Szeret(t)em a rendet

Imager története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan forgatja ki a négy sarkából a gyerek születése a jól felépített világunkat, a párkapcsolati dinamikát, a társas kapcsolatainkat, az időhöz való viszonyainkat, a céljaink és vágyaink közötti fontossági sorrendet. És arról, hogyan lehet új rendet teremteni ebben az új világban a saját értékrendünket követve. Jó gyakorlatok az újratervezésről egy gyakorló anyától…

 

 

Megbillent rend

 

Szeretem a két gyermekemet, rengeteg örömet okoznak nap mint nap. Szeretem a rendet is. Amikor az első kislányom megszületett, akkor azt éreztem, hogy az életem minden területén megbillent a rend és egy új rendet kell kialakítanom. Úgy éreztem, hogy többnyire jó példákat hoztam otthonról, de mégis más a korszellem, a mentális környezet a család, a dolgozó anya és a gyereknevelés terén, mint gyerekkoromban. Szeretek olvasni. Kezdő anyaként rengeteget olvastam az interneten mások jó gyakorlatairól a gyereknevelés terén.

Emlékszem, hogy milyen nagy segítség volt nekem néhány hetes, néhány hónapos kezdő anyaként, amikor mások történeteiből erőt meríthettem. Vagy azért, mert éreztem, hogy más is volt ilyen helyzetben, vagy még inkább azért, mert sikerült jó megoldásokat találnia, amiből tanulhattam. Ezért én is írok az én kihívásaimról és a számomra segítséget jelentő megoldásokról.

 

 

Egyenlőség

 

A gyerekek születése előtt a férjemmel közel azonos volt a napirendünk. Mindketten 9-re jártunk dolgozni és este 8 körül estünk haza. Mindketten hasonló pozícióban voltunk és hasonlóan kerestünk. Egyenlők voltunk.

Amikor megszületett a nagyobbik lányom mindez megváltozott. És nagyrészt így is maradt 6 évig. A médiában évről évre egyre több szó esik az apa és anya egyenlőségéről. A környezetünkben elviekben ezt mindenki el is fogadja. A gyakorlatban mégis a legtöbbször az Anya aki logisztikázik, viseli minden szervezés mentális terhét, ő az aki beszoktat, aki beszerzi az oviba/iskolába szükséges kellékeket, ruhákat, marad otthon a beteg gyermekkel. (Biztosan van ellenpélda is, de ritka.) És ahogy egy korábbi Anyacsavar pályázatban szerepelt: munkakörnyezetben ideális  esetben a szervezés és a megvalósítás két külön munkakör. Anyaszerepben viszont mindkettő egy kézben összpontosul (és másik kézben a gyermek).

Én sokat lázadtam ez ellen és rengeteg módszert kipróbáltam, hogy a férjem kibillentsem a klasszikus szerepből. Egyetlen menedzsment módszer sem használt, amíg ő maga nem akart változtatni. De egy idő után magától változott, mert sorra estek szét a családok körülöttünk a nem működő modellek miatt és érezte, hogy neki is változnia kell, ha működő családot szeretne.

 

 

Heti takarítás

 

Szeretem a rendet. Ezért az anyaproblémáim is kezdetben nagyrészt e körül forogtak. Már a gyerekek születése előtt azzal a helyzettel találtuk magunkat szembe a párommal, hogy Budapesten élünk, a hétvégét pedig legtöbbször utazással töltjük, mert a szüleink vidéken élnek. Rendszeresen vasárnap este, hazaérve a pihentető hétvégéről, várt minket a lakás, ami takarításra szorult. Hét közben reggeltől estig dolgoztunk, nem fért bele egy alapos takarítás.

Így már a gyerekek születése előtt felkértünk egy hölgyet, hogy végezze el a heti takarítást. Ő nagy segítségünkre volt később is, amikor megszülettek a gyerekek, mert kiderült, hogy nagyon jól ért a gyerekekhez és vigyáz is rájuk, amíg gyerekek nélkül expressz sebességgel elintézem az intézni valót. A gyerekek 1-2 éves kora körül már azt is meg tudtuk csinálni, hogy a munkámhoz tartozó helyszíni megbeszéléseket a takarítás idejére ütemeztem. Így amíg én munka miatt távol voltam néhány órát a gyerekek otthoni környezetben jól elvoltak egy ismerős személlyel, aki végre új dalokat és mondókákat mondott nekik, új játékokat talált ki és közben a lakás is újra elnyerte az alap tisztaságot.

 

 

Takarítónő

 

Azt vettem észre, hogy ha kimondom, hogy takarítónő segít nálunk, akkor az emberek itthon két dologra asszociálnak. Az első, hogy biztosan sok pénzed van, hogy megteheted. Itt idézném a takarítónőnket:

„Nem járok gazdag emberekhez. Tudatos fiatal nőkhöz járok takarítani, akik az életben a gyerekeken és háztartáson túl is el szeretnének érni valamit. És ezt jól teszik.”

