Amikor káosz uralkodik kívül-belül, avagy egy dühös nő másfél éve

Noémi története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, milyen a élmény anyaként, amikor hiába érzed, hogy baj van, a környezeted hülyének néz és nem segít. Amikor kiderül, hogy beteg a gyereked és teljesen tehetetlen vagy, miközben erősnek kellene lenned. Amikor összeomlasz, és a környezeted és a saját bűntudatod versenyben ostoroz emiatt. Ahogyan rátalálsz a megfelelő segítőkre, és ahogyan visszatalálsz a saját belső erőforrásaidhoz. Ahogyan megtanulsz elég jó anya lenni. A gyerekeid és önmagad számára is.

Az erőm végén

 

Kristálytisztán emlékszem a napra, amikor lemondtam magamról. Amikor úgy éreztem, hogy nincs tovább, nem bírok megküzdeni a feladataimmal, egyszerűen nem vagyok hozzá elég. Pedig akkor még nem tudtam, hogy amit minden porcikámból és a zsigereimben érzek, az nem csak egy kósza gondolat, hanem sajnos tény lesz… Tudtam, hogy valami nincs rendben, de senki nem hitt nekem. Hisztis, depressziós anyuka, ezt gondolták, majd mondták rólam.

Manapság nem divat problémákról, gondokról beszélni, sebezhetőnek lenni, hiszen legyél tökéletes, bátor és felelj meg a kor kihívásainak.

 

 

Minden rendben van… Minden rendben van?

 

Van egy könyv, mely szerint: ha 40 körül jársz, van egy kamasz gyermeked (nekem 2!), meg a munkád éppen nem foglalja le minden pillanatát a napodnak, esetleg újszülött gyermeked van, valószínűleg nem a boldogság, hanem valami egészen más tölti ki az életed!

Persze így, hogy a fentiekből rám négyből négy igaz, az esélytelenek nyugalmával szemlélhetném messziről a boldogságot. De szerencsére azért nem teljesen így van! J

Az élet megváltozik egy kisbaba érkezésével és nyilvánvalóan arra számítottam, hogy amit lehetett, át és megéltünk már a nagyokkal így nincs sok meglepetés és mennyire jó lesz nekünk, hiszen „egy boszorka 3 fiával” lesz igazán szép kerek az életünk.

A harmadik kisfiam világra jövetelekor, a halk kis sírást azonnal abbahagyta, ahogy meghallotta a hangom:

– Minden rendben van kicsim! – megsimogattam a csöpp kis arcát és már el is vitték tőlem.

Minden rendben van… ez nálam minden esetben mantraként működött. De a várandósság alatt elvesztettem a nagymamám, lett egy újabb pocsék szülésélményem, meg komplikációk majd hosszú lábadozás és hatalmas holtpontok, szóval belül igazi káosz uralkodott.

Csakhogy mindig átlendültem, elmúlt vagy túléltem mindent, az idő meg segített ebben.

 

 

Az anyai intuíció megmagyarázhatatlan ereje

 

Aztán hazatérve a kórházból rám telepedett valami sötét, nehéz és kimondhatatlan belső félelem. Az ott történtek mélyen nyomot hagytak bennem, néha fortyogtam a dühtől, amit hol szabadjára engedtem, hol elfojtottam. Viszont valahol meg erőt adott a sok megpróbáltatás, mert tudtam, hogy a családom és magam miatt sem eshetek szét.

„Arra kell koncentrálni, ami jó, felemel és nem arra, ami lehúz. Holnap majd ismét kisüt a nap!” Ezt kaptam útravalónak a szülői házból. Ez működik is, csakhogy belebetegedtem, és ez épp elég jelzés volt a testem részéről, hogy végre komolyan vegyem magam. A nagyobbaknál megtapasztaltam, mikor kell őrült módon rohanni a balesetire, és mikor elég egy gyógypuszi, na meg egy kis extra szeretgetés. A legkisebbnél ez, mintha kiveszett volna belőlem, csak tompaság és rettegés töltött ki, azt gondoltam, hogy még sok idő kell, hogy begyógyuljanak a szülés utáni fizikai és lelki sebeim, hogy újra egészségesek legyünk mindketten.

