Amikor anya nincs otthon, mert dolgozik

Z. Anna őszinte, önreflektív története arról, hogyan élte meg azt az időszakot, amikor a klasszikus társadalmi elvárással szembemenve a GYES-ről vezetői pozícióba tért vissza, és a férje tartotta otthon a frontot. Elmeséli, mik voltak a leghúzósabb helyzetek, és a legjobb bevált megoldások a helyzet lelki és praktikus kezelésére. Megosztja a tapasztalatait arról, hogy a környezetében, ki hogyan vette a kanyart, és milyen váratlan ajándékokat kapott a választott útján. Inspirálódjatok belőle!

 

A gyerekeinkkel otthon töltött éveim után az élet hozott nálunk átmenetileg egy újfajta felállást, miután családi támogatással elfogadtam egy számomra szakmailag motiváló megkeresést. „Gyeses anyukából” hirtelen én lettem a családunkban a munkája miatt legtöbbet távollevő szülő, a férjem pedig a rugalmas munkáját a gyerekek logisztikája köré igazító, mindenben támogató társam. Ennek az időszaknak a szubjektív felismeréseiből, egyszerre feltöltő és időnként kétségbeejtő tapasztalataiból próbáltam visszatekintve szemezgetni.

 

 

Tökéletességen innen, lehetetlenen túl

 

Szárnyakat adott annak a megtapasztalása, hogy ha valami számomra fontos, és ebben a férjem is támogat, a fejemben elsőre leküzdhetetlennek tűnő akadályok és félelmek is képesek lebomlani. Vagyis ha épp az a prioritás, igenis megoldható, hogy kisgyerekes anyaként én legyek többet távol otthonról, csökkentve a jelenlétemet a gyerekek körüli napi feladatokban, és az otthon töltött évek után is képes vagyok a kihívást jelentő munkámat megfelelő szinten elvégezni. Ez a tény önmagában óriási szabadságérzetet, önbizalmat, erőt adott, amire rátettek még egy lapáttal a munkámban szerzett napi sikerélmények, szakmai és emberi visszajelzések. Éppen ezekre a tapasztalásokra voltam már nagyon kiéhezve az otthon töltött évek alatt.

 

Megtapasztaltam ugyanakkor a saját bőrömön, mit jelent az, amit nyilván elméletben addig is tudtam, hogy az időm és az energiáim is korlátozottak. Azaz ha a munkámba több időt és energiát fektetek, kevesebb jut a családomra, de legalábbis sokkal több sakkozásba és erőfeszítésbe kerül, hogy mindenkire és mindenre jusson annyi belőlem, amennyit igényelnénk. Mivel nálunk a munkába állásom után a férjem kevesebbet dolgozott, az ő idejéből, energiáiból többet töltődhettek a gyerekek, bennük így kevésbé, bennem viszont folyamatosan volt minden téren némi hiányérzet.

 

Mind a munkában, mind otthon folyamatosan mérlegelnünk, priorizálnunk kellett, sokszor hoztunk a hétköznapokban olyan döntéseket, amikkel teljes mértékben nem lehettünk elégedettek, mondtunk nemet olyan dolgokra, amikre szívünk szerint igent szerettünk volna, de egyszerűen nem fért bele minden az életünkbe.

 

És akkor még nem beszéltünk azokról az életterületekről, amik prioritásban lecsúsztak a dobogóról, és így itt még a tökéletességre való törekvés minimális látszatát sem sikerült fenntartanunk. (Nálunk ide tartozott különösképp a háztartás.)

 

Időbe tellett elfogadnom azt is, hogy nem jó stratégia, ha mindenhol a száz százalékra törekszem, mert minél többet próbálok kipréselni magamból, annál nagyobb árat kell érte fizessek. Konkrétan ez azt jelentette, hogy ha nem hagytam időt magamra, a pihenésre, töltekezésre is az intenzív munka és a családi élet közt, előbb-utóbb szó szerint vagy lebetegedtem, vagy legalábbis a kimerültségtől a hétvégére erőteljesen lecsökkentek a kapacitásaim. Muszáj volt tudatosan lassítani, minden téren feladatokat csökkenteni, ambíciókból lejjebb adni. Vagyis rájöttem, hogy minden lehetséges, de csak úgy, ha elfogadjuk a tökéletlenséget.