A vállalkozásomat az első gyermekem születése után kezdtem el építgetni, mert láttam, hogy én 8 órában nem szeretnék visszamenni alkalmazotti munkakörbe az én tündéri gyermekem mellől. A részmunkaidős állás pedig többnyire kompromisszumokkal teli. Ezért legjobbnak láttam, ha a magam ura leszek. Tanultam, vizsgáztam, utánajártam az adózásnak, honlapkészítésnek. Két év után már egy délelőttnyi munkával bőven megkerestem a havi 4 alkalom gyerekfelügyelet és takarítás díját.

A második dolog, amire az emberek gondolnak, ha meghallják hogy takarítónőd van: akkor neked már nem is kell semmit csinálni! Jelentem, hogy attól, hogy valaki heti egyszer alaposan áttöröl mindent, kitakarítja a fürdőt és alkalomadtán áttörli a konyhaszekrényt és lemossa az ablakokat, bőven van mit takarítani egy négyfős családban. Attól, hogy takarítónő jár hozzánk hetente egyszer, még minden nap mosok, teregetek, főzök, tálalok, feltörlöm a kiömlött kakaót, felseprem a lepotyogó morzsákat és segítek a gyerekeknek elpakolni a játékaikat.

 

 

Napi takarítás

 

Szeretem a rendet. A heti takarítás ellenére is úgy éreztem, hogy néha összecsapnak a hullámok a lakásban. Egyre több a ruha, a játék és az irat. Nem tudok egyszerre mindenhol rendet rakni. Kész para, ha jön egy vendég. Valami megoldást kellett találnom.

Sok rendrakós és lean oldalt átolvastam, de nem állt össze egy rendszerré a fejemben. Ekkor egy barátnőm javasolta, hogy olvassam át urban:eve flylady (Farkas Lívia) programját. Nagy terhet vett le a vállamról, hogy felmentést adott az alól, hogy minden nap mindenhol rend legyen.

A zónázással kialakult egy rendszer, amiben hétfőn a konyhát teszem rendbe, kedden a nappalit és így tovább. Minden zug sorra kerül és akkor teljes figyelmet kap. Sokat segített az 5 perc rendrakás ötlete is. Nem lett vele rend egyik napról a másikra, de 365 nap alatt 365 kis lomkupac felszámolásra került. A lakásomban persze még mindig nincs olyan rend mint egy lakberendezési magazinban, de nagyrészt olyan tárgyak vesznek minket körül, amit napi szinten használunk és szeretünk.

 

 

Minibölcsi

 

Mindkét gyermekem 1 és 2 éves kora között hetente 1-2 délelőttöt, azaz 9-től 12-ig magánbölcsibe járt. Azaz együtt megreggeliztünk, utána ő kis létszámú gyerektársaságban játszott, mondókázott, alkotott és délben már mentem is érte.

A környezetem néha kérdően nézett rám és a szemükben az volt, hogy talán nem szeretsz állandóan a gyerekeddel lenni?! Nem. Nem szeretem őt unalmas bankba, hivatalba hurcibálni. Volt, hogy megpróbáltam, mert gondoltam, hogy az önkormányzatnál úgyis van gyereksarok, ami majd segít elütni a gyerek számára unalmas perceket. A gyereksarokban ment a TV, kikapcsolva ezzel a gyerekeket. Ráadásul 6 éven felülieknek való robotos száguldozós mese volt a műsor, ami egy pici kislánynak félelmetes volt. Ehelyett neki való gyerekbarát közegben volt, én pedig sokszor 7-8 koncentrációt igénylő teendőt húztam ki a listáról. Utána önfeledten tölthettük együtt a napot.

 

 

Felnőtt társaság

 

Első lányom születésekor egy évig csak vele foglalkoztam. Élveztem, hogy kiszakadtam az irodai mókuskerékből és újra látom a napot és az évszakokat. Régi barátok kerültek elő, akik szintén épp babáztak. Jártunk babaúszásra, ringatóra, baba-mama tornára. Jól éreztük magunkat. Egy év után azonban hiányozni kezdett a mentális kihívás, a munka flow élménye. Bár a postás és a bolti eladó nagyon kedves, de egyre jobban hiányzott a saját szakmai közegem.

Édesanyám biztatott, hogy tanuljak, így a második évben minden második péntek és szombat az iskolában telt, ahol nagyon élveztem, hogy kikapcsolok a mosás-főzés-etetés körből, fehér nadrágot vagy fehér blúzt veszek fel és naprakész szakmai tudást szerzek. Erre a friss tudásra alapozva elkezdhettem abban gondolkodni, hogy önálló vállalkozásba kezdek, ahol magam oszthatom be az időmet.

 

 

Akarat

 

Visszanézve úgy érzem, hogy Anyaként mindent sokkal jobban kell AKARNI. Nem elég az, hogy „szeretném”. Gyerek mellett bármi személyeset foggal-körömmel akarni kell, hogy legyen belőle valami. Gyerek mellett tanulni – nagyon kell akarni, hogy végzettség legyen belőle. Gyerek mellett dolgozni – nagyon kell akarni, hogy határidőre készen legyen. Gyerek mellett sportolni – nagyon kell akarni, ha az ember csak 5 órát aludt, azt sem egyhuzamban. Gyerek mellett töltődni – ezt is nagyon akarni kell.