 

 

Lelki hullámvasúton

 

Hullámzóan éltem meg a hétköznapokat, néha csak a csoda és a hála érzése öntött el, néha meg hormonsokkos kisgyerekes sárkánynak láttam magam. A kialvatlanság és a kétségbeesés volt az egyik serpenyőben, a gyerekek mosolya és ölelése a másikban. Egyensúlyoztam a szerepeim között, de leginkább csak a „szaranya” érzés nőtt bennem. Nem voltam felhőtlenül boldog, nem posztolgattam napi 3 übercuki képet, és nem mosolyogtam megállás nélkül, mint a körülöttem rózsaszínködbe burkolózott tökéletes családok és szuperanyuk. Jelzem, sem közelről, sem messziről nem vagyok tökéletes, és fogalmam sincs, hogyan csinálja a többi sokgyerekes anyuka, hogy van mindig mindenre idejük, energiájuk. Én csak fáradtságot, fásultságot és fájdalmat éreztem a legtöbbször.

 

 

Értetlenül álltam a saját érzéseim előtt

 

Pedig a legnagyobb öröm egy gyermek… hát még 3! Tényleg hihetetlen boldogság, amikor reggel megpillantom, és este álomba simogatom őket! Ezért is álltam értetlenül a saját érzéseim előtt. Mindezek ellenére kiegyensúlyozott, nyugodt kis manónk lett, aki bearanyozta a minden napjainkat. Eleinte szépen fejlődött, kerekedett a pofija, viszont a kobakja nem annyira kerek babafej, hanem egy kis csúcsfejre emlékeztetett inkább. Ha ebbéli aggodalmamat kifejezésre jutattam, depressziós paramaminak néztek. Szépen lassan a gyerekorvos, és a családom idegeire mentem. Én pedig elkezdtem kételkedni magamban, az ösztöneimben. Elvesztettem a hitem és már majdnem beletörődtem, hogy csak túlgondolom, vagy képzelődöm, de végül az én megnyugtatásomra, kaptunk egy beutalót a kórházba. Aztán felgyorsultak az események, miután a gyermekneurológus hangja tompán koppant vissza a folyosó kövéről: – Ennek a gyereknek műteni kell a koponyáját.

 

 

Műteni kell a babát! Hibáztatás, önmarcangolás, csodavárás

 

Egy professzorhoz irányít minket, röntgent kér és a felét nem is hallom annak, amit mond, mert bőgök, és nem hiszem el, hogy ez velünk történik. Pedig tudtam, éreztem, hogy valami nincs rendben, mégis mikor ott a bizonyosság, az nem megnyugvást hoz, hanem még több kérdést, kétséget. Vizsgálatok, telefonálások, internetes böngészések, teljes összeomlás, bőgés, várakozás. Majd döbbent csend és értetlenkedés, okok keresése, hibáztatás, önmarcangolás, teljes elutasítás, vad önámítás, csodavárás… az érzelmi skála minden létező bugyrát bejárva. Kifelé összeszedettség látszik, mert hamar jött a felismerés, hogy amíg ez „csak egy gyanú”, addig úgysem tudunk tovább lépni. Eltelik két hét, mire megvan a diagnózis. Én „felkészülten” állok a prof előtt, mert mindent elolvastam, amit csak találtam, hiszen tudni akartam hogy mivel állunk szemben, viszont a férjemet sokkolják a tények. Fejlődési rendellenesség… véletlen vagy örökletes, de mindegy is, mert nincs rá válasz. Van helyette 3 hónapnyi várakozás, hogy megerősödjön a kicsink és utána műtéti beavatkozás, egy jobb életminőség reményében.

 

 

Csak semmi sírás!

 

A fentiekkel nehéz mit kezdeni, hogy meséljem el bárkinek is, ha segíteni nem tudnak, sajnálni meg ne sajnáljanak. Ez egy csapda, mert hirtelen bezárul a kör, hiszen csak kevesek értik azt, mi zajlik bennünk, velünk. Azt a tanácsot kapjuk, hogy maradjon minden úgy, mintha minden rendben lenne, osszuk be, hogy mikor ki lesz az erős támasz, aki tartja magát és a többieket, na meg semmi aggodalmaskodás, gyötrődés, és legfőképp semmi sírás.