 

 

Minél kevesebb, annál jobban értékelem

 

A vázolt időszűke következtében a napom szinte minden tevékenysége, ami fontos volt nekem annyira, hogy a figyelmemet és az energiáimat ráfordítsam, roppant értékessé és így korlátok közé szorítva feltöltővé is vált számomra. Sosem éltem meg még ekkora ajándéknak azt a napi pár órát és a hétvégéket, amiket a gyerekekkel tölthettem, különleges kiváltságnak, ha sikerült odaérnem értük az oviba-bölcsibe, vagy ha én altathattam őket este. Ugyanígy értékeltem a csendes, elmélyült munkát az irodámban, ami már annyira hiányzott, a felnőtt beszélgetéseket a kollégáimmal, az inspiráló szakmai programokat, együtt gondolkozást. Még az ingázással töltött idő is különleges perceket jelentett, amikor a magam kedvére olvasgathattam, tervezhettem vagy egyszerűen csak bámészkodhattam.

 

Szervezést és lemondásokat igényelt, és ezért szinte ünnepé vált a férjemmel rendszeresített kettesben töltött időnk és a barátos kimenők. Élveztem a csendes magányos tevékenységeimet is, még olyankor is, ha csak ruhateregetésről, főzésről vagy otthoni pakolászásról volt szó.

 

Megtapasztaltam, hogy a munkával töltött idő és az elvégzett munka minősége gyakran nem korrelálnak. Azt hiszem, még életemben nem dolgoztam annyira fókuszáltan, és nem gazdálkodtam ennyire hatékonyan a napom értékes óráival, perceivel a munkahelyemen, mint amikor a gyerekekhez akartam este hazasietni. És ez fordítva is igaz lehet: egyáltalán nem biztos, hogy a túlórák számában mérhető le a munkaerő kiválósága és elkötelezettsége.

 

 

Megfelelni, de most kinek?

 

Ahogyan a kisbabás időszakban, ugyanúgy a munkába visszatérve, gyerekeket bölcsődébe-óvodába beszoktatva is rengeteg okosabbnál okosabb véleményt, tapasztalatmegosztást, kéretlen tanácsot, érzelmi reagálást kapnak az anyák arra vonatkozóan, hogy miért (nem) kellett volna mindent másként csinálni. Én sem úsztam meg a részvétteli sóhajtozásokat („hú, szegények, akkor még naaagyon kicsik!”; „dehát ha nem volt más választásod, és vissza kellett menned dolgozni..”), értetlenkedést („ezt nem is fogom fel, fizikailag hogy lehetséges”) és irigykedést („ja, az más, az én férjem három év alatt össz kétszer hozta el a gyerekeket az óvodából”). Sőt, női vezetőként számos olyan megjegyzés is szíven ütött, amit egy férfi sosem kapna meg. („Akkor ezek szerint a karriert választottad.”) Rájöttem, hogy még a saját magunkkal szemben állított elvárásoknak is nagyon nehéz szülőként megfelelnünk, nemhogy még a környezetünk (rokonság, kollégák, ismerősök, óvónők, szomszédok, boltos néni..) felől érkező nyomásnak is kitegyük magunkat. Valahogy olyan könnyeden kellene ilyenkor reagálni, ahogyan Palya Bea énekli a Megmondókban: „Én erre csak nevetek, megvonom a vállam, és azt mondom szelíden, hogy csináld utánam.”

 

Másrészről persze dolgozó anyaként egyáltalán nem mindegy, hogy milyen képet alakítunk ki magunkról a munkahelyünkön, mennyire tekintenek minket a korlátozott elérhetőségünk mellett is megbízható, kompetens munkaerőnek. A saját tapasztalatom az, hogy először nekem kellett bizonyítanom, eloszlatni a kétségeket azzal kapcsolatban, hogy akkor is igényesen végzem a munkám és lehet rám számítani, ha azon vagyok, hogy az estéimet ne töltsem bent a munkahelyemen. Amikor ez a bizalom minden irányban kialakult, onnantól kezdve én is kérhettem a többiek együttműködését: sikerült a munkatársaimmal közösen kialakítanunk egy olyan rendszert, ami alapvetően tiszteletben tartotta a magánéletünk határait is. Fontos tanulság volt az is, hogy ezeket a határokat helyettem senki más nem fogja meghúzni, senki nem fog hazaküldeni a munkából a gyerekeimre való tekintettel. Viszont mikor sikerült elengedni a feltételezett külső elvárásokat, kiderült, hogy egyáltalán nem dől össze a világ, ha a saját igényeimmel is igyekszem összhangba hozni a feladatok elvégzésének ütemezését.