Egy január elsején határoztam el, hogy minden héten tudatosítom a céljaimat, hogy egyáltalán legyenek céljaim. Minden héten felírtam a naptárba, hogy Anya-szakértő-futó. Ez a három dolog volt a számomra a legfontosabb. Abban az évben büszke anya voltam, szakértői vizsgát tettem és életemben először lefutottam a félmaratont.

Úgy éreztem, hogy ez a három terület egymást erősíti az életemben és egyik sem működne igazán a másik kettő nélkül. Ahhoz, hogy nyugodt anya legyek, szükségem volt arra, hogy szakmai közegben is mozogjak és némi sikerem is legyen benne. Futás közben rendezhetem a családi és szakmai gondolataimat. A három fő célom tudatosítása segített abban, hogy a környezetem felé hatékonyan kommunikáljam, hogy mire van szükségem a feltöltődéshez.

 

Összegzésként az jut eszembe, hogy amikor az első gyermekemet vártam, akkor úgy gondoltam, hogy a prioritások már kialakultak az életemben. Nem számítottam arra, hogy a szüléskor új anya születik. Hogy egy 3 kilós csöppség minden rokoni kapcsolatot átalakít a családunkban. Hogy újra kell építenem magam, a prioritásaim és céljaim. Talán még nem vagyok kész, de büszke vagyok arra, amit eddig sikerült megformálni a családunkban. És a változás folytatódik, napról napra. Köszönöm, hogy az Anyacsavar közössége segít ebben!

Imager

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

 

 

 

Amikor anya nincs otthon, mert dolgozik

Z. Anna őszinte, önreflektív története arról, hogyan élte meg azt az időszakot, amikor a klasszikus társadalmi elvárással szembemenve a GYES-ről vezetői pozícióba tért vissza, és a férje tartotta otthon a frontot. Elmeséli, mik voltak a leghúzósabb helyzetek, és a legjobb bevált megoldások a helyzet lelki és praktikus kezelésére. Megosztja a tapasztalatait arról, hogy a környezetében, ki hogyan vette a kanyart, és milyen váratlan ajándékokat kapott a választott útján. Inspirálódjatok belőle!

 

A gyerekeinkkel otthon töltött éveim után az élet hozott nálunk átmenetileg egy újfajta felállást, miután családi támogatással elfogadtam egy számomra szakmailag motiváló megkeresést. „Gyeses anyukából” hirtelen én lettem a családunkban a munkája miatt legtöbbet távollevő szülő, a férjem pedig a rugalmas munkáját a gyerekek logisztikája köré igazító, mindenben támogató társam. Ennek az időszaknak a szubjektív felismeréseiből, egyszerre feltöltő és időnként kétségbeejtő tapasztalataiból próbáltam visszatekintve szemezgetni.

 

 

Tökéletességen innen, lehetetlenen túl

 

Szárnyakat adott annak a megtapasztalása, hogy ha valami számomra fontos, és ebben a férjem is támogat, a fejemben elsőre leküzdhetetlennek tűnő akadályok és félelmek is képesek lebomlani. Vagyis ha épp az a prioritás, igenis megoldható, hogy kisgyerekes anyaként én legyek többet távol otthonról, csökkentve a jelenlétemet a gyerekek körüli napi feladatokban, és az otthon töltött évek után is képes vagyok a kihívást jelentő munkámat megfelelő szinten elvégezni. Ez a tény önmagában óriási szabadságérzetet, önbizalmat, erőt adott, amire rátettek még egy lapáttal a munkámban szerzett napi sikerélmények, szakmai és emberi visszajelzések. Éppen ezekre a tapasztalásokra voltam már nagyon kiéhezve az otthon töltött évek alatt.

 

Megtapasztaltam ugyanakkor a saját bőrömön, mit jelent az, amit nyilván elméletben addig is tudtam, hogy az időm és az energiáim is korlátozottak. Azaz ha a munkámba több időt és energiát fektetek, kevesebb jut a családomra, de legalábbis sokkal több sakkozásba és erőfeszítésbe kerül, hogy mindenkire és mindenre jusson annyi belőlem, amennyit igényelnénk. Mivel nálunk a munkába állásom után a férjem kevesebbet dolgozott, az ő idejéből, energiáiból többet töltődhettek a gyerekek, bennük így kevésbé, bennem viszont folyamatosan volt minden téren némi hiányérzet.

 

Mind a munkában, mind otthon folyamatosan mérlegelnünk, priorizálnunk kellett, sokszor hoztunk a hétköznapokban olyan döntéseket, amikkel teljes mértékben nem lehettünk elégedettek, mondtunk nemet olyan dolgokra, amikre szívünk szerint igent szerettünk volna, de egyszerűen nem fért bele minden az életünkbe.