Semmi sírás… Ez a legnehezebb, a várandósság alatt sem lehetett, most sem…

Meg kell tanulni elfogadni és a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, és persze örülni, hogy van megoldás erre a problémára. Magyarországon pár százan járnak hasonló cipőben.

 

 

Valódi segítség, sok bátorítás és mosoly

 

Szerencsére a család, a bajban összezárt és némi megnyugvást adott a várakozással teli időszakban, na és az a pár barát is, aki ismerte a helyzetet és ott volt egy jó szóra, ölelésre, figyelemelterelő beszélgetésre. Mire majdnem 7 hónaposan és 7 kilósan a műtétre került a sor, a bőrönd bepakolásnál vettem észre magamon, hogy átkapcsolt az agyam. Rutinszerűen csináltam mindent, amit időpocsékolásnak tartottam, ami viszont fontos, azt teljes beleéléssel. Így mikor a nagyoktól elköszöntünk, annyira erősen szorítottam őket magamhoz, hogy nem is vettem észre. Csak a „szeretempillanatokat” akartam átélni és megnyújtani.

 

 

A támogató sorsközösség ereje

 

A gyerekklinikán szembesültünk a ránk váró napokkal, kínokkal és a gyógyulás lépcsőfokaival. Sok segítséget, bátorítást és mosolyt kaptunk. Elnézve az osztályon lévő gyerekeket, az jutott eszembe, hogy mekkora hősök és tanítók ezek a csöppségek, épp csak megszülettek, máris micsoda akadályokat kell legyőzniük. A szülőtársak egyike szerencsére létrehozott egy csoportot, ahol egymást segítik, bátorítják az érintettek a fájdalom, a műtét, a létező terápiák, testi változások, hangulatingadozásokkal kapcsolatos felvetéseket. Szinte keresztülvezetik a betegségen a tagok egymást. Hihetetlenül jó, hogy van egy hely, ahol tudunk kérdezni, panaszkodni, örömöt-bánatot, sikerélményeket megosztani. Olvasva a többieket elfogadtam a dühömet, haragomat, a kétségbeesést, hogy biztosítékot kerestem a gyógyulásra, ami persze nincs. Tudtam, amíg ezt nem fogadom el, addig képtelenség elengedni, túllépni és jól lenni. Bebizonyosodott, hogy minden, amit eddig tanultam, nem volt hiábavaló, itt sorra jöttek az események, amiben hasznát vettem a tapasztalataimnak.

 

 

A düh elfogadásának útja

 

A beavatkozás után 1 hónappal, a picink leesett az ágyról, pedig mind ott voltunk és mégis megtörtént. A meggyőződés, hogy én tehetek róla, és hogy nem védelmeztem eléggé robbanásszerű érzelmi mélységbe taszított. Vulkánként tört ki belőlem az addig gondosan elfojtott sírás. Lefagytam a tehetetlenségtől.

4 hónapba telt mire mindent kivetettem magamból és már nem elfogadhatatlan érzelemként, gyengeségként éltem meg a dühömet. A sajgó fájdalom és a beleőrülés helyett, le kellett mennem a legmélyére, és ha kicsit bele is szakadtam, akkor is szembe kellett nézni azzal, ami igazán bánt, hogy megéljem, és végre feldolgozzam.

 

 

Elég jó anya lettem. Nekik és magamnak.

 

Kerestem és vágytam a pozitív élményekre, így minden örömforrást bevetettem, ami csak eszembe jutott. Találtam egy pályázatot is, beküldtem egy mesét, ami megjelent egy válogatás kötetben. Az írás felszabadít és rendezi a gondolataimat, így ez örök szerelem marad. 🙂

Mindeközben persze helyt kellett állni az életem minden területén, és küszködtem azért, hogy jó anya legyek, mindegyik gyermekemnek… vagy csak elég jó.

Elég nekik és magamnak.

Mindenféle neheztelés, elfojtás nélkül, hozzáférhető és elérhető legyek. Láttak már összetörve és így én is, jobban láthatom őket, mert megengedjük magunknak a valódi érzéseinket.