 

 

A tökéletlenség szerethető

 

Tökéletlen vagy épp abszurd helyzetekből bőségesen jutott nekünk ebben az időszakban. Ilyenkor nagyjából két lehetőség közül választhattunk: vagy kellemetlenül érezhettük és felhúzhattuk magunkat, elkezdve egymás hibáztatását, vagy egy lépés távolságból néztünk rá magunkra, és szívből nevethettünk a kínunkon és a helyzetek komikumán.

 

Ilyen volt például, amikor kijött elém a férjem a munkahelyemre a gyerekekkel, és kitört belőlem a nevetés, mikor megláttam a kisfiamat a mintás fürdőnadrágjában, a lányom meg egy bő éve kinőtt, derekáig érő kis ruhácskájában, amit fogalmam sincs, hogyan sikerült még rá rángatnia. Állítólag csak ezeket találta a szekrényükben. Hasonlóan emlékezetes volt, mikor az ovis fotózás képeit láttuk meg, ahol minden gyerek élére vasalt ingben, csokornyakkendővel, illetve fodros ruhában, gyönyörűen megalkotott frizurákkal pózolt, leszámítva a mi fiunkat, a kitérdelt, pecsétes játszónadrágjában. (Ezek a logisztikai részletek, mint az aktuális ovis fotózás, már nem mentek át nálunk a szűrőn, de legalább őszintére sikerültek a képek..)

 

Aztán olyan is volt, amikor szerda magasságában már sem tiszta tányér, sem energia nem volt bennünk a mosogatáshoz, így stílusosan előkerült az addig sosem használt aranyozott szélű esküvői porcelánkészlet a szekrény mélyéről a vajas kenyeres vacsorához. De volt improvizált, gyertyával díszített fél almánk is születésnapi köszöntésképp, amikor épp nemhogy emeletes torta sütésére, de még bevásárlásra sem jutott az időnkből. Voltak, vannak és lesznek is ilyen helyzetek, és milyen jó, hogy évek múlva is lesz min mosolyognunk.

 

 

 „Szerepcserében”

 

A sűrű mindennapi ritmusban folyamatos kihívást jelentett, hogy a férjemmel a kapcsolatunk is dobogós helyen maradhasson a prioritások körében, és a napi, gyerekek körüli logisztikai interakciókból kilépve, más kontextusban is „találkozzunk” időnként egymással. Hosszabb távon mégis meglepő, hogy ez a szűk két évnyi tapasztalat nem várt módon milyen sokat épített a kettőnk kapcsolatán, és azon, ahogy a kisgyermekes mindennapokat kezeljük.

 

Számomra az, hogy a férjem támogatott a kezdetektől abban, hogy elvállaljam az elsőre mély víznek tűnő munkát, és ahogyan ehhez aztán napi szinten a hátteret biztosította, felért egy szerelmi vallomással. Nagyjából azt jelentette és jelenti ma is nekem: tisztellek, értékesnek tartom a munkádat, és ne aggódj, együtt bármit meg tudunk oldani. Mai napig óriási hála és csodálat tölt el, ha erre az időszakra gondolok. A csodálat arra vonatkozik, hogy ebben az új felállásban én is új képességeit, oldalát ismertem meg a férjemnek, ami a maga tökéletlenségeivel együtt is még vonzóbbá tette őt a szememben.

