében”

 

A sűrű mindennapi ritmusban folyamatos kihívást jelentett, hogy a férjemmel a kapcsolatunk is dobogós helyen maradhasson a prioritások körében, és a napi, gyerekek körüli logisztikai interakciókból kilépve, más kontextusban is „találkozzunk” időnként egymással. Hosszabb távon mégis meglepő, hogy ez a szűk két évnyi tapasztalat nem várt módon milyen sokat épített a kettőnk kapcsolatán, és azon, ahogy a kisgyermekes mindennapokat kezeljük.

 

Számomra az, hogy a férjem támogatott a kezdetektől abban, hogy elvállaljam az elsőre mély víznek tűnő munkát, és ahogyan ehhez aztán napi szinten a hátteret biztosította, felért egy szerelmi vallomással. Nagyjából azt jelentette és jelenti ma is nekem: tisztellek, értékesnek tartom a munkádat, és ne aggódj, együtt bármit meg tudunk oldani. Mai napig óriási hála és csodálat tölt el, ha erre az időszakra gondolok. A csodálat arra vonatkozik, hogy ebben az új felállásban én is új képességeit, oldalát ismertem meg a férjemnek, ami a maga tökéletlenségeivel együtt is még vonzóbbá tette őt a szememben.

 

Azóta újra én vagyok itthon gyesen, de az én magatartásomon is formált ez az időszak. Például kevésbé érzem helyét a mártírkodásnak a gyerekek körüli és a háztartási terhek miatt, mert tudom, hogy pontosan tisztában van vele a párom is, milyen az, amikor egyedül kell reggel mindenkit összekészíteni, időben mindenhova beérni, vagy éppen egyszerre gondoskodni a gyerekek napközbeni szórakoztatásáról, a bevásárlásról, vacsoráról, fektetésről. Plusz igyekszem leszokni arról is, hogy munka után már a küszöb átlépésekor a férjemre tuszkoljam valamelyik akut feladatot, vagy épp egy (vagy több) gyereket, ugyanis voltam már a másik bőrében. Megéltem egypárszor, milyen érzés az, amikor a napi feladatoktól zsongó fejjel, fáradtan és éhesen átlépem az otthonunk küszöbét, ahol a kis hangos, imádni való energiavámpírok várnak. Tudom, mennyit jelentett, ha ilyenkor még kaptam egy csepp időt, amíg leülhettem, szusszanhattam egyet, mielőtt „átvettem a stafétabotot”. És igen, most már azt is tudom, hogy ha az ember átenged egy feladatot a másiknak, legjobb, ha a „hogyan” kérdésében szabad kezet ad – még ha mint láttuk, öltöztetés esetén esetleg kinőtt ruha és fürdőnadrág lesz is a „végeredmény” –,  mert a mikromenedzsment rengeteg energiát szív el és ráadásul mindkét felet frusztrálja.

 

Bízom benne, hogy nem csak minket, de a gyerekeinket is gazdagította a nézőpontváltás, és hogy nekik a világ legtermészetesebb dolga, bármelyik szülőjük is tölt velük több időt, vagy van többet távol a munkában. Meglepő és nekem néha szívszorító is volt megtapasztalni, milyen könnyeden és rugalmasan reagálnak a gyerekek a változásokra, és mennyire valós tükröt tartanak elénk. Miután az apjukkal a korábbinál lényegesen több és intenzívebb időt töltöttek együtt, az ő kapcsolatuk, kötődésük elmélyült, megerősödött, ami évekkel később is tapintható. A magam részéről pedig úgy éreztem, nekem ismét valamivel több időt és energiát kellett rájuk fordítanom ahhoz, hogy újra azt lássam a tükörben, amit szívemből szeretnék.

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

Elég jó

Sok éve hallottam egy pszichológustól azt a bölcs mondatot, hogy “az önértékünket belül tartjuk”. Kata története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék sorozatban a sokunknak annyira ismerős tökéletességre törekvés elengedéséről szól. Arról, hogy legalább mi magunk fogadjuk el és értékeljük önmagunkat valamennyi szerepünkben. Mert ha ez megvan, egyszerre minden könnyedebbé és örömtelibbé válik függetlenül attól, hogy a környezetünk támogató-e, vagy sem.