 

 

Ami segített túlélni

 

Hogy túléljem ezt az időszakot, kellett a család, a barátok, a segítő csoport, egy csodálatos Dévény tornász, a Klinika, és rengeteg remek ember.

Kellett egy erős érzelmi háttér, sok derű, pocsék napokon is a jó szó, megszámlálhatatlan bögre kávé, holtpontokon átlendítő kedves üzenet, elhinni, hogy hallgatni kell a megérzéseimre, tudni, hogy képes vagyok használni az eddig tanultakat. Vagy csak kiszakadni a megszokottból, valami furát csinálni, babakocsival a bringaúton járni, hatalmas szélbe beleállni, hinni és várni a csodát, és ha valami nem tetszik, hát kézbe kell venni a dolgokat, és változtatni kell.

Nem könnyű, nem is megy mindig, hiszen sokszor vagyok fáradt, hisztis, türelmetlen és egy csomó mindent elfelejtek. De csak ránézek a csodálatos gyerekeimre és a legkisebb buksijára, ahol a fültől fülig vágott sebhely, örökre emlékeztet arra, hogy mindig minden rendeződik valahogy… és ez így jó!

Noémi

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

Kilenc felismerés a változásról

Rita írása az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett és egy visszatekintés az anyává válásának első öt évére. Arra, hogy a kezelhetetlen mennyiségű változás túlélésére, mi több, humorral kezelésére milyen saját megoldásokat növesztett ki az évek során. Változáskezelés kisokos kisgyerekes nőknek! 🙂

Öt éve az életemben egyetlen állandó dolog van: a változás

Ezalatt az öt év alatt két gyerekem született, három országban éltünk, négy lakásban laktunk, ötször költözködtünk.

Ezalatt az öt év alatt alapvetően változott meg az értékrendem. Azelőtt sokszor gyorsan ítélkező, külső kontrollos (vagyis mások elismerésére áhítozó), szorongó, alacsony önértékelésű, alapvetően pesszimista, a bizonytalanságot rosszul tűrő nőszemély voltam. Az elmúlt öt év azonban megtanított, hogy felismerjem az alapszabályokat, amik kicsit könnyebbé, vidámabbá teszik a mindennapjaimat.

 

Kilenc felismerés a változásról

  1. Minden döntést az akkor elérhető legtöbb információból tudom csak meghozni; nincs értelme előre sokat szorongani vagy visszanézve bánkódni, hogy “ha tudtam volna”. Például ha tudtam volna, hogy minden kertkapcsolatos amsterdami lakásba beköltöznek az egerek, nyilván nem költöztünk volna ilyenbe. De nem tudtam…Másodszorra már emeleti lakást kerestünk.

 

  1. Minden élethelyzetnek, döntésnek vannak jó és rossz oldalai; sehol sincs kolbászból a kerítés. Hollandiában például kreatívabb játszóterek vannak, mint Budapesten, viszont itthon biztos lehetsz benne, hogy nem fognak szülőtársaid rágyújtani a homokozó kellős közepén.

 

  1. “Mások élete” pont olyan, amilyen magából a kifejezésből is következik: más. Ennélfogva sem én nem ítélhetem meg (el) az ő döntésüket, sem ők nem tudják tökéletesen értékelni az enyéimet… a második gyerek születésekor már bíztam a saját módszereimben, megérzéseimben, nem bizonytalanított el, ha megtudtam, hogy mások mivel és mikor kezdik a hozzáetetést, hogyan altatnak, meddig pelenkáznak, stb.

 

  1. “Ez is elmúlik egyszer” – minden gyereknevelési nehézség (ha nem komoly betegségről van szó), egyszer elmúlik. Vége lesz a fogzásnak, a nemalvásnak, a dackorszaknak… Volt olyan, hogy ezt a mondatot mantrázva őriztem meg az ép eszem, amikor mondjuk azon a héten a drága gyermek minden étkezésnél földhöz vágta a tányérját.