 

Azóta újra én vagyok itthon gyesen, de az én magatartásomon is formált ez az időszak. Például kevésbé érzem helyét a mártírkodásnak a gyerekek körüli és a háztartási terhek miatt, mert tudom, hogy pontosan tisztában van vele a párom is, milyen az, amikor egyedül kell reggel mindenkit összekészíteni, időben mindenhova beérni, vagy éppen egyszerre gondoskodni a gyerekek napközbeni szórakoztatásáról, a bevásárlásról, vacsoráról, fektetésről. Plusz igyekszem leszokni arról is, hogy munka után már a küszöb átlépésekor a férjemre tuszkoljam valamelyik akut feladatot, vagy épp egy (vagy több) gyereket, ugyanis voltam már a másik bőrében. Megéltem egypárszor, milyen érzés az, amikor a napi feladatoktól zsongó fejjel, fáradtan és éhesen átlépem az otthonunk küszöbét, ahol a kis hangos, imádni való energiavámpírok várnak. Tudom, mennyit jelentett, ha ilyenkor még kaptam egy csepp időt, amíg leülhettem, szusszanhattam egyet, mielőtt „átvettem a stafétabotot”. És igen, most már azt is tudom, hogy ha az ember átenged egy feladatot a másiknak, legjobb, ha a „hogyan” kérdésében szabad kezet ad – még ha mint láttuk, öltöztetés esetén esetleg kinőtt ruha és fürdőnadrág lesz is a „végeredmény” –,  mert a mikromenedzsment rengeteg energiát szív el és ráadásul mindkét felet frusztrálja.

 

Bízom benne, hogy nem csak minket, de a gyerekeinket is gazdagította a nézőpontváltás, és hogy nekik a világ legtermészetesebb dolga, bármelyik szülőjük is tölt velük több időt, vagy van többet távol a munkában. Meglepő és nekem néha szívszorító is volt megtapasztalni, milyen könnyeden és rugalmasan reagálnak a gyerekek a változásokra, és mennyire valós tükröt tartanak elénk. Miután az apjukkal a korábbinál lényegesen több és intenzívebb időt töltöttek együtt, az ő kapcsolatuk, kötődésük elmélyült, megerősödött, ami évekkel később is tapintható. A magam részéről pedig úgy éreztem, nekem ismét valamivel több időt és energiát kellett rájuk fordítanom ahhoz, hogy újra azt lássam a tükörben, amit szívemből szeretnék.

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

Céges kismama program a Nestlénél

Kispál Márta a kismama program legfiatalabb résztvevőjével
Kispál Márta a kismama program legfiatalabb résztvevőjével

Az Anyacsavarnak Kispál Márta elhivatott HR szakember mesélt arról, milyen a céges kismama program a Nestlénél, és milyen lehetőségekkel támogatják a kismamák visszatérését a munkába, amelynek egyik célja az, hogy a tehetséges női dolgozók anyaként is befuthassanak vezetői karriert a cégnél.

“komoly erkölcsi és anyagi hátrányt jelent ha nem tudjuk visszaintegrálni a kismamánkat a munkatársaink közé”

  1. Milyen módon segíti a Nestlé a kisgyerekes dolgozók visszaintegrálását?

Két fontos területre sorolhatók az akcióink: Egyrészt naprakész nyilvántartást vezetünk nem csak arról, hogy melyik kismamánk mikor tervezi a visszatérést, de arról is, hogy milyen területre lenne nyitott és milyen atipikus lehetőségre tartana igényt. Így tudunk előre tervezni, és könnyebben össze tudjuk párosítani a munkára kész kismamákat és az éppen megüresedő pozíciókat. Másik fontos dolog a kapcsolattartás, e-mailben tájékoztatjuk őket az aktuális híreinkről, de elküldjük nekik a tájékoztatóinkat a személyi változásokról és az aktuális kereséseinkről is. De a kismama- és kispapa találkozók célja is a kapcsolattartás ösztönzése.

  1. Mióta van a Nestlénél kismama program, is mi indította útjára ezt a kezdeményezést?

2008-ban kezdtük el a programot a nyilvántartás és az ehhez szükséges kismama-interjúk bevezetésével. Egyrészt a központi nemek közötti esélyegyenlőség kezdeményezés ösztönzött bennünket a program beindítására: nemzetközi irányelv a nők arányának növelése a vezetőségben – erre mi leghatékonyabb akciónak a kismamaprogramot találtuk. Másrészt komoly erkölcsi és anyagi hátrányt jelent ha nem tudjuk visszaintegrálni a kismamánkat a munkatársaink közé, ezért kezdtünk el azon ötletelni, hogyan támogathatnánk a kismamák visszatérését.