 

Az anyukáknak annyi szerepnek kell megfelelniük, hogy szinte lehetetlen feladat, magam is küzdök vele. Az a tapasztalatom, hogy minden a fejben dől el. Ha sikerül megváltoztatni a gondolkodásunkat és lebontani a megfelelési kényszerünket, akkor jó úton haladunk.

 

Az évtizedek során súlyos megfelelési kényszer rakódott rám és képtelen vagyok megfelelni ezeknek a belső elvárásoknak, különféle szerepeknek, így folyamatosan rosszul érzem magam.

 

Egyszer vendégeket vártam, de a lakás romokban állt. Az anyósomtól reméltem segítséget, talán együtt a vendégek érkezéséig fel tudunk készülni. A férjem azonban elutasította az anyósom felajánlását azzal, hogy Kata majd megoldja. Bőgtem egy sort, mert úgy éreztem, hogy képtelen vagyok rá, majd szépen elkezdtem takarítani és rendet rakni. Ugyan szeretek főzni, de arra már nem jutott időm, mirelit desszertet szedtem elő, és kompótot nyitottam ki a gyerekeknek.

 

Fantasztikus érzés volt megtapasztalni, hogy pontosan elég volt az, amit nyújtottam. Egyszerűen értelmetlen és fölösleges lett volna a tökéletességre való törekvés. Azzal, hogy az anyósom jött volna nekem segíteni, rám rakódott volna egy nagy adag feszültség, még nagyobb hajtás és túllihegett megfelelés, hogy minden tökéletes legyen, mire a vendégek megérkeznek. Így büszke voltam rá, hogy egyedül megcsináltam, megoldottam a problémát és egy kellemes este volt a jutalmam.

 

Múlt héten egy retorika klubban tartottam beszédet, amely nagyon erős hatással volt rám. Életem első beszéde volt a klubban, rettentően izgultam és bele is sültem, de összeszedtem magam és befejeztem, lekerekítettem a történetet.

 

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ott „elbuktam”, mert végre alkalmam volt megtapasztalni, hogy ebben a szerepben is értelmetlen a tökéletességre való törekvés. Óriási tapsot, felém áradó szeretetet és biztatást kaptam aznap. Az előadásom a maga tökéletlenségével sokakat megérintet és mélyen meghatott. Büszke voltam magamra. A legnagyobb ajándék az az érzés volt, hogy épp elég volt ez a nyilvános szereplésem. A vállalkozónői szerepemben többször megjelenek a médiában, hasznos dolog a fejemben elrendezni, hogy csak elég jó legyek, ne tökéletes, és ugyanúgy elég jó anya legyek, ne tökéletes, és elég jó feleség, nő, barát, oktató …

Zentai Kata

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Tetszett Kata története? Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

Hogyan tettem szert heti két szabad délelőttre?

én-időMaya története a Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról a legtöbb kisgyerekes anya számára ismerős folyamatról ír, ami a saját igények felismerésén és bevállalásán keresztül – sokszor a környezet aktív ellenállása közepette – elvezet ahhoz a belső engedélyhez, hogy az anyának is jár én-idő. Meleg szívvel ajánlom mindazoknak, akik anyaként még csak vágyakoznak én-időre, és a kisgyerekes nők összes családtagjának, hogy könnyebben tudják támogatni ezt a jogos igényt.

 

Felkészülünk a szolgálatra, de nem készülünk a változáskezelésre

Lányunk, Emma születése részben nagyon felkészülten, részben nagyon felkészületlenül ért utol engem… Viszonylag sokat tudtam előre a szülésről, és más dolgokról, amiket fontosnak hittem, például az igény szerinti szoptatásról, a kötődő nevelésről, a hordozásról, a mosható pelenkákról és még sorolhatnám… Ugyanakkor nagyon keveset arról, milyen is az élet a gyakorlatban egy újszülöttel, vagy egy totyogóval.

