Belső polémiák

döntésRájöttem, hogy a kulcs mindig az, hogy én magamban dűlőre jussak. A helyzetek számomra addig igazán gyötrőek, amíg meg nem találom a megoldást és nem hozom meg az ott és akkor legjobbnak tűnő döntést. Ami utána jön, az nekem már „csak” logisztika.

Mára jó kis sztorivá szelídült

Hetek óta forog a fejemben a pályázat. Képzeletben pörgetem az elmúlt évek noteszlapjait. Sok minden történt azóta a 14 évvel ezelőtti Szilveszter délután óta, amikor kiderült, hogy gyereket várok… Megszületett a fiam, majd később a lányom. Férjhez mentem, aztán elváltam. Dolgoztam, aztán tanultam. Hol jól ment, hol rosszabbul, hol egyedül voltam, hol nem, eltűntek régi barátok és lettek újak. És közben nőnek a gyerekek, változnak és változom velük én is.

Érlelgettem magamban egyik eseményt a másik után. Eszembe jutottak nehezek és viccesek, amelyek többsége mára jó kis sztorivá szelídült. Van, amit legszívesebben elfelejtenék, és van néhány, amire igazán büszke vagyok. A szüléseim, amiből csak az első volt császár. Az első évek, amikor a gyerekekkel pihentem ki a munkát és a munkával a gyerekeket. A tanulással töltött évek, amit anyukám segítsége nélkül nem tudtam volna megoldani és az ilyen péntek-szombatok kettőssége, amikor a gyerekeknek nagyon hiányoztam, engem viszont feltöltött és inspirált az új tudás. És persze a sok-sok hétköznap, amikor mindig történt valami…

De hiába találtam frappáns sztorikat anyai, női és dolgozói szerepkörből is, egyiken se találtam fogást. Valahogy egyik sem állt össze, mindegyiknél az volt az érzésem, hogy jó-jó, tényleg ügyesen megoldottam a cifra helyzeteket, de azért ez nem akkora durranás. Aztán lassan kezdtem megérezni, hogy hol van a történetek közös gyökere.

Bennem van. Rájöttem, hogy a kulcs mindig az volt, hogy én magamban dűlőre jussak. A helyzetek számomra addig igazán gyötrőek, amíg meg nem találom a megoldást és nem hozom meg az ott és akkor legjobbnak tűnő döntést. Ami utána jön, az nekem már „csak” logisztika.

Úgy éreztem, nem bírom ki

Az egyik első nagy dilemmám akkor volt, amikor a fiam másfél évesen 3 hétig beteg volt. Tél volt, be voltunk zárva, nagyon rosszul viseltem az egészet. Úgy éreztem, nem bírok ki még egy ilyen telet.

Korábban azt gondoltam, hogy az én gyerekem ugyan nem fog bölcsődébe járni. Nem tudom, honnan jött ez, de emlékszem, hogy már gyerekkoromban is így gondoltam. Én nem jártam bölcsibe, mert közben megszületett az öcsém, ő viszont járt és szerette is. Mégis, egyfajta hittételként kezeltem, hogy rendes ember nem adja bölcsődébe a gyerekét.

Így amikor először eszembe jutott a bölcsőde, nagyon vad ötletnek tűnt. Hosszú időbe telt, amíg végigrágtam magam rajta.

Milyen ember az ilyen?

Feladom az elveimet, ráadásul kizárólag önérdekből? Milyen ember az ilyen? Lehet egyáltalán ilyet csinálni? Ha eddig viszonylag jó anyának tartottam magam, akkor most mit gondoljak magamról? Nem lesz baja a gyereknek? És hogy álljak elő ezzel? Mit fognak szólni mások? A családom, a barátaim? És egyáltalán, tényleg szükséges ez? Mi az, hogy nem bírok ki még egy ilyen telet? Hiszen én erős vagyok és mindent kibírok! A gyerekemért meg ugye pláne!

Azt hiszem, szerencsém volt, mert annyira erős volt bennem a „nem bírom ki”-érzés, hogy ez győzött. Megbeszéltem magammal, hogy szeptemberben adom bölcsibe, addigra két éves lesz.

Innentől minden simán ment. Amint bennem megszületett a döntés, már biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz – ha pedig mégsem, akkor majd az új helyzetben kitalálom, hogy hogyan tovább.

Megtanultam tudatosabban használni az érzéseimet és a megérzéseimet

Rengeteg példát tudnék mondani, amikor hosszas belső vívódás után határoztam el magamat. Ilyen volt annak eldöntése, hogy kezdjek-e egyedülálló anyaként két kisgyerekkel új szakmát tanulni, hogy a munkában az anyagi biztonságot vagy a személyes motivációimat helyezzem-e előtérbe, vagy mostanában éppen az, hogy mennyi önállóságot kell és lehet adnom a kiskamasz gyerekeimnek ahhoz, hogy ők is és én is biztonságban és jól érezzük magunkat.

Még egy fontos dolog van számomra a döntésekkel kapcsolatban. Az elmúlt években megtanultam sokkal tudatosabban használni az érzéseimet és a megérzéseimet. Ezek persze korábban is ott voltak, de például a bölcsis esetnél még nem tudtam, hogy ezek nem csak fontosak, de nagyon pontos iránymutatóként is használhatóak a döntésekben.

Néha nagyon lassan hozom meg a döntéseket. Újra és újra végigrágom magam az érveken, pro és kontra. Ez sokszor nagyon nehéz és fárasztó, de nekem kell ez az idő. Kell ahhoz, hogy utána megnyugodjak, még akkor is, ha vissza-visszatér bennem a dilemma. De ha alaposan végiggondoltam, akkor azt érzem, hogy felelős és az adott körülmények között legjobbnak tűnő döntést hoztam, így utána már nem marcangolom magamat. Ha kiderül, hogy mégse volt jó döntés, akkor újra végig lehet gondolni, és az új információk birtokában új fejezetet nyitni.

Timár Noémi

Noémi története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című 2015-ös pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

Most ismét pályázhatsz a történeteddel, 2018-ban újra indul a Női sorsok, női mesék! Bevállalod?

A bejegyzés kategóriája: Beérkezett történetek
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.