“lesz számukra jövő a szülés után is”

  1. HR szakemberként miben látod a legnagyobb hasznát a programnak?

Mint HR-es, meggyőződésem, hogy az újra munkába álló anyukák nem csak hatékonyabb és koncentráltabb munkára képesek, de nagyon elkötelezettek is. Ezen kívül egy olyan cégnél, ahol a vásárlóink nagy része családanya, fontos a célcsoportunk legjobb ismerői, az anyukák jelenléte üzleti döntéseink során. Mint ember semmihez sem fogható az érzés, amikor látok egy kolléganőt – aki pár hónapja kétségbeesetten mesélte, hogy fogalma sincs, hogy lesz képes a gyereknevelés mellett dolgozni, főleg így, hogy megszűnt évek óta az osztálya, és alig ismer már valakit a cégnél – újra a csapat tagjaként élni és sikereket elérni a munkahelyén.

  1. Mik a visszajelzések a dolgozók részéről?

A munkatársaink nagyon örülnek, rengeteg köszönetet kapunk az anyukáktól, de az idősebb kollégák is rendszeresen bejönnek a kismama találkozókra, hogy megnézzék a babákat. Sőt, egyre többször hallom a fiataloktól, hogy jó ilyen helyen dolgozni ahol törődünk a munkatársainkkal és biztonságérzetet nyújt számukra, hogy ha majd családot terveznek, a Nestlénél lesz számukra jövő a szülés után is.

 

 

Nő, anya, vezető…

Anyacsavar_Grósz_Judit

Az Anyacsavaron arról mesélt Grósz Judit, a Microsoft Fejlesztési és Platform Üzletág Igazgatója, mi nehezíti, és mi segíti azoknak a nőknek az útját ma Magyarországon, akik az anyaságban és a munkájukban is szeretnének kiteljesedni.

“Anyaként karriert befutni egy kőkemény dolog…”

Azt mesélted egyszer, hogy a gyerekvállalásra te pénzügyi tervvel is készültél…

Általában igyekszem elég tudatosan tervezni a jövőt, még ha tisztában is vagyok vele, hogy nem minden tervezhető. Van egy excel táblám azokról a fontos hosszú távú célokról, amiket szeretnék az életemben elérni, hogy lássam, azokhoz mennyi pénz kell majd, mennyit kell félretennem most. Ide tartozik a gyerekeim majdani egyetemi taníttatása, vagy a saját időskori öngondoskodásom. Kiszámoltam, hogy körülbelül mennyi ideig fogok dolgozni, az alatt mennyit fogok tudni keresni, és mennyit kell félretennem ahhoz, hogy olyan életszínvonalon élhessek, ahogyan szeretnék. A gyerekvállalás előtt is terveztem a kieső jövedelemmel és a várható költségekkel, tudva azt, hogy vissza szeretnék térni a munkahelyemre.

“…akkor leszek jó anyja a gyerekeimnek, ha azt csinálom, amit szeretek…”

Mennyi idő után tértél vissza dolgozni, és mi segített ebben a döntésben?

8 hónapot töltöttem otthon a kislányommal, majd fokozatosan, először fél állásba, majd teljes munkaidőbe tértem vissza. Hittem abban, hogy a munkába visszatérés nem fog meggátolni abban, hogy jó anya legyek, és abban is, hogy akkor leszek jó anyja a gyerekeimnek, ha azt csinálom, amit szeretek. Én szeretek dolgozni, jól érzem magam munka közben, és szükségem van arra, hogy kiteljesedjek. És mérlegeltem annak a kockázatát is, hogy ha túl sokáig maradok otthon, esetleg nem tudok visszamenni abba a pozícióba, ahonnan eljöttem. Úgy gondoltam, ez a kockázat nem érte volna meg. Egyrészt anyagilag is megrázott volna bennünket, ha három évre kiesek a munkából, és a saját karrier ambícióimmal is szembe ment volna egy ilyen döntés.

Hogyan tudtál helyt állni egy vezető pozícióban kisgyerekes anyaként?