 

És akkor még nem beszéltünk azokról az életterületekről, amik prioritásban lecsúsztak a dobogóról, és így itt még a tökéletességre való törekvés minimális látszatát sem sikerült fenntartanunk. (Nálunk ide tartozott különösképp a háztartás.)

 

Időbe tellett elfogadnom azt is, hogy nem jó stratégia, ha mindenhol a száz százalékra törekszem, mert minél többet próbálok kipréselni magamból, annál nagyobb árat kell érte fizessek. Konkrétan ez azt jelentette, hogy ha nem hagytam időt magamra, a pihenésre, töltekezésre is az intenzív munka és a családi élet közt, előbb-utóbb szó szerint vagy lebetegedtem, vagy legalábbis a kimerültségtől a hétvégére erőteljesen lecsökkentek a kapacitásaim. Muszáj volt tudatosan lassítani, minden téren feladatokat csökkenteni, ambíciókból lejjebb adni. Vagyis rájöttem, hogy minden lehetséges, de csak úgy, ha elfogadjuk a tökéletlenséget.

 

 

Minél kevesebb, annál jobban értékelem

 

A vázolt időszűke következtében a napom szinte minden tevékenysége, ami fontos volt nekem annyira, hogy a figyelmemet és az energiáimat ráfordítsam, roppant értékessé és így korlátok közé szorítva feltöltővé is vált számomra. Sosem éltem meg még ekkora ajándéknak azt a napi pár órát és a hétvégéket, amiket a gyerekekkel tölthettem, különleges kiváltságnak, ha sikerült odaérnem értük az oviba-bölcsibe, vagy ha én altathattam őket este. Ugyanígy értékeltem a csendes, elmélyült munkát az irodámban, ami már annyira hiányzott, a felnőtt beszélgetéseket a kollégáimmal, az inspiráló szakmai programokat, együtt gondolkozást. Még az ingázással töltött idő is különleges perceket jelentett, amikor a magam kedvére olvasgathattam, tervezhettem vagy egyszerűen csak bámészkodhattam.

 

Szervezést és lemondásokat igényelt, és ezért szinte ünnepé vált a férjemmel rendszeresített kettesben töltött időnk és a barátos kimenők. Élveztem a csendes magányos tevékenységeimet is, még olyankor is, ha csak ruhateregetésről, főzésről vagy otthoni pakolászásról volt szó.

 

Megtapasztaltam, hogy a munkával töltött idő és az elvégzett munka minősége gyakran nem korrelálnak. Azt hiszem, még életemben nem dolgoztam annyira fókuszáltan, és nem gazdálkodtam ennyire hatékonyan a napom értékes óráival, perceivel a munkahelyemen, mint amikor a gyerekekhez akartam este hazasietni. És ez fordítva is igaz lehet: egyáltalán nem biztos, hogy a túlórák számában mérhető le a munkaerő kiválósága és elkötelezettsége.

 

 

Megfelelni, de most kinek?

 

Ahogyan a kisbabás időszakban, ugyanúgy a munkába visszatérve, gyerekeket bölcsődébe-óvodába beszoktatva is rengeteg okosabbnál okosabb véleményt, tapasztalatmegosztást, kéretlen tanácsot, érzelmi reagálást kapnak az anyák arra vonatkozóan, hogy miért (nem) kellett volna mindent másként csinálni. Én sem úsztam meg a részvétteli sóhajtozásokat („hú, szegények, akkor még naaagyon kicsik!”; „dehát ha nem volt más választásod, és vissza kellett menned dolgozni..”), értetlenkedést („ezt nem is fogom fel, fizikailag hogy lehetséges”) és irigykedést („ja, az más, az én férjem három év alatt össz kétszer hozta el a gyerekeket az óvodából”). Sőt, női vezetőként számos olyan megjegyzés is szíven ütött, amit egy férfi sosem kapna meg. („Akkor ezek szerint a karriert választottad.”) Rájöttem, hogy még a saját magunkkal szemben állított elvárásoknak is nagyon nehéz szülőként megfelelnünk, nemhogy még a környezetünk (rokonság, kollégák, ismerősök, óvónők, szomszédok, boltos néni..) felől érkező nyomásnak is kitegyük magunkat. Valahogy olyan könnyeden kellene ilyenkor reagálni, ahogyan Palya Bea énekli a Megmondókban: „Én erre csak nevetek, megvonom a vállam, és azt mondom szelíden, hogy csináld utánam.”