Főképp arra nem voltam felkészülve, hogy ez a feladat és felelősség tényleg napi 24 órában tart, a hét minden napján. Nem szűnik meg teljesen még akkor sem, ha épp sikerült „lepasszolni” a gyereket néhány órára… Azzal sem voltam tisztában, milyen sokat leszek majd itthon egyedül a babával, hogy az életem teljesen más ritmusban zötyög majd tovább, mint a legtöbb barátomé és néha a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokat is nehézségbe ütközik majd elintézni, vagy legalábbis nem akkor és nem úgy, ahogy én szeretném (tusolás, hajmosás, bevásárlás a boltban,stb…)

 

Becsavarodás vagy öngondoskodás?

De ami legjobban „kiverte nálam a biztosítékot” az az volt, hogy egy idő után úgy éreztem, többé már nem én irányítom az életemet, nem vagyok a magam ura. Életünk egyre inkább az újonnan érkezett kis lény igényeihez igazodott. Bár egyre fáradtabb lettem, feszültebb és ingerültebb, mégis jó sok időbe beletelt, mire változtattam a helyzeten.

A változást leginkább az késleltette, hogy nehéz volt felismerni és tudatosítani a saját igényeimet, szükségleteimet. Általában csak akkor esett le a tantusz, amikor már „betelt a pohár”, amikor késő volt. Amikor már tajtékzottam a dühtől és körülbelül fél nap kellett ahhoz, hogy legalább nagyjából megnyugodjak.

 

Nem kell “kibírni”, lehet megelőzni!

Ezen egyébként azóta sem sikerült változtatnom. Most is csak akkor veszem észre, hogy baj van (kimerültem, lemerültem), amikor már nagy baj van. Nem tudom miért, de nálam ez úgy működik, hogy a frusztráció csak gyűlik és gyűlik, és nem tűnik fel a folyamatból szinte semmi, csak a legvégén.

Ezért azt találtam ki, hogy folyamatosan szinten kell tartanom a jó állapotomat, így elkerülhetőek lesznek a nagy kitörések. Rájöttem, hogy ehhez pedig mindenképp szabadidőre van szükségem, ami alatt feltöltődhetek. Mégpedig rendszeresen és előre kiszámítható módon.

 

Zavartalanul a saját otthonomban

Az egyik nagyi és az unokahúgom már korábban is besegítettek hetente egyszer-kétszer, de teljesen kiszámíthatatlanul. Bármikor előfordulhatott és elő is fordult, hogy akár az utolsó percben is lemondták, mert valami más fontos elintéznivalójuk akadt. Rendszertelenségük miatt ezekre az alkalmakra nem tudtam biztosan számítani, se programot szervezni.

Továbbá rájöttem, hogy azért sem tudok igazán jól kikapcsolni ilyenkor, mert mindig Emma és az aktuális felvigyázó maradtak otthon, nekem pedig el kellett mennem valahová. Pedig legbelül arra vágytam, hogy végre én maradhassak otthon egyedül. Talán furán hangzik, de azt vettem észre, hogy számomra a legtökéletesebb pihenés és kikapcsolódás az, ha végre zavartalanul egyedül otthon lehetek. Bőven elég, ha egy könyvet olvashatok, válaszolhatok a leveleimre, böngészhetek az interneten. De még az is feltöltően hat, ha takarítok, vagy mosogatok, de azt végre egyedül, nyugodtan, a saját tempómban és terveim szerint tehetem. És nem zavar meg közben senki.

 

 

A kulcs a rendszeres és kiszámítható én-idő

Így végül az esetek egy részében inkább elkezdtem én vinni a nagyihoz a babát és nem a mama jön mindig hozzánk. Továbbá a rendszeresség és kiszámíthatóság kedvéért 18 hónaposan heti két délelőtt családi napközibe kezdett járni Emma, hogy végre előre tervezhető szabadidőhöz jussak.

Nem véletlen, hogy fontosnak tartottam leírni az életkorát.

 

Akkor most sz@ranya vagyok?

Ezt a lépést elég nehéz volt megtenni. Nagyon féltem idegenekre bízni a gyerekünket. Jó sokáig húztam is az időt a „tökéletes” hely megtalálásával. Annyira elvesztem a részletekben, hogy végül fel is kellett adnom a lakhelyünktől elérhető távolságban lévő valamennyi intézmény megvizsgálásának tervét. Amikor megint azt éreztem, hogy nem bírom tovább, inkább gyorsan kiválasztottam egy elég közel lévő és számunkra megfizethető helyet, ami elsőre úgy tűnt, messze van a tökéletestől, de azért még elfogadható. Idővel szerencsére Emma is és én is nagyon megszerettük a napközit, ma már nagyon megbízom a gondozókban.