Ez volt fizikailag és lelkileg is a legnehezebb időszak a gyerekeim születése óta, hiszen a gyerekem attól még nem aludta át az éjszakát, hogy én elkezdtem dolgozni, és arról sem volt még tapasztalatom, hogy a kislányom hogyan viseli majd, ha reggelente munkába megyek. A családom – a férjem és az anyukám is – szerencsére támogatott a döntésemben. Anyukám egy elég felvilágosult nő, aki egyedül nevelt fel bennünket, így tisztában volt azzal, hogy nem akkor működik jól egy család, ha valamilyen külső mintát követ, hanem akkor, ha a saját lehetőségeiből hozza ki a legtöbbet. A mi családunkban mindenki úgy alakíthatja az életét, ahogyan jónak látja; a munkába visszatérés sem egy elvárt, hanem inkább egy elfogadott dolog. A húgom például otthon maradt a gyerekeivel, mert ő így látta jónak.

A cégvezetés részéről milyen hozzáállást tapasztaltál?

Hálás vagyok az akkori főnökömnek, mert tudták, hogy nekem fontosak a gyerekeim, és elfogadták, hogy az estéket, a hétvégéket a családommal akarom tölteni. Ezért megállapodtunk, hogy az esetek jelentős részében „fel voltam mentve” az üzleti vacsorák és külföldi üzleti utak alól. Ha a gyerekem beteg volt, mindig dolgozhattam otthonról. Ezekhez az igényeimhez eddig minden munkahelyemen alkalmazkodtak. Úgy gondolom, hogy ennek a hozzáállásnak az alapja egy kölcsönös bizalom és teljesítmény.

Hogyan tartasz egyensúlyt munka és magánélet között?

Tudatosan törekszem az egyensúly megtartására, és arra, hogy az igazán fontos pillanatokban jelen legyek a családom számára: ki nem hagynék soha egy anyák napi ünnepséget! Igyekszem 5-fél 6 körül eljönni a munkahelyemről azért, hogy minden nap minőségi együtt töltött időnk legyen a lányaimmal, majd miután lefeküdtek, én éjszaka befejezem a munkámat. A gyerekeken pedig azt tapasztalom, hogy nagyon rugalmasak, ha azt tapasztalják, hogy számíthatnak rám, szeretem őket. Igyekszem mindig őszintén felkészíteni őket arra, mikor és mennyi időt tudunk együtt tölteni.

…a megoldás a férfiak és a nők felelőssége egyaránt…

Te írtad Sheryl Sandberg Dobd be magad! című könyvének előszavát. Mik voltak a legfontosabb gondolatok, amiket ebben a könyvben olvastál?

Tudtam azonosulni azzal a törekvésével, hogy egy nő egy vállalati közegben is akarhasson karriert befutni úgy, hogy közben gyerekeket nevel, fiatalos és vonzó marad, és minderre lelkileg sem megy rá. Megérintett az, hogy viszontláttam leírva azokat a kutatási adatokkal is igazolt tapasztalatokat, hogy egy nő hogyan próbál és tud érvényesülni egy férfias munkahelyi környezetben. Anyaként karriert befutni egy kőkemény dolog, és ebben ma sajnos nem kapnak elegendő támogatást a nők. Azok a férfiak, akikkel egy asztalnál ülök a management team-ben, arra érnek haza, hogy a gyerekeik leckéje kész, be van pakolva a táskájuk másnapra…stb., miközben engem egy második műszak vár otthon. Nagyon ritka az a családmodell, ahol a nő a fő pénzkereső, és a férfi marad otthon a kis gyerekekkel. Döbbenetes mértékben belénk van nevelve a tradicionális nemi szerepleosztás, és még a felvilágosultabb férfiak és nők sem tudnak ezzel mit kezdeni. Még a kétkeresős családokban is széles körben elterjedt szokás, hogy a háztartási és gyermeknevelési feladatokat a nő viszi, ami sokszor ellehetetleníti a karrierépítést.

Mi lehet erre a megoldás?

Én még nem láttam erre igazán jól működő mintát. Mégis úgy gondolom, hogy a megoldás a férfiak és a nők felelőssége egyaránt. Fontos lenne, ha a férfiak fele-fele arányban részt vállalnának a háztartás és a gyereknevelés nem fizetett, de annál keményebb munkájában, a nőknek pedig meg kell tanulniuk felvállalni, mit szeretnének, és támogatást kérni.

Találkoztál nemi alapú diszkriminációval a karriered során?