 

Másrészről persze dolgozó anyaként egyáltalán nem mindegy, hogy milyen képet alakítunk ki magunkról a munkahelyünkön, mennyire tekintenek minket a korlátozott elérhetőségünk mellett is megbízható, kompetens munkaerőnek. A saját tapasztalatom az, hogy először nekem kellett bizonyítanom, eloszlatni a kétségeket azzal kapcsolatban, hogy akkor is igényesen végzem a munkám és lehet rám számítani, ha azon vagyok, hogy az estéimet ne töltsem bent a munkahelyemen. Amikor ez a bizalom minden irányban kialakult, onnantól kezdve én is kérhettem a többiek együttműködését: sikerült a munkatársaimmal közösen kialakítanunk egy olyan rendszert, ami alapvetően tiszteletben tartotta a magánéletünk határait is. Fontos tanulság volt az is, hogy ezeket a határokat helyettem senki más nem fogja meghúzni, senki nem fog hazaküldeni a munkából a gyerekeimre való tekintettel. Viszont mikor sikerült elengedni a feltételezett külső elvárásokat, kiderült, hogy egyáltalán nem dől össze a világ, ha a saját igényeimmel is igyekszem összhangba hozni a feladatok elvégzésének ütemezését.

 

 

A tökéletlenség szerethető

 

Tökéletlen vagy épp abszurd helyzetekből bőségesen jutott nekünk ebben az időszakban. Ilyenkor nagyjából két lehetőség közül választhattunk: vagy kellemetlenül érezhettük és felhúzhattuk magunkat, elkezdve egymás hibáztatását, vagy egy lépés távolságból néztünk rá magunkra, és szívből nevethettünk a kínunkon és a helyzetek komikumán.

 

Ilyen volt például, amikor kijött elém a férjem a munkahelyemre a gyerekekkel, és kitört belőlem a nevetés, mikor megláttam a kisfiamat a mintás fürdőnadrágjában, a lányom meg egy bő éve kinőtt, derekáig érő kis ruhácskájában, amit fogalmam sincs, hogyan sikerült még rá rángatnia. Állítólag csak ezeket találta a szekrényükben. Hasonlóan emlékezetes volt, mikor az ovis fotózás képeit láttuk meg, ahol minden gyerek élére vasalt ingben, csokornyakkendővel, illetve fodros ruhában, gyönyörűen megalkotott frizurákkal pózolt, leszámítva a mi fiunkat, a kitérdelt, pecsétes játszónadrágjában. (Ezek a logisztikai részletek, mint az aktuális ovis fotózás, már nem mentek át nálunk a szűrőn, de legalább őszintére sikerültek a képek..)

 

Aztán olyan is volt, amikor szerda magasságában már sem tiszta tányér, sem energia nem volt bennünk a mosogatáshoz, így stílusosan előkerült az addig sosem használt aranyozott szélű esküvői porcelánkészlet a szekrény mélyéről a vajas kenyeres vacsorához. De volt improvizált, gyertyával díszített fél almánk is születésnapi köszöntésképp, amikor épp nemhogy emeletes torta sütésére, de még bevásárlásra sem jutott az időnkből. Voltak, vannak és lesznek is ilyen helyzetek, és milyen jó, hogy évek múlva is lesz min mosolyognunk.

 

 

 „Szerepcserében”

 

A sűrű mindennapi ritmusban folyamatos kihívást jelentett, hogy a férjemmel a kapcsolatunk is dobogós helyen maradhasson a prioritások körében, és a napi, gyerekek körüli logisztikai interakciókból kilépve, más kontextusban is „találkozzunk” időnként egymással. Hosszabb távon mégis meglepő, hogy ez a szűk két évnyi tapasztalat nem várt módon milyen sokat épített a kettőnk kapcsolatán, és azon, ahogy a kisgyermekes mindennapokat kezeljük.

 

Számomra az, hogy a férjem támogatott a kezdetektől abban, hogy elvállaljam az elsőre mély víznek tűnő munkát, és ahogyan ehhez aztán napi szinten a hátteret biztosította, felért egy szerelmi vallomással. Nagyjából azt jelentette és jelenti ma is nekem: tisztellek, értékesnek tartom a munkádat, és ne aggódj, együtt bármit meg tudunk oldani. Mai napig óriási hála és csodálat tölt el, ha erre az időszakra gondolok. A csodálat arra vonatkozik, hogy ebben az új felállásban én is új képességeit, oldalát ismertem meg a férjemnek, ami a maga tökéletlenségeivel együtt is még vonzóbbá tette őt a szememben.

 

Azóta újra én vagyok itthon gyesen, de az én magatartásomon is formált ez az időszak. Például kevésbé érzem helyét a mártírkodásnak a gyerekek körüli és a háztartási terhek miatt, mert tudom, hogy pontosan tisztában van vele a párom is, milyen az, amikor egyedül kell reggel mindenkit összekészíteni, időben mindenhova beérni, vagy éppen egyszerre gondoskodni a gyerekek napközbeni szórakoztatásáról, a bevásárlásról, vacsoráról, fektetésről. Plusz igyekszem leszokni arról is, hogy munka után már a küszöb átlépésekor a férjemre tuszkoljam valamelyik akut feladatot, vagy épp egy (vagy több) gyereket, ugyanis voltam már a másik bőrében. Megéltem egypárszor, milyen érzés az, amikor a napi feladatoktól zsongó fejjel, fáradtan és éhesen átlépem az otthonunk küszöbét, ahol a kis hangos, imádni való energiavámpírok várnak. Tudom, mennyit jelentett, ha ilyenkor még kaptam egy csepp időt, amíg leülhettem, szusszanhattam egyet, mielőtt „átvettem a stafétabotot”. És igen, most már azt is tudom, hogy ha az ember átenged egy feladatot a másiknak, legjobb, ha a „hogyan” kérdésében szabad kezet ad – még ha mint láttuk, öltöztetés esetén esetleg kinőtt ruha és fürdőnadrág lesz is a „végeredmény” –,  mert a mikromenedzsment rengeteg energiát szív el és ráadásul mindkét felet frusztrálja.