Amellett, hogy nehéz volt másokra bízni a lányunkat egy jókora adag lelkiismeret furdalással és önváddal is meg kellett küzdenem. És persze féltem, hogy mit szólnak majd mások, a család, a barátok, az ismerősök.

Azt gondolják majd, hogy akkor én most szar anya vagyok? És lusta? Nem ciki, hogy bár főállásban itthon vagyok, mégis lepasszolom a gyereket heti kétszer és ez még pénzbe is kerül?

 

Amit az anya feltöltődése ad a családnak

De aztán gyorsan túltettem magam ezeken a kételyeken. Mert hamar megéreztem, hogy a terv működik! Tényleg sokkal kiszámíthatóbbá vált minden azáltal, hogy egy intézménybe kezdett járni Emma, ami a megbeszélt időpontban mindig tárt karokkal várta őt. Én pedig végre tényleg előre tervezhettem, szervezhettem. Itthon lehettem egyedül, nyugodtan találkozhattam a barátaimmal, elmehettem jógára, vagy elintézhettem valamit, amit a gyerekkel nehezen tudtam volna.

És azáltal, hogy végre időt (és teret!) nyertem saját magam számára, tényleg nyugodtabb és türelmesebb lettem és jóval ritkábban jutok el addig a bizonyos robbanáspontig.  Ezért mindenképp úgy érzem, jó döntést hoztam, amivel az egész család egyértelműen nyer. Van, aki időt, van, aki pedig egy jobb kedvű anyát, társat.

Nyakó Maya

 

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

Kilenc felismerés a változásról

Rita írása az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett és egy visszatekintés az anyává válásának első öt évére. Arra, hogy a kezelhetetlen mennyiségű változás túlélésére, mi több, humorral kezelésére milyen saját megoldásokat növesztett ki az évek során. Változáskezelés kisokos kisgyerekes nőknek! 🙂

Öt éve az életemben egyetlen állandó dolog van: a változás

Ezalatt az öt év alatt két gyerekem született, három országban éltünk, négy lakásban laktunk, ötször költözködtünk.

Ezalatt az öt év alatt alapvetően változott meg az értékrendem. Azelőtt sokszor gyorsan ítélkező, külső kontrollos (vagyis mások elismerésére áhítozó), szorongó, alacsony önértékelésű, alapvetően pesszimista, a bizonytalanságot rosszul tűrő nőszemély voltam. Az elmúlt öt év azonban megtanított, hogy felismerjem az alapszabályokat, amik kicsit könnyebbé, vidámabbá teszik a mindennapjaimat.

 

Kilenc felismerés a változásról

  1. Minden döntést az akkor elérhető legtöbb információból tudom csak meghozni; nincs értelme előre sokat szorongani vagy visszanézve bánkódni, hogy “ha tudtam volna”. Például ha tudtam volna, hogy minden kertkapcsolatos amsterdami lakásba beköltöznek az egerek, nyilván nem költöztünk volna ilyenbe. De nem tudtam…Másodszorra már emeleti lakást kerestünk.

 

  1. Minden élethelyzetnek, döntésnek vannak jó és rossz oldalai; sehol sincs kolbászból a kerítés. Hollandiában például kreatívabb játszóterek vannak, mint Budapesten, viszont itthon biztos lehetsz benne, hogy nem fognak szülőtársaid rágyújtani a homokozó kellős közepén.

 

  1. “Mások élete” pont olyan, amilyen magából a kifejezésből is következik: más. Ennélfogva sem én nem ítélhetem meg (el) az ő döntésüket, sem ők nem tudják tökéletesen értékelni az enyéimet… a második gyerek születésekor már bíztam a saját módszereimben, megérzéseimben, nem bizonytalanított el, ha megtudtam, hogy mások mivel és mikor kezdik a hozzáetetést, hogyan altatnak, meddig pelenkáznak, stb.