Soha nem tapasztaltam olyasmit, hogy egy állást azért ne kaptam volna meg, mert nő vagyok, úgy gondolom, mindig a magas teljesítményem volt a döntés alapja. Azzal azonban találkoztam, hogy ha egy éles helyzetben ugyanolyan asszertíven léptem fel, mint egy férfi, akkor ezt a viselkedést a környezetem elítélte, míg ugyanezért a fellépésért és szóhasználatért egy férfit korrekt, jó főnöknek tartottak volna. Nem az a társadalmi elvárás egy nővel szemben, hogy asszertívan viselkedjen: ha egy nő egy kicsit is határozottabban kiáll a véleménye mellett, akkor könnyen rásütik, hogy agresszív, vagy férfias. Gyűlölöm azokat a szexista előítéleteket, amelyek azt sugallják, hogy csak férfias nőkből lesznek vezetők. Sajnos ezt a nők épp úgy hangoztatják, mint a férfiak.

Mi a saját megküzdési stratégiád ez ellen?

Azt hajtogatom magamnak, hogy elég, ha a barátaim szeretnek, de közben nyilván rosszul esik. Ahogyan az is rosszul esett, amikor az első gyerekem születése után a GYED-ről visszatérve azt mondta egy kolléga a fülem hallatára, hogy „milyen ember az, aki otthagyja a gyerekét!”

…az életben minden, ami miatt érdemes élni, sok munkával jár…

Mit üzennél azoknak a nőknek, akiknek fontos az anyaság és a karrier is, és nem szeretnének egyikről lemondani a másik javára?

Nagyon erős előítélet az, hogy a karrier és az anyaság nem tud együtt jól működni, és ez sokakat eltántorít. Az én női példaképeim mind olyanok, akik az élet több területén megpróbáltak helytállni, és valami kimagaslót véghezvinni.Nekem meggyőződésem, hogy lehet kiegyensúlyozott gyerekeket nevelni attól még, hogy az anya karriert épít közben. Rengeteg munkával jár – erre fel kell készülni -, de meg lehet csinálni! És ehhez nem szégyen segítséget kérni!

Milyen értékrend szerint neveled a gyerekeidet?

Nem divat manapság, de én hiszek benne, ezért arra nevelem őket is, hogy mindenért becsületesen meg kell dolgozni. Arra bátorítom őket, hogy merjenek nagyot álmodni, és higgyék el, hogy bármi lehet belőlük. Azt is fontosnak tartom, hogy minden embert a cselekedetei alapján ítéljenek meg.

Szerinted mi a sikeres élet titka?

Egyszer megálmodtam, de mire felébredtem, elfelejtettem… Minden esetre azt gondolom, hogy az életben minden, ami miatt érdemes élni, sok munkával jár: sok gondolkodással, sok felismeréssel, sok hibával, sok útkereséssel. A siker az, amikor visszanézve úgy érezhetjük, megérte! Ez a büszkeség érzés tölt el, ha a gyerekeimre nézek, és látom, mennyire jó fejek.

 

“A coachingok az életem egészére hatással voltak”

Csak neki készült kulcsokat kap...
Csak neki készült kulcsokat kap…

“Aki egyszerre érzi magát felelősnek a családjáért, a munkatársaiért, a maga és csapata szakmai teljesítményének színvonaláért, miközben képes akar lenni arra, hogy kívülről lássa a helyzetét, rugalmasan reagáljon a változásra és még irányítani is tudja az élete alakulását, az pontosan érti, hogy milyen értékes az, ha ehhez később is bármikor elővehető, csak neki készült kulcsokat kap. Jó hangulatú beszélgetéseken, amelyek ugyanakkor komoly és fárasztó munkát is jelentettek – a megoldásaimért nekem kellett megküzdenem, de megkaptam azt a segítséget, ami nélkül egyedül nem ment volna. Dórával elsősorban a pályaépítés és vezetés problémakörére koncentráltunk – a coachingok mégis az életem egészére hatással voltak: én voltam ugyanis a középpontban. Abban segített óriásit, hogy megtaláljam saját magam közepét, és az általam tapasztalt problémákra az általam kivitelezhető legjobb válaszokat – ezt minden alkalommal tapasztaltam is a gyakorlatban.” (Pritz Helga, kétgyerekes anya, diplomata, misszióvezető-helyettes, Magyarország Párizsi Nagykövetsége)