 

Bízom benne, hogy nem csak minket, de a gyerekeinket is gazdagította a nézőpontváltás, és hogy nekik a világ legtermészetesebb dolga, bármelyik szülőjük is tölt velük több időt, vagy van többet távol a munkában. Meglepő és nekem néha szívszorító is volt megtapasztalni, milyen könnyeden és rugalmasan reagálnak a gyerekek a változásokra, és mennyire valós tükröt tartanak elénk. Miután az apjukkal a korábbinál lényegesen több és intenzívebb időt töltöttek együtt, az ő kapcsolatuk, kötődésük elmélyült, megerősödött, ami évekkel később is tapintható. A magam részéről pedig úgy éreztem, nekem ismét valamivel több időt és energiát kellett rájuk fordítanom ahhoz, hogy újra azt lássam a tükörben, amit szívemből szeretnék.

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

24 óra mire elég?

– egy Anyacsavar Klub tanulságai

heti tervezőAz Anyacsavar Klub márciusi témája az idővel való zsonglőrködés volt kisgyerekek mellett. Ezen az interaktív tabumentes női tapasztalatmegosztón olyan témákról beszélgettünk, mint hogy anyaként ki mikor és hogyan biztosítja magának a szabadidőt, milyen bevált módszerek vannak a családtagok szabadidejének tervezésére, és mi történik, ha a családon belül ütköznek a prioritások: ki dönt abban, hogy kinek és mikor „jár” a szabad idő?

Panaszkórus helyett a bevált gyakorlatok megosztása

Az Anyacsavar Klubokon összesen két norma betartására szoktunk törekedni. Az egyik, hogy nem adunk egymásnak kéretlen tanácsokat, hiszen anyaként így is épp elegen mondják meg a frankót a szomszéd nénitől kezdve a postáson át a védőnőig arról, hogyan neveljük a gyerekünket és miért is nem vagyunk elég jó anyák. A másik, amire figyelünk, hogy egy-egy téma kapcsán ne fulladjon a beszélgetés egy panaszkórusba, hanem inkább arra használjuk ezt a rövid együttlétet, hogy a legjobb ötleteinket, saját megoldásainkat osszuk meg egymással, hogy mindenki valami hasznos gondolattal gyarapodhasson ebben a kis közösségben.

anyacsavar klub időkezelésTöbb mint 20 kisgyerekes nő érkezett a HellóAnyuba erre a lassan hagyományteremtő női beszélgető körre nagyjából 20 lurkóval, akiket a Budai Fonó hangosításának és mikrofonjának segítségével sem mindig sikerült túlkiabálni, mégis nagyon jó hangulatban és sok hasznos tapasztalattal gyarapodva távoztunk. Ezeket szeretném összefoglalni azok számára, akik nem tudtak eljönni.

Hogyan teremts én-időt?

Ez talán a legkeményebb dió, minél kisebb gyerekei vannak valakinek, annál inkább. A kulcsa egyfajta belső engedély megadása önmagunk számára, ami segít támogatást kérni és elfogadni ahhoz, hogy a gyerekeinket néhány órára másra bízzuk, és csak sajátmagunkra, a saját töltekezésünkre figyelhessünk. De mi segít kezdetben megadni önmagunknak ezt a belső engedélyt, amikor erre nem láttunk otthon példát a saját anyukánktól, sőt, gyakran hozzuk magunkkal a „más is kibírta, én is kibírom!” belső parancsot, és egy idealizált tökéletes anya képét, ami miatt állandó bűntudattal küzdünk?

A beszélgetés alatt 4 féle példa – ebből kettő kifejezetten konstruktív, egy pedig igencsak romboló – merült fel arra, hogyan születtek meg ezek a belső engedélyek:

  1. dolgozó mamiValamilyen kényszerítő körülmény, ami jó ürügy, hogy a környezetünk is – és a „bennünk élő kötözködő anyós” is – elfogadja legitimnek a segítségkérést: pl. „visszamentem dolgozni 8 órában”, vagy „betegség miatt kórházba kell mennem”.
  2. Az összes testi és lelki tartalék felélése után a teljes kiborulás – pl. „megütöm a gyerekemet, amit sosem hittem volna, hogy képes vagyok megtenni” -, ami a környezetemet és engem is – nagyon zavar, és azonnali beavatkozásra szólít fel.
  3. Mások jó példája: amikor szerencsés esetben a családban, vagy a közvetlen baráti körben látunk olyan kisgyerekes anyákat, akik már rendelkeznek belső engedéllyel arra, hogy segítséget kérjenek, és önmagukra – a saját feltöltődésükre, önmegvalósításukra – is szánjanak időt, pénzt és energiát, ne csak mások szolgálatára.
  4. Saját megerősítő tapasztalat arról, hogy a gyerekemnek is jó, amikor a nagymamával, nagynénivel, apukájával – egy szóval nem csak az anyjával – van. Ebből jó esetben levonhatjuk azt a következtetést, hogy ami az anyának jó, az lehet egyidejűleg a gyereknek is jó, nem szükségszerű, hogy valaki rosszul járjon, áldozatot hozzon.

Hogyan lehet rendszeresíteni a szabad időt a hétköznapokban?

életterületekAz kiderült, hogy ennek minden esetben a gondos tervezés a kulcsa, ezt nem lehet megúszni. Aki szeretne magának én-időt, annak le kell mondania a szingli életében megszokott spontaneitásról, hogy akkor csinál programot, amikor úri szeszélye úgy diktálja. Több jó ötletet, bevált gyakorlatot is hallottunk a jelenlévőktől:

  1. Sokan hetente előre terveznek – mondjuk minden vasárnap délután a következő hétre -, amikor a feladatok megosztása mellett végig beszélik a párjukkal, ki mikor szeretne szabad, saját magára fordítható idősávot.
  2. A rutinosabb, többgyerekes anyukák, ahol több a váratlan beeső feladat, ami boríthatja a terveket, gyakran gondolkodnak előre B tervben – sőt, C és D tervben is. Előre végig gondolják, és megbeszélik az érintettekkel, hogy ha lebetegszik valamelyik gyerek, és plusz segítség kell, ki lesz hadra fogható, nem bízzák a saját heti betevő feltöltődésüket a véletlenre.
  3. Van, aki egyszer vívja meg azt a csatát a környezetével, hogy neki „járjon” szabad idő, és onnantól a család elfogadja, és rutinszerűen veszi a kanyart, hogy anyu minden kedden tornázni megy, és péntek este barátnős kimenője van. Ez a kiszámíthatóságot kedvelő segítőknek és a gyerekeknek is jobb, és energiát spórol meg az anyának is.
  4. A kedvenc történetem azé az anyáé, aki a felsővezető férjének céges naptárjába interneten keresztül szokta befoglalni azt az idősávot, amikor apukás délután van, hogy az elfoglalt férj véletlenül se felejtsen el elmenni a gyerekért az oviba, keresztülhúzva az ő szabadidős programját. Bevált! 🙂
  5. Van, ahol lehetetlen előre tervezni, mert mondjuk a férj munkaideje szabadúszó lévén napról napra változhat. Ők egy falra kitűzött közös naptárba írják be hét közben is az elfoglaltságokat, feladatokat és szabadidő igényeket, egymáshoz alkalmazkodva.
  6. Jól működik, ha az egész évre előre nézünk, és 6-8 hetente betervezünk egy lazulós hosszú hétvégét – férjjel kettesben, családi kirándulósat, vagy baráti családokkal közöset -, amit lehet várni a nehéz időszakokban is.

Ütköző prioritások: kinek a szava dönt?

konfliktus_kep1Mi van olyankor, amikor mindenki fáradt, kimerült, és mindkét szülő szeretne töltekezni, de egymás segítségére vannak ebben utalva? Kinek jár inkább a szabadidő? Mi a bevett gyakorlat a családokban?

  1. Sajnos még mindig nem ritka az a felállás, hogy azé az elsőbbség, aki a pénzt hozza haza. Ami, mint tudjuk, 90%-ban a férfit jelenti. Ez a klasszikus női ingyen munka – a háztartásvezetés és gyerekgondozás 24 órás szolgálatának – széles körben bevett társadalmi szintű el nem ismerése. Mivel a kulturális, társadalmi és otthonról hozott normáink nem támogatnak bennünket, kisgyerekes anyákat ezeknek az elismertetésében, magunkra vagyunk utalva abban, hogy a párunkkal új alapokra helyezzük az ezzel kapcsolatos gondolkodást és hozzáállást. Ez sokaknak nehéz feladat lehet, ilyenkor jól jön minden pozitív példa és támogatás a környezetünkből.
  2. Gyakori az a játszma is, hogy elindul egyfajta versengés az anya és az apa között, hogy ki mutatja be meggyőzőbben a „hattyú halálát”, azaz hogy ő mennyire fáradt, stresszes, beteg…stb., és zsarolja ki magának a másik kárára a figyelmet, szabad időt. A gyermekágyi időszakban például, ahol mindenki valóban az ereje végén van, alváshiányos, feszült….stb., jól bevált gyakorlat ennek a játszmának az elkerülésére, ha nem egymástól kér és vár a pár szívességet, plusz figyelmet, hanem külső segítséghez folyamodik. Ha a családból nem tud jönni ez a segítség, simán meg lehet kérni barátokat is. Szép példa volt egy barátnők közötti barter, ahol az egyik fél saját készítésű sütivel honorálta a gyerekvigyázást. Noha ez nem egy elterjedt gyakorlat, remekül tud működni. Te például milyen segítségnek örülnél, és mit tudnál cserébe felajánlani.
  3. Követendő példa annak az értetlenkedő kisgyerekes apának a hozzáállása, akinek a szájából az hangzott el, hogy náluk „nincsenek férfi és női szerepek, hanem megosztás van”.
  4. De sokat lehet tanulni azoktól a pároktól is, ahol noha az otthonról hozott értékrendek ütköznek, és más-más módon látják, kinek mi a „kötelessége” és a „joga” egy családban, képesek ezen felülemelkedve egyfajta kölcsönösségre törekedni. Mindkét fél dolgozik, mindketten hozzájárulnak a családi kasszához, és mindkettejüknek egyformán jár a szabadidő – mondjuk hetente kétszer.