 

  1. “Ez is elmúlik egyszer” – minden gyereknevelési nehézség (ha nem komoly betegségről van szó), egyszer elmúlik. Vége lesz a fogzásnak, a nemalvásnak, a dackorszaknak… Volt olyan, hogy ezt a mondatot mantrázva őriztem meg az ép eszem, amikor mondjuk azon a héten a drága gyermek minden étkezésnél földhöz vágta a tányérját.

 

  1. “Egy lépés hátra” – a 4.-es ponthoz hasonló szemlélet szerint igyekszem felülemelkedni a mindennapi gondokon, és elgondolni, hol is tartunk, merre tartunk, mik az apró mérföldkövek és a nagyobb célok. Ezek fényében egy masszív dackorszakos kiborulás, amelynek során életem értelme elindulás előtt (helyett) egyesével rántja le magáról a röpke félóra alatt rákönyörgött ruhadarabjait, igazán nem tűnik említésre méltónak. Na jó, elismerem, kiborító; de már nem esem kétségbe hogy “úristen, ezentúlmindigígylesz”.

 

  1. Felismertem és elfogadtam, hogy az anyaság nem minden területén vagyok egyforma. Például nagyon jó kreatív foglalkozásokat, együttfőzéseket tudok rendezni a gyerekeimmel; hagyom, hogy kipróbálják az erejüket, bátorságukat pl fára mászásban, vagy más “veszélyesebb” dolgokban; egy sor döntést és önállóságot biztosítok nekik; valamint nem helikopterkedem felettük, ha egyedül akarnak játszani. Azonban borzasztó hiányosságaim vannak a dackorszak hisztijeinek kezelésében, és elképesztően irritálnak az irracionális (előbb említett felöltözés-levetkőzés-felöltözés jelenet), vagy kényszeres elképzelések (pl orrtörlésnél csak ő veheti ki a zsepit, amit én csak balkézzel vehetek át). Ilyenkor igyekszem minél hamarabb lerendezni az eseményeket, nem elsüllyedni a tehetetlen frusztráció tengerében, majd emlékeztetni magam a fent említett 4.-es majd 5-ös pontokra…

 

  1. “De legalább…” A sok kaland során azért rossz tapasztalatokból is bőven kijutott, ám igyekszem meglátni a hasznukat. Például a katasztrofális angliai bölcsődei tapasztalataink után később már tudtam, mit keressek, hogyan lássam meg a felszín alatt a lényeget a gyerekközösségek kiválasztásánál.

 

  1. “Az élet egy kirakós”. A kedvenc elméletem, egyszer le is fogom védetni. Az öt év alatt többször voltam olyan helyzetben, hogy mindent újra kellett terveznem: új gyerekközösséget keresni, új lakást keresni, akár új állást találni. És minden alkalommal bebizonyosodott, hogy a hiányzó részek egyszer csak kitöltődnek; helyükre kerülnek a részek, értelmes egésszé, amiben mindenki megtalálja a maga helyét és örömét. Ez minden alkalommal sikerült, annyira, hogy legutóbb már hinni is tudtam benne, hogy így lesz. Kevésbé is szorongtam a változástól, és így céltudatosan kerestem a kirakós hiányzó darabjait. Ennek egy lépése volt, hogy az Anyacsavar “Vissza a munkába” csoport során két hónappal korábban találtam meg az ideális munkahelyet, mint ahogyan terveztem.

 

  1. És a kedvenc új felfedezésem: értékelni az utólag meglátott őrületes összefüggéseket. Például 2009 nyarán Angliában éltem, első gyermekemmel voltam hathónapos terhes, amikor előadtam az amszterdami Vrije Universiteit által szervezett konferencián. Az egyetem környékén nem nagyon álltak házak, a bejárattól el lehetett látni az egyetemi kórházig, ami kb. két villamosmegállóval arrébb állt, és eléggé semmitmondónak tűnt – akkor. Amit viszont senki sem sejthetett: három évvel később abban az épületben született meg a második gyermekem.

 

Disclaimer: fenti írás kizárólag az én életemre vonatkozik, és csak tájékoztató jellegű – nem kinyilatkoztatás, nem bölcsesség. Olvasnivaló.

Nádas Rita

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!