 

  1. “Egy lépés hátra” – a 4.-es ponthoz hasonló szemlélet szerint igyekszem felülemelkedni a mindennapi gondokon, és elgondolni, hol is tartunk, merre tartunk, mik az apró mérföldkövek és a nagyobb célok. Ezek fényében egy masszív dackorszakos kiborulás, amelynek során életem értelme elindulás előtt (helyett) egyesével rántja le magáról a röpke félóra alatt rákönyörgött ruhadarabjait, igazán nem tűnik említésre méltónak. Na jó, elismerem, kiborító; de már nem esem kétségbe hogy “úristen, ezentúlmindigígylesz”.

 

  1. Felismertem és elfogadtam, hogy az anyaság nem minden területén vagyok egyforma. Például nagyon jó kreatív foglalkozásokat, együttfőzéseket tudok rendezni a gyerekeimmel; hagyom, hogy kipróbálják az erejüket, bátorságukat pl fára mászásban, vagy más “veszélyesebb” dolgokban; egy sor döntést és önállóságot biztosítok nekik; valamint nem helikopterkedem felettük, ha egyedül akarnak játszani. Azonban borzasztó hiányosságaim vannak a dackorszak hisztijeinek kezelésében, és elképesztően irritálnak az irracionális (előbb említett felöltözés-levetkőzés-felöltözés jelenet), vagy kényszeres elképzelések (pl orrtörlésnél csak ő veheti ki a zsepit, amit én csak balkézzel vehetek át). Ilyenkor igyekszem minél hamarabb lerendezni az eseményeket, nem elsüllyedni a tehetetlen frusztráció tengerében, majd emlékeztetni magam a fent említett 4.-es majd 5-ös pontokra…

 

  1. “De legalább…” A sok kaland során azért rossz tapasztalatokból is bőven kijutott, ám igyekszem meglátni a hasznukat. Például a katasztrofális angliai bölcsődei tapasztalataink után később már tudtam, mit keressek, hogyan lássam meg a felszín alatt a lényeget a gyerekközösségek kiválasztásánál.

 

  1. “Az élet egy kirakós”. A kedvenc elméletem, egyszer le is fogom védetni. Az öt év alatt többször voltam olyan helyzetben, hogy mindent újra kellett terveznem: új gyerekközösséget keresni, új lakást keresni, akár új állást találni. És minden alkalommal bebizonyosodott, hogy a hiányzó részek egyszer csak kitöltődnek; helyükre kerülnek a részek, értelmes egésszé, amiben mindenki megtalálja a maga helyét és örömét. Ez minden alkalommal sikerült, annyira, hogy legutóbb már hinni is tudtam benne, hogy így lesz. Kevésbé is szorongtam a változástól, és így céltudatosan kerestem a kirakós hiányzó darabjait. Ennek egy lépése volt, hogy az Anyacsavar “Vissza a munkába” csoport során két hónappal korábban találtam meg az ideális munkahelyet, mint ahogyan terveztem.

 

  1. És a kedvenc új felfedezésem: értékelni az utólag meglátott őrületes összefüggéseket. Például 2009 nyarán Angliában éltem, első gyermekemmel voltam hathónapos terhes, amikor előadtam az amszterdami Vrije Universiteit által szervezett konferencián. Az egyetem környékén nem nagyon álltak házak, a bejárattól el lehetett látni az egyetemi kórházig, ami kb. két villamosmegállóval arrébb állt, és eléggé semmitmondónak tűnt – akkor. Amit viszont senki sem sejthetett: három évvel később abban az épületben született meg a második gyermekem.

 

Disclaimer: fenti írás kizárólag az én életemre vonatkozik, és csak tájékoztató jellegű – nem kinyilatkoztatás, nem bölcsesség. Olvasnivaló.

Nádas Rita

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

 

 

 

Pályára kerültem!

bolygo“Az első alkalomtól nagyon sokat kaptam a csoporttól. Nagy élmény volt megtapasztalni, hogy mások is hasonló (és persze mégis más) problémákkal és mumusokkal küzdenek, de még többet jelentett olyan társaságban lenni, ahol önzetlen, támogató környezetben lehet megosztani a kétségeket és a sikereket egyaránt.

Az első üléstől kezdve villámgyorsan elkezdtek helyre kerülni a már hosszú ideje emésztett dolgok, úgy érzem, pályára kerültem. Igazából a kihagyott két alkalom ellenére is megkaptam azt a csoporttól, amiért mentem: A már említett pályára állítást, azt, hogy sikerült kipillantani és ki is lépni a magam körül pörgő gondolatspirálból, és végre előre nézni. Disszonáns módon még az utolsó (kihagyott) alkalom is sokat segített: Rádöbbentett, hogy a rossz zsigeri működések nem múltak/múlnak el maguktól, és szuper a megtapasztalt hurrá optimizmus, de nem kellene azzal eltolni a kecsegtető jövőképet, hogy egy csomó rossz sémát hagyok még tombolni magamban 🙂

A kezdeti lendületet követően nehézségekkel szembesültem (betegségek, feszültségek). Mindez felemésztette azt a lendületet, amit az új inspirációk eredményeztek és azt a minimális megnyerhető időt, amit magamra és a változásokra fordíthatok. Így most egy elhúzódó hullámvölgyben tapasztalom meg azt, hogy az nem segít, ha türelmetlen vagyok… 🙂 A fiúk meg fognak gyógyulni, a szülési szabim első napja el fog érkezni, és közben lépésenként felépítem, amit kitaláltam. És persze, ha szingli lennék, akkor a nagy része kész lenne a jövő hónap végére, de így is kész lesz a jövő év végére. Végül is nem rohanunk 🙂

Kardos Zsuzsanna a Változáskezelés csoportról

Kezdeményeztem a változást és élvezem

nezopont-valtas“Amit célul tűztem ki magamnak hirtelen mind a nyakamba zuhant, nem épp az elképzelt sorrendben. De nagy segítségemre volt, amit az Anyacsavar csoportban tanultam, például hogy kimondtam az igényeimet. Ennek köszönhetem, hogy egy szuper 8 órás állást sikerült az első adandó alkalommal 6 órásra lealkudnom. Nem mondom, még akadnak a szervezésben bökkenők így is, mégis rendre pozitívan csalódok a segítőimben. Kezdeményeztem a változást és élvezem, ahogy ez másokban is tudatosul. Amikor a csoport elindult, egyedül éreztem magam a helyzetemmel, és tele voltam kétségekkel. Azzal, hogy más perspektívába sikerült helyeznem a dolgot, sok felesleges terhet el tudtam engedni, és vélt problémát pozitívumként értékelni. Köszönöm én is, hogy együtt dolgozhattunk önmagunkon :)”

Szilvi a Változáskezelés csoportról

Neked mi van a szükségletpiramisod alján?

1123-12-36-17-dsc_8474Amióta anya lettem, folyamatosan egyre több, intenzívebb és gyorsabb változás van az életemben. Néha azt érzem, túlságosan is sok. Még ha hihetetlen logisztikai trükkökkel, és folyamatos multitaskinggal minden konkrét feladatot meg is oldok, a történtek feldolgozása ebben a mennyiségben szinte lehetetlen. Pedig én egy igazi élménykereső típus vagyok, szeretem a sok, új és intenzív tapasztalatot. Szóval csak kapkodom a fejem néha, és azon gondolkodom, mások vajon ezt hogy csinálják?

Az anyák mikor gyászolnak?

gyasz2Amikor pár éve meghalt fiatalon egy egyetemi csoporttársam, a hír teljesen letaglózott. De ott volt a tíz hónapos gyerekem, aki egész nap kérte a figyelmemet. Legszívesebben csak bámultam volna ki a fejemből, és követtem volna a belső mozit, ami folyamatosan pörgött a szemem előtt, de nem tehettem, mert az éppen járni kezdő csetlő-botló gyerekem sarkában kellett lennem egész nap, és őrá figyelni. Akkoriban minden éjjel arra riadtam fel, hogy kavarognak a gondolataim, az elmúlásról álmodok, Istenhez fohászkodom. És azt kérdeztem magamtól, más anyák mikor gyászolnak?

Változáskezelés… de mikor?

esos-napDarwin nagyon találó felismerése az evolúció kapcsán, hogy a természetben nem a legerősebb marad életben, de még csak nem is a legokosabb, hanem az, aki a legrugalmasabban alkalmazkodik a változásokhoz. Azt hiszem, nincs ez másképpen az én hétköznapjaimban sem. Izomból nem megy a változáskezelés, és a puszta ráció sem elég. Rugalmasnak kellene lennem minden értelemben.

 

Csakhogy ahogyan öregszem, egyre rugalmatlanabb vagyok. A testem és a lelkem is egyre lassabban regenerálódik. Ha nem tartom karban az izmaimat, elsorvadnak, ha kimarad pár hét torna, mindenem fáj, és szaporodik fogamban az idegen anyag. Egyre lassabban hegednek be a csalódások okozta sebek. Egyre bizalmatlanabb és türelmetlenebb vagyok a saját – és mások – hülyeségeivel szemben.

 

Ami most is segít

visszaszamlalasAz is igaz, hogy cserébe a korral egyre több integrált tapasztalattal rendelkezem, és mentálisan jobban fel tudok készülni egy-egy változásra.

Például előre tervezéssel, helyzetelemzéssel, az erőforrásaim felmérésével, segítségkéréssel, öncoachinggal. Belső engedélyek adásával, jó példákból erőmerítéssel, új jó szokások bevezetésével.

Az egyetlen bökkenő, hogy mindehhez rengeteg idő kell. Ami tehát a nagy kérdés: hogy mindezt mikor? Hiszen pont a folyamatos intenzív változások, az állandóan szaporodó feladatok miatt az idő a legszűkösebb erőforrásom most, hogy kisgyerekes anya vagyok!

Megváltozott a szükségletpiramisom

maslow-piramisaArra jöttem rá, hogy az anyává válással az saját szükségletpiramisom is megváltozott. A legalján – sokszor a testi szükségleteket is megelőzve – a gyerekeim szükségletei vannak. És azzal versengve, még mindig dobogós helyen a reflexiós idő van. Amikor kikapcsolok a napi darálóból, és újra odafigyelek az érzéseimre. Amikor le is írom a naplómba, hogy érzem magam, és milyen gondolatok foglalkoztatnak. Amikor tervezgethetek, előre nézhetek.

 

Jobban, boldogabban…

onreflexioHa sikerül egy-egy nehéz helyzetben tudatosítani az érzéseimet, elcsendesítenem a dúlt lelkemet, végig gondolni egy épkézláb gondolatot, az mindennél többet ér. Meghatározza a napom hangulatát. Türelmesebb és odafordulóbb tudok lenni a családomhoz. Oda tudok figyelni az igazán fontos dolgokra. Hálás tudok lenni. Értékelem, amim van, és önmagamat is. Hosszabb távon pedig egyszerűen azon veszem észre magam, hogy elégedettebb vagyok. Jobban, boldogabban élek még ebben az intenzív időszakban is.

 

Ezért az első gyerekem születése után 7-8 hónappal a közelgő becsavarodás küszöbén új szokást vezettem be: rendszeres, betervezett reflexiós időt, amikor a figyelmemet a helyzetemre, a legégetőbb kérdéseimre, az ezekkel kapcsolatos érzéseimre, gondolataimra, és legfőképpen a lehetséges megoldások végigzongorázására szánok. Ez fontosabb lett mindennél ahhoz, hogy jól legyek a bőrömben, és azóta is a mindennapjaim része.

 

Anyacsavar Klub: felnőtt közegben gyerekkel

anyacsavar-0617-web-7740Tudom, mert a saját bőrömön tapasztaltam meg, mennyire nehéz picik mellett saját időt kicsikarni. És mennyire tud hiányozni az értelmes, felnőtt társaság, és a sok érzés és gondolat megosztása, feldolgozása. Többek között ezért született az Anyacsavar Klub, ahol havi rendszerességgel más-más témában osztjuk meg a tapasztalatainkat egymással. A HellóAnyu családbarát közösségi térben, ahol minden generáció otthon érezheti magát egy kellemes, befogadó közegben. Ahová lehet gyerekeket is hozni.

 

Ha szeretnél eljönni a következő programra, csatlakozz az Anyacsavar On-line Klubhoz

Várunk Téged is szeretettel!

pd_nevjegy