Nálunk bevált

idő2A beszélgetés végén számba vettük, mik azok a jól működő gyakorlatok, praktikus időkezelési, szervezési ötletek, amik valakinek beváltak – hátha egy-egy tippet, trükköt el lehet lesni egymástól.

  1. Maximalizmus helyett priorizálás. Tipikus női csapda, hogy mindenkinek igyekszünk szívességet tenni, mindenkit végig hallgatunk, igyekszünk támogatni – aztán éppen a számunkra fontos dolgokra nem jut idő. Ezért egy-egy bennünket megtaláló feladatnál érdemes megállni egy pillanatra, és megkérdezni önmagunktól, hogy „ez most nekem fontos, vagy másnak?”, és megtanulni nemet mondani.
  2. Nem lehet mindent egyszerre! Noha sok minden jó lenne, egy fontossági sorrendet kell kialakítanunk a célkitűzéseink között is. Csecsemő mellett lehet, hogy arra kell minden szabadidőnket használnunk, hogy kialudjuk magunkat, később jöhet el a rendszeres én-idő, majd a munkába állás feladata, és ha még ez is sikeresen ment, jöhet a sport az életünkbe, vagy egyéb célkitűzés. (Természetesen ez a fontossági sorrend mindenkinél más és más.)
  3. Megtervezni az étkezéseket! Konkrétan azt, hogy ki, mikor és mit fog enni. Ez hasznos azokban a háztartásokban, ahol egészen pici baba van, és az anya néha elfeledkezik önmagáról gondoskodni a csecsemő mellett, de jól jön azokban a családokban is, ahol mindkét szülő dolgozik, a háztartás pedig úszik.
  4. Tematikus napokat tervezni! Van, akinek a picikkel otthon töltött temérdek időnél bejön, ha a hetét előre megtervezi úgy, hogy minden napnak van egy fő fókusza. Például van piacos, bevásárlós nap, van takarítós nap, van én-idős nap. Ez garantálja, hogy semmi fontos nem marad el a héten, és azt is, hogy nem lesz túlságosan sok minden betervezve egy adott napra.
  5. Este előkészülni a reggelre. Zseniális módszer arra, hogy megelőzzük a reggeli kapkodás-idegbetegség-összeveszés klasszikus forgatókönyvét. Olyan apróságokból áll, mint a ruhák előkészítése, a reggeliző asztal megterítése…stb., hogy a lehető legkevesebb felé kelljen figyelni félig kómásan.
  6. Reggeli rutin képekben! A gyerekek imádják a kiszámíthatóságot, ezért jól napirend kártyákműködik, ha a reggeli rutin – peluscsere, öltözködés, reggeli…stb. – rajzos ikonok formájában fel van rakva egy jól látható helyre, ahová csak oda kell mutatnunk „Na, és most mi következik?”, és a gyerek boldogan kooperál. A másfél órás idegtépő készülődés ezzel a módszerrel a negyedére csökkenthető.
  7. Mit mikor csinálok hatékonyan? Ez egy önismereti kérdés, mindenkinek egyedi válasza van erre, szóval érdemes alaposan megfigyelni, mert időt és energiát spórolhatunk meg ezáltal. Ha például tudom, hogy délelőtt vagyok a munkámban a leghatékonyabb, reggel sportolok a legszívesebben, vagy este tudok a legjobban töltődni a barátokkal, érdemes mind a feladatidőket, mind az én-időket, és hozzájuk a támogatókat, külső segítséget ennek mentén szervezni.

Ha szeretnéd befolyásolni, mi legyen a következő Anyacsavar Klub témája, szavazz ezen a kérdőíven, és mondd el, mi az, ami Téged a leginkább foglalkoztat. A legtöbb szavazatot kapott téma lesz a következő havi klub témája, amire gyerekeddel, barátnőddel, anyukáddal, férjeddel, vagy nélkülük várlak szeretettel